Az öngyilkosság okaira számos magyarázatot, elméletet dolgoztak ki a kutatók: szociológusok, pszichológusok, pszichiáterek. Ezek azonban az öngyilkosság-kutatás mintegy százéves története során nem egységesültek, az öngyilkosságnak nincs ún. metaelmélete.

Az öngyilkos magatartás a társas viselkedési formák szélsô pólusán helyezkedik el. A pszichopatológia sok olyan fogalommal rendelkezik, amelyek érzékletesen írják körül az öngyilkosság hátteréül szolgáló intrapszichés és interperszonális folyamatokat, és vannak olyan gondolkodási modellek is, amelyek a létezést távolító magatartás és az öngyilkosság elôtti beszûkült tudatállapot pszichofiziológiai történéseit tárják fel.

A mélyinterjúkból, anamnézisekbôl és heteroanamnézisekbôl egyet biztosan megtudtunk: az öngyilkosságot elkövetôk nem meghalni akarnak; másképpen szeretnének élni. Csakhogy az életmód- és szemléletváltás módszerét, eljárásait nem ismerik, s nem ismeri az a közösség sem, amelyiknek tagjai, s amelyik szociális energiát [ Günther Ammon kifejezése. Lásd Günther Ammon: Der mehrdimensionale Mensch. Zur ganzheitlichen Schau von Mensch und Wissenschaft. München, 1986, Pinel Verlag für humanistische Psychiatrie und Philosophie GmbH.] adhatna nekik.

Az öngyilkosság korszerû – elsôsorban humánpszichológiai megalapozottságú – szemléletének kialakítására szolgáló világszerte végzett sokrétû kutatások ismeretében hatékony megelôzés és kezelés tervezhetô. Romániában öngyilkosság-kutatást politikai okok miatt nem lehetett 1990 elôtt szervezni. A gyér igazságügyi orvostani statisztikai adatokat titkosan kezelte a román pártállam. Öngyilkosság-megelôzési mentálhigiénés tevékenység, az orvos-egészségügyi szakszemélyzet mentálhigiénés szemléletének korszerûsítése, laikus segítôk képzése a legutóbbi idôkig szóba sem kerülhetett. A hargitai öngyilkosságokról olyan keveset tudtunk, hogy még gyenge hipotéziseket sem fogalmazhattunk meg. Ez az átfogó vizsgálat az elsô, amely a romániai magyar pszichiátria és orvosi szociológia történetében nyilvánosságra került.

A kutatás megkezdéséhez felhasználtuk a Pécsi Orvostudományi Egyetem Pszichiátriai és Orvosi Pszichológiai Klinikáján mûködött, a baranyai öngyilkosságokat vizsgáló kutatócsoport tapasztalatait. A Nemzeti Egészségvédelmi Intézet (Budapest), a Psyché Elmegyógyászati Rendelô (Csíkszereda) és a Sétatér Transzkulturális Alapítvány (Pécs) anyagilag is támogatta a kutatást. Erkölcsi támogatást nyújtott még a kutatáshoz a Hargita Megyei Egészségügyi Igazgatóság.

A Csíkszeredai Megyei Kórház pszichiátriai osztályán is komoly gondokat okoz az öngyilkosság megelôzése és az öngyilkosságot megkísérelt személyek kezelése. Románia politikai elszigeteltsége és társadalmi-gazdasági elmaradottsága lehetetlenné tette, hogy az öngyilkosok ellátására olyan primer prevenciós, terápiás és rehabilitációs módszereket vezessünk be, amelyeket Nyugaton már évtizedek óta sikeresen alkalmaznak az öngyilkossági események számának csökkentésében. Az öngyilkosság-megelôzés mentálhigiénés, szervezeti és infrastrukturális háttere Romániában ma is szinte teljesen hiányzik.

Mivel e jelenségrôl még a szakemberek számára sem álltak rendelkezésre a lényeges egészségügyi statisztikai adatok, ezért alapkutatást kellett szerveznünk. Öngyilkossággal összefüggô mélyinterjú-elemzés, hargitai és országos terjesztésû újságok, televízió- és rádióadások figyelése (médiumanalízis), erdélyi magyar írók szépirodalmi mûveinek és zenemûveknek a témába vágó feldolgozása fel sem vetôdhetett. A kutatás célja tehát a hargitai öngyilkossági jelenség empirikus leírása, a megfelelô adatbázis felépítése és elemzése volt.

