"A rosztovi zsidók imádkoztak, hogy kapják el a gyilkost, és az ne zsidó legyen. Nyomban kitörnének a pogromok. A régi vérvád, miszerint a zsidók keresztény gyermekeket áldoznak fel a szertartásaikon, még mindig élt és tartotta magát Dél-Oroszországban. A rosztovi örmények imádkoztak, hogy ne örmény legyen a gyilkos. Az örményekrôl ugyan nem terjedtek el különösebb mítoszok, de nem sok kell ahhoz, hogy elinduljon valami részeg, spontán mészárlás. Legnagyobb buzgalommal pedig azok imádkoztak, akikben zsidó és örmény vér keveredett. Ilyenek szép számmal akadtak Rosztovban. Kosztojevnek megvoltak a maga fohászai, egy nyomozó elferdült imái. Hogy a gyilkos életben legyen, ne legyen halott. Legyen egészséges, ne beteg. És hogy hamarosan — bármilyen kegyetlen is ez a gondolat — gyilkoljon megint, hogy el tudják kapni. [...] Talán egy emberi pillanatában ráébredt, mi lett belôle, és felakasztotta magát? Isten ôrizz!" Kit kerestek ilyen buzgalommal? Andrej Csikatilót, három diploma tulajdonosát. Az orosz nyelv és irodalom tanárát, a tapasztalt üzemmérnököt, a marxizmus—leninizmus hívét. Azt az embert, aki lelkes hangvételû cikkeket közölt a kommunista morálról. Azt, aki önkéntes rendôrnek jelentkezett. Azt a becsületes családfôt és tisztességes nagyapát, aki példás állampolgárhoz illô bûnbánattal ismerte be a gyermekmolesztálási eseteket. Azt az embert, akinek a bátyját a harmincas évek elején elrabolták és felfalták. ("Akkoriban, persze ez nem ment ritkaságszámba.") Azt a Lúdnak csúfolt, majd késôbb buzinak titulált pedagógust, akit tanítványai megvertek, s aki a maga során kislányok bugyijában nyúlkált, a lányvécé körül szokott ólálkodni. Azt a szexuál-kannibál kéjgyilkost, aki helyett ártatlanul végeztek ki egy gyanúsítottat. Azt az egyént akarták horogra kapni a szovjet rendôrök és a KGB alakulatai, aki szemrebbenés nélkül jelentette ki apjáról: "Ha Sztálin bûnösnek találta, hát az is volt." Csupán az okozott gondot, hogy 12 év alatt semmi nyom, semmi bizonyíték nem maradt az 55 brutálisan meggyilkot áldozat (fiatal nôk és gyerekek) után.

Az intenzív hajtóvadászat öt éven keresztül tartott. Az elsô hónapokban négyezer elmebeteget, hatszáznyolcvan szexuális támadót és négyszáznyolcvan korábban elítélt szexuális bûnözôt ellenôriztek a nyomozók. Rosztov körzetében az összes videolejátszó tulajdonosát kihallgatták. (Az adatok a KGB-tôl származtak.) Néhány hónap alatt majdnem 150 ezer gyanús gépkocsit állítottak meg a közlekedésrendészetiek Rosztov környékén, és minden adatot feljegyeztek. Ha elejétôl kezdve Kosztojev felügyelô ügybuzgalmával nyomoztak volna, talán rengeteg gyilkosságot megelôznek. Csakhogy már 1978-ban, az elsô emberölés elkövetésekor súlyos mulasztások történtek. Csikatilo rejteklakhelye elôtt vérnyomokat találtak, de a vérminták sohasem jutottak el a kijelölt célba, a kriminalisztikai laborba... "De sebaj, legalább megtakarítottak pár rubelt az államháztartás számára." Ez a bûnös hanyagság egy ártatlan ember életébe került. A módszer persze nem ment ritkaságszámba: mindenáron el kellett ítélni valakit. A kommunista idôk poklában jól bevált gyakorlat volt a sztálini elvek alapján osztogatott ítélet. A kegyetlen vallatások után a gyanúsított azt is beismerte, amit sosem kértek tôle. A Csikatilo helyett kivégzett Kravcsenkót a számára végzetes ügy elôtt már elítélték nemi erôszakért és gyilkosságért, tehát "kézenfekvônek" tûnt, hogy ismét gyilkolt. Cellatársa szorgalmasan, kitartóan elveri minden kihallgatás után, Kravcsenko mégsem "vall". Bekísérik a feleséget, aki valósággal retteg a börtöntôl, és elárulja a bûnösnek vélt férjet. Kravcsenko ezek után magára vállalja a kilencéves Lena Zakatnova meggyilkolását. "Még saját maga is kicifrázta kicsit a történteket. [...] Kihallgatói pedig hálásak voltak az ilyen apró részletekért." A nyomozók mellôzik két koronatanú kihallgatását, akik felismerhették volna Csikatilót, és nem azonosítják az áldozat táskáján talált ujjlenyomatokat sem. Csikatilót persze behívják, de mindig elengedik. Szerepel a gyanúsítottak névsorán, de csupán a kilencedik helyen.

