A hatodik x-ben járó generációm emlékezete már nem fog át akkora idôszakot, hogy saját tapasztalatai alapján szólhasson arról a korról, mikor Közép-Európa két szomszédos országának kultúrája és határai is átjárhatatlanok voltak. E politikai érdekek nyomán kijelölt határok az elsô világháború sorscsapásainak lezárultával is többé-kevésbé nyitottak voltak. Elbeszélésekbôl (az irodalomból) tudom, hogy ha a határsorompókat le is eresztették, akkor nyomban rejtett ösvények "nyíltak". Arról már nem is szólva, hogy a kultúra nem ismer határokat. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a magyar és szlovák kultúra mindkét ország határain belül "szomszédos egymással", az volt Trianon után, illetve 1918 elôtt is a közös államakulat keretein belül, melyet ["a történelmi Magyarországot" — a ford.] a szlovák nyelv nagyon pontosan — az elsô világháború utáni Magyarország [Madarsko] elnevezésétôl megkülönböztetve Uhorskónak nevez. Hiába, a szokások és a sztereotípiák nem múlnak el egyik napról a másikra.) Mostanság itt is, ott is hangoztatják, hogy a két ország között nyitottak a határok. Valójában azonban azt is látni kell, hogy a felhúzott határsorompókra árnyékot vetnek a borús politikai égbolt felhôi. Feltehetôleg nem én látok túlságosan sötéten, hiszen az elmúlt években a tokaji írótáborba is egyre kevesebb irodalmár érkezett szlovák útlevéllel, miközben a vendéglátók — a szervezési nehézségek ellenére is — a már hagyományos tokaji összejövetelre tárt karokkal várnak minden érdeklôdôt. Biztos vagyok abban, hogy Közép-Európa e két autochton és autonóm kultúrája képviselôinek jelenléte, illetve távolmaradása elsôdlegesen nem gazdasági nehézségekre vezethetô vissza. Sokkalta alapvetôbb dolog hiányzik: az igény, érdeklôdés és szándék arra, hogy szabadon, együtt gondolkodjunk azon, mivel támogathatnánk, gyarapíthatnánk Európa e szögletében élô embereket, nemzetiségeket, nemzeteket.

A közöny falát csupán egyének próbálják áttörni, s ha szervezetekrôl beszélünk (például a Kalligramról), akkor újra csak egyéni kezdeményezésekkel találjuk magunkat szemben. A mai szlovák—magyar kulturális kapcsolatok nem igazán különböznek a tegnapitól. Így kell ennek lennie? Bizonyára nem. Nem szabad azonban arról sem megfeledkeznünk, hogy akik e kapcsolatokat ápolják — s akik nemzeti hovatartozásuktól függetlenül ma Szlovákiában, korábban pedig Felsô-Magyarország területén éltek —, azoknak, legalább százötven éve, igencsak nehéz dolguk van. Aki pedig manapság tart fenn élénk kapcsolatot a magyar kultúrával, azt bizonyosan az úgynevezett rossz szlovák, de legalábbis a Szlovák Köztársaság engedetlen állampolgára jelzôvel illetik. És ezek még igencsak visszafogott kategóriák. A tarsolyban vannak ezeknél sokkal élesebb kifejezések is, mint például: bérenc, áruló, madarón (elmagyarosodott szlovák — a ford.). Régebben is megbélyegeztek hasonló jelzôkkel jelentôs személyiségeket. Ôk is túlélték ezt, sôt néhányan közülük tisztes kort értek meg. Miért is változott volna meg ez az 1989-es bársonyos forradalom után? Ne vegyük azonban könnyedén az iróniát és a humort, hiszen a humor mindig fontos, az irónia pedig ennél is fontosabb volt. Ha ezek hiányoznak, akkor a társadalom igencsak nehéz idôket él át. Csakhogy Szlovákia ismét kivétel akar lenni. Talán nem is hiányzik itt az önirónia, az intellektuális humorról nem is beszélve. Ahogyan Kassa híres szülötte mondja: a máglyagyújtáshoz nem humor, hanem gyufa kell.

Éppen elég idô telt el ahhoz, hogy már kerüljük ki a fent említett problémákat, és elkezdjünk ezeken gondolkodni. Úgy tûnik, hogy a szlovák kultúrának a szomszédos kultúrák felé tett mostani tétova lépései kétségtelenül összefüggenek azzal, hogy önmagának nincsen kialakult és rendezett értékrendje, orientációja. Bebizonyosodott, hogy tíz év rövid idô a dolgok átrostálására. Fôként azért, mert nem mindenki bízik a nemzeti kultúra "nagy rostájában". Kis szitákból pedig kevés van, és ezek sem megbízhatóak. Mindezek ellenére manapság mindenki szívesebben rostál önmaga, fôként úgy, hogy a szomszéd ne is lássa. Más szavakkal, tömören: a szlovák kultúra most a saját területén érzi jól magát. Vagyis: kicsi, de a mienk, szlovák. Bár néha a nagy kultúra szerepét játsza. Nyitottnak hirdeti magát, miközben elszigetelôdik, bezárkózik. Éppen úgy, ahogyan egyes kulturális, irodalmi csoportosulások teszik ezt, amelyek alig vagy egyáltalán nem érintkeznek egymással. Mit várunk el, mit akarunk ezután a szomszédos kultúrától, mely ráadásul "ugyanabból a házból származik"?

