Amikor a bába elvágja a köldökzsinórt, vitathatatlanul egy bôrzsákba szorult individuum — pszichoszomatikus egység — válik az újszülöttbôl. Kis sziget az anyja karján. De külön tôle. Ez az anyától való leválás-különválás nem megy könnyen. A biológiai önállóság az intrauterin közlekedôedény állapotától kerek kilenc hónap. Lelki vonalon azonban sokkal hosszabb. A kattanó ollót egy sokéves, lassú folyamat, a fokozatos eltávolodás helyettesíti. Hosszú évek, sôt évtizedek, míg a gyerek különálló és önálló egyén lesz.

Kétségtelen, a kilencedik hónap végén a magzat magatehetetlenül jön világra. Éretlen. Nem "nidi fugus" — fészekhagyó — (Nest Flüchter), mint a kiscsibe. Mert az megáll a lábán, sôt csipeget is. Az apró ember "nidi col" — "Nest Hocke" — fészekbe tapadt. Azaz bölcsôhöz kötött. Tehetetlen állatka, aki még az orra elé tartott csörgôt sem tudja megfogni 4—5 hónapos koráig. S újabb 4—5 hónapra van szüksége, hogy anyjától néhány lépésre elsettenkedhessen.

A gyerek egy igen szoros diádban él az elsô évben anyjával. A gyerekpszichiátria ennek a testi-lelki fontosságát csak az utolsó fél évszázadban fogta fel. Annál jobban hangsúlyozza azóta minden szakember. R. A. Spitz: The First Year of Life címû munkájában az ötvenes években ezt a tézist — a korai elválasztás esélyeit — megrázóan mutatja be. Számomra igen világos azonban, hogy ennek az anya—gyerek diádnak fontossága a mi civilizációnkban is tart. Hosszú évszázadok óta igen központi ábrázolás. Ennek a diádnak a jelentôségét a középkori egyház ikonográfiája — mozaikok, szobrok, festmények formájában — (a kisded Jézus az anyja karjában) az elsô helyen, talán a keresztre feszített Krisztus ábrázolásánál is gyakrabban alkalmazta. Ez a nagy fontosságú periódus a legtöbb esetben robbanásszerûen ér véget. A következô individuum érkezése kényszeríti az anyát, hogy érettebb gyerekét magára hagyja. Legalábbis elkerülhetetlen, hogy az újszülött kiszorítsa a diádból, s belelökje egy hirtelen szigethelyzetbe. Igaz, az ember még csak egy fél szigethelyzet, mert az idôsebb itt-ott azért visszanyeri az "elveszett paradicsomot" — az anyát. Azonban individuálpszichológiai szempontból ez az elsôszületés utáni valóságos szigethelyzet minden más késôbbi és sok élô szigetállapot elôfutára. S ha ez nagyon fájdalmas folyamat is, a felnôtté váláshoz segít. Egy lépés elôre.

Az anyjával alkotott nagyszerû diád — a paradicsomkert — elvesztése fájdalmas seb, frusztrált hiányállapot éveken, sôt évtizedeken keresztül. (Ebbôl élünk nagyrészt mi, pszichiáterek.) A gyereknek, ha nincs mellette, hiányzik az anyja, s ez évtizedeken keresztül, évezredek óta így van. Szophoklésznél olvashatjuk, a kamasz királyfi anyjának újságolja, hogy vele álmodott, mi több, megrendítôen közösültek. Az álomban. Az anyakirálynô teljes nyugalommal felel: édes fiam, ilyet mindenki álmodik, ne emészd magad, ne ijedj meg, ebben nincs semmi különös... Ezek után azt mondhatnánk, nem nagy felfedezés Sigmund Freud részérôl, hogy tulajdonképpen minden fiú egy álmodó herceg, s minden gyerekben fellelhetô az elveszett paradicsom utáni vágy. Mindenkinek van egy anyját visszahódítani akaró komplexusa, még ha az illetôt nem is Oidipusznak nevezték a keresztelôn. Mi több, Freud ezt találta a lányok esetében is. Azok is tulajdonképpen rejtve, dugdosva, szégyennel elfojtva — mint Lót lányai — azzal álmodnak, hogy apjuk ágyékából támasztanak maguknak magzatot. Oedipusz hercegek vagyunk mindahányan, mondja Freud. S ezt kilencven év óta — 1905-ben írt Drei Abhandlungen zur Sexualtheorie címû munkája megjelenésétôl — senki sem tudta szavahihetôen kétségbe vonni avagy megcáfolni. Minden párképzôdés hátsó kulisszái mögött az Ôs lappang. Az elsô szerelem mögött éppúgy, mint az elsô megvalósított szexuális aktusnál. Vannak esetek, ahol ez majd kiszúrja a szemét még annak is, akinek semmi köze a pszichológiához, s vannak esetek, ahol álmokon, elfojtott gondolatok visszaverôdésén keresztül csak a pszichoanalitikus sejti, hogy "áhá, itt lappang az elveszett paradicsom emléke". Freud az említett három tanulmányával egy idôben dr. Flissnek írott levelében még azt is megkockáztatja, ami így nyersen kimondva ma is lélegzetállítóan hathat — hogy egy nászéjszakán tulajdonképpen mindig négyen fekszenek az ágyban. Persze ebbôl kettô csak fantazmagorikus, elképzelt és elfojtott-eldugott "díszlet". De a szülôk mégis ott vannak, elképzelve, tudattalanul. S lám, most vagyunk annál a helyzetnél, hogy mit vár el egy társ a nászágyban? A feladat megdöbbentô, mert minden partner az elveszett paradicsom fôhôsével — a fantommal — kell hogy megbirkózzék. Ahhoz, hogy az Ôst ki lehessen ütni a nyeregbôl, az kell, hogy túl lehessen licitálni. Hogy a jelölt — a szíve választottja — túltehessen az elképzelt, megálmodott vágyon, az elfojtott, megengedhetetlen, tiltott és üldözött tabuviszonyon. Mindez, amit mondtam, a pszichiátria — illetve a szexológia — egy általános fejezete. Minket azonban egy különleges helyzet érdekel, ami az általánostól eltér. Egy olyan nász, amelynek a következtében másodszor kerül az otthonán belül szigethelyzetbe az ember.