A hargitai öngyilkosság-statisztikai adatok megszerzésére kérdôívet alkalmaztunk. A megyei szakorvosokat felkértük, hogy ha öngyilkossági cselekmény (kísérlet és elhalálozás) miatt beavatkozást végeznek, töltsék ki a kérdôívet, és küldjék be a Csíkszeredai Megyei Kórház pszichiátriai osztályára. Az orvosokat és az egészségügyi szakszemélyzetet felkészítettük az adatgyûjtésre, amit – kutatási pénzek hiánya miatt – szívességbôl végeztek.

Az adatgyûjtés Hargita megye egészére terjedt ki. Még 1990 ôszén megszerveztük az öngyilkosságokkal kapcsolatos adatgyûjtést, ebbe bevontuk a csíkszeredai, a maroshévízi, a gyergyótölgyesi, a balánbányai, a székelyudvarhelyi, a szentkeresztbányai, a székelykeresztúri, a tusnádi és a gyergyószentmiklósi kórházat, illetve a rendelôintézeteket, valamint a megyei mentôszolgálatot és a körorvosokat; sôt a börtönökben és a katonaságnál lévô rendelôkbôl is megkaptuk az adatokat.

A Csíkszeredai Megyei Kórház pszichiátriai osztálya a Hargita megyei öngyilkosságok kutatásának megkezdésekor még nem rendelkezett olyan elektronikus adatfeldolgozási háttérrel, valamint statisztikai programcsomagokkal, amilyenekkel a POTE Orvosi Pszichológia Csoportja napi rutinmunkáját végezte, ezért az 1991. évi Hargita megyei öngyilkossági kérdôíveket Pécsett dolgoztuk fel. Jelenleg a csíkszeredai elmeosztálynak is sikerült megszereznie minden szükséges kutatási segédeszközt, amelyekkel a kutatómunkákat szervezni és végezni lehet.

Az alapvetô szociológiai változókon kívül (nem, életkor, lakhely, iskolai végzettség, foglalkozás, munkahely, családi állapot, nemzetiség, vallás) rögzítettük az elkövetôk szomatikus és a pszichiátriai diagnózisait, az öngyilkosság elkövetésének módjait, a használt gyógyszerfajtákat, az egészségügyi intézménybe való bekerülés mikéntjét, a kezelési napok számát, az elôzô öngyilkosságokat stb. Az adatokat kódolás és rögzítés után az SPSS/PC+ V3.1 [ Statistical Package for the Social Sciences (társadalomtudományi statisztikai programcsomag).] és a Microsoft Excel for Windows 95 V7.0 táblázatkezelô programcsomaggal elemeztük. A statisztikai feldolgozás eljárásai: kereszttábla-elemzés, eloszlások vizsgálata, paraméteres és nem-paraméteres eljárások alkalmazása, valamint az adatok grafikus megjelenítése.

Munkatársainknak a kutatásra való "szocializáltsága" közepes volt. Ez egyrészt annak tudható be, hogy az öngyilkosság-kutatás orvosi szociológiai eljárásai még ismeretlenek voltak számukra, másrészt az öngyilkossággal kapcsolatos szemléletváltás tulajdonképpen mostanság kezdôdik el a megyében. E járatlanság pontatlanságokat okozott az adatgyûjtésben, a kérdôívek kitöltésében, megnehezítette a kódolást és az adatok értékelését is. Az öngyilkosság kutatásának kulcskérdése a mintavétel pontossága, az eljárás torzítatlansága (amit elég nehéz még becsülni is) és a felvétel megbízhatósága, valamint a regisztrálás szabatossága, a kutatás nyelvezetének megszerkesztése és a fogalmak mérhetôvé alakítása (operacionalizálás).

A kutatással az volt még a célunk, hogy a szakmai berkekben és a laikusok körében is gyakori, bizonytalan egyéni vélekedések helyett tárgyszerû és átfogó képet kapjunk a Hargita megyei öngyilkossági jelenség eddig ismeretlen térbeli és idôbeli viszonyairól, feltárjuk e jelenség összetevôinek más régiókkal való azonosságait és különbségeit, felhívjuk a figyelmet az öngyilkos magatartásra, szemléletváltást kezdeményezzünk, és hogy megnyerjük a jövôben az önkormányzatokat a Hargita megyei különféle mentálhigiénés szolgálatok megszervezéséhez és mûködésük támogatásához.