Szomorúan teszem fel a kérdést: hol húzódnak ennek a korántsem egyedülálló magatartásnak a gyökerei? Ha a kérdésre nem találunk megfelelô választ, az ingoványos talajon tovább kell keresnünk, köröznünk kell, mint a tátrai sasnak. Úgy vélem, itt alapjában véve a kis nemzeteknél meglévô önvédekezô és önfenntartó ösztönrôl van szó. Ebbôl fakad, hogy fôként a más nemzetekkel fenntartott — mint a szlovák—magyar irodalmi és kulturális — kapcsolatok kérdését minden esetben a múltra való hivatkozás kíséri, tekintet nélkül arra, hogy a megváltozott körülmények között (jó esetben) a nézetek megváltoztatása és (rosszabb esetben, mellyel már találkoztunk is) a vádaskodás nem hoz semmiféle megoldást. Ami történt, megtörtént, azon már nem lehet változtatni, ugyanolyan formában és mértékben azonban már úgysem ismétlôdik meg. Ez a hozzáállás inkább fékezôleg, gátlóan hat. Ez a tendencia leglátványosabban a szlovák kultúra nemzeti karakterérôl fotytatott széles körû vitákban rajzolódott ki. Emellett nem kell külön megemlítenem, hogy éppen a szlovák—magyar kapcsolatok terén lehet számos negatív múltbéli megnyvilvánulást és példát napvilágra hozni. Kétségtelen azonban, hogy ezek csak erôsítik a szlovák kulturális publicisztika demagóg hangnemét, amely utána táptalajra lel a társadalom kiforratlan, pontosabban deformált tudatában. Ez ismét összefügg a szlovák etnikum hagyományos, vagyis éppen hogy hiányzó társadalmi tapasztalatával. Hiszen csak a bolond kételkedhet abban, hogy a magyar és a szlovák felnôtt európai nemzet-e. E nemzetek keletkezésüktôl fogva a közép-európai régióban formálódtak. Sôt a szlovákokról elmondhatjuk, hogy soha nem éltek a történelmi Magyarország és annak utódállamai keretein kívül. A szlovákok útja az önálló államiságig bonyolult folyamat volt, térben és idôben a polgári állam eszményének kiteljesedésével párhuzamosan alakult ki. Másrészrôl éppúgy vitathatatlan, hogy a "magyarcentrikus tudat" és fôként a "magyarcentrikus történelemszemlélet" nem engedi észrevenni a szlovák nemzeti fejlôdés rejtett folytonosságát, illetôleg az urbanizáció és a szlovák polgárság kialakulásának megtorpanását. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a fenti kifejezéseket nem szemrehányóan használom, tisztában vagyok azzal, hogy e fogalmak magyar környezetbôl származnak, és többé-kevésbé akaratlanul, hátsó szándék nélkül használják ezeket.) Mindezek ellenére kifelé ez úgy látszik, hogy fôként a történeti visszatekintéseknél nincsen szétválasztás, minden magyar, az is, ami nem az volt, amit a szlovákban világosan el lehet különíteni a két fogalommal: "uhorsky" és "madarsky". Azonban, hogy egyik oldalon se maradjak adós, azt is meg kell jegyeznem, hogy a szlovákok objektivitás nélkül és tendenciózusan mindenáron a történelmi Magyarországból (Uhorskóból) kiemelik a szlovák részt, a szlovák vonatkozásokat. Úgy tûnik, hogy a polgári hagyományok megszakadásával igen rögös út vezet a polgári társadalomig. Ebben az értelemben a Felsô-Magyarország (Szlovákia) történetében való kutakodás során is csak töredékes, lezáratlan, megszakított korszakokat találunk. Sebtében teszem hozzá, hogy a Szlovákia területén lévô bányavárosok fejlett kultúrája és közigazgatása is a bányagazdálkodás hanyatlásával párhuzamosan sorvadt el, s feltételezem, e területen a németek 20. századi történetérôl már nem is kell mondanom semmit. 1918-ban erôszakosan zárták le az osztrák—magyar kiegyezés után kezdôdô korszakot, amely nem kívánta a szlovák polgárság kialakulását. Éppen ebben a korszakban alakult ki a szlovák nemesség mély gyökereket vert védekezô magatartása. Ez jelentôsen hatott az irodalomra is, amely ebben az idôben formálta ki nemzeti karakterének attribútumait, bár ekkor még megfelelô intézményes háttér nem állt mögötte. Ez 1918 és 1939 között, a Csehszlovák Köztársaság létrejöttekor alakult ki, a cseh kultúra és szlovakofil csehek jelentôs segítségével. Ebben az idôszakban kezdett kialakulni a szlovák lakosságon belül az elsô polgári réteg, mikor is annak multikulturális bázisán a német és magyar túlsúly sezrepét lassan átvették a csehek és szlovákok. (Ebben az értelemben nem érdemes csehoszlovakizmusról beszélni, hiszen politikai funkcióról volt szó.) Azonban ez a korszak is rövid volt, legfeljebb két-három generációt érintett. Ezután egy még rövidebb korszak következett, a szlovák állam kora. A nemzeti ideológia kiebrudalta a cseh befolyást, s elsôdleges forrásként az elszlovákosított ôsi szláv Nagymorva Birodalomra hivatkozott. Ami a második világháború után történt, az alapjában véve nem tér el attól, amit a magyar társadalom és kultúra is átélt. Az alapvetô különbség abban fedezhetô fel, hogy az uralkodó ideológia különösebb nehézségek nélkül "ültethette rá" az internacionalizmus eszméit a szláv alapokra, hiszen a pánszlávizmus nem volt idegen a szlovák kultúra számára. Évek távlatából már elmondhatjuk, hogy a kommunista doktrína — szándékosan nem beszélek a marxizmus hatásáról, hiszen azt csak torzított formában alkalmazták — nem változtatta meg a szlovák kultúra fô irányvonalát. E kultúra már több ezer éve, kisebb-nagyobb viszontagságok közepette, egyszer jól láthatóan, máskor kevésbé észrevehetôen a nyugati keresztény kultúra hatása alatt fejlôdik. (Anélkül, hogy bárkit is ki akarnék oktatni, megjegyzem: még azelôtt, hogy a magyar törzsek megérkeztek e területre, a 9. században a mai Szlovákia területén jól kiépített egyházszervezet mûködött, és a nép számára is érthetô egyházi nyelv létezett. Pápai áldással lefordították az alapvetô egyházi és liturgikus szövegeket, sôt ebben a korszakban keletkezett az elsô szláv vers — az óegyházi szláv nyelven írt Proglas, mely a Szentírás fordításának bevezetôje volt.) E hatás meglétét támasztja alá az a tény is, hogy a keleti kultúra jegyei leginkább csak a szlovák folklórban tükrözôdnek. Nem szabad azon megütközni, hogy a szlovák kultúra feltárt alapjait ahhoz az ideológiához próbálják igazítani, amelyik a nemzeti vonalat akarja erôsíteni. Igazság szerint nem lenne abban semmi különös, hogyha a letisztult nemzeti kultúra érdekében nem zárnák ki a multikulturális hatásokat és értéket.