Amikor a kamasz a családon belül marginalizálódik, majd mint a gólyafiókát a családi fészekbôl kibillentik, kiesve a fészkébôl nagyon gyorsan beilleszkedik többé-kevésbé jól ismert környezetébe: falujába, munkájába, iskolájába, egyetemébe. Egy sokadalomba, ahol tulajdonképpen "rokona" az egész közösség. Miután a világ legtöbb részén a lakosság évszázadok óta helyhez kötött, vagy együtt vándorol hont foglalni, mint az amerikai indiánok vagy a népvándorlás törzsei, vagy egy szigeten él, mint a japánok vagy más szigetlakók, évszázadok folyamán egymással mindenki rokonná válik. Génrokonná, mert mindenki ugyanazokkal az ôsökkel rendelkezik tizenöt-húsz generáció távlatában. Ez kétségtelenül azt jelenti, hogy minden magyar minden magyarnak rokona, ha visszanyúlunk a tatárjárásig. Ez magyarázza nyilván, hogy azonos vidékek fiai-lányai hasonlítanak egymásra, még ha nem is közeli rokonok. Típusok alakulnak ki, felismerhetô testi és lelki jegyekkel. Szaknyelven ezt a helyzetet genpoolnak nevezik, azaz a közösség génhasonlóságának a magyarázatát a közös ôsök azonosságára vezetik vissza. Ez a helyzet persze sokat segít a sokszor teljesen helytelen és leegyszerûsített tipologizáláshoz, általánosításhoz, de aminek mégiscsak van egy tudományos magva. Nemcsak a kutyák és a lovak között vannak fajták. Ebbôl a felismerésbôl lehet elméletet, ideológiát gyártani, mint választott felsôbbrendû stb. faj vagy fajta, ami persze, mint a közelmúltban tapasztaltuk, csak ahhoz vezetett, hogy egyik közösség kiirtsa a másikat. De ha nem is fejlôdik minden esetben genocídium, az ellentét típusok, szubkultúrák között a feszültség igencsak erôs lehet egy adott pillanatban, s az ellenségeskedés gyilkos méretek nélkül is elviselhetetlenné válhat. Gondoljunk a fekete amerikaiakra, vagy Dél-Afrika mai helyzetére. Boldog az a kiröppenô, aki a saját génrokonai közé huppan. A szomszédság ôsei az ô saját ôsei. A szomszéd falu: testvérfalu. A földi, akárhogy is, rokon, már tíz generáció távlatában is. S mi több, nemcsak a gének ilyen megdöbbentôen azonosak, a nyelv, a kommunkáció szabályai, a szokások, a hagyomány mind-mind hasonlítanak, sôt azonosak. Nincs miért félteni az egyik faluból a másikba vándorló fiút vagy leányt. Nem érheti nagy meglepetés. Talán a tájszólása különbözik egy kissé, mint a svájci kantonok dücse. Elárulja magát vele, hogy a szomszédból jött. De ez az egész. Nem egy nehéz szigethelyzet, amivel meg kell birkóznia. De ha a kiröppenô messze szárnyal, s mondjuk Pápáról Debrecenbe vagy Pestre vándorol, úgy már lehetnek zökkenôk. Az igazi nagy ugrás az a közös nyelvet beszélô, közös történelmû s tudatú, a "közös tudattalannal" rendelkezô közösségbôl való kiszakadás. Ezzel lesz a kirepülô valódi szigethelyzetben. Ezzel veszi kezdetét a diaszpóra. Nemcsak más nyelv, más szokások, hanem más ideálok, más elôírások, ahogy a pszichiáterek mondják: más "kollektív, felettes én". Ábel Amerikában helyzet. Az elveszett irányt keresô feszültségben magát feltalálni igyekvô — sokszor nevetséges — figura, aki a maga szokásait próbálja egy idegenen környezetben használni, anélkül hogy megértésre találna. Mert a környezetnek nem érthetô az, amit magával hozott. Az íratlan törvények tárháza. Azt ugyanis reflexszerûen használja mindenki. Nehéz a dialógus, ha a nevelés nyelve különbözô. Mi sértô egy szicíliai vendégmunkás számára, és mi egy afgán menekültnek egy európai kisvárosban, az egyáltalán nem magától értetôdô. Minél nagyobb a kulturális távolság, annál nagyobb a nehézség. S ez nem a nyelvtudás hiányossága, hanem az íratlan törvények ismeretének a hiányossága. A helybéli "jó" és "rossz" kiismerhetetlensége, mint azt a ragyogóan megfilmesített komédia, a Schweizermacher oly sikeresen tolmácsolta.

