Hamarosan ötven éve lesz, hogy hazámat politikai okokból elhagytam és külföldön élek. E majd fél évszázad alatt módom és alkalmam volt némi ismereteket szerezni arról, hogy legalábbis a világnak abban a részében, amelyet Nyugatnak szokás nevezni, hogyan gondolkodnak és vélekednek rólunk, magyarokról.

Minden elfogultság és részrehajlás nélkül mondhatom, hogy tapasztalataim inkább jók, mint rosszak. Az elmúlt fél évszázadban a világnak csaknem minden részében jártam, nagyrészt mint turista, néha hivatásomból kifolyólag. Ismeretlen nekem Ázsiának az a fele, amely a múltban a Szovjetunió része volt, vagy annak befolyási övezetéhez, az úgynevezett szocialista táborhoz tartozott. Szocialista helyett inkább kommunistát kellene mondani, hiszen ez fejezné ki pontosabban azt a társadalmi rendet és közállapotot, amelyben az érintett népek és országok éltek. Kivétel csak Kína volt, ahol 1988-ban körutazást téve négy hetet töltöttem. A hajdani európai kommunista rendszerû országokba csak a diktatúra bukása, vagyis 1989 után utaztam. A Szovjetunióban 1989-ben, Gorbacsov idejében jártam. Bulgáriába és Albániába azonban mint ez ideig nem jutottam el, és Észtország kivételével a balti államokba sem. Afrikából a Dél-Afrikai Köztársaságot, Kenyát, a kontinens nyugati partjának több országát, valamint az északi part melletti arab államokat (kivéve Líbiát) ismerem. Amerikában viszont — néhány közép- és dél-amerikai országot leszámítva — többször is megfordultam, leggyakrabban az Egyesült Államokban. Japánt háromszor látogattam meg, egyszer-egyszer más távolkeleti államokat is. Délkelet-Ázsiában, Ausztráliában és Új-Zélandban 1982-ben voltam.

E felsorolás nem a kérkedés szándékával történt, hanem annak érzékeltetésére, hogy mire kell gondolni, ha az elkövetkezôkben "világ"-ról lesz szó. Azokra a részeire vonatkozik, amelyeket rövidebb vagy hosszabb tartózkodások révén valamennyire megismerni módom volt.

Túlzás lenne és a valóságnak sem felelne meg azt a látszatot keltenem, hogy az olykor rövid idôtartamú turistautak vagy pár hetes tartózkodások során betekinthettem az emberek lelkébe és tudomást szerezhettem arról, mi a véleményük a magyarokról és Magyarországról. Erre persze nem volt lehetôség. De az esetek túlnyomó többségében helyi magyarok körében idôzve, tôlük minden külön érdeklôdés vagy kérdezôsködés nélkül megtudhattam, milyen vélemények vannak forgalomban a magyarokról és hogyan ítélik meg Magyarország helyzetét, sorsát és jövôjét.

A válaszok között többnyire ilyenek voltak: a magyar közvetlen és kedélyes, könnyen barátkozó, barátokhoz és szövetségesekhez hûséges, még érdekeire való tekintet nélkül is, árulásra, cserbenhagyásra nem hajlik, rokonszenveiben és ellenszenveiben kitartó, vendégszeretô, olykor lehetôségein felül él, szeret többet mutatni, mint ami a valóságnak megfelel. Érdekes módon olyasmit nemigen hallottam, amit viszont magyarok szeretnek magukról állítani. Hogy történelmük folyamán a kereszténység védôbástyája lettek volna, a nyugatiak nemigen hiszik, mert azt tapasztalják, hogy minden közép- és kelet-európai nép ezt mondja magáról, tehát nem különleges magyar történelmi tett. Ugyanez vonatkozik arra a magyar vélekedésre is, hogy Magyarország a Nyugat háláját érdemelte meg azzal, hogy a Keletrôl jövô támadások ellen védelmezte. Erre többnyire az a válasz, hogy elsôsorban önmagát védelmezte és ezért nem jár másoktól köszönet. Az, hogy jó katona volt mindig, nemigen talál helyeslô fogadtatásra, mert legfeljebb azokra az idôkre érvényes, amikor a katonák még egymással birkóztak meg, de amikor a személyes bátorságot és önfeláldozást a nehéz fegyverek küzdelme váltotta fel, a személyes helytállás szerepe már erôsen csökkent. Egyébként is — mondják némelyek — hogyan büszkélkedhetik katonai kiválóságával az a nép, amely ez évszázad minden háborúját elvesztette.