Minthogy a hargitai öngyilkossági jelenség kiterjedtségérôl, számarányairól, az elkövetési módokról, az elkövetôk szociális státuszáról a megyei pszichiátereknek is pusztán elképzeléseik voltak, ezért a legkézenfekvôbb kérdésekre kellett választ keresnünk, jelesül azokra, amelyek a fejlett egészségügyi és mentálhigiénés szolgáltatásokkal bíró országokban szakmai körökben már régóta jól ismertek.

Minthogy az adatfeldolgozás és -elemzés még tart, ebben a rövid beszámolóban csupán néhány kérdésre adunk választ. [ A szerzők kisebb monográfiában dolgozzák fel a vizsgálat teljes anyagát, s kiadásához mecénásokat keresnek.] Részletes magyarázatokba nem bocsátkozunk, társas- és személyiséglélektani összefoglalást a jelenségrôl nem készítünk, a magyar öngyilkossági szokásokra vonatkozóan történeti visszapillantást nem teszünk, statisztikai hipotéziseket nem állítunk fel, öngyilkosság-sûrûségi térképet nem közlünk, a megelôzés egészségpolitikai, szervezeti problémáival nem foglalkozunk. [ A téma iránt érdeklődő laikusoknak Buda Béla: Az öngyilkosság (Budapest, 1997, Animula Egyesület), Kézdy Balázs: A negatív kód. Kultúra és öngyilkosság (Pécs, 1995, Pannónia Könyvek) és Zonda Tamás: Az öngyilkosság kultúrtörténete (Budapest, 1991, Végeken Alapítvány) című munkáját ajánljuk szíves figyelmükbe.]

A hargitai öngyilkossági jelenséggel kapcsolatos hét megválaszolandó kérdésünk:

1. Mennyi a százezer fôre esô öngyilkossági halálozás?
2. Milyen a kísérlet és a halálozás, illetve az ismétlôk aránya?
3. Milyen a férfiak és a nôk érintettsége?
4. Milyen az öngyilkossági események korcsoportonkénti alakulása?
5. Mifélék az elkövetési módok?
6. Milyenek a nemzetiségek öngyilkossági mutatói?
7. Mik lehetnek a létezést távolító magatartás okai?

Az öngyilkossági cselekmények száma 1991 és 1996 között Hargitában fokozatosan emelkedett. Hosszú évekre kiterjedô, nyomon követéses vizsgálatokra lenne szükség ahhoz, hogy a jelenség természetérôl még pontosabb és nem csupán statisztikai jellegû ismeretekre tegyünk szert. (Ehhez viszont megfelelô mennyiségû kutatási pénzre lenne szükség.) A számszerû növekedés okai között említhetô:

1. a Hargitában is ható romániai rendszerváltozás okozta halmozódó közösség- és személyiséglélektani traumák,

2. a magyar lakosság lassú csökkenésével és az öngyilkosságok számának emelkedésével a százezer fôre esô öngyilkosságok száma is növekszik, és

3. az egyre gondosabbá váló adatgyûjtés.

A hargitai román lakosság körében lényegesen alacsonyabb az öngyilkossági halálozás aránya, mint a magyarság körében, de az is lassú emelkedést mutat a vizsgált években (1. ábra). Óhatatlanul felvetôdik a kérdés: vajon a magyarság öngyilkossági mintái hatnak-e a hargitai románokra életvezetési problémáik öngyilkossággal való "rendezésében"? Követik-e a mintát a románok? A kérdések megválaszolásához ismernünk kellene a színromán lakosságú megyék öngyilkossági arányszámait és egyéb adatait. Sajnos, ezeket nem kaptuk meg a hivatalos szervektôl.

A magyarországi öngyilkossági halálozás adatait a 2. ábra mutatja. Ez összehasonlításul szolgál a hargitai adatokhoz. Magyarországon 1984-ben volt az öngyilkossági csúcs: 46 fô százezer lakosra vetítve. [ Magyarországon több mint 100 éve gyűjti a Központi Statisztikai Hivatal a halálos kimenetelű öngyilkossági adatokat. Ez minden idők legmagasabb öngyilkossági halálozási aránya.] Azóta az öngyilkossági halálozások száma lényegében szakadatlanul csökken. A hargitai folyamat ennek éppen az ellenkezôje. [ Az öngyilkosságra vonatkozó adatokat (arányszámokat) az adott területen élő lakosság 100 000 fős egységeire vetítve adjuk meg. Ahol az adatok ettől eltérőek, ott egyértelműen jeleztük.]