"Mi, magyarok kezdô zsidók vagyunk" — mondotta Kerényi Károly 1959-ben a Dolomitokban, Pozzán, az UFHS MEFESZ diáktáborában, egy ragyogó elôadása végén. Megtapsoltuk, mert megértettük. A hallgatóság felismerte, hogy az '56-ban idegenbe szakadt kétszázezer magyar a szó legigazabb értelmében "pszichoszomatikusan" ugyanabba a helyzetbe került, mint a talán ugyanolyan számú zsidóság kétezer évvel korábban. Csak minket sem vallás, sem faj, sem a környezet irigysége nem tuszkolt elengedhetetlenül egy és ugyanazon táborba. Mi nehézség nélkül beolvadhattunk. Egyetlenegy generáció leforgása alatt. S úgy néz ki, ezt meg is tesszük. Asszimilálódunk. Magyarságát még két magyar szülô esetében is igencsak nehéz megôriznie egy itt kint születettnek. Épp a kitaszítottság hiánya miatt. S most itt vagyunk a magyar és nem magyar házasságok problémáinak a küszöbén.

Freud mestert ott hagytuk el, hogy szerinte egy nászéjszakán négyen futnak össze. Azaz a tapintható valóságon túl kettô csak "realité psychique", azaz a képzeletben élô, idealizált, mélyen szeretett, titkos-elfojtott ôs. A két valóságos társ egymást még nem, de az idealizált titkos ôst annál jobban ismeri. Persze csak lelkileg. S a valóságos partnereknek ezekkel az idealizáltakkal kell felvennie a rivalitás harcát. Soha sincs könnyû helyzetben az ember, ha egy fantommal küzd. Ráadásul még sokkal ismeretlenebb a rivális, ha a partner fejében egy más más kultúrához, szokásokhoz tartozó szülômodell lakik. Egy muzulmán török anya például. Vagy egy utolérhetetlen szorgalmú, rendszeretô deutschschweizerin, aki akár skót is lehetne. Természetesen ezekkel a képekkel csak az ideál s a valóság közötti lényeges különbséget akarom hangsúlyozni. Mert az ilyen és hasonló esetekben a társ abban a helyzetben van, hogy ki kell találnia riválisát: hogyan is viselkedhetne az "ideális" ilyen meg ilyen körülmények között. Egy idegen feladata tehát kettôs. Mert nyilván neki kell alkalmazkodnia a bennszülötthöz, akit környezete nyomás alatt tart, hogy a közösség szokásait a jövevénnyel is betartassa. Ez a helyzet, ahol a diaszpórába keveredô — a mi eszmefuttatásunkban a határon kívülre szakadt magyar — harapófogóba kerül. Akkor, ha nem magyar társat választ. Ha igen, akkor ezt a ritkább, de szintén jól ismert helyzetet "társas szigethelyzetnek" nevezhetnénk.