Azt azonban minden tájékozott nyugati elismeri, hogy némely területen a magyarok nagyszerû teljesítményeket vittek végbe, sok kiváló tudósuk volt és van, számtalan Nobel-díjjal dicsekedhetnek, a filmmûvészetben sok magyar vált világhírûvé és sportolóik is a legjobbak közé tartoznak. Arról viszont nemigen hallani, hogy nemzetközileg is tisztelt és megbecsült politikusai lettek volna. Ha nevet kellene említeni, akkor olyanokat említenek, akik nemes ügyért küzdöttek, de elbuktak, mint például Kossuth, Nagy Imre, Mindszenty.

A nyugat-európai, de hozzátehetném, hogy az egész nyugati magyarság-kép 1956-ig meglehetôsen vegyes volt. A vélemények eléggé eltértek egymástól és olykor ellentmondtak egymásnak. Ezek egész skálája fellelhetô. A felmagasztaló dicséretektôl a lesújtó elmarasztalásokig és sajnálkozásokig. Van, akinek a magyar szabadságszeretô és ôszintén demokrata, van, akinek politikailag ingadozó és szomszédaival barátságtalan.

Személyes megfigyelések, élmények és tapasztalatok alapján azt mondanám, hogy Nyugaton helyenként és alkalmanként gyérek, elavultak és hamisak a nemzetünket érintô ismeretek. Az már eléggé ritka, hogy Budapestet összetévesztik Bukaresttel, azt hiszik, hogy Ausztria és Magyarország összetartozik, vagy hogy a magyar a szláv nyelvcsalád tagja. Nem helyes azonban igazságtalannak és méltánytalannak lennünk. Magyarok között is akadnak, akik hasonló földrajzi és történelmi tudatlanságot árulnak el. Bizony elôfordul, hogy ha egy magyart megkérdezünk, mit tud a peruiakról, a szenegálokról vagy az indonézekrôl, aligha ad pontosabb és szakszerûbb választ, mint ha például egy átlag amerikait, dél-afrikait vagy kínait kérdezünk meg arról, mit tud a magyarokról. Tehát terméketlen és felesleges azon keseregni, és idegeneket elmarasztalni azért, mert tájékozatlanok a magyarságot és Magyarországot érintô adatokban, ha nem tudják, hol keressék országunkat a térképen, ha semmi vagy csak nagyon kevés jut eszükbe, ha azt kérdik tôlük, hogy kik és mik a magyarok.

De ne is menjünk távoli földrészekre, maradjunk a közeli európai országoknál. Ott is gyakran találkozunk nekünk bortányosnak tetszô földrajzi, néprajzi és történelmi tudatlansággal. Az egységesülô, talán még a mi életünkben államszövetséggé átalakuló kontinensünkön is akadnak szép számmal emberek, akiknek halvány fogalmuk sincs arról, kikkel, mely népekkel élnek majd együtt közös állami keretekben. Aligha hiszem, hogy Magyarországon vagy a vele szomszédos országokban lakó magyarok ismeretanyaga gazdagabb és alaposabb lenne. Emiatt röstelkedni vagy szégyenkezni nemigen szükséges, mert másutt sem jobb a helyzet. Abban az országban, amelyben élek, évenként sok-sok millió polgár tölti az évi vakációt rendszeresen külföldön és nemcsak európai, de tengerentúli országokban is, mégis példák sokasága mutatja, hogy sem a meglátogatott tájakról, sem azok lakóiról érdemleges ismereteik nincsenek, de annál többet tudnak a szállodák állapotáról, konyhájáról, úszómedencéik méreteirôl, szórakozási kínálataikról, a vendéglôi kiszolgálás minôségérôl és a vendégek viselkedésérôl. Vannak sokat utazó "világjárók", akik a hoteleken, vendéglôkön, kávéházakon, kirándulási lehetôségeken és üzleteken kívül semmi iránt nem érdeklôdnek és semmire sem figyelnek fel. Hasonlatosan azokhoz a pesti kispolgárokhoz, akiknek egy gyerekkoromban hallott adoma szerint a vasárnapi kirándulásuk abból állt, hogy a Széll Kálmán (ma Moszkva) térrôl a 87-es villamossal (vagy a 83-as volt?) kiutaztak Hûvösvölgybe, beültek a végállomás melletti Balázs-vendéglôbe, jól beettek és beittak, majd ismét villamosra szálltak és hazatértek a lakásukba, hogy másnap a munkahelyükön megelégedetten számoljanak be a hétvégi "természetjárás"-ról.