1995-ben a hargitai öngyilkossági halálozás 11 fôvel haladta meg a magyarországit, azaz 100 000 lakosból 44-en lettek öngyilkosok, Magyarországon "csak" 33 fô vettet véget önkezével az életének. Míg a nôk öngyilkossági halálozási aránya 13 és 22 fô között ingadozott Hargitában a hat év alatt, a férfiaké durván megemelkedett, 1996-ban 80 fôre (!) ugrott (3. ábra).

A halál-kísérlet arány átlagban 1, vagyis egy halálos öngyilkosságra egy kísérlet jut, ami valószínûtlennek tûnik a nyugat-európai szakirodalmi adatokat figyelembe véve, amelyek között akad 1:15-ös (!), 1:30-as (!!), sôt 1:40-es (!!!) becslés is. A kísérlet és a halál arányát pontosan megállapítani egyébként is nehéz, mert sok kísérletezô különbözô okok miatt kimarad a felmérésekbôl.

Vizsgálatunkban csak azok a kísérletezôk szerepelnek, akik valamilyen orvosi ellátásban részesültek, és ezért kérdôívük bekerült a megyei pszichiátriai osztályra. Ezek az adataink nyilván torzak, ennek ellenére óvatos következtetések levonhatóak belôlük (4. ábra).

A hargitai román lakosság körében valamivel magasabb az öngyilkossági kísérlet aránya, mint a magyarok körében. Az öngyilkossági kísérletekben általában "puhább" elkövetési módokat figyelhetünk meg (enyhe gyógyszer- vagy alkoholmérgezés, felületes önsebzés stb.).

Az 1996-os kísérletezési arányszámok az elôzô évihez képest alacsonyabbak. Ez adathiányra vezethetô vissza. Ha a felmérést 1997-ben is folytattuk volna (a kutatásra fordítható pénzforrások azonban teljesen kiapadtak, a munkát abba kellett hagyni), akkor az 1996-os esztendô halál-kísérlet arányszámai magasabbak lennének, mivel az 1997-es kérdôívekben találhattunk volna adatot 1996-os öngyilkossági kísérletre éppen úgy, ahogy a korábbi évek kérdôíveiben is voltak ilyen adatok. 1996-ra az összes öngyilkossági kísérlet 100 000 fôre vetítve a statisztikai becslô függvény szerint 41,64 fô lenne.

Az öngyilkossági kísérlet nemek szerinti alakulása hasonló a magyarországival és az európai országokban tapasztaltakkal. A nôk kísérletezési aránya Hargitában is magas, szemben a férfiakéval, amely jelentôsen alacsonyabb (5. ábra). Az 1996-os csökkenés nem valódi, hanem szintén a fentiekben említett adathiányra vezethetô vissza.

Átlagban egy halálozásra egy kísérlet jut (1. táblázat). A férfiaknál még kevesebb, esetükben magasabb a halálozás, mint a kísérlet, míg a nôknél egy elhalálozásra 2,79 kísérlet esik. A nôk szám szerint kevesebben követnek el öngyilkosságot, és rájuk a kísérlet jellemzô. A férfiak többen lesznek öngyilkosok, és többen is halnak meg. 1991. január 1-je és 1996. december 31-e között 1483 öngyilkossági cselekményt regisztráltunk, ebbôl 870-et férfiak, 613-at nôk követtek el. (A megye területén öngyilkosságot elkövetôket, de állandó lakhelyük szerint más megyébe tartozókat kivettük a mintából.)

A férfiak átlagban három és félszer többen halnak meg öngyilkosság következtében, mint a nôk, utóbbiaknál viszont átlagban másfélszer több a kísérlet, mint a férfiak esetében (2. táblázat). A hargitai városi nôk lényegesen többet kísérleteznek a falusiaknál, a városi és falusi férfiak viszont biztos módszert választanak, mert kevés a kísérlet, sok az elhalálozás körükben.