Nyilván minden párképzôdés egészen személyes, egyénre jellemzô individuálpszichológa, s csak Szondi Lipót logikája alapján írom alá, hogy a házasságok az égben köttetnek. Személyre jellemzô, mondtam, mert a génprofil alapján mûködô genotropizmus — gén-hajtó-erô — összességének, paramétereinek vektora dönti el a választást. (Számomra megdöbbentô példát szolgáltatott egy páciensem, aki miután elvált egy veszélyes és nehezen elviselhetô szkizofrén férjtôl, két évvel késôbb újból egy szkizofrén személybe szeretett bele. Mind a kettôt nyilván sok ezer férfibôl választotta ki tudattalanul. Szondit és genotropizmuseméletét igazolva.) Úgy látszik tehát, hogy az egyén ezen nem tud változtatni. Aki neki tetszik, ahová vonzódik, oda húz. Osztályhelyzettôl, nyelvtôl, kultúrától függetlenül. Így gyárthat ármányt a szerelem, s ismétlik a Júliák sorsukat a Rómeókkal századok óta. Ez lenne az égben megírt helyzet, amit azonban Szondi-teszttel analizálni lehet. A szerelem, ami lehet egy pillanat mûve, a genotropizmus stratégiája. Még alternatívát sem hagy az áldozatának. Mert a szerelmes, ahogy illik, elveszti a fejét. Nehogy valami "okos" számítás megakadályozhassa a gének érdekeit. Az egyszerû halandó általában nagyon keveset tud a saját génprofiljáról. Anatómiai megjelenésén túl azt még csak tudja, hogy jó füle van-e vagy bot, tehetsége van-e a nyelvekhez, a matematikához vagy sem. Mindez az iskolában kiderül. Az oktatásra nem kerülô tulajdonságok, mint az agresszió, dominálásigény, makacsság, érzékenység, humor foka stb. csak nagyon hozzávetôlegesen derül ki. Száz meg száz tulajdonság még ennél is sokkal kevésbé érzékelhetô. Ráadásul a nevelés által civilizált viselkedés a lelki tendenciákat elkendôzi, s a valóság nem lóg ki, legalábbis nem egykönnyen. Az illedelem félrevezeti nemcsak a környezetet, hanem magát az egyént is, olyannyira, hogy Platón klasszikus utasítása, "gnóthi szeauton" — azaz ismerd meg tenmagad — még ma is jelszava a legtöbb pszichoanalitikus iskolának. Ennek okából azután, aki a kúrának nekifekszik, több száz órát tölt el a pszichoanalitikusnál, annak díványán, ebbôl az önmegismerési célból.

Az önzô gén címû ragyogó írásában (The Selfish Gen) Dawkins szellemesen bemuttatja, hogy tulajdonképpen az egész egyén, amôbától az emberig nem más, mint egy "génsziget", s az individuum nem tesz mást, mint végrehajtja a gén-lapparancsot: védi és terjeszti — szaporítja — saját génjeit. Miután a mi emberi esetünkben ezt osztódással nem tehetjük, az önzô gén belekényszerít bennünket a legkülönbözôb stratégiákba. Megtermékenyítünk, megtermékenyülünk — kinek hogy osztotta ki génhelyzete —, hogy szaporítsuk génjeinket. Félô, ha ez nem járna nagy örömökkel, az önzô gén ráfizetne. Manapság az ember világszerte átjátssza az alapparancsot. Van, ahol a "planing familial"-lal a lakosságot még hozzá is segítik ehhez. Intézményesen. Persze ahol még az erôsebb kutya törvénye van érvényben, ott az önzô gén diadalmaskodik, s valóban az erôsebb kutya génjei szaporodnak el. A gén nemcsak a libidó vonalán manipulálja az egyént. "A hatalom igézete", amelynek következtében az individuum nemcsak a riválisát, hanem egész nemzetségeket és nemzeteket hajlandó kiirtani, az is az önzô gén stratégiai trükkje. A genocídium nem mai találmány, ami bizonyítja, hogy az uralkodáshoz, a nagy "vadászterület"-hez is egy "jó érzés", kielégülés fûzôdik. Innen az olasz közmondás: commandare é megliore che fare amore. So non e vero ben trovato — fûzhetjük hozzá. A normális génstratégiák összessége a normális, általános viselkedése egy fajtának. Azonban vannak még speciális és beteges gének, aminek a következtében azután a legkülönbözôbb patologikus, perverz magatartásokkal találkozhatunk. Ezért van elengedhetetlenül szükségünk a civilizációra, azaz a közösség elismert rendjére, hogy az egyén zökkenômentesen illeszthesse be magát — azaz a gén igényeit — a társadalomba.

A házasság intézménye az, amiben az emberiség — különbözô civilizációk különbözô formában — univerzálisan rendezi a génterjesztés szabályait. Kezdetben valószínûleg mindenütt poligámiákkal, miután az önzô gén vitathatatlanul sokat akar, ergo poligám. Ezt nemcsak a még mindig fennálló archaikus kultúrák poligám szokásai bizonyítják, hanem a monogamikus kultúrák egyedeinek az igen intenzív törvénysértései is. A civilizációk a legkülönbözôképp oldják meg ezt a génprogram okozta kellemetlenséget. Mint tudjuk, vannak kultúrák, ahol el lehet hagyni a partnert, van ahol a sírig egymáshoz kényszeríti ôket a közösség, ha nem járnak túl az eszén.

A konszekutív poligámia — azaz folytatólagos többpartnerûség — lehetôsége felváltotta a szimultán poligámiáét, s a mi civilizációnkban ez a forma kétségkívül növekszik. A válások gyakorisága és az elvált felek újabb házasságba torkollása egészen négy-öt házasságig az Egyesült Államokban egyáltalán nem ritka. A különbözô fajták közötti genetikai vagy kulturális különbség sem látszik eleve összeférhetetlennek. Sôt az egzotikum manapság pszichoszexuális szempontból inkább vonzónak tûnik, vagy legalábbis izgató tényezôként léphet fel. S miután az egyén mozgástere megsokszorozódott, a vegyesházasság különbözô fajták és kultúrák között igencsak megszaporodott a háborút követô utolsó negyven évben.

t elérkezünk a mi témánkhoz, a magyar és nem magyar házasságok szigethelyzetének a kérdéséhez. Ha nem tévedek, magyar és nem magyar pár, ha a lakóhelyet is figyelembe vesszük, kétféle lehet. Magyarországon, illetve külföldön, mint ahogyan egy magyar párt is élhet Magyarországon vagy külföldön. Ha nem teszünk különbséget, a két nemi különbségbôl eredô helyzetbôl — a következô négy párképzôdés állhat fenn: 1. magyar magyarral Magyarországon; 2. magyar külföldivel Magyarországon; 3. magyar magyarral külföldön; 4. magyar külföldivel külföldön.