Kinek az érdeme, hogy mégis elkapták, és bebizonyították róla: ô a rosztovi rém? A lelkiismeretes, maximalista Kosztojev felügyelôé. Az ingus származású bûnügyi szakértôt gyermekkorában (népével együtt) Sztálin parancsára kétszer is deportálják. Az ingusok területét elfoglalták az oszétok. A deportálás megszûnése, vagyis a zsarnok halála után nem volt hova visszatérni. Kosztojev már kisgyermekként megtanulta, hogy ô Jézus, Muhamed fia, azok közül, "akik a saját útjukra léptek". Amikor hazaköltözhetett volna, ô továbbra is a számûzetést választotta, vállalta a sanyarú sorsot, csak hogy tanulhasson. Tudta, hogy Moszkvában nem juthat be az egyetemre, mivel apját elítélték. A jelképes pénzbírságot azért vetették ki az apjára, mert Issza Kosztojev, a büszke ingus gyermek hajba kapott azzal a társával, aki Sztálin halála napján sírva fakadt. A rendôrségi iratcsomó azonban kihatott a család életére... A szerzô az egyént jellemzi (egyébként igen plasztikusan), de az ô sorsán keresztül tulajdonképpen az ingusok sanyarú életébe nyerhetünk betekintést. Az európai ember számára különösnek tûnô környezetben nevelkedik fel Kosztojev. Háromkilométeres körzetben nem hagyhatták el kényszerlakhelyüket. Anyját kegyetlenül megverték a komisszárok, mert gabonaszemeket gyûjtött a tarlóról — mondván: ami lehullt, ott kell megrothadjon. Megtudjuk továbbá, hogy az ingus férfi csak ingus nôt vehet el. Felesége szintén gyermekként élte meg a deportálás szörnyûségét. Az ô "ügye" annál cifrább, mivelhogy apja ejtôernyôsként a haza szolgálatában vesztette életét a második világháborúban. Ebbôl is látszik, hogy a sztálini megbélyegzés, a "nácibérenc ingus" jelzô mindenkit egyformán sújtott, nem volt kivételezés.

A jog elvégzése után Kosztojev kérte "ellenséges területre" való kihelyezését. Mindenki azt mondta, hogy saját népével kellene maradnia, de ô makacs elszántsággal kitartott amellett, hogy idegenben kell szolgálnia. Leginkább attól tartott, hogyha felügyelôként ingusok közé kerülne, részrehajlóvá válna. Márpedig ô csupán az igazságot akarta szolgálni. Szédületes iramban felfelé ívelô pályafutását azzal kezdte, hogy felettesei határozott ellenkezésére fittyet hányva nyomozni kezdett a Gavrilova-ügyben, annak a nônek az ügyében, aki évek óta halálos ítéletének a végrehajtására várt. A Gavrilováról azt állították bírái, hogy meggyilkolt egy vénasszonyt. Kosztojev bebizonyította, hogy a halálraítélés igazságtalan és megalapozatlan. "Kockáztatott, s a kockázat kifizetôdônek bizonyult. Dicsôséget hozott számára, de rossz érzéssel is járt. Hány meg hány Gavrilova várhatja szerte az országban a kivégzését olyan gyilkosságért, amit nem is ô követett el?" Érdemei elismerése nem késik: 1974-ben áthelyezik Moszkvába, a Fôügyészi Hivatal Különleges Ügyosztályára. Innen kétszer küldik ki Rosztovba. Az elsô megbízatás gyerekjáték volt számára, könnyedén megoldott egy jelentôs hullámokat vetô korrupciós ügyet. A második bizonyára élete legnagyobb megpróbáltatása lehetett, s ez nem is csoda, hiszen az évszázad gyilkosának nevezett Csikatilót kellett elfognia.