A felmérésbe került személyek több mint egy hatoda (228 fô, 15,37%) ismétlô. Korábban, vagyis a legutolsó kísérlet, illetve az elhalálozás elôtt – az anamnézisek és heteroanamnézisek szerint – 166 fô egyszer, 40 fô kétszer, 12 fô háromszor, 8 fô négyszer és 2 fô ötször kísérelt meg öngyilkosságot. Volt olyan személy, aki öt kísérlet után a hatodik öngyilkossági cselekmény elkövetésekor halt meg, s olyan, aki hatszoros kísérlettel került be az adatbázisba. [ Megjegyzendő, hogy a sokat kísérletezők "skizofrén" pszichiátriai diagnózissal ellátott személyek voltak.]

Az 6. és 7. ábra összevetésébôl látható, hogy a hargitai férfiak öngyilkossági halálozási aránya a 30–34 évesek csoportjától kezdve minden korcsoportban meghaladja a kísérletezési arányt. A nôk esetében pedig feltûnô, hogy az alacsonyabb életkori csoportokban igen magas a kísérletezôk aránya (7. ábra). Általában is igaz, hogy fiatalkorban többen kísérelnek meg öngyilkosságot mind a férfiak, mind pedig a nôk.

A következô diagramon (8. ábra) a leggyakoribb, a vezetô módszerek (alkohol-, gyógyszer- és más mérgezések, önakasztás) az egyéb mellékmódszerekkel (felületes és súlyos önsebzés, leugrás magasból, kútba vagy vízbe ugrás, idegen test nyelése stb.) összevonva százalékos bontásban láthatóak. Férfiaknál az önakasztás, nôknél a gyógyszerbevétel a leggyakoribb módszer.

Miért lesznek egyesek öngyilkosok? Erre a kérdésre nem tudunk egyértelmû választ adni. Sokféle megközelítése van e problémának. Vajon az öngyilkosság betegség-e a szó hagyományos értelmében vagy pedig alkalmazkodási, kommunikációs, tanulási zavar?

Az öngyilkosság egyrészt önálló cselekvés, másrészt azonban egyfajta lelki válság megnyilvánulása. Mindkét szempont érvényes. Minden öngyilkossági cselekmény vészjelzés, mégpedig az elkövetô hibás személyiségfejlôdésének visszajelzése, és komolyan kell foglalkozni a megelôzéssel, illetve a kísérletet elkövetôvel. Amint erre már utaltunk, az öngyilkos nem meghalni akar, hanem kiutat keres elviselhetetlen élethelyzetébôl.

A jelenség vizsgálatában, a létezést távolító magatartás okainak kutatásában Émile Durkheim francia szociológus, a múlt század végén kiadott híres munkájában már a biológiai, pszichológiai és szociológiai megközelítés mellett a kultúrától függô tanulási, modellkövetési mechanizmusokat is figyelembe vette.

A klasszikus pszichiátria a korábbi morális értékeléssel szemben az öngyilkosságot pszichotikus vagy pszichopátiás személyiségfejlôdéssel öszszefüggésben lévô betegségnek, illetve "pillanatnyi elmezavarnak" fogta fel. Mûvelôi az öngyilkosságot nem meghatározott belsô fejlôdés lezárulásának értelmezték, hanem egy szorongással teli, kétségbeesett, kilátástalan érzelmi állapot kifejezôdésének. Lényegi jegyének vélték, hogy – az életvitel sikertelenségei miatt – a brutalitásra, a cselekmény kiterjesztésére (pl. az öngyilkossági cselekményt megelôzôen a családtagokon elkövetett gyilkosságok) és az öngyilkosság konok ismétlésére való hajlam annál erôsebbek, minél súlyosabb az abnormális érzelmi állapot.

A század elejének pszichoanalitikus iskolái szerint az öngyilkosság az önértékelési probléma – önkínzás – önsértés – öncsonkítás sor utolsó tagjaként jelenik meg, tehát az önagresszió és az öndestrukció utolsó állomása. Ennek a – Freud által a halálösztön megnyilvánulásaként felfogott – öndestrukciónak az oka elfojtott bûntudat, ennélfogva az öngyilkosság tudattalan értelmét a bûnnek a halál általi levezetésében látták a pszichoanalitikusok.

A modern mélylélektani iskolák (Kohut, Henseller, Ammon) az identitásában bizonytalan egyén nárcisztikus önértékelési krízisével magyarázzák a jelenséget. Ezen dinamikus pszichiátriai elméletek által leírt önértékelési csôd öngyilkossággal való megoldása nemritkán egy – az egyén tudatelôttesébe kerülô – öngyilkossági modellel történô végzetes azonosulás megértésével ragadható meg.