Tokajban talán élhetek a szôlészet adta hasonlattal. A szocialista nagyüzemi bortermelés kísérô jelensége volt, hogy felszámolták az eredeti német borászati és borkultúrát, mely a Kis-Kárpátok Pozsony környéki lejtôin, a Pozsony melleti településeken: Svaty Jur (Szent György), Pezinok (Bazin), Modra (Modor) volt honos. Nemcsak az eredeti német dûlônevek, szakterminológia és szokások tûntek el, hanem internacionlizálták, vagyis szlovákosították — különbözô indiferens keverékek formájában — magát a bort is, az új fajtáknak ugyancsak kevés közük van már magához a borvidékhez és annak tradícióihoz. Ha már a szôlészetnél és a bornál tartunk, érdemes megjegyezni, hogy a szôlészeti és borkultúra szintje igencsak jelentôsen hat az adott terület általános kulturszintjére. Néprajzi és szociológiai vizsgálatok egyértelmûen kimutatták, hogy a többi földmûveshez viszonyítva a szôlôtermesztôk és borászok rendszerint mûveltebbek és szakmailag is magasabb szinten állnak. Ezt a kis kitérôt egy ismert szólással szeretném lezárni, miszerint a bor is a kultúra része, kommunikációs eszköznek számít. Hiszen régóta ismert, hogy a bor megoldja az ember nyelvét. Végezetül, a szôlészethez és a borászathoz azzal a céllal fordultam, hogy rámutassak annak multikulturális tradíciójára és gyökereire. Különösen érvényes e hasonlat a közép-európai régióban, és — akarjuk, nem akarjuk — Szlovákiában ezt a régészeti leletek is bizonyítják. Ebben a megvilágításban a nemzeti elemek kiemelése, hangsúlyozása semmi egyéb, mint részletekre irányuló torz történelemszemlélet, amely hiteltelen ismeretekhez vezet. A "nemzetinek" így önmagában nincsen semmiféle értéke, éppen úgy, mint a bor esetében, s a kultúrára és ezen belül az irodalomra vonatkoztatva ez még fokozottabban érvényes.