Amikor Kosztojev felügyelô Rosztovba érkezett, nem létezett Csikatilo-robotkép, csupán annyit tudtak a félelmetes gyilkosról, hogy ököllel és kalapáccsal, késsel és foggal öl. A szexuális kéjgyilkosságok hosszú sorát a kannibalizmus, az állati módon végrehajtott csonkítások révén lehetett összekapcsolni. A felügyelô egy idô után "mást se látott, mint áldozatokat és gyanúsítottakat". Az embertelen bûnesetek történetét az arra hivatott szervek gondosan eltitkolták a glasznoszty koráig. "Az ô csaknem tökéletes társadalmukban meg sem szabadott volna történnie" mindennek. Mindenki félt mindenkitôl. A szerzô beszámol például egy volt rendôr gyilkossági kísérletérôl, aki megerôszakolt, majd 21 késszúrással leterített egy nôt. Azt hitte, végzett vele, de tévedett; az áldozat a tettes távozása után kivonszolta magát a fôútig, ahol "a sofôrök lassítottak, aztán, mikor meglátták a nô véráztatta arcát és ruháját, attól félve, hogy belekeverednek valamibe, megint felgyorsítottak". Kosztojev azonban sajnálkozással könyvelte el, hogy nem a tettes, nem az ô gyilkosa követte el ezt a borzalmas tettet. Néha már azon töprengett, hogy talán a sorozatgyilkos máshol "tevékenykedik", hiszen oly nagy az ország... Vagy egyszerûen elássa a hullákat. (Letartóztatása után Csikatilo el is vezette ôket néhány elföldelt tetemhez.) Kosztojev arra is rettegve gondolt, hogy talán meghalt a gyilkos, vagy valamilyen apróbb vétségért börtönben ül. Nem maradt más megoldás, várakozás közben fel kellett vállalni az iszonyatos mennyiségû papírmunkát. "Alaposan átrostálták és rendszerezték az addig összegyûjtött adatokat, és Információs Közlöny az Erdôsáv-akcióról címmel kiadták mindezt. A közlöny különbözô szempontok szerint csoportosította az áldozatokat: nemük, koruk, foglalkozásuk szerint, aztán a sérülések alapján; sérülés a jobb szemen, bal szemen, illetve mindkét szemen, valamint aszerint, hogy a gyilkos eltávolította vagy sem a nemi szervet. Volt egy, a szadizmus jelei címû speciális kategória, ami a következôket tartalmazta: levágott orr, részben vagy egészen lemetszett felsôajak, a fiúk leharapott vagy levágott nyelvhegye, harapások a tomporon, cigarettától származó égési sebek. Voltak kategóriák az alkalmazott kés típusáról, az önvédelem jeleirôl, ondó jelenlétérôl az áldozat testén vagy ruháján, a hiányzó testrészek listájáról. Lebontották a gyilkosságokat évre, évszakra, hónapra, napra." A gyilkos a keddeket és a csütörtököket kedvelte.

A "fordulatot" 1990. március eleje jelentette. Talán a legkegyetlenebb gyilkosságát követte el Csikatilo: egy 11 éves kisfiút megerôszakolt, és valósággal darabjaira szedett szét. Késsel szurkálta, eltávolította a nemi szervet, összeroncsolta a szemet, és puszta kézzel kitépte a szívet meg a beleket. "Kosztojev gyûlölte magát, amiért még mindig nem kapta el a gyilkost. Bûntudat gyötörte emiatt a gyilkosság miatt. És mégis minden lelkiismeret-furdalás és önvád mellett érzett valami felszabadultságot, inspirációt is attól a bizonyosságtól, hogy a gyilkos visszatért Rosztovba." Az olvasó már tudja, hogy ez a láthatatlan párbaj két erôs egyéniség viaskodása: a Felügyelôé és a Gyilkosé. Ezúttal tanúk is akadnak. Szorul a hurok, de a nyomozó is retteg. Létezik-e megdönthetetlen bizonyíték Csikatilo ellen? Le lehet-e tartóztatni? Hátha öngyilkosságot követ el, csak hogy az igazságszolgáltatást elkerülje? Tíz napra ôrizetbe vétethette. Ennyi idô alatt kellett bebizonyítania Kosztojevnek Csikatilo bûnösségét.