Persze, helytelen lenne azt hinni, hogy a nyugati emberek mind ilyenek és semmirôl nem tudnak, semmi iránt nem érdeklôdnek, semmire nem figyelnek, ami a városuk, tartományuk vagy országuk határain kívül történik. Nem szabadna abba a hibába esnünk, hogy olyasmit kérjünk számon más népek fiaitól, amiben magunk sem jeleskedünk.

Amikor 1949 elején Nyugatra menekültem és Svájcban telepedtem le, Magyarország híre eléggé rossz volt. Elsô lakóhelyemen az emberekre inkább a tájékozatlanság volt jellemzô, semmint a félretájékozottság vagy tudatlanság. Magyarokkal szemben a svájciak — megfigyeléseim szerint — nem éreztek sem rokonszenvet, sem ellenszenvet. Várakozó állásponton voltak, hogyan viselkedjenek az új betelepültekkel szemben. Ez annak volt betudható, hogy a két nép története folyamán alig került közvetlen érintkezésbe, és kevés olyan eset fordult elô, amely akár az egyik, akár a másik érzelmet táplálta volna. A kalandozó magyarok St. Gallen-i viselkedésének nyoma legfeljebb a német Svájc polgárainak az iskolai történelemórákon megszerzett ismeretanyagában volt fellelhetô, de a francia és olasz svájciakéban nemigen. A második világháborúban svájci diplomaták több magyar életét mentették meg, és a magyarok ezen kívül azt sem látszottak elfelejteni, hogy a svájciak mily jelentôs szerepet játszottak a békét megôrzô és emberbaráti intézmények létrehozásában. A negyvenes évek magyar menekültjei még alanyai voltak annak a svájci magatartásnak, amelynek révén minden politikai menekült tisztességes fogadtatásban és elbánásban részesült, de annak a hatósági nyomásnak is, mely arra irányult, hogy menekültek minél hamarabb hagyják el az országot, vándoroljanak ki tengerentúlra, vagy telepedjenek át más európai országba, amely esetleg befogadta ôket. 1956 e tekintetben is kedvezô fordulópont volt. A magyar menekülteknek nem kellett a jövô miatt szoronganiuk, szembeszökô rokonszenv és segítôkészség fogadta ôket, a korábbi korlátozások és megszorítások megszûntek, és aki maradni akart, minden különösebb nehézség nélkül megtehette, állandó tartózkodási, letelepedési engedélyt, végül állampolgárságot kaphatott. A magyarok megítélése is javult, az érdeklôdés irántuk és országuk iránt állandóan nôtt. Természetesen akadtak, akik e jogokkal és kedvezményekkel visszaéltek, a svájci polgári világba és életformába beilleszkedni nem tudtak. A különféle fondorlatokkal, csalásokkal, a törvényi hézagok kihasználásával, olykor bûncselekményekkel elôbbre jutni és gyarapodni igyekvôk azonban ráfizettek, mert nemcsak a bûnüldözô szervekkel, de a társadalommal, az egyszerû polgárokkal is ellentétbe kerültek, miután ez utóbbiak hagyományszerûen segítik a hatóságokat bûncselekmények elkövetôi vagy az elôírások megszegôi ellen. Akadtak a magyarok között is ilyenek, de kevesen lévén nem tudták rontani a magyar menekültek túlnyomó többsége által kiváltott kedvezô benyomásokat és a tisztességes viselkedés keltette jó érzéseket. A késôbb svájci polgárokká vált magyarok törvénytisztelô magatartásukkal és szorgalmas, megbízható munkájukkal elismerést és megbecsülést vívtak ki.

