Eme elôadásomat 1983. május 24-én tartottam a budapesti Történettudományi Intézetben. Jelentôs esemény volt életemben: elsô magyarországi elôadásom akkor harminchét esztendôs emigráció után. Úgyszintén édesapám 100. születésnapjával esett egybe (éppen a Várban, amely építészetének a szerelmese volt). Az elôadás fogalmazását és stílusát tisztítottam és csiszoltam, sokkal nagyobb figyelemmel, mintha Oxfordba vagy Göttingába hívtak volna elôadás tartására. Aztán a szállodában hagytam pápaszememet, így kölcsönkért szemüveggel kellett felolvasnom, ókumláltam eléggé idétlenül, mint egy szórakozott professzor. De az elôadás után egy hozzászóló (voltak kritikusok is) megütötte a szívem mélyét. Valaki így szólt: "Már régen nem hallottunk itt ilyen szép magyarsággal beszélni."

Két évvel késôbb a Történelmi Szemle közölte szövegemet. Újabb nyolc esztendô után kezdtem egy igen rendhagyó könyv megírásához, mely a történetírás és a kisregényírás, illetve pontosabban: a történelemmel átitatott széppróza — különös ötvözete. Megjelent 1998 áprilisában A Thread of Years címen, a Yale University Press kiadásában. Magyarul Évek... címen az 1999 júniusi könyvhéten jelenne meg.

I.

Az alábbiakban nagy és pontatlan vonalakban kísérlem meg felvázolni a történelmi gondolkodásmód fejlôdését, ezen belül a történelmi gondolkodásmód növekvô és immár valószínûleg döntô befolyását az irodalomra.

Ádám és Éva óta az ember történelmi jelenség: az idô valamilyen formában meglevô tudata az emberi lét negyedik dimenziójává lett. A történelem kutathatósága a görögök érdeme, követelhetôsége az Evangéliumé. Kétezer évvel utánuk, a 17. századi Nyugat-Európában következik az újabb lépcsôfok: a történelmi gondolkodásmód tudatossága és elterjedése.

1983-ban, az ún. újkor végén (az "újkor" fônév egyrészt jelzi a történelmi gondolkodásmód megjelenését, másrészt azonban ugyane gondolkodásmód derûlátása miatti hiányosságát) összefoglalhatom (ismét hangsúlyozom, pontatlan vonalakkal) az újkori történetírás fejlôdését, illetve annak egymást követô állomásait.

A 18. században a történetírás mint irodalom jelentkezik. A történetírás éppúgy, mint a regény, az irodalomnak akkor egyik újabb, népszerûbb fajtája, öbbek között Hume, Gibbon, Voltaire képviselik. A 19. században a történelem tudományág. Ekkor jelennek meg és szilárdulnak meg a történelemtudomány kánonjai. A 20. századra vonatkozóan ilyen általános megállapítás lehetetlen. Mégis: a század vége felé közeledve jogunk van valamelyes visszatekintésre. Századunkban a történészek között két irányzatot találunk. Legnagyobb részük a történetírást továbbra is tudománynak nevezi, ha nem is egészen a 19. század naiv természettudományos optimizmusának megfelelôen, ha nem is természettudománynak, mégis (társadalmi) tudománynak tekinti. Egy-két elszigetelt történész — köztük magam is — ezzel ellentétben a históriát "gondolatformának" tekinti, azaz a történetírás nem társadalomtudomány, hanem az emberismeret és az önismeret egy formája: embertudat, egyfajta gondolkodásmód. A "gondolatforma" szó e tekintetben nem elvont filozófiai formula, hanem éppen annak ellentéte: nem annyira a hivatásos filozófusokra vagy történelemtudósokra, mint a nagy tömegekre vonatkozik. Igaz, a nagy tömegek nincsenek tudatában gondolkodásmódjuknak, de — legyünk ôszinték — a hivatásos történészek nagy többségére ugyanez illik, ôk éppoly keveset gondolkodnak azon, mi is kutatásaik episztemológiai lényege, mit is tesznek, képzelnek, mikor kutatnak vagy írnak.

A történelem episztemológiája, tudattana éppen fordítottja annak az ún. történetfilozófiának, amely a 20. század elsô felében divatos volt.

Elôadásom iránya más: a valóság iránti érdeklôdés fejlôdése, illetve azon meglepô tudatfejlôdés, melyben a valóság iránti érdeklôdés, szellemi étvágy, az emberek fejében és szívében a múlt iránti érdeklôdéssel, illetve szellemi étvággyal egyre inkább összeboronálódott. Más szóval: a mostani, ún. történelmentúli, post-historikus vagy anti-historikus, vagy ahistorikus korban a valóság és a múlt iránti érdeklôdés, ill. szellemi étvágy nem távolodnak egymástól, hanem egyre inkább összeforrnak.

E ponton azonban szükségessé válik fogalmaink tisztázása. Valóság alatt nem realizmust, hanem igazság képviseletét kell értenünk (anyanyelvünknek szép egyszerûsége, hogy az igazság szó magyarul a veritas/iustitia, verité/justice, truth/justice szópár mindkét szavát fedi); s a "múlt" alatt is valami tágabbat és mélyebbet, mint az iratmaradványok által megrögzített történelmet. Itt Maitland angol jogtörténész 1900-ban leírt szép aforizmáját idézem: "An orthodox history is a contradiction in terms" — egy ortodox (vagyis hivatalos, vagy a tudományos módszer következtében végleg megrögzített) történelem lényegében lehetetlenség, abszurdum.