Lassan tíz éve, hogy Európa e régiójában alapvetô társadalmi változások történtek. És éppen a kultúra az, ami nehezen emészti meg az új társadalmi realitást. Legalábbis szlovák szemszögbôl ez így látszik. Egyik oldalon a hatóságok a nemzeti elv alapján centralizálni próbálnak, másrészrôl pedig újra egy erôs széthúzás áldozatai vagyunk. Úgy gondolom, a mostani társadalmi változásokra élénken reagál a kultúra, amely azért többé-kevésbé nyíltan vállalja multikulturális gyökereit. Ilyennek tartom a magyar kultúrát is, méghozzá azért, mert egész fejlôdése során készségesen befogadta a más (idegen) etnikumok hatását. Szembeötlô az is, hogy nem küzd saját identitásának problémájával. Ugyanezt nem mondhatjuk el a szlovák kultúra és ezen belül az irodalom mostani állapotáról. Napjaink szlovák irodalmára és alkotóira nemcsak a számos érdekcsoport léte jellemzô, hanem az is, hogy most alakulnak ki az értékrendek, és nagyon lassan változnak az értékek. Ezt a problémát a magyar irodalom a rendszerváltás elôtti években nagyjából megoldotta, amelyre módot adott kádári vezetésnek a kultúra területén folytatott ideológiai lavírozása. Csehszlovákiában az állam erôs kézzel fogta a kultúrát. Bár Szlovákiában ez a szigor nem volt annyira megbonthatatlan (ez is hozzájárul a mostani zavarokhoz). E század szlovák irodalmi vonulatának csaknem egésze teljes mértékben átértékelésre vár. (Hangsúlyozom: vár, hiszen résztanulmányok és rohammunkában készült tankönyveken kívül még semmilyen szintézis nem látott napvilágot.) Újra kell olvasni az úgynevezett elsôvonalas irodalmat (legálisan megjelent munkákat), éppen úgy, mint a szlovák irodalom úgynevezett második vonulatát (a szamizdatokban megjelent szövegeket) és a harmadik réteget is (az emigráns irodalmat), s ezeket egységes irodalmi vonulatba/fejlôdésbe kell foglalni. Ez óvatosan, sôt bizonytalanul folyik. A mostani szlovák irodalom abban a fázisban van, mikor is egyeseket bizonytalanul a fent említett vonulatba besorolnak (például a katolikus írókat), másokat kirostálnak (például a szocreál szerzôket) és átértékelnek (szamizdatszerzôket). Mindez az irodalom belsô hierarchiájához tartozik. Olyan kérdések is elôkerültek, amelyek többé már nem mellékesek. Az egyik legmûveltebb jelenlegi irodalomtörténész, Viliam Marcok professzor (szlovák mértékben) igencsak merészen próbálta feltárni a szlovákiai (természetesen szlovákul író) zsidó írók munkásságát. "Gaztettét" érdekesen fejezte be: nem egy írót igazolt/felmentett, akikrôl írt. Ez még nem kóser téma a szlovák irodalmi gondolkodásban.

Befejezésképpen érdemes megállni a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatoknál. Kétféle vonatkozásról van szó: a külsô és belsô összefüggésekrôl. Szlovákiában a nemzetiségi kapcsolatok politikai kiélezôdése nemcsak a szlovák—magyar irodalmi összefüggéséket, hanem a gyakorlati lépéseket is érinti. A kulturális miniszter által vezetett Pro Slovakia alapítvány idôrôl idôre támogatja a Szlovákiában élô magyar szerzô munkáinak a kiadását (például a Grendel Lajosét), e szerzô jelenléte a szlovák irodalmi életben azonban már közömbös ugyanezen intézmény számára. Más szóval, konkrétan: nem támogatják Grendel Lajos mûveinek szlovák nyelvû kiadását. Grendel Lajos példája jellemzô és egyben teljesen érthetô. Nemzetiségi hovatartozása kijelöli helyét a szlovák kultúrában. Reméljük, csak ideiglenesen.

Végezetül: itt és ott is a nyitott és átjárható határok léte, a szlovák—magyar kulturális kapcsolatok fejlôdése még egy ideig és továbbra is az egyes emberek bátorságán és erején fog múlni, legalábbis addig, amíg a stratégiai érdekek nem érvényesülnek a szlovák kultúrában és annak vezetésében. Egy azonban kétségtelen: a labda a Duna szlovák oldalán van. Legalábbis jelenleg.