A fejlett világ legkülönbözôbb országaiban közzétett statisztikai felmérések egybehangzóan az erôszakos bûncselekmények számának folyamatos növekedésérôl számolnak be. A napilapok, a tévé tudósításai a szenzációnak kijáró terjedelemben, drámai színezetû részletezéssel hozzák emberközelbe a "legfrissebb gyilkosságokat és erôszakos nemi közösüléseket". A benyomás, mely ezek hatására önkéntelenül kialakul az emberben az, hogy az emberölések, az agresszió kiléptek a krimik lapjairól vagy a bûnügyi sorozatok mágneses szalagjáról, és hétköznapi életünk részévé váltak. Egy 1987-ben közétett felmérés adatai szerint, az amerikaiak mintegy fele már bô tíz évvel ezelôtt fel tudott idézni lakása közelében olyan helyeket, ahová nem mert volna éjnek idején egyedül elsétálni. Egy másik vizsgálat, melynek alanyai Seattle városa nôi lakosságának soraiból kerültek ki, azt mutatta ki, hogy a kérdezettek kétharmada mérsékelten vagy erôteljesen fél attól, hogy nemi erôszak áldozatául eshet. John Hagan (1994), aki ezeket az adatokat idézi, arra a következtetésre jut, hogy bár a legtöbb amerikai soha nem esik komoly erôszakos bûncselekmény áldozatául, az ezektôl való félelem nagymértékben rányomja a bélyegét életükre (19.old.).

Ha van bûncselekmény, mely utcahosszal vezet az összes többi elôtt annak tekintetében, hogy a borzalomnak és a rémületnek milyen mértékét képes kiváltani a róla értesülôkben, akkor ez minden kétséget kizáróan a bestiálisan végrehajtott sorozatgyilkosság. Hasfelmetszô Jack, a bostoni fojtogató, az alma-atai emberevô, Sarn fia, vagy hogy hozzánk közelebbi példákat említsünk, Râmaru és a kalapácsos ember egész városok, sôt országok lakosságának szívébe voltak képesek belopni a rettegés vasmarkú szorítását. Van valami ezekben a gyilkosságsorozatokban, ami magyarázattal szolgálhat arra, hogy miért félünk jobban az élet kioltásának sorozatos formájától, mint az emberölés "hétköznapibb" változataitól, még akkor is, ha elôbbiek aránya elenyészôen csekély a pillanatnyi felindulás, anyagi érdek vagy akár kétségbeesés diktálta, halálos kimenetelû agressziótól. Sôt annak ellenére, hogy a legtöbb sorozatgyilkosság esetében teljesen nyilvánvaló, hogy a tettes az áldozatok olyan szigorúan individualizált kategóriájára (pl. fiatal, szôke hajú nôkre) pályázik, akikkel még a legnagyobb jóindulattal sem fedezhetünk fel magunkban akár a legcsekélyebb hasonlóságot sem.

Az egyik ok kétségkívül abban keresendô, hogy ezek az esetek nagyobb nyilvánosságot, azaz sajtókampányt élveznek. Nehéz lenne eldönteni, hogy azért harapnak rá jobban ezekre az újságok, mert tényleg nagyobb szenzációként lehet csomagolni ôket, mert vagy saját nyugtalanságuk ösztönzi ôket arra, hogy éppen velük kapcsolatban pazarolják a tintát. Tény azonban az, hogy ezekre "ráállnak", és a velük kapcsolatos információkkal, borús helyzetfelmérésekkel, a rendôrség tehetetlenségének szüntelen ostorozásával borzolják a kedélyeket.

Másik ok abban keresendô, hogy ezekkel az elkövetôkkel szemben többszörösen is fegyvertelennek érezzük magunkat. Ez pedig, legalábbis részben, annak tulajdonítható, hogy már csak abból kifolyólag is, hogy a gyilkos annak ellenére nem kerül horogra, hogy minden újabb emberölés nagymértékben fokozza valamilyen hiba elkövetésének lehetôségét, rendkívüli intelligenciát tulajdonítunk neki, melyet iszonyatos cselekedeteinek szolgálatába állít. Márpedig a magasabb intelligenciával rendelkezô és kiszámíthatatlan ellenfél végképp félelmetesnek, esetenként akár legyôzhetetlennek tûnhet.