A szôrszálhasogatást elkerülendô, nem foglalkozom most a "történelem", "történettudomány", "történelemírás" szóbeli definícióinak különbségeivel. Mégis megemlítem, hogy hivatalos, professzionális, doktorátussal bíró történész kétszáz évvel ezelôtt szinte sehol sem létezettt. Az elsô bölcsészeti karon szerzett történelemszakos doktorátus Schlözer Göttingájában adatott, kb. éppen kétszáz éve. Száz esztendôvel késôbb Anglia maradt az egyetlen kultúrnemzet, ahol a Doctor Philosophiae diplomája még nem létezett. A 19. század a történettudomány és a történelmi kutatás, a történelmi adatgyûjtés és a monumentális és maradandó történelmi munkák szerkesztésének és megjelenésének kora. De a történettudomány 19. századbeli kialakulása nagy és maradandó munkáival együtt elválaszthatatlan a nagyobb méretû és mélyebb fejlôdéstôl, a nemzeteknek múltjuk iránti érdeklôdésétôl, amely különbözô ormákban jelenik meg, legtöbbször (de nem mindig) romanticizmussal telítve. Ilyen jelenség pl. a történelmi regény (amelyre visszatérek). Másik példája az eklektikus építészet, az interieur-kultúra és mûértékgyûjtés, amelyben egyesek (pl. Spengler) — valószínûleg helytelenül — az európai alkotószellem kivénülését, ill. kiszáradását látták, amikor más oldalról nézvén eme építészet mindenfajta furcsa kinövésével együtt (görögstílû banképületek, mór stílusú villák, gótikus indóházak, reneszánsz gimnáziumok, román stílusú takarékpénztárak stb.). Európában de még Amerikában is nemcsak a múlt iránti érdeklôdést, hanem a múlt formáinak és stílusainak a legkisebb részletekbe menô ismeretét, a múltnak a jelenhez való idomítását, a jelenbe való szó szerinti beépítését jelentették.

Ám mégis: a 19. században a történelem tudománnyá válása a tudománynak mûvelôit nagyrészben elszigetelte a népek és nemzetek többségétôl, beleértve ebbe az írástudó és az ún. mûvelt osztályokat is. Míg a 18. században a tudomány és az irodalom nem jelentenek kettôsséget — tudós lehet író, író lehet tudós —, a 19. században a tudomány fogalma megmerevedik, sôt a specializálódás következtében leszûkül. Az angol nyelvben pl. a science szó a 19. század közepéig kb. ugyanazt jelenti, mint a tágabb német Wissenschaft, amely magába foglalja nemcsak a science hanem a Knowledge értelmet: a tudományt és a tudást. A scientist szó — késôbb, mint a mi "tudósunk" (amely ma is fedi mind a scientist, mind a scholar fogalmát) — csak a 19. század közepe táján merül fel az angol nyelvben; s az utolsó százharminc évben a köznyelvi használatban többé-kevésbé a fehérkabátos természettudomány mûvelôire vonatkozik. Anyanyelvünknek szintén szerencsés tulajdonsága, hogy "tudós" szavunkkal ez ily mértékben nem történt meg. (Itt inkább a latin nyelvekhez hasonlítunk, melyek pl. a 20. század eleje táján hiába próbálták finomítani az historien-t a hivatalos historiographe-al, vagy a storico-t a storiografo-val; míg a német nyelvben a mai napig sem biztos, vajon egy német vagy osztrák történész kollégánk inkább a Wissentschaftler vagy Geschichtsschreiber vagy Geschichtler névre hallgat — legjobb Herr Professor Geschichtsprofessornak szólítani, úgyis így illik az a Rajnán innen és a Lajtán túl.) Mégis, a történelem iránti érdeklôdés és érzelem széles körû fejlôdése dacára a 19. században szilárdul meg a nagyközönség által is elfogadott monizmus és dualizmus: egyrészrôl a hivatalos és a hivatásos történész egybevetése (annak ellenére, hogy lehet akárki hivatásos történész, aki a történelem kutatását és írását hivatásának érzi és tekinti); másrészrôl a tudomány és az irodalom, a tény és a regény, a factum és a fictio majd fekete—fehér szembeállítása [annak ellenére, hogy az eredeti latin factum (ami megtétetett) értelme sokkal pontosabb és megkötöttebb volt mint manapság, mikor datum-mal (adattal) azonosították. S ami fontosabb: jegyezzük meg a fictio eredeti értelmét: a fictio nem ábránd vagy a valóságtól független elképzelés, hanem szellemi alakítás, konstrukció].

A 20. század kettôssége — mondanivalóm elején említettem: történelem mint társadalomtudomány, vagy történelem mint gondolkodásmód — természetesen nemcsak a hivatalos történészek elôbb említett körében áll fenn. Sokkal nagyobb és elterjedtebb jelenséggel, ill. jelenségcsoporttal állunk szemben. Egy tekintetben az iskoláztatás és az ún. mûveltség inflációja következtében, hozzájárulván az újkor vége felé megnyilvánuló kultúrkrízishez, a történelemtanítás, tudás, képzettség egyre kisebbedik és szétszóródik: az újkor vénségének évtizedeiben az éretlenség és a dekadencia keveréke jellemzi, elönti a kultúrát: minden élettani párhuzamtól függetlenül tûnik ki, hogy mint az egyes ember életében is a vénség testi és szellemi szimptómái bizonyos mértékben megismétlik a csecsemôkor egyes jelenségeit. Más, mélyebb szinten azonban igen figyelemreméltó az a jelenség, melyet századunk talán legnagyobb történésze, Huizinga már ötven évvel ezelôtt e következô szavakkal fejezett ki: a történelmi gondolkodás immár a vérünkben van, a vérünkbe került.

Mai mondnaivalóm talán szertelenül tág keretein belül ezen jelenséget csak futó példázatokkal illusztrálhatom.