Az elsô nyilván mint referencia érdekelhet bennünket. Nem szigethelyzet. A második manapság statisztikailag valószínûleg ritka. Jóllehet a múltban ez a vegyesházasság, azaz szigethelyzet lehetett a leggyakoribb. A bevándorolt svábok, horvátok, szlovákok, szerbek még mindig nagyszámú nevei bizonyítják. A bevándorló nyilván a beolvadását segítette elô, emancipálódott az új helyzetével. De kanyarodjuk a két, hazán kívüli szigethelyzethez. Elôször is a párképzôdés: magyar a magyarral külföldön. Az igazi diaszpórahelyzet. Társas sziget, ami a párt illeti, idegen tengerben. A gyerekekkel gazdagodnak, a sziget is erôsödik. De az utódok a szigethelyzetbôl következô marginális helyzetet nem szeretik. Mert a gyerek beilleszkedô érdekénél fogva nehezebben viseli el a diaszpórahelyzetet, mint a szülei. Azonban ez a helyzet erôsítheti is a hovatartozás érzését, mint a zsidóság helyzetében. S ez segíti élni azt a magyar "maffiát" is, amihez hasonlót sok más diaszpóránál is fellelhetünk. Ez a családi szigethelyzet azonban csak igen-igen ritkán folytatódik — s nemcsak a mi esetünkben — a második generáció helyzetében. Ha belegondolunk, nem is egyszerû külföldön magyar szülôk gyermekeként, diaszpórában felnôtt csemetének hasonló társhoz jutni. Egyszerûen az arány lecsökkenti a valószínûséget, a probabilitást. Svájci helyzetben ez 1:5000-hez tehetô. Ez az arány a szomszédos nagyobb országokban még eltolódottabb lehet. Ezért a második generációs helyzetben a házasság abba a szituációba torkollik, amelyet a negyedik helyen említettem, s amelyre a legtöbb figyelmet kell szentelnünk, miután ez manapság a magyar—nem magyar házasságok döntô többsége külföldön. A környezetre való tekintettel újból kétfélét különböztethetünk meg: 4.a. magyar társ a partnerek környezetben, avagy 4.b. mindkettôjük számára idegen környezetben.

