Az emlékezetes 1989-es Népek Tavasza idején egy baráti városban, amelyet némelyek Timisoaranak, mások Temesvárnak neveznek, egymás mellett, vállvetve tiltakoztak románok és magyarok a Ceausescu rezsim ellen, elindítva ezzel a romániai fordulatot. Senki sem beszélt akkor nemzeti kisebbségekrôl. Demokratikus ellenzékrôl, városlakókról, Románia állampolgárairól beszéltek. Néhány hónappal késôbb, 1990 márciusában az egyik szomszédos erdélyi városban, amelyet némelyek Tîrgu Muresnek, mások Marosvásárhelynek neveznek, gyûlölettôl elvakult románok és magyarok néztek egymással farkasszemet. Összecsaptak. Halálos áldozatai is voltak a harcnak. Aztán Romániában visszatért a "normális" állapot — a nemzeti kisebbségek elkezdték szorosra zárni soraikat, ahogyan azt az elmúlt évszázad során mindig is tenni kényszerültek; nemzeti pártok szervezéséhez láttak, folytatták harcukat a nemzeti egyetemek létrehozásáért, vitatkoztak a médiában biztosítandó nemzeti adásokért, segítséget vártak a fôvárostól, az "anyaországtól", a Nemzetek Ligájától — ó, pardon —, az Európa Tanácstól, természetesen...

Románia modernkori történelmének e két eseménye egész Közép-Kelet-Európa 1989 utáni történésének jelképe. A "normális" állapot, amely Marosvásárhely után következett be, az összes posztkommunista országban általánossá vált. Volt, ahol fegyveres konfliktussal állították helyre, pl. az egykori Jugoszláviában; másutt véres, de elszórt, kisebb jelentôségû helyi konfliktusok árán, mint pl. Erdélyben; s volt, ahol apró, de véget nem érô incidensek sorozatával, pl. Sziléziában, a Szepességben, Bukovinában, Vilnában, Przemyslben, Komáromban... A "normális" állapot dominanciájában azonban mindenekelôtt az játszott döntô szerepet, hogy az általános köztudatban ez a "norma" magától értetôdô és természetes volt, nem létezett alternatíva, amely a helyébe léphetett volna. A nemzeti közösségek, különösen a kisebbségben lévôk, beásták magukat hadállásaikba, s partikuláris érdekeik védelméhez láttak. A már létezô elválasztó vonalakhoz újak társultak. Temesvár ezzel szemben azt az esélyt jelképezi, amely egy pillanatra fölvillant abban az átmeneti idôszakban: olyan esélyt, amely a történéseknek egy másfajta forgatókönyvét — a nemzeti önzés korlátaitól megszabadult, a szomszédi viszony és a sok kultúrájú hagyományok egész potenciáljára támaszkodó, közös építkezésre ké magatartás forgatókönyvét — tenné megvalósíthatóvá. Fölvillant annak az esélye, hogy az általunk lakott területen fölbukkanjon valaki, aki egyesíteni, integrálni képes azt a világot, amelybôl az eltelt idôszakban "mindenki csak szakítani akart egy darabkát". Maga a tény, hogy a románok és magyarok közösen szálltak harcba a fennálló rezsim ellen — és velük tartottak a helyi németek, szerbek és zsidók is —, eredményezhette volna közös politikai párt, közös egyetem és integráló iskolai oktatási program, közös televízió, rádió vagy sajtó létrehozását. Hiszen az elválasztó vonalak nem feltétlenül a nemzeti vagy vallási hovatartozás mentén kell hogy haladjanak. Temesvár volt az a pillanat, amikor mindez lehetségesnek tetszett. 1989 decemberében Romániában senki sem mondhatott egyetlen rossz szót sem a magyarokra, akik társak voltak a közös ügyben. Hasonló volt a viszony a lengyelek és litvánok között, különösen akkor, amikor elestek az elsô áldozatok a szovjet csapatoknak a vilnai tévétorony ellen indított ostroma alatt. A lengyel szejmben elhangzott forró hangulatú felszólalások, a függetlenségükért harcoló szomszédok iránt megnyilvánuló szolidaritás, a litvániai lengyelek csatlakozása a közös ügyhöz — mind ezt példázza. Hasonló volt a helyzet, mint a második világháború elején, amikor a Lengyelországgal ellenséges Litvánia megnyitotta határait a szovjetek elôl menekülô lengyeleknek, és emberséges módon fogadta be ôket.