Ugyanakkor, amikor a történelem tanítása elszûkül és néha el is korcsosul, amikor egyre magasabb iskolai fokon jelenik meg az ifjúság sokszor döbbenetes történelmi tudatlansága, amikor — pl. az Egyesült Államokban — a történelem mint tárgy, kiszoríttatott a tanrendbôl különbözô pedagógiai bürokráciák által, a nagyközönség történelem felé forduló érdekôdése — mindenfajta formában — növekszik. Példának okáért a II. világháború vége óta a történelmi tárgyú könyveket a kiadók és az olvasóközönség egyaránt elônyben részesíti, mert jobban kelnek, mint a regények nagy része. A múlt értékelése és megôrzése kinôtt a valamikori ún. mûvelt osztályok ezzel foglalkozó kisebbségének keretén túlra, olyannyira, hogy a kulturális megôrzés és restauráció néha majdnem túlzott méreteket ölt, hiszen nemcsak régimódi mûtárgyakról van szó: falvakban és kisvárosokban amatôrök teremtenek múzeumokat; önként alakulnak amatôr történelmi társulatok. Népszerû történelmi folyóiratok tucatjai jelennek meg. Maga a "modern" és a "régimódi" jelzô értéke felcserélôdött az utóbbi évtizedekben. A "régimódi" szó poros, avult, tompa hangja helyett érdekes, itt-ott csillogó, csengô, hívó reputációval kezd bírni, míg a "modern" progresszív szó egykori újdonsága helyett immár majd avittan és tompán hangzik. Az ún. "dokumentaris" — sokszor kicsavart és hamisított, de mégis történelmi tényekre irányított — rádió, film, televíziós elôadás, hangjáték vagy akármilyen konstrukció népszerûsége ismeretes. Tehát, ha akármilyen formában is, a történelem iránti érdeklôdés elérte a széles és ezáltal a közelmúltban alig érintett tömegeket — anélkül, hogy ezt a fejlôdést a hivatásos történelemtanítás tudatosan fejlesztette vagy figyelte volna.

A tudomány különbözô terein úgyszintén figyelemre méltó annak a kutatási, ill. kifejezési módszernek immár majdnem teljes elterjedése, melyet a tudományos közlés formája az orvostudománytól a fizikáig ha öntudatlanul is, a 19. századi történelemtudományból vett át: a tanulmányok ún. tudományos apparátusa, a lábjegyzetek és a bibliográfiák formája a hivatalos történelemírásnak a múlt században kiformált kánonjait követi. Még hozzátehetem, hogy magasabb színvonalon a legkiválóbb (bár nem mindig a leghíresebb) tudósok tudatában vannak ennek, mint pl. Werner Heisenberg, aki többször kifejtette, miszerint a quantumelmélet és a quantumfizika legelsôrendû és legkívánatosabb magyarázata nem ezek fizikai vagy matematikai logikájának levezetésébôl, hanem ezeknek a történeti fejlôdésébôl kell hogy álljon. Tehát: az emberi alkotások történeti kifejlôdése az alkotásoknak nemcsak eredete, hanem lényegi része.

Most érkezem tehát elôadásom központjához, mely a történetírás és a regényírás kölcsönös viszonyáról szól.

A 17. század vége óta a történetírás és a regényirodalom (talán pontosabban: az ún. széppróza) viszonya nem csupán kölcsönös, hanem mindkettô ugyanazon tudatalakulásnak, tudatfejlôdésnek a szerves része, ill. következménye. Ezt összefoglalva meg kell hogy ismételjem (bár a történelem nem ismétlôdik, a történész gyakran ismétli önmagát), a történetírás egymást követô fejezeteit:

A 18. században a történetírás az irodalomnak egyik fajtája. Úgyszintén e században jelenik meg a modern regény.

A 19. században a történelem tudománnyá válik. Úgyszintén e században jelenik meg a regény újabb fajtája: a történelmi regény.

A 20. században az általános kultúr-krízis eléri a történetírást is (bár késôbben, mint a regényírást). Mint láttuk, a történészek nagy része a történetírást társadalmi tudományként kezeli, míg egyes elszigetelt történészek szerint a történelem tudata egyfajta gondolkodásforma. A modern regény krízise a 20. században a történetírás krízisénél elôbb jelentkezik. A század második felében aztán új jelenséggel állunk szemben, amely a 19. század történelmi regényének épp fordítottja: pontatlanul kifejezve, a regény mint maga a történet vagy az ún. dokumentáris regény.

Elôadásom erre a jelenségre központosul. De ezt bevezetendô arra hívom fel a figyelmet, hogy az a szokványos megállapítás, miszerint a regény az epika prózai formája, helytelen.

A regény és az eposz nem csupán abban különböznek egymástól, hogy az eposz költôi, míg a regény prózai forma; a regény és az eposz lényegükben különböznek egymástól s ez a lényegbeli különbség éppen történelemtudatukban áll fenn. Az eposz témája nem történelem, hanem mítosz. Achilles, Aeneas, Odysseus, Edda nem a mi világunk, nem történelmi világ. Az ô idejük nem történelmi idô. Történelmi világ az, amelynek múltja a mi jelenünkkel kapcsolatos — tehát nem idôtlen, a történelmi idôtôl nem független. Ez az utolsó kétszáz esztendô tudatváltozásának eredménye. Mai tudatunkban minden egyes emberi kifejezés, irat, dokumentum, mondás, épület, könyv, festmény értelmének, lényegének jelentôsége hiányos anélkül, hogy tudnánk nemcsak azt, hogy ki, hanem hogy mikor írta, mikor festette, mikor építette, mikor mondta, mikor élt. A történelmi múlt lényege az, hogy valamikor jelen volt. Az eposz múltja sohasem azonosítható a mi jelenünkkel. Az eposz múltja egy-egy ideális, tökéletes múlt. Elképzelhetô: de nem történelmileg, nem mint velünk kapcsolatba hozható történet.