A kommunikációelmélet, a viselkedéselmélet, a szociális tanulás, a modellkövetéses és kognitív-utilitárius szuicidológiai elméletek is mind-mind más szemszögbôl közelítenek a jelenséghez. Ringel szerint, aki a preszuicidális szindrómát leírta, az összes öngyilkosságnak csupán egy negyede vezethetô vissza neurózisokra, illetve pszichopátiákra, további negyedük pedig depresszív pszichózisokra.

Saját felfogásunk szerint az egyénben hirtelen keletkezett és/vagy tartósan fennálló lelki feszültségek, negatív érzelmek és indulatok öngyilkossággal való levezetése függ a társadalom és a szûkebb környezet mentálhigiénés állapotától, valamint az emberi létezés négypólusú alapállapotának: a biztonság (test / érzékelés), bizalom (kapcsolat / hagyomány), bizonyítás (teljesítmény / értelem) és bizonyosság (fantázia / intuíció) dinamikus egyensúlyától, arányától, valamint ezek transzkulturális beágyazottságától.

A kutatómunka végzésével párhuzamosan az öngyilkossággal kapcsolatos szemléletváltozás és általában a mentálhigiénés szemlélet megalapozása és terjesztése érdekét szolgálta a csíkszeredai székhelyû Romániai Bálint Társaság megalakítása. A társaság a nemzetközi szövetség tagja. Munkájában orvosok, egészségügyi dolgozók, tanárok, papok és orvostanhallgatók vesznek részt. A társaság gyümölcsözô együttmûködést épített ki magyarországi és más országbeli Bálint-csoportokkal.

Részt vettünk számos romániai és külhoni pszichiátriai és szuicidológiai konferencián és kongresszuson, ahol bemutattuk a kutatás addigi eredményeit.

Az orvosok és más egészségügyi dolgozók szakmai fejlôdésének támogatása érdekében testvérintézményi kapcsolatok jöttek létre magyarországi kórházakkal. Jelenleg a Csíkszeredai Megyei Kórháznak a soproni és a kaposvári megyei kórházzal van szakmai együttmûködése.

Lépéseket tettünk öngyilkosság-megelôzô telefonos szolgálat és mentálhigiénés tanácsadó szolgálat megszervezésére is.

Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy a kutatás elérte célját. A hargitai öngyilkossági jelenségrôl olyan lényeges egészségügyi statisztikai alapismereteket nyertünk, amelyek révén a háromszintû megelôzés jobban tervezhetô, végezhetô, és eredményeink további kutatások, másodelemzések alapjául szolgálhatnak.

A kutatást 1996. december 31-ével lezártuk, az adatok feldolgozása még tart.

1. Günther Ammon kifejezése. Lásd Günther Ammon: Der mehrdimensionale Mensch. Zur ganzheitlichen Schau von Mensch und Wissenschaft. Pinel Verlag für humanistische Psychiatrie und Philosophie GmbH., München, 1986,

2. Statistical Package for the Social Sciences (társadalomtudományi statisztikai programcsomag).

3. A szerzôk kisebb monográfiában dolgozzák fel a vizsgálat teljes anyagát, s kiadásához mecénásokat keresnek.

4. A téma iránt érdeklôdô laikusoknak Buda Béla: Az öngyilkosság (Budapest, 1997), Kézdy Balázs: A negatív kód. Kultúra és öngyilkosság (Pécs, 1995) és Zonda Tamás: Az öngyilkosság kultúrtörténete (Budapest, 1991) címû munkáját ajánljuk szíves figyelmükbe.

5. Magyarországon több mint 100 éve gyûjti a Központi Statisztikai Hivatal a halálos kimenetelû öngyilkossági adatokat. Ez minden idôk legmagasabb öngyilkossági halálozási aránya.

6. Az öngyilkosságra vonatkozó adatokat (arányszámokat) az adott területen élô lakosság 100 000 fôs egységeire vetítve adjuk meg. Ahol az adatok ettôl eltérôek, ott egyértelmûen jeleztük.

7. Megjegyzendô, hogy a sokat kísérletezôk "skizofrén" pszichiátriai diagnózissal ellátott személyek voltak.