Az izgalmas dokumentumregény ennek a bizonyítási folyamatnak a pontos leírása. Megdöbbentô az a jelenet, amikor Kosztojev felvillantja Csikatilo elôtt a "jövôt": a rengeteg gyilkosság beismerése után a tettes pszichiátriai intézetbe fog kerülni. Ha a vizsgálat lejárta után más bûnügyet is beismerne, az "rossz fényt" vetne rá. "Tehát ha esetleg van még valami más gyilkosság is, amit elkövetett, most itt a megfelelô idô, hogy eszébe jusson" — figyelmezteti a felügyelô. "Csikatilo felsorolt még másik tizenegyet, mintha csak erre a kérésre várt volna. Kosztojev megdöbbent és megdermedt a szám hallatán." A tárgyaláson óriási meglepetés: Csikatilo az elôzetes vallomásokkal ellentétes álláspontra helyezkedik, és az elsô gyilkosság ügyében ártatlannak vallja magát. Kosztojev tudja, hogy ezt az alkut a hatóságok csikarták ki, azért, hogy Csikatilo elsô gyilkosságáért az ártatlanul elítélt és kivégzett Kravcsenko ügyére fátylat lehessen borítni. Ez már 1992-ben, a Szovjetunió felbomlása után történt... A következô "meglepetés": a per ideje alatt továbbra is rengeteg újságot olvasó Csikatilo egy szép nap kijelenti, hogy a bíróság és a sajtó megsértette az ártatlanság vélelmének elvét. Az ügy további pikantériája az, hogy Kosztojev felügyelô tettét minimalizálni próbálják, egy pszichiáter azt állítja, hogy ô törte meg Csikatilót, nem pedig Kosztojev. Minden mocskolódás ellenére Kosztojevet tábornokká léptetik elô, érdemeit végre-valahára kénytelenek elismerni és jutalmazni felettesei. A rengeteg feltárt gyilkosság sokat nyom a latban. Kosztojev elégtétellel és keserûséggel könyvelheti el, hogy ô az egyetlen ingus tábornok... (Az ingusok hívták is, hogy legyen a vezérük a függetlenségi harc ideje alatt.) Pletyka a per ideje alatt: a japánok egy vagyont ajánlottak fel Csikatilo agyáért. Az áldozatok szülei, rokonai mindvégig szét akarták tépni a gyilkost. (Történt is néhány lincselési kísérlet.) A börtönben egyik társa azzal dicsekedett neki, hogy "kicsinált ötöt", Csikatilo azonban udvariasan elhallgatta, hogy ôt ötvenötért ítélték el... Ugyanilyen szemérmesen beszélt és írt kannibalizmusáról. Ezt intim, sérthetetlen világnak tartotta. (A nyomozók feleségétôl tudták meg, hogy néha edényekkel utazott Csikatilo.) A rettegett-gyûlölt-utált sorozatgyilkos hol "rossz vérére" hivatkozva védte magát, hol a bukott rendszert tette felelôssé tetteiért. Néha azzal próbált idôt nyerni, hogy emlékezetkiesésre és a hosszú idôperiódusra hivatkozva azt állította, akár hetven gyilkosságot is elkövethetett. Az emlékezetkiesés "elméletének" legjobb cáfolata viszont az, hogy pontosan tudta, hol ásta el áldozatait, hogyan ölte meg ôket. Igaz, hogy legtöbbjük nevét csupán a nyomozás során tudta meg, de történetükre és saját "érzelmeire" kínos precizitással emlékezett.

Miért érdekes ez a förtelmes tárgyat feldolgozó dokumentumregény? A szereplôk kitûnô jellemzése miatt? Az események láncreakciójának pontos bemutatása miatt? A korrajz miatt? A világpolitikai kitekintések (lengyel megmozdulások, Afganisztán lerohanása stb.) miatt? Egyáltalán hogyan lehet 225 kötet rendôrségi bizonyítékból olvasmányos könyvet írni? A száraz jegyzôkönyvekbôl, a hang- és képanyaggokból összeállított hivatalos iratokból mit kell megtartani, mit kell elvetni? A szerzô arányérzéke irigylésre méltó. Módszere a dokumentumok és írói megoldások keveredésére támaszkodik. "Az emberek és helyszínek leírását saját benyomásaimra és megfigyeléseimre alapoztam, kivéve a nyilvánvaló példákat. Mivel nem tudtam személyesen jelen lenni Csikatilo perének minden egyes napján, néhány ponton újsághírekre és a jelenlévôk beszámolóira hagyatkoztam. Bár szigorúan ragaszkodtam az ismert tényekhez és kronológiához, olykor — hogy jobban vissza tudjam adni az élet nyersességét és hevét — bizonyos irodalmi eszközökhöz is folyamodtam. És ha egy történet Oroszországban játszódik, az nem lehet teljes a múlt ismerete nélkül — azon a földön minden történet régi történet."

A kiadó ezt a könyvet kiváló reklámfogással "csak erôs idegzetûeknek" ajánlja. Szerintem erôs gyomor is szükséges hozzá.

Richard Lourie: Hajsza a rosztovi rém után, Ikon Kiadó. Budapest, 1995.