Hosszan sorolhatnánk még a példákat, de mindegyik rövid életû volt. Romániában a kormányzó nómenklatúra, amely "ellopta" Temesvártól a forradalmat, hogy végrehajtson egy államcsínyt (manapság egyre többen fogadják el azt a tézist, hogy a decemberi eseményeket tudatosan provokálták), igazából egy dologtól ijedt meg: a román—magyar szövetség lehetôségétôl. Gyorsan terjeszteni kezdték, hogy a magyar ellenzék kiárusítja Budapestnek a román nemzeti érdekeket. A jelszó a régi sérelmek és félelmek termékeny talajára hullott. Temesvárott a románok kezdtek úgy viselkedni, mintha semmi közük sem volna a magyarokhoz, és megkérték magyar barátaikat, hogy ne csatlakozzanak hozzájuk, hanem készítsenek saját programot. Megállíthatatlanul közeledett Marosvásárhely. A propaganda azt terjesztette, hogy a magyarok el akarják csatolni Romániától Erdélyt. A városba autóbuszokon román parasztokat hoztak, akik a magyarokra csak az ötvenes évekbôl emlékeztek, amikor azok kommunista hivtalnokokként végrehajtották a kollektivizálást, s elvették a román parasztok földjét. Könnyen lehet errôl arra a freskóra asszociálni, amely a város fôterén álló hatalmas pravoszláv templomban román parasztot botoztató magyar földesurat ábrázol. Ezen a fôtéren, néhány napig tartó elszigetelt incidensek után, összecsaptak a magyar és román tüntetôk. Az egész világot bejáró dokumentumfilm-felvételeken egy embert lehetett látni, amint furnérból készített transzparensével egy másik embert csépel agyba-fôbe. Kezdetben mindenki azt hitte, hogy egy román ember ütlegel egy magyart, késôbb azonban kiderült, hogy a freskón ábrázolt jelenet ismétlôdött meg.

Aztán visszatért minden a "normális" mederbe. "Csodálkozol, hogy magyar egyetemért harcolunk?" — kérdezte értetlenül kluzsi ismerôsöm (ô így mondja: kolozsvári), amikor azt próbáltam neki megmagyarázni, hogy az "universitas" és a "nemzeti" fogalmak kizárják egymást. A város fôterén álltunk Mátyás magyar király emlékmûve elôtt, amelyre a város polgármestere, Gheorghe Funar román nyelvû táblát erôsíttetett, amely azt hirdette, hogy a király román származású volt, és saját népe gyôzte le. Az emlékmû körül éppen Funar által kezdeményezett régészeti ásatásokhoz készülôdtek, hogy ókori római épületek maradványait tárják fel. Ha a munkálatok megfelelô ütemben haladtak volna, el kellett volna távolítani (legalábbis egy idôre) a "legyôzött" király szobrát. A kolozsváriak — magyarok és románok egyaránt —, akik Mátyást közös királyuknak tartják, tiltakozást kezdtek szervezni... Késôbb megtudtam, hogy a kormány a tiltakozások hatására leállíttatta az ásatásokat. Tévedésnek minôsítették viszont azt, hogy a város "rendezése" során bevakolták és bemeszelték Józef Bem emléktábláját — a helyi vezetést megtévesztette az, hogy Bem keresztnevét magyarosan Józsefnek mondták, s csak a lakosság tiltakozása nyomán derült ki számomra, hogy Bem nem magyar volt, hanem lengyel.

Mindez 1994-ben történt, s ebbôl az idôszakból vég nélkül sorolhatnánk a Marosvásárhely után bekövetkezett közép-európai "normális" helyzetet példázó eseményeket. A már említett lengyel—litván határvidéken, ahol ugyancsak terjedtek a pletykák Varsó határrevíziós szándékairól, a litvániai lengyeleknek hirtelen eszébe jutott, hogy saját egyetemet kell létesíteniük Vilnában, Sejnyben pedig feléledtek a viták a lengyelek és litvánok közös püspökének, Antanas Baranauskasnak az emlékmûve körül.

Hagyjuk azonban békén Marosvásárhelyt és annak következményeit, hiszen ezekhez már hozzászoktunk, s hajlamosak vagyunk azokat bagatellizálni. Mert ugyan mit is számítanak az apró, nemzetiségi vagy vallási természetû incidensek a mostanság zajló változásokhoz, az európai integrációs folyamathoz képest?! Csakhogy a probléma lényege az, hogy ha ezek az incidensek önmagukban talán nem is veszélyesek és csupán lokális kiterjedésûek is, mégis azt bizonyítják, hogy még mindig ugyanaz a "norma" érvényesül, amely hosszú ideje meghatározza gondolkodásunkat és cselekedeteinket, s ezt a "normát" nem befolyásolják semmiféle változások, semmiféle reformok. Ha tehát ezt a jelenséget közelebbrôl akarjuk megvizsgálni, akkor nem Marosvásárhely és Temesvár kérdését kell felvetnünk, hanem azt, hogy miért volt Temesvár szelleme hosszú távon megvalósíthatatlan.