Névrokonom, Lukács György, a történelmi regényrôl írt munkájában a történelmi regény megjelenését szintén a történettudat fejlôdésével hozta kapcsolatba. Én három szempontból, ill. három síkon térek el fejtegetéseitôl. Vele ellentétben hangsúlyozni kívánom, hogy lényegében minden regény történelmi regény. Erre azonnal visszatérek. A második pont: Lukács szerint a történelmi regény megjelenése és fejlôdése az osztálytudat következménye: véleményem szerint éppen ennek fordítottja áll fenn, mivel mind a regény megjelenése, mind az osztálytudat nem objektív realitások, hanem az alakuló történettudat, múlttudat következményei. Harmadszor pedig Lukács György a történelmi regény további fejlôdését a társadalom fejlôdésében, a nemzetköziségben, ill. pontosabban szólva a nemzetek feletti valóságban, és az ún. szocialista realizmusban látta. Pedig ennek éppen fordítottja történik. Az anyanyelveket ellepô, lényegüket hígító nemzetközi technikai, kereskedelmi és bürokratikus zsargonok miatt százdunk igazi nagy írói és költôi egyre inkább nemzeti és törzsi (ezalatt nem nacionalistát értek) nyelvük mélységei felé fordulnak, gyöngyeiket ott s abból halásszák. Magunknak írunk, mert a magunk világát ismerjük legjobban, legmélyebben: magunkról írunk — a nagy lelkek és szellemek között ez nem korcsosodik el szolipszizmusba: a mieinknek írunk, azoknak, akik már nyelvük miatt is olyan módon gondolkodnak, mint mi; gondolatvilágunk a magunké...

Sir Walter Scott regényeit Lukács helyesen a 19. század történelmi regényeinek eredeti prototípusaiként vizsgálta — de ezeken kívül ô az angolszász irodalmat nemigen ismerte. Annak bizonyítására, hogy minden regény tulajdonképpen történelmi regény, idézhetjük a Scott-tól igen különbözô, de vele egykorú (sôt, talán ôt megelôzô) Jane Austen rövid elôszavát a Northanger Abbeybôl. 1816-ban írta: "E kis regényemet 1803-ban fejeztem be, de kiadóm aztán nem nyomtatta ki. Miért, nem tudom, s nem is közönségem ügye; de 13 év múlt el azóta, s még több esztendô, mióta könyvemet elkezdtem; s itt kívánom olvasóközönségem figyelmét arra irányítani, hogy azóta a színterek, modorok, divatok, könyvek és vélemények erôsen változtak. (During that period places, manners, books, and opinions have undergone considerable changes.)" Jane Austen célja tehát épp annyira történelmi — talán még mélyebben történelmi —, mint Walter Scotté.

Nyolcvan évvel késôbb Thomas Hardy (akit boldogult Németh László biztosan mélyangol írónak nevezett volna) írta a következôt: "Manapság egyedül a lelkiismeretes regényírás ébreszti fel az érdeklôdés szikráját a gondolkodó és érett olvasóközönségben. Azokban, akiknek étvágyát a pontatlanság, a felületesség és az éretlen kitalálások nem elégítik ki, akik tudják, hogy a valóság követése során az emberi szenvedélyek és vágyak szóbeli képviseletének a valósághoz és az igazsághoz kell igazodnia. Ezt adták a halhatatlan görög tragédiák az athéniaknak, ezt jelentették a londoniak számára Shakespeare színdarabjai háromszáz évvel ezelôtt."

S most, újabb nyolcvan év után, meggyôzôdésem, hogy amit Hardy lelkiismeretes regényírásnak nevezett, lassanként felcserélôdik a lelkiismeretes történetírással. A történelem — minden formájában — kívánatos azoknak, kiknek étvágyát a pontatlanság, a felületesség és az éretlen konstrukciók nem elégítik ki, akik tudják, hogy a valóság iránti vágynak az igazsághoz kell igazodnia. Ezért hangsúlyozom, hogy a történelem nem társadalomtudomány, hanem "gondolatmód": mégpedig a demokratikus kor és a nemzeti nyelvek elsôrendû formája, mivel sok tudománnyal ellentétben a történelemnek nincs saját nyelvezete, szaknyelve, zsargonja: a történelmet köznyelven írjuk, tanítjuk, beszéljük, képzeljük, gondoljuk.

Engedtessék meg ezért, hogy elôadásom során csupán most, ezen egyetlenegy alkalommal kitérjek történészhez nem illô prófécia, jövômondás felé. Mert nem tudom, ill. nem kívánom elhallgatni azon meggyôzôdésemet — meggyôzôdésrôl, nem csupán véleményrôl beszélek — miszerint a mai, gyakran úgynevezett történelem-utáni poszt-hisztorikus korban nem a történelemtudat lassú kihalásával, hanem éppen annak lassú felforrásával állunk szemben. Nagynevû elôdeink egész sora dacára a történetírás eddig még nem termelte ki a maga Dantéját vagy Shakespeare-jét. Meggyôzôdésem, hogy ez jönni fog, mert jönnie kell, mivel a történelmi gondolkodás a jövô immár itt-ott hallható zenéje. Hogy e jövô lángesze nem a hivatásos történetírók soraiból kerül majd ki, bizony lehetséges.

A 20. század regényíróinak nagy része már ez irányban botorkál, sokszor annak tudata nélkül, hogy tulajdonképpen mit is tesz. Az új genre, amelyre elôbb utaltam, az ún. dokumentarista regény, a regény mint történelem — éppen fordítottja a 19. század történelmi regényének. A történelmi regényben a regény témája (a szerelmi vagy más egyéni-emberi cselekmény szövôdménye) a fôtéma, az elôtér: a történelem nagymértékû freskója pedig a háttér, amely arra szolgál, hogy színt, dimenziót adjon a szerelmi vagy más cselekmény valószínûségének. Az ún. dokumentarista regény elôtere, színtere, fôtémája a történelem: az író érdeklôdése elsôsorban a történelemnek szól, s csak másodsorban a regénynek, illetve a szerelmi vagy családi szövôdménynek, amelyben tudva-tudattalanul a történelem következményét látja.