Nyilván az elsô esetben a beilleszkedés mint feladat áll a magyar emigráns elôtt. Egy, a nyelvben, szokásban, viselkedésben egyaránt kötelezô alkalmazkodás. Az autochton nem válik idegenné saját környezetében házassága miatt. Az utat természetszerûen az idegennek, az emigránsnak kell megtennie a közösség s annak formái felé. Ez olyan nagy feladat, hogy nyugodtan mondhatjuk, egy bizonyos részében az emigráns ezt az adaptációs munkát nem tudja maradéktalanul megvalósítani. Felnôttként megôrzi a máshonnani élete múltját, tapasztalatát, nyelve akcentusát. A tôle várt alkalmazkodást, félô, sosem tudja valójában megvalósítani. Emlékeit nem tudja kitörölni, s emiatt az új környezetében mindig más marad. Körülötte nem ismerik azokat a megpróbáltatásokat, élményeket, örömöket, bánatokat, amik csak másutt — nála — találhatóak. Úgy mondhatnánk, mindig más reflexei lesznek, azaz maradnak, mint bennszülött társának. S ha nagyon erôlködik, hogy ez palástolja, menthetetlenül nevetségessé válna. Ez a szigethelyzet igazi nehéz helyzet. Ráadásul a pár egyik tagja mindig teljesen otthon érzi magát. Mondjam-e? Fölényben van. Nem, mert abban a kellemetlen helyzetben található, hogy az adaptációs sziszifuszi munkához neki is segédkeznie kell. Ám ez az állandó adaptálódáshoz való segítô kéz is mindig egy fölény tulajdonképpen. Az autochton mindig mindent eleve jobban ismer, az ô saját környezetében mindig jobban tudja, mit kell és mit nem szabad tennie. Ez nem mindig könnyû elviselni egyik részrôl. Másikról pedig nagyon nehéz ezt sosem éreztetni. Mindkét fél emiatt egy állandó feszült állapotban lehet többé-kevésbé. Az emigrás igyekezete mindig hagy valami kívánnivalót; s ezért egyikük sem lehet maradéktalanul elégedett. Még akkor sem, ha errôl többé nem esik szó, ha emiatt nincs már több szóváltás. Természetesen ezt nem egy manicheista megállapításának szánom, hanem egy kvalitatív helyzetképnek, amelynek kvantitatíve is széles skálája van. Persze elképzelhetô, hogy nem a telítettség, hanem egy belenyugvás, egy olyan egyensúlyállapot alakul ki, amelyben a magán túllépni nem tudó emigránst, úgy, ahogy van, a bennszülött társ elfogadja, s annak a környezete is elismeri, mégpedig olyannyira, hogy az emigráns sem marad frusztrált véges adaptációskészsége miatt. Tehát elképzelhetjük a sikeres kimenetelt is. Ha a bennszülött szerint az egzotikus és valójában mindig meglepetéseket rejtô párját, kitart mellette. S ha az emigráns elviseli a különbséget, ami közte és bennszülött párja között található a szigethelyzet elônytelenségében, úgy ô is kitarthat a választása mellett. Ergo minden kiegyenlíthetetlen különbség ellenére a helyzet nem reménytelen. Ami pedig a lelki gazdagodást illeti, azt gondolom, hogy az említett fölénnyel épp ellentétben, ebben a helyzetben általában a bennszülött húzza a rövidebbet a párjához képest. Mert szükségképpen egy ilyen magyar—nem magyar házasságban a bevándorolt gazdagodik többet az adaptáció processzusa közben. A bevándorló mindent megkap az új környezetétôl: ízeket, szagokat, a nyelvet, szokásokat. De hogy adhatná tovább az emigráns, amit odahagyott: a múltja darabjait, nevelését, kultúráját, kedves költôit, kedvenc ízeit, szagok szerelmét? Ez lefordíthatatlan, elmagyarázhatatlan. Az ebbôl eredô feszültség akkorára dagadhat, hogy megszólal a honvágy — vagy kibuggyan a "du hast dich hier gut zu fühlen" (neked itt jól kell érezned magad!) pofon. Ez persze nem lehetetlen, ha az emigránst a társa ügyetlenül segíti. S ha a feszült helyzetbe keveredett pár csatasorba állítja a szövetségeseit — a bennszülött család az egyik s az emigráns barátok a másik oldalon —, úgy elérkezünk a szigethelyzet robbanásához. Így az indulatokkal terhelt családi helyzet segítség helyett inkább ártalmas, s ha a pár valóban rendezni akarja viszonyát, úgy könnyebben tudja, ha kereket old. Kivándorol valamerre. Együtt. Ebben az esetben a magyar emigráns a nem magyar partnerébôl is emigránst varázsol. Ausztráliában, az USA-ban, Kanadában vagy esetleg Párizsban, Zürichben.

Így jutunk abba a másik említett szigethelyzetbe (4.b.), ahol a magyar emigráns egy nem magyarral, de egyformán idegen környezetben, azaz "sur pied d'égalité" — formál párt vagy lép házasságra. Ekkor eltûnhet nagyon sok egyenlôtlenség. Mindkettô idegen, egyformán emigráns a közösen választott idegen országban. Senkinek sincs elônyös helyzete, egyikünknek sincs kéznél a saját családja. Egalité complette. Ebben a helyzetben egyik a másiknak tükörképe lehet. Egyformán igyekeznek beilleszkedni, elismeréshez jutni, valamire vinni a mindkettôjüknek idegen környezetben. A maguk egyforma erejébôl. Egymás hasonló támogatásával. Mert nyilván ebben a helyzetben nem egyoldalúan van szükségük egymásra, mint az elôbb elmondott variáns esetében. Itt nem áll fönn a "beházasodással" járó komplexus. Ebben a helyzetben nyilván ritka, hogy a magyar emigráns megelégeli a mindent és mindig jobban tudó bennszülött társát. Mert a nem magyar társa nem bennszülött, nem tud semmit szükségszerûen nála jobban.

Mint már említettem, a kulturális vegyesházasságoknak igen fontos feladata a "közös nevezô" keresése és használata. A nevelés, történelmi és kulturális háttér, az abból eredô életfelfogás azonban különbözô, sokszor bizony nagyon távol lehet egymástól. Még szerencsés esetben is a kétféleség, különbözôség vitathatatlanul szembeszökô. Azonban ennek a kétféleségnek igen fontos elônye is van. A gondolkodó ember könnyebben veheti vizsgálat alá saját beidegzett reflexeit. Könnyebben változtathatja (részben vagy egészben) az eredetileg — talán — kritikátlanul mélyre szívott ôsi axiómákat, mint például az "extra Hungariam non est vita...", vagy az "Itt élned, halnod kell!" kijelentéseket. Vagy a hagyományos magyar osztályszemléletet. Másoknál talán az úrhatnám, feudális mentalitást. Attól függôen, ki honnan jön, az elôítéletek igencsak különbözôek lehetnek. Odahaza a demokrácia iskoláját sem járhattuk ki, mert az ország csak három féldemokratikus esztendôvel rendelkezik az egész történelmében. (Szomorú vigasz, hogy vannak országok, birodalmak, amelyek még ennyivel sem dicsekedhetnek.)