Számos jel mutat arra, hogy a bukott kommunista ideológia helyét az ugyancsak a XIX. században született, de életképesebbnek bizonyuló nacionalista ideológia foglalja el. Valaki még azt is kijelentette, ahhoz, hogy a kommunista rendszerbôl egy demokratikus rendszerbe lépjünk át, a szókészletet is, a grammatikát is meg kell változtatni, ha azonban a nacionalizmusba lépünk át, elég csak a szókészletet megváltoztatni. Nyugtalanító könnyedséggel és gyorsasággal zajlik ez a változás, hiszen segítségére van az elôzô rendszer öröksége is, az a rendszer ugyanis, bár az ideológia szintjén harcolt a nemzeti identitás ellen, a gyakorlatban mégis megalapozta a nemzetállami gondolkodás uralmát. Mindez azonban nem csupán az egykori kommunista országokra érvényes. Isaiah Berlin már a nyolcvanas évek elején felhívta a figyelmet a nacionalizmus váratlan reneszánszára. A századelô egyetlen kiváló gondolkodója sem látta ezt elôre. Inkább azt jósolták, hogy ez az ideológia, amely a támogatást és elismerést egy adott közösségben keresô, gyenge egyénre épül, rövidesen el fog tûnni. Az ilyen egyének számára épült fel a nemzetállam, amelyben a megfelelô nemzetiséghez — és igen gyakran a megfelelô valláshoz — tartozók otthon, a sajátjukban érezhették magukat; azt mondhatták magukról, hogy "mi", s közben mindenki más az "ôk"-höz tartozott, s arra lett kárhoztatva, hogy "kisebbségben" harcoljon a túlélésért. A nemzetállam nevû képzôdmény messzemenô következményekkel járt a társadalmi és politikai élet megszervezését, a gondolkodásmódot és az értékrend alakulását illetôen. Ez az a "grammatika", amelyet még ma is használunk. Nagyon meggyôzôen mutatta ezt ki Michael Billig Banal Nationalism címû könyvében, ahol is Billig "bemutatja, hogy a nacionalista kategóriákban való gondolkodás még mindig mennyire jelen van a brit és amerikai politikában és a napi sajtó nyelvében még olyankor is, amikor nem érint nagy témákat. [...] A mindennapi életünk teréül szolgáló világ nagy mértékben a mit és ôk nemzeti kategóriái szerint van berendezve, még ha sokan nem tudnak is errôl. [...] ...a nemzeti önazonosság nem egy a sok önazonosság közül, amelyekbôl az egyén szabadon választhat, hanem kizárólagosan a legfontosabb és mintegy természetes önazonossága az egyénnek, mert erre kényszeríti ôt a nemzetállami életforma." (Jerzy Szacki, Gazeta Wyborcza).

Temesvárott a román—magyar "mi" állt szemben a más értékrendet képviselô "ôk"-kel. Vagyis egy másfajta "grammatikáról" volt szó. Azt hihetnénk, hogy ez nem nagy dolog, és mégis... Ahhoz, hogy végrehajtsunk egy új "kopernikuszi áttörést", valahonnan el kell indulni. Azt írtam, hogy Temesvár az 1989-es Népek Tavaszának nagy esélye volt. Naivitás volna azonban azt gondolni, hogy már akkor megvalósítható lett volna. De hátha nem tékozoltuk el még teljesen ezt az esélyt? Úgy tetszik, a történelem ezúttal adott még kegyesen egy kis idôt. Érdemes lenne ezt a lehetôséget kihasználni, s megpróbálni választ adni a kérdésre: miért volt Temesvár akkor lehetetlen, s milyen következtetést kell ebbôl levonni?