Nincs idôm, sem alkalmam arra, hogy ezen újfajta genre-nak különbözô megjelenési formáit vagy képviselôit most vizsgáljam, arra sem, hogy ezeket felsoroljam. Nagy írót, géniuszt nem találunk közöttük. Mégis néhány név: Frank Thiess, Theodor Plievier, Alberto Moravia, Elsa Morante, Georges Duhamel, Jean Dutourd, Upton Sinclair, William Styron, Norman Mailer, Richard Hughes, Truman Capote. A lista nem teljes és állandóan növekszik. Mindegyikük próbálkozott ezzel az új genre-ral, de egyikük sem összpontosította érdeklôdését a genre mivoltára. Ismétlem, hogy valami új világosság felé irányuló botorkálásról van szó, még nem a lángész merész, egyenes lépésérôl, amely egyszerre tépi szét a szokványos formák szürke pókhálóját. Egyikük, mint pl. a német Frank Thiess "Csuzimá"-jában — mely a genre egyik elsô megjelenése — majdnem kizárólag a történelmi eseményekkel foglalkozik, de a regényíró stílusában; Truman Capote — aki a helytelen non-fiction novel nevet adta e mûvének — egy tömeggyilkos bûntettének, elfogásának, bûnperének, halálra ítélésének történetszerû, pontos ábrázolását kísérelte meg; Elsa Morante — nemigen sikerült — könyvének címe egyszerûen: Történelem: egy regény. De meg kell említsem az itt futtában kifejtett tézisem talán legeklatánsabb példáját: Tolsztoj Háború és békéjének és Paszternák Dr. Zsivagójának szembeállítását. A Háború és béke a 19. század történelmi regényének prototípusa. A regény elôtér, a színes, dramatizált történelem a háttér. A Zsivago ennek pontosan az ellentéte: a történelem az elôtér, s a fôtéma, Zsigavo doktor regényes és tragikus életsorsa ebbe beleszövôdik, de a regény cselekménye Paszternák történelmi érdeklôdésének csupán következménye. Szintén figyelemre méltó, hogy Tolsztoj írásmûvészetétôl eltekintve a Háború és béke a 19. század történelmi regényeinek minden lényeges hibáját képviseli. Ennek fô oka az, hogy Tolsztoj történetszemlélete a romanticizmus és a pozitivizmus, az ún. objektivizmus és szubjektivizmus szélsôségeivel telített, mégpedig annyira, hogy a Háború és béke filozofáló függeléke, melyben Tolsztoj történelemfilozófiáját fejtette ki, a 19. századbeli primitív pozitivizmus elkorcsosult példája. Ezt az irodalomtörténészek úgy szokták elkenni, hogy tulajdonképpen nem is tartozik a regényhez, pedig ez a függelék nem mellôzendô jelenség, hanem Tolsztoj történelmi világképének igenis szerves része. Történelmi szempontból tehát a Háború és béke immár elavult mû. Kevésbé történelmi regény, mint pl. Flaubert Madame Bovary-ja, mely igenis történelmi mû. Emma Bovary nemcsak "az örök nôi tragédia" (das ewig Weibliche) képviselôje. Bovaryné tragédiája elválaszthatatlan nemcsak az 1850-es évek francia társadalmának képétôl, ennél mélyebben elválaszthatatlan az akkori korszellem legmélyebb lényegétôl, az akkori gondolatok és vágyakozások módjaitól. Megjegyzendô, hogy bár a Zsivago regény formájában maradtak 19. századbeli velleitások, Paszternák történetfilozófiai megjegyzései nem érdektelenek. (Szintén érdekes, hogy a múltszázadbeli és századeleji orosz liberális vagy forradalmi irodalomtól eltérôen a korunkbeli orosz írók nagy része — az orosz irodalom történetében elôször — a történelemre irányítja nemcsak figyelmét, hanem politikai és világnézeti beállítódása ellenére elsôsorban történelmi témákkal foglalkozik.)

Újból és utoljára hangsúlyozom, hogy az új genre még nem forrott ki. E tekintetben még egy utolsó megjegyzésem marad hátra. A fentebb említett nevek között talán a legérdekesebb a Franciaországon kívül alig ismert Jean Dutourdnak (1980-ban választották az Académie Française tagjává) egy-egy mûve, melyekben a korszellemmel foglalkozván Hegelnek éppen fordítottjával próbálkozik. Dutourd-t is elsôsorban a korszellem és az emberek viszonya érdekli, az, hogy a korszellem milyen formában és milyen mértékben hat az emberek gondolkodásmódjára — de a hegeli kategorikus kauzalitással ellentétben nemcsak az érdekli, nemcsak arról ír, hogy a korszellem mit tesz az egyénekkel, hanem hogy az emberek mit tesznek a korszellemmel és annak politikai és társadalmi körülményeivel, hogyan csavargatják, tekergetik saját — néha tudatos, néha tudattalan — önös céljaik szerint.

Az ún. újkor vége felé lassan-lassan kitûnik, hogy nemcsak Hegel, hanem oly nagy szellemek, mint Machiavelli, Dosztojevszkij, Freud e tekintetben elavulnak. Machiavelli tudatos opportunizmusa helyett tudatos-tudattalan egzisztenciális opportunizmusokkal állunk szemben. Dosztojevszkij arról ír, hogy egy-egy forradalmi vagy radikális világnézet milyen döntô mértékben hat az emberre, mit tesz az emberrel: pedig mi már ennek a fordítottját látjuk, ill. láthatjuk: mit tesznek az emberek az ún. világnézetekkel. Freud az ún. tudatalattit kísérelte meg rögzíteni a 19. századbeli és immár elavult kauzalitás logikájával — ugyanakkor, mikor mi az újkor vége felé éppen a tudatos eszességnek mindenféle komplikációjával, nehézségével, csavarodottságával állunk szemben. Ennek az eszességnek lett lassanként szerves — bár sokszor figyelmetlen és nem tisztán látott — részese a történelmi gondolkodásmód, mely nemcsak hogy vérünkbe rögzôdött, hanem eddig általa nagymértékben érintetlen tömegeket ért el: a múlt íze és étvágya létezik, egzisztenciális jelenség, talán éppen a valósághiány miatt, mégpedig olyan módon, melyet a 19. és 18. századokból örökölt mechanikus kauzalitás helyesen megmagyarázni nem tud.