Svájccal ellentétben például Franciaországban rosszabb és kedvezôtlenebb volt a magyar menekültek helyzete. Bejutni és letelepedni az országban könnyû volt, de jóval nehezebb munkához jutni és polgári életviszonyok közé kerülni. A hatósági ellenôrzés svájci alapossága és szigora hiányában bô tere nyílt annak, hogy a magyarok munka nélkül, a törvények és elôírások megszegésével, bûnözési hajlamok kiélésével keressenek megélhetési és pénzszerzési lehetôségeket, valamint annak, hogy magyarok magyaroknak árthassanak. Míg Scájcban magyaroknak magyarok elleni besúgásai, beárulásai, rágalmazásai, feljelentései a hatóságoknál legtöbbször papírkosárba jutottak, Franciaországban kartotékokra, dossziékba kerültek, és ellenük védekezni csak nagyon nehezen lehetett. Ennek következtében gyakran méltánytalan elutasításban részesült sok magyar, aki valamilyen kérelemmel fordult a hatóságokhoz. A franciák nem követték a svájciak példáját abban, hogy csak svájciak közléseire hagyatkoztak, nem pedig egymással versengô, egymásra irigy magyarok kölcsönös befeketítési próbálkozásaira.

Franciaországban csak kevés helyen volt jó hírük a magyaroknak. A Hitlerrel való szövetség bizalmatlanságot keltett, és ez még az 1945-ös demokratikus kormánnyal való kapcsolatokat is beárnyékolta. Mintha a hivatalos Franciaország nem méltányolta volna kellôen, hogy háborús összetûzésekre franciák és magyarok között nem került sor és egészen az ország német megszállásáig a németek francia hadifoglyai, ha történetesen Magyarországra menekültek, ugyanolyan emberséges fogadtatásban és bánásmódban részesültek, mint a lengyelek. Úgy tetszett, mintha a franciák még az Osztrák-Magyar Monarchia elleni érzelmeik miatt is idegenkedtek volna a magyaroktól, érdeklôdésükkel és rokonszenvükkel inkább a románok és a szerbek felé fordultak. (Ma is észlelhetjük ennek jeleit a jugoszláviai eseményekben tapasztalt francia magatartásban.) Ráadásul Franciaországban sem volt hatástalan a szomszédos népek némely politikusai és közírói által terjeszetett magyarellenes propaganda.

Míg Franciaországban fôleg a román és szerb nézetekre, véleményekre és helyzetábrázolásokra voltak fogékonyak, Angliában és az Egyesült Államokban — elsôsorban Benes munkálkodása eredményeként és következményeként — a cseh szempontok és érdekek befolyásolták a Duna-medencét érintô véleményeket. Ezen az állapoton a magyar 56-os forradalom, valamint az 1989—90-es fordulatot követô magyar külpolitika valamit javított.

Németországban merôben más és kedvezôbb volt a helyzet. Ez nemcsak a történelmi hagyományok második világháború utáni feléledésével volt magyarázható, hanem még inkább azzal a ténnyel, hogy Németország és Magyarország között, legalábbis az újkor évszázadaiban, alig támadt maradandó következményekkel járó konfliktus, és a hajdani magyarországi nemzetiségek, valamint azok anyaországi pártfogói, sérelmeikkel és panaszaikkal, olykor ártó szándékú ötleteikkel és rágalmaikkal a nagy nyugati nemzetek közül legkevésbé és legritkábban Németországot keresték meg, valószínûleg azért a feltételezésért, hogy csak csekély meghallgatásra számíthatnak. A német politikai közvéleményben a magyarellenesség nem játszott lényeges szerepet, és az sem állítható, hogy a németek a magyarokat kevésbé kedvelték volna, mint a térség többi népét és országát.

A hitleri Németországgal való szövetség nemcsak annak háborús ellenfelei táborában, de a Hitler-ellenes és demokrata érzelmû németek közösségében is kedvezôtlenül befolyásolta a magyarságképet.

A második világháború után létrejött Német Szövetségi Köztársaságban — a napi szóhasználatban Nyugat-Németországban — a magyarok iránti rokonszenv szembeötlô volt, nemcsak az idemenekült és emigrációban élô magyarok iránt, hanem általában a magyarság iránt, amelynek a kommunista elnyomás okozta sorsát a legtöbben együttérzéssel és részvéttel szemlélték. A magyarok iránti rokonszenv és bizalom nem a hajdani szövetségi viszony hagyományán és még kevésbé a háborús fegyverbarátság tényén nyugodott, hanem a két nép közötti földrajzi közelségen, a történelmi kölcsönhatásokon, a mindkét részrôl ápolt emberi kapcsolatokon, nem kevésbé a magyar menekültek zavartalan beilleszkedésén és figyelemre méltó teljesítményein.