Pszichológiailag egy vegyesházasságban a "felettes én" — az ideális én, az ôsöktôl átvett elôírások összessége a reflexszerû belsô mérce — nem azonos a partnerével. Egy magyar—magyar házasságban a két felettes én nagyon is hasonló, a mérce magától értetôdô. Miért kerülne revízió alá? Ezzel szemben a magyar—nem magyar pár esetében minden különbözôség megjelenésekor újból át kell gondolni, vajon kinek is van igaza. S így egy automatikus revíziója történik a hagyományos magyar ideológiának az emigráns egyén tudatában. Ez a processzus nyilvánvalóan igen fontos fejlôdés a revízióra sohasem kényszerített pár helyzetével szemben. A magyar—nem magyar házaspár helyzete talán elônyösebbnek tûnik a személyes fejlôdést illetôen. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez a fejlôdés eleve sikeres, vagy azt, hogy egy magyar—magyar házaspár nem érhetne el ugyanakkora fejlôdést a személyiség vonalán. De az nyilvánvaló, hogy egy idegen más szemszögbôl és ezért könnyebben tud emigráns párjának segíteni, annak a látását gazdagítani, mint egy hasonló felfogású magyar. Mert a hasonló felfogású azt erôsíti, ami már mélyen beidegzôdött. Egy memento, egy "rapelle", ami a közös múltból ered.

Eddig a párokról beszéltünk. Manapság többnyire csak akkor lépnek házasságra, ha utódokat is akarnak. Meg kellene vizsgálnunk, miként alakul a magyar—nem magyar szigethelyzetbôl születô utódok helyzete.

A kétféle pártípus, kétféle helyzet talán még erôsebben érezteti a különbséget a gyermekek helyzetét illetôen. Ahol a magyar autochtont vesz partnerül, a gyerek szükségképpen a bennszülött szülôvel azonosítja magát. Miért? Egyszerûen azért, hogy a marginalizálódással járó kellemetlenségeket elkerülje. Ezért a marginális-emigráns szülô helyzetét maguk is idegennek érzik, miután van egy nem marginális szülôjük is. Aki mindent helyesen tud, helyesen beszél, nincs akcentusa, nem nevetséges. Még az is elôfordulhat, hogy a gyerek szégyenli az emigráns szülôjét. Teljesen természetes folyamat, mint már mondottuk, hogy a gyerek a saját szociális környezetéhez akar tartozni, annak a szokásait tekinti fontosnak, annak a tradícióit a magáénak. Mert így saját magát kevésbé teszi sebezhetôvé, céltáblává. Svájcban az olaszok neve "csirke". Franciaországban az araboké "bunyul". Most olvastam Párizsban a falfeliratot: "Paela Go Home!". Ez nyilván a spanyol vendégmunkásoknak szól. A xenofóbia archaikus önvédelmi berendezkedés, küzd az ismeretlen, szociális egységet és egyensúlyt zavaró idegen ellen, aki nem szükségképpen barát, aki nehezebben kiszámítható, mint egy bennszülött. Veszélyt jelent, vagy legalábbis feszültséget okoz, kiküszöbölése eredmény. "Paela Go Home!" Menj el! Ha elmegy, a bennszülött fellélegezhet. Ergo egy szigethelyzetû pár gyermeke nem akarja, hogy az emigráns szülô miatt kizavarják. Nem akar a "paelá"-hoz hasonlítani. Bennszülött akar lenni!

Mi ezt tulajdonképpen már régebbrôl, Magyaroszágról ismerjük. Az idegen származású magyarok sokszor túllicitálják "tôsgyökeres" magyar társaikat. Ez a sznobság eredete is. A sine nobilitate (s. nob.) diák túltett az elôkelô intézet nemes tanítványain Angliában. De sorolhatnánk a példákat a magyar történelembôl, irodalomból, politikából. Nyilvánvaló: ugyanez a lelki hajtóerô löki a vegyesházasság fiait idekint is. Immár abban a hazában, ahol az ábécét tanulták, és az elsô történelmi leckével azonosultak — oda akarnak tartozni. Oda, ahol nagyszülôk is, tanték és cousinok százszázalékos bennlakók. Nem így a második csoport gyerekei. A magyar—nem magyar kettôs emigráns szigethelyzet gyerekei két oldalról idegenek a választott hazában. És nem nyomják a magyar szülôt a margóra, miközben a bennszülött szülôvel identifikálódnak, mert nincs bennszülött szülô. Mindenki egyformán bevándorolt, egyformán marginális, ha tetszik. Hasonlóan, mint két magyar szülô esetében, de mégis másként. Mert nem beszélhetnek otthon magyarul, vagy legalábbis kevésbé könnyen, mint két magyar szülô esetében. Ez a helyzet kevésbé húz köréjük egzotikus falat az iskolatársakkal szemben. Ez a család kevésbé diaszporikus, kevésbé "nemzeti". A kettôs emigráns eredetû gyerek a magyar eredetû részét — a magyar szülôét — nem tekinti kevésbé fontosnak vagy kevésbé nívósnak, mint a nem magyar eredetûét. S miután nem megy olyan könnyedén a beilleszkedése, mint a fél-bennszülött esetében, a magyar öntudata is fejlôdésnek indulhat, fontossá válhat, mert szüksége van rá. Miután magának helyben gyökerei nincsenek, szívesen utánanéz szülei messzi gyökereinek. A magyar szülô gyökereire is kíváncsi. Nem kell szégyenlenie a magyart, mint ahogy szégyenlené talán a kontraszt miatt egy belföldi családrész esetében.