II.

Néhány szót illik szólni e nagy és pontatlan téma magyar vonatkozásairól. Megpróbálom — majdnem hogy dilettáns módon — vázolni ezeket, bár a magyar történelemírás története nem specialitásom. Már említettem, hogy a 18. században a történetírás, mint az irodalom egyik fajtája jelentkezik. Ez Magyarországra alig vonatkozik: Bél Mátyás, Fejér György, Virág Benedek még mindig inkább krónikások, mint történetírók. Száz évvel késôbb azonban, a 19. század vége felé a magyar történetírás eléri az európai nívót: Bél Mátyástól, Fejér Györgytôl, Virág Benedektôl Fraknóiig, Angyalig, Marczaliig a magyar történetírás nagyobb utat tett meg, mint a magyar szépirodalom Csokonaitól és Kisfaludytól Reviczkyig és Adyig.

A hivatalos magyar történettudomány kezdeteiben a német történettudomány módszereinek hatása alatt állt. Ez akkor pozitívum volt. A tudományos történelmi kutatás módszerei a 19. században fôleg Németországban alakultak. Valószínûleg e német—osztrák befolyásnak tulajdonítható századeleji elsôrangú történészeinknek bizonyos konzervativizmusa. Fraknói, Angyal, Marczali a 48-as néphangulattól aránylag függetlenül végezték elsôrangú levéltári kutatásaikat; az általuk feltárt történelmi valóság mögött mindig ott állt a kor bizonyos szabadelvûséggel átitatott lojális monarchizmusa. S ahogy az elsô világháború utáni negyedszázad az ország megcsonkítása és a Horthy-korszak megszorításai dacára is sok tekintetben ezüstkora maradt a magyar költészetnek és irodalomnak, s reneszánsza a magyar népkutatásnak, a magyar történettudomány is tovább fejlôdött.

Nem kétséges (bár sokan vitatták s talán ma is vitatják), hogy a legnagyobb hivatásos magyar történész ekkor Szekfû Gyula volt. Írói és tudományos életének teljesítményei szellemi függetlenségén alapultak. Szellemi magaslatokon járva egyedül képviselte gondolatvilágát és az igazság keresését, szembefordulva a legnépszerûbb és legelfogadottabb politikai és világnézeti áramlatokkal. Már az elsô világháború elôtt írt Rákóczi-könyve is szemben állt a legendákkal, nemcsak a történelmi igazság keresése, hanem a magyar politikai realizmus szolgálatában. Ellenségei a mai napig sem bocsátottak meg neki. Leghíresebb munkája, a Három nemzedék s ami utána következik a magyar szellemtörténeti irodalomnak és tudománynak elsôrangú, sôt úttörô példánya. Elônyös hatást gyakorolt Szekfûre az ún. szellemtörténet fejlôdése, megint fôleg egyes 1880 utáni német példák következtében, vagyis annak felismerése, hogy a pozitivista, tehát kizárólag a természettudomány törvényein alapuló kutatás a lelkiismeretes és gondolkodó történész számára nem elegendô. (Ismétlem, hogy a történelem nemcsak tudomány, hanem egyben írás, mûvészet, sôt újból formulámat s errôl írt könyvem címét kell hogy idézzem — "gondolatmód". Törvényei tulajdonképpen nincsenek, külön nyelve sincsen, s mivel a történelem maga az élet, az emberi élet mélyen bonyolult s annak minden kiszámíthatóságon s rendszerességen túlmenô jelenségeivel, ill. azoknak tudatával azonos.)

A Három nemzedék inkább szellemtörténet, mint politikai történet, történelmi szociográfia, nem a történelmet elégtelenül figyelembe vevô szociológia. Egyéni módszere még ma is újszerû, a módszer további tanulmányokat érdemelne. Itt azonban a Három nemzedéknek csupán egy passzusára kívánom felhívni a figyelmet. Ebben Szekfû — általános tézisének megfelelôen — keserûen ír az ôt megelôzô történetírók teljesítményeirôl. Idézem: "Történetírásunk sápadt arculatján — a századfordulóról ír — a hanyatló kor minden betegsége olvasható. Elvi liberalizmusa megakadályozta régi korok nemzeti munkájának értékelésében, a nemzeti illúziók hatása alatt viszont aggályosan tartózkodott oly problémáktól, amelyeknek tudományosan lelkiismeretes megoldása által a budapesti sajtót felingerelné. Horváth Mihály óta ez a tudományág, mely a nemzeti élet központi irányítója kellene hogy legyen, visszavonul a tudományos anyaggyûjtés szûk körébe, és nincs bátorsága a nagyközönség elé vinni azon eredményeit, melyeket ô maga állapít meg oklevéltári és egyéb publikációinak kevés olvasóra számító köteteiben. És bár a aktudomány az adatgyûjtés terén nagy lendületet vesz, kevesebb eredményt ér el a modern szempontoknak megfelelô feldolgozás terén és végképp felmondja a szolgálatot ott, hol arról van szó, hogy kutatásait a nemzet javára, nemzeti illúzióink ellenére hasznosítsa." Szekfû eme passzusában sok igazság rejlik, mégis mi ezt manapság kissé másképp látjuk. Mai perspektívánk következtében beláthatjuk, hogy, mint elôbb mondtam, a magyar történetírás fejlôdése a 19. században még a magyar szépirodalom és költészet fejlôdését is túlhaladta.