Németország nemcsak térbeli közelsége, a német nyelv kelet-közép-európai elterjedtsége, magaskultúrája, civilizatorikus fejlettsége folytán lett a politikai okok miatt hazájukat elhagyni kényszerült magyarok kedvelt menedéke, hanem azért is, mert megelégedett az állampolgári integrálódással és nem szorgalmazta az érzelmi és kulturális asszimilációt. Nem véletlen, hogy nemcsak a második világháború utáni menekültek választották új lakóhelyüknek, de sokan azok közül is, akik 1956-ban vagy késôbb távoztak hazájukból. Németország korábban is kedvelt célországa volt az emigrálóknak. (Gondoljunk csak az 1848-as szabadságharc, a két háború közötti évek, a zsidók tanulmányait és érvényesülését korlátozó intézkedések idôszaka menekültjeire.) Németország a hitlerizmus uralmát leszámítva szívélyesen és segítôkészen fogadta a magyar emigránsokat.

Ôk jól is érezték és érzik magukat ebben az országban. Panaszra nemigen akadt ok. Különösen Dél-Németországot — Bajorországot és Baden-Württembeget — tartották kellemesnek. Nemcsak a tájak szépsége és változatossága miatt, de azért is, mert minden más tartománynál közelebb fekszenek Magyarországhoz. Az életforma és a szokások sem idegenek. A nagyrészt katolikus lakosság ugyanazokat az ünnepeket és ugyanabban, vagy hasonló formában üli meg, mint Magyarországon szokás és hagyomány. Az erdôkben ugyan nem lombos, hanem tûlevelû fákat találunk, de a falvakban és városokban a házak hasonló módon épülnek, mégha szebbek és tágasabbak is, mint Magyarországon. A templomépítési stílusok és az istentiszteletek rendje is hasonlít egymásra. A konyha ugyan más, de magyar gyomornak elviselhetô és ízletes. Mindez könnyen megszokhatóvá és megkedvelhetôvé tette és teszi az ottani életet.

Amerikába számos kivándorlási hullámban kerültek magyarok. A legutóbbiban, 1956-ban sok magyar diák és értelmiségi jutott az Egyesült Államokba, ahová korábban is szép számmal érkeztek politikai és hivatási okokból. E magyarok nagymértékben növelték az amerikai társadalom intellektuális rétegét. A magyarok jelentôs szerepet játszottak e nagy ország tudományos, mûvészeti és technikai fejlôdésében. A politikában kevésbé jutottak érvényesüléshez és sikerhez. Még nem készült errôl statisztika és tudományos felmérés, de tapasztalati tény, hogy a nyugati — európai és tengerentúli — országok politikai életében a közép- és kelet-európai bevándoroltak közül átlagosan jóval kevesebb magyar vállalt és kapott szerepet, mint akár a lengyelek, csehek, ukránok, baltiak és délszlávok. (Ez a jelenség egyébként Izraelben is észlelhetô. A majd mindenütt sikeres magyar ajkú zsidók szerepe a politikában mindig meglehetôsen szerény volt és ma is az.)

Magyarországon szokásos büszkélkedni azzal, hogy a magyarok tudása és képességei milyen átütô erejûek, és a világ mily sok tudományos vagy mûvészeti központjában találkozhatunk magyarokkal, a szellemi teljesítmények területén milyen sok magyar szerzett nevet és megbecsülést. Gyakran történik hivatkozás a számos Nobel-díjasra, atomtudósra, a különbözô tudományágak és mûvészetek híres magyar alakjaira. Ez így van és sok neves hazánkfia megérdemli, hogy késôbbi nemzedékek is számon tartsák nevüket és alkotásaikat. Helytelen lenne azonban elfelejtkezni arról, hogy igen sok magyar más országok állampolgáraként szerzett hírnevet, és nemcsak a közvéleményt formáló intézmények (nyomtatott sajtó, rádió, televízió), de a tudományos és mûvészeti világ is csak ritkán emlékeztet a magyar mivoltra, legtöbbször amerikainak, angolnak, németnek vagy osztráknak tekinti ôket. Ezen lehet megütközni és méltatlankodni, de mint jelenséget tudomásul kell venni.