Kétségkívül felkészületlenek voltunk ahhoz, hogy egy új, jól érthetô, közép-európai valóságunkhoz illeszkedô magatartást mutassunk fel. Az ilyen magatartás kikristályosodását megnehezítette az, hogy kommunista rendszerbôl szabadultunk, amely elfojtotta és mesterségesen visszafejlesztette a nemzeti érzéseket, s így azok elemi erôvel törtek most a felszínre, elismerést követelve maguknak. Másfelôl naivan azt hittük, hogy Európában már léteznek kidolgozott magatartásminták, amelyek képesek legyûrni a különféle nehézségeket, elég csak átültetni ôket saját világunkba. Így aztán ebben az átmeneti korszakban nagyon kevesen érezték szükségét annak, hogy valamiféle új magatartási modellt fogalmazzanak meg, hogy új gondolkodási és értékmintákat dolgozzanak ki. Egyfelôl elutasítottuk a kommunizmust, másfelôl elfogadtuk Európát, s ezzel tudatosítottuk a nemzetállam modelljét, és helyet csináltunk ideológiájának: a nacionalizmusnak. Igaz ugyan, hogy az európai retorika manapság erôteljesen antinacionalista, s lépten-nyomon hangsúlyozza az újjászületô közép-kelet-európai nacionalizmusokkal kapcsolatos félelmeit, mégis maguk a nyugat-európaiak ápolják leginkább saját nacionalizmusukat, amit Michael Billig is leleplezett említett könyvében, s egyáltalán nem sürgôs nekik ennek a "grammatikának" a megváltoztatása. Kiválóan példázza ezt az európai államok viszonyulása az egykori Jugoszlávia területén kirobbant konfliktusokhoz, de ez már egy másik történet. Mindenesetre ilyen Európa felé nyitottunk, megfeledkezve arról, amit mi magunk dolgoztunk ki már korábban, például a párizsi Kultura hasábjain, ahol is következetesen propagáltuk a közvetlen szomszédaink felé történô nyitást, az együttmûködést. És ezt nem tehettük volna, ha elôbb nem szakítunk a különféle nemzeti sérelmekkel és elôítéletekkel. Vag említhetnénk az emigráns és disszidens körök által felkarolt Közép-Európa koncepciót. 1989-ben, amikor hozzá lehetett volna látni ezek megvalósításához, paradox módon elvesztettük érdeklôdésünket e koncepciók iránt, hirtelen irreálisaknak vagy másodrendûeknek ítéltük ôket. Mindehhez társult még az is, hogy értelmiségünk, a rá jellemzô önkritikus attitûddel, úgy látta, hogy igazából nincs is rá szükség, hogy céltalan dolog bármiféle ideológia csôdjével szemben új eszméket felállítani.

Nos, nagy vonalakban ilyen volt a helyzet akkor, amikor kiderült, hogy Temesvár csak rövid ideig tartó, spontán, hosszabb távon fenntarthatatlan nekibuzdulás volt. Mit is lehetett volna szembeállítani a végzetesen közeledô Marosvásárhellyel, amely régóta meglévô sérelmekre, gyengeségekre, elôítéletekre, profitokra, struktúrákra támaszkodott? Ezek ereje ugyanis abban rejlik, hogy bár szinte banálisak, mégis észrevétlenek, s az emberek mint természetes dolgokat fogadják el ôket. Ezt a grammatikát nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni.

Amint már említettem, meggyôzôdésem, hogy még mindig van esély arra, hogy ne Marosvásárhely, hanem Temesvár legyen a közép-európai identitás jelképe. Sok minden megváltozott 1989 óta. Jól mutatja ezeket a változásokat barátaim, Smaranda Enache és Szokoly Elek példája — mindketten a Marosvásárhelyt mûködô "Pro Europa Liga" aktivistái. Sok más értelmiségihez hasonlóan ôk is azzal kezdték, hogy Európa felé nyitottak, s óriási erôfeszítéseket tettek, hogy bevezessék Európát saját városukba és régiójukba. Nyugati szakembereket hívtak meg, szemináriumokat, konferenciákat, tanfolyamokat szerveztek. Egy idô után azonban rá kellett döbbenniük, hogy amit tesznek, vajmi kevés hatással van a körülöttünk zajló életre. Azonkívül Európa is gyakran okoz csalódást, ha az egykori, erdélyi perspektívából elképzelt Európával vetik egybe. Legutóbb tavaly márciusban látogattam meg ôket. Éppen akkor zajlott a román—magyar zavargások évfordulóján hagyományosan megrendezett kulturális fesztivál, amelyhez különféle oktatási, nevelési programok is kapcsolódtak. A találkozókon tömegesen vettek részt a város lakói, fôleg fiatal románok, magyarok és cigányok — a németeket és zsidókat inkább az idôsebbek képviselték. Részt vettek a közös mûvészeti mûhelyfoglalkozásokban, együtt ismerkedtek városuk sok kultúrájú örökségével, közösen szerkesztettek újságot, közös fórumon vitatkoztak a történelmi múltról és a közös jövô építésérôl, a cigány gyerekeket tanító pedagógusok az oktatási program tökéletesítésérôl tárgyaltak... Esténként mindannyian találkoztak a román színház elôadásán vagy a Budapestrôl érkezett kamarazenekar hangversenyén. Arra gondoltam, hogy barátaim szervezete nyugodtan viselhetné a Pro Transylvania Liga vagy még inkább a Pro Europa Transylvania nevet.

Szenyán Erzsébet fordítása