Néhány mondat után Szekfû, bizonyos mértékben a fent idézett passzusnak ellentmondóan, helyesen jelenti ki, hogy "a történetírás nem mestere az életnek, ezt tudjuk: feladata nem vezetés, hanem eszméltetés, tudatossá tevés, az, hogy az embereket megtanítsa felismerni, mit tesznek, és hogy minô összefüggésben van jelenünk évszázados múltunkkal". Szekfû 1920-ban e bölcs mondást folytatva írja: "Hanyatló korunk ennek a feladatnak nem felelt meg..." Nem térek ki arra, hogy a fiatal Szekfûvel ellentétben ma igen kevés történetíró vagy történelmi gondolkodó látja a kiegyezés korszakát minden tekintetben hanyatló múltnak.

Befejezésül arra kívánok rámutatni, hogy — Szekfû elôbb idézett szavaival élve — a történelem eszméltetésében, tudatossá tevésében a század elsô részében, kb. 1900 és 1935 között milyen fontos és mélyreható része volt a magyar szépirodalomnak — mégpedig néha olyan formában s olyan nyelvezettel, ami ma nemcsak tiszteletet, de tudatos figyelmet érdemel, paradox módon éppen újszerûsége következtében.

Ezen újszerûség elsôsorban a történelemmel való átitatottságában áll. A 19. század jelenségének, az ún. történelmi regénynek elsôrangú magyar teremtôi is voltak: fôleg Kemény Zsigmond és Jókai Mór, a magyar Dickens; a 19. századi történelmi regénynek újabb és újabb magyar példái akadtak és akadnak a 20. században is. Most azonban a magyar prózairodalom talán legnagyobb mûvészére kívánom irányítani a figyelmet, Krúdy Gyulára, kinek ötven évvel ezelôtt bekövetkezett tragikus halálára (mirabile visu — egy másik megdöbbentôen találó évforduló) éppen néhány napja emlékeztünk.

Krúdy csodálatosan ismerte Jókait, kívülrôl tudta, sôt egyik legszebb és legemberibb írása éppen Jókai fiatalkoráról szól. Krúdyt a genre-probléma nem érdekelte, ôstehetsége következtében Krúdy azt írta, amire kedve telt, amire tolla serdült; mint minden nagy mûvész, tudta, mit csinál, de nem érdekelte, miért, nem érdekelte alkotásainak precíz jelentôsége vagy meghatározása. Nekünk kell megjegyeznünk, hogy Krúdyt Jókaitól eltérôen — pontosabban mondva, Jókait átélvén s így Jókai generációján túlhaladva — elsôsorban a történelem érdekelte. E tekintetben az elôadásom elsô részében említett jelenségnek — a történelmi "gondolkodásmód" terjedése és mélyülése következtében a történelemmel telített szépirodalomnak — Krúdy mind zseniális elôfutára, mind alkotó mestere.

Talán ezzel kapcsolatos a magyar olvasóközönségnek az utolsó 30 vagy 35 évben keletkezett érdeklôdése és étvágya Krúdy írásai iránt. A Krúdy-kutatás és a Krúdy-kritika szép, értékes, odaadó mûvelése során Krúdynak a történelemhez való viszonyáról ugyanott esett szó. Mégis engedtessék meg nekem, a Magyarországról elszakadt történetírónak, hogy néhány szót szóljak a történeti tudat Krúdynál jelentkezô lényegérôl. Meggyôzôdésem például, hogy a magyar olvasóközönség Krúdy iránti érdeklôdése nemcsak nosztalgia vagy a régi világ iránti érdeklôdés következménye, olyasfajta lelki és szellemi reakció, ami a nehéz idôkben sokszor és mindenütt várható — hanem közrejátszik benne az is, hogy a Krúdy által leírt és képviselt múlt íze, illata, zamata felelt és felel meg nemcsak öregedô, hanem újabb és újabb nemzedékek étvágyának, mely szellemi étvágy kívánalmának lényege a történelmi valóság.

Krúdy óriási és majdnem összefoghatatlan íráshalmazában a történelem különbözô formákban jelentkezik. A magyar álomvilág e mesteri festôje rövid élete utolsó két évtizedében fordul inkább és inkább a történelem felé. Ismeretes életrajzai és jellemrajzai az Írói arcképekben és az ún. Ködlovagokban. Ezek értéke és fontossága azonban nemcsak Krúdy nyelvmûvészetébôl és lelkekbe látásából áll, nem csupán jellemrajzokból, hanem az általa összegyûjtött kis részletek halmazaiból, olyanokból, melyeket Taine "petite histoire"-nak nevezett. Ezenkívül élete során mind többet és többet foglalkozott nagyobb méretû történelmi portrékkal: írásai Mária királynéról, Kossuth Ferencrôl, Podmaniczky Frigyesrôl, Türr Istvánról nemcsak prózai gyöngyszemek, hanem kidolgozott történelmi freskók: mind anyagukból, mind mesteri kompozíciójukból fiatal hivatásos történészek még ma is sokat tanulhatnának. Tájleírásai, kisvárosi és városi képei nem csupán stilisztikai szempontból tanulmányozandók. A Krúdy-atmoszférán innen sok színes részlet, fontos információ rejtôzik a jelen és a jövô történelmi szociográfusai számára. Sajnálatos például, hogy az utolsó évtizedben szépen összeállított és szépen kiadott többkötetes Budapest történetének gondos írói között egy sem találta fontosnak saját mûvét egy-egy Krúdy-passzussal illusztrálni vagy gazdagítani. Pedig a Hét bagolyban, a Mákvirágok kertjében, a Pestbudai estékben, a Boldogult úrfikoromban, az Asszonyságok díjában foglalt részletes képei, leírásai a 90-es évek kisvárosi, teres, poros Ferencvárosáról, a németes, kisiparos, faluszagú Józsefvárosról, a nyüzsgô, keveredô, sikátoros s egyben sugárutas Terézvárosról, a vízcsobogással, harangszaggal és virágillattal telített Vízivárosról, az öregedô, ráctemplomos és rácsosablakos régi Belvárosról minden néprajzzal, társadalom-, építészet-, város- és értelmiségtörténettel foglalkozó történésznek kötelezô olvasmánya kellene hogy legyen.