Azt hiszem, hogy a gyermek hovatartozása nemzeti mivoltát illetôen a magyar—nem magyar összetételû családban kevésbé ellentmondásos, mint a külföldi két magyar szülô esetében. Ugyanis a két beilleszkedett magyar szülô gyereke mégis vitathatatlanul tiszta magyar eredetû, akkor is, ha külföldön született. Persze magyar környezet, magyar szokások, magyar történeti tudat nélkül. Ezt lehet valamelyest orvosolni magyar cserkészettel, tánccsoporttal — ahol ilyen található —, de az nagyon messze van attól a mindennapi magyar élettôl, amit egy hazai magyar gyerek a környezetében magába szívhat. A külföldön született magyar szülôk gyermekének tehát meg van szabva az azonossága. Akkor is magyar, ha a magyar nyelvet nem beszéli. Félô, hogy ez a visszás helyzet sok esetben ahelyett. hogy ösztönözné, inkább lelohasztja az utód magyarságigényét. Mert anélkül, hogy a magyarsághoz való tartozását, nemzeti gondolatok sokaságát, költôk lelkesedését az elsô elemitôl kezdve magába szívhatta volna, oda kell tartoznia, egy messzi országhoz, ahová csak kevés szál fûzi. Számottevô emléke meg egyáltalán nincsen. Ezzel szemben azok a gyerekek, akik magyar—nem magyar házasságból születnek, azoknak választaniuk lehet. Mert csak félig magyar eredetûek, szabadabbak.

A magyar közösséghez külföldön csak akkor lehet valóban hozzátartozni, ha annak az igénye s nem a kényszere erôs. Igy tehát elgondolkodhatunk, miként marad a magyar emigráns azonossága az utódaiban is magyar. Lehet-e a magyar közösség, a magyarság tagja a külföldön született?

Ez a fejezet önálló eszmefuttatást érdemel, mert óriási és még sokkal szerteágazóbb a szülôk igényeinek, ideáljainak, azonosságának sokfélesége miatt.

Azonban minden házasságban, akárhonnan is nézzük, az egyik legfontosabb és legfelelôsségteljesebb közös alkotás az utód. Ezért legalább annyit, mint alapelvet, ehhez a fejezethez, hogy a két szülô közös nevezôje az utód nevelésében az, hogy a jövô felnôttje — a szó igazi értelmében jól nevelt gyerek — kiegyensúlyozott, az élettel megbirkózni tudó, boldogulni és tovább élni akaró egyén legyen. Nem a nagyközösséget, a genpoolt képviselô nemzetet kell hogy óvja vagy erôsítse a szülô, hanem az utódját. Mert a nemzet oltárán magát áldozza fe az ember, ezt érezheti kötelességének. Az utódok — a köldökzsinor sikeres elkötése után — önálló "szigetek", önálló jogokkal az élethez, a küzdelmekhez, a boldoguláshoz. Nem elônyös ideológiai alapon elôírni nekik, hogy hol kell élniük és halniuk. A magyar emigráns emigrációs szigethelyzetében nagyon sokat gazdagodhat, s ha nem is viszi haza — mint Illyés Gyula ajánlotta —, amit messzi mezôkön gyûjtött, de a maga portáján, a maga életébe beleszôve a határon túli nemzet részének tekintheti magát is és a magyar szülôvel azonosuló utódjait is.

Szabó Zoltán mondotta 1977-ben Genfben a Dies Academicus Hungaricus-on: "Magyarország mindig ott van, ahol a magyar szellem a legszabadabban kibontakozhat." Tehát a szigeteink, ha ez a magyar szellem kibontakozik, magyar szigetek. Ha úgy akarjuk.

Ez az emigrációban született és fôleg a nyugati magyar szigethelyzetet elemzô írás megérdemelné, hogy ösztönzôen hasson a Kárpát-medencében élô magyar szigethelyzetek elemzéséhez. A leírtak idôtállóak, ami a Nyugatra szakadt magyarok házasságát illeti, az elsô generációban. Természetesen a második generációs házasságok helyzete is megérdemelne egy pszichoszociológiai analízist.

Miután e sorok írója még mindig — harmincöt év óta — az elsô házasságát éli, érdemes lenne meghallgatni egy olyan szakembert, akinek a sors saját négy-öt házasságán keresztül megengedi az összehasonlítást a különbözô helyzetek között.