Persze, ez az életnek nem minden területén van így. Abban az esetben, ha valamely országban magyarok vagy magyar származásúak ellenszenves, csúf, visszataszító, káros, szégyenletes, elítélendô események és esetek kapcsán kerülnek említésre és a figyelem elôterébe, nevüknél elôbb értesülhetünk arról, hogy történetesen magyarok. A sajtó gyakran el is hallgatja a nevet, vagy személyiségi jogokra való tekintettel csak a keresztnévre, esetleg a teljes név kezdôbetûire korlátozza az információt, de annál nagyobb hangsúllyal és kiemelten jelenti, hogy egy magyart fogtak le, állítottak bíróság elé, ítéltek el lopás, csalás, sikkasztás, erôszak, betörés, emberölés, vagy akárcsak házasságszédelgés miatt. Igaz, más nemzetiségûek tekintetében is ez a gyakorlat, de arra nem vagyunk annyira érzékenyek, mintha azt olvassuk vagy halljuk, hogy egy magyar milyen galádságot vagy gaztettet követett el. A nyomtatott és az elektronikus sajtó nemcsak kényelembôl vagy a nagyobb hatás kedvéért említi az esetek többségében inkább a nemzetiséget, mint a nevet, hanem azért is, mert könnyebben jegyezhetô meg és tartható meg az emlékezetben, mint az olykor nehezen érthetô és kimondható idegen név. A legutóbbi és két ország — Belgium és Magyarország — határian túl is tárgyalt botrányos Pándy-ügy, annak kriminalisztikai összefüggésein és büntetôjogi minôsítésén kívül azért is keltett széles körû érdeklôdést, mert a fôszereplôt mindenütt keresztény lelkészként és ráadásul magyarként emlegették.

Ha a magyar jelzô ilyen — vagy hasonló — formában és eset kapcsán kerül forgalomba, a külföldi magyarságképet érzékenyen érinti. Mégis, tapasztalati alapon megállapítható, hogy a magyarságnak nincs rossz képe a nyugati világban. A kedvezô tények és jellemvonások messze túlszárnyalják a kedvezôtleneket. Ha csak arra az országra gondolok, amelyben élek, nevezetesen Németországra, jólesô elégedettséggel jegyezhetem meg, hogy a magyar nemzetrôl és az országról kialakult kép eléggé kedvezô, elônyös, megnyugtató. Ennek összetevôi egyfelôl az a körülmény, hogy — ellentétben a franciákkal, lengyelekkel, csehekkel — magyarok és németek között az újabb kori történelemben nem robbantak ki súlyos érdekellentétek, határviták, éles konfliktusok, másfelôl a Németországba került magyarok beilleszkedését és jó közérzetét sem zavarták a múltból örökölt traumák. Az ott élô magyarok munkájukkal hozzájárultak a német gazdasági csoda létrejöttéhez és az ország felvirágoztatásához. A hazai magyarság a vasfüggöny lebontásával elôsegítette Németország két részének egyesülését és a nemzeti egység visszaállítását. Ma pedig a németek segítik a magyarokat országuk atlanti és európai integrációs folyamatában. Németország teljesítménye példa értékû, megmutatta, hogyan mehet végbe a két elôjelû diktatúrából a demokráciába való átmenet és a demokratikus államberendezkedés meggyökereztetése. A német—magyar kölcsönös tapasztalatok hasznosítása elôsegítheti a két ország közötti kapcsolatok további fejlôdését, valamint Magyarországon a németekrôl, Németországban a magyarokról alkotott kép folyamatos javulását.

Ugyanez elmondható — ha nem is hasonló elôzmények és fejlôdési állomások után — a magyarságképnek más nyugati országokban való alakulásáról is. Magyar részrôl elsôsorban arra kellene törekedni, hogy a magyarok, mind a Kárpát-medencében, mind a világban keletkezett diaszpórákban szorgalmukkal, lankadatlan és megbízható munkájukkal, tanultságukkal és megszerzett képességeikkel, nemzeti erényeikkel és közösségi fegyelmükkel, az emberi együttélés normáinak tiszteletével elismerést és megbecsülést vívjanak ki, oly mértékben, hogy ezt ne ingathassák meg idônként jelentkezô baljóslatú fejlemények, akár egyéni, akár társadalmi fogyatékosságok, mulasztások, ballépések és vétkek.

Jó hírû és megbecsült, rossz hírû és becstelen magyarok mindig lesznek. Kívánatos lenne, hogy megmaradjon a jó hírûek túlsúlya és a rossz hírû magyarok nyilvánossága ne homályosíthassa el a kedvezô magyarságképet.