Elôadásom — sajnos — nem Krúdy Gyuláról szól, nem vele kezdôdik, de vele végzôdik. Arra sincs sem idô, sem alkalom, hogy itt-ott Krúdy írásaiból szemelvényeket idézzek illusztrációképpen. Mint sok lángész, élete, jelleme, mûve összetett: a kettôsségek sora rejlik benne. Hírlapíró és történetíró. Iszákos, kártyás, néha züllött, kocsmában bóbiskoló figura és régivágású, önérzetes tiszántúli magyar úr. Forradalmár és konzervatív. Erotikus és keresztény. A fôvárosi bohém életmód követôje, de a régi vidéki biedermeier Magyarország tisztelôje, azután áhítozik. A 19. század magyar irodalmának egyik fô jelensége az elbeszélô költemény, míg a népi epika egyik késôi irodalmi formája: Krúdy írásmódja éppen annak fordítottja, vagyis poétikus elbeszélés, történelemmel telítve. Nyelvezete egyszerre a legújszerûbb és óhangzású (érdekes módon Krúdy, éppúgy, mint Szekfû, kedvelte nemcsak a régimódi magyar szavakat, hanem a régimódi magyar ragozást is). Stílusa, írásmûvészetével együtt egyszerre a világ több nagy írója elé szökik. Krúdy életmûvét a prousti nagy mû címével lehetne illetni: Az eltûnt idô nyomában, bár Krúdy Proustnál nagyobb író. A regényíró Proust a lelkek mélységeibe belelátó szociográfus, a regényíró Krúdy a lelkek mélységeibe belelátó történetíró. Proust a századvégi Párizs felsô osztályainak analízisét, Krúdy a régi Magyarország majdhogy egészének varázslatos képviseletét teremtette meg.

Ezért is — nagyobb nemzetek íróival és kisebb íróink munkáival ellentétben — Krúdy prózája lefordíthatatlan. Mindegy. Krúdy a magyarok írója, a mi írónk, nekünk szól, csupán mi érthetjük jól, mert a mi ôsünk, apánk, bácsink, családtagunk. S itt nem valami ódon hazafias retorika szól belôlem, hanem az a meggyôzôdés, amire korábban utaltam: a 20. században lassan kitûnik, hogy az igazi irodalom, az igazi történelem mikrokozmikus, nemzeti inkább, mint nemzetfeletti, internacionális. Ez egybefügg azzal, hogy a múlttal való kapcsolat igénye, a múlt valósága felé irányuló "étvágy" elérte a széles tömegeket, Magyarországon éppúgy, mint másutt: a történelmi gondolkodásmód elterjedésének nem a végén, hanem az elején vagyunk, ugyanakkor mikor ezeréves történetünkben talán elôször, a borzasztó állami és nemzeti tragédiák és népi megpróbáltatások ellenére a magyar nemzet és a magyar nép történelme és fejlôdése egyre inkább összehangolódik, egyre inkább lesz ugyanaz. Így van az, hogy minden külföldi és Magyarországgal foglalkozó történetírónak szóló köszönetünk és tiszteletünk dacára — aki minket ismer, aki hozzánk szól, az nem Macartney Elemér, hanem Szekfû Gyula.

Szekfû Gyula Három nemzedékét Magyarország újkori történetének egyik legsötétebb évében, 1920-ban írta meg Bécsben, a trianoni szerzôdés aláírása után néhány héttel fejezte be. Elôszavát végzô utolsó mondata: "Így írtam meg e munkát... et salvavi animam meam." "Scripsi et salvavi animam meam": ugyanaz és ugyanakkor a — nem leírt — mottója egy másik magyar írónak, aki egyénileg szenvedett 1920-ban, aki nem hivatásos történész, de regényíró, s a 20. század legnagyobb magyar prózamûvészeinek egyike: Kosztolányi Dezsô. Mint Szekfût, ôt is mélyen érintette az 1920-as év, s aztán látott neki, hogy megírja talán legszebb regényét, az Édes Annát, mely tulajdonképpen alig más, mint az 1919—1920-as évek története, sôt a "történet" szónál mélyebb értelmû igazi történelme. "Scripsi et salvavi animam meam": Kosztolányi épp azt teszi, amit a világ talán legelsô történetírója, a peloponnészoszi háború tragédiájának szemtanúja, az athéni ügyvéd, Thuküdidész, kinek célja nem más, mint Kosztolányié Édes Annájában: az igazság keresése, a féligazságok, a korabeli és szétterjedt hamis legendák eltakarítása. Épp így kezdi el Kosztolányi Édes Annáját: fél oldalon összefoglalva az 1919. július végi események már akkor elterjedt félig hamis, félig igaz legendáit. Hogy Édes Anna története mirôl szól, azt összegeznem nem szükséges. Talán elegendô annyit mondanom, hogy mostanában — amikor a fiatal magyar történész-generáció sok részletes és említésre méltó monografikus munkát készít a 20-as esztendôkrôl — sincs olyan mû, amely oly tökéletesen és mélyenszántóan ábrázolná nemcsak az 1919—20-as évek eseményeit, hanem az egész ún. korai ellenforradalmi korszak légkörét, társadalmát, retorikáját, nyelvhasználatát, jellemteleneit és jellemeit, mint ez a magyar regényíró, kinek e munkája a történésznél is maradandóbb, mélyebb, nagyobb és megdöbbentôbb történelmi — igenis történelmi s nem csupán irodalmi — dokumentum, a valóság és az igazság szolgálatában. Elôadásomat talán azzal az — immár nem képromboló — kijelentéssel fejezném be, hogy a hivatásos történészt a valóság és az igazság követése teszi igazi történetíróvá. Dixi... et salvavi animam meam.