Az erôviszonyok kérdése jelentôs mértékben összefügg a kontroll kérdésével. A szorongás és a stressz korszerû szakirodalma (pl. Sarafino, 1994) döntô szerepet tulajdonít a helyzet fölötti kontroll hiánya érzsének ezen állapotok kialakulásában, állandósulásában vagy felerôsödésében. Szintén a kontrollhit problémáját veti fel azoknak az eszközöknek a felleltározása is, amelyek bevetésével valamely nem kívánt esemény bekövetkezését megakadályozhatjuk. Ebbôl a szempontból a "hétköznapi gyilkosságok"-kal szemben sokkal védettebbnek érezzük magunkat: elkerülhetjük azokat az indulatos szóváltásokat, melyek erôszakba torkollhatnak, azokat a helyeket, ahol kétes vagy nyilvánvalóan veszélyes elemek tanyáznak, vagy megnyugtathat pénztárcánk lapos hasa a tekintetben, hogy anyagi helyzetünk igen kevéssé vonzó áldozattá tesz egy zsákmányra éhes rablógyilkos számára. Mindezek azonban édeskeveset érnek a sorozatgyilkossal szemben, akinek rejtélyes alakja mögött senki sem gyanít toprongyos, marcona alakot vagy anyagi érdekek által fûtött bûnözôt, akit az ember úgy kerülhet el, hogy egyszerûen átmegy a szemközti járdára. Az a tény pedig, hogy azt a látszólag oly kézenfekvô megnyugtató felismerést, hogy nem felelünk meg az elkövetô "ízlésének", egyszerûen figyelmen kívül hagyjuk, mindenekelôtt az ember információfeldolgozó apparátusa szelektivitásával magyarázhatjuk. Szintén könyvtárnyi szakközlemény igazolja azt, hogy a szorongás körülményei közepette éppen azokat az elemeket nem vesszük észre, melyek megszabadíthatnának a nyomasztó teher alól.

Ami azonban még ezeknél a már felsorolt okoknál is nagyobb súllyal nyom a latban akkor, amikor félelmeinket szabadjára engedjük Hasfelmetszô Jack utódaival szemben, az az ôrületre vonatkozó feltevés. A sorozatgyilkosról tudjuk, hogy olyan elmebeteg, aki a pusztítás, a gyötrés által okozott kóros élvezet megszerzése miatt öl, olyan késztetéstôl hajtva, melynek képtelen ellenállni, még akkor is, ha az egészen más természetû, mint a sokkalta több emberölésért felelôs pillanatnyi felindulás. Ôrültekre, elborult elmére vall a gyilkosságok elkövetésének bestiális módja, az eltorzult, súlyosan zavart szexualitás elemeinek jelenléte a tettelkövetés körülményeiben, a bizarr jelekhez vagy rituálékhoz folyamodás, az aprólékos megtervezés. Iszonyunkat csak fokozza az az elképzelés, hogy ezt a megzavarodott elmét látszólag normális, esetleg köztiszteletnek örvendô személy álarca takarja, aki elméletileg akár ismerettségi körünkhöz tartozhat.

A sorozatgyilkos kétségkívül nem tartozik a "született bûnözôk" Cezare Lombrozo által leírt és mindenekelôtt szembeszökô alkati sajátosságai által leírt kategóriájához, akit vastag tarkója, keskeny homloka és orrához közel álló szemei árulnának el. Nicolae Mãrgineanu (1973) szerint a bûnözés gyökereit inkább az agresszió túlzott fejlettségében kell keresni. Amikor Sigmund Freud bevezette a "halálösztön" fogalmát az emberi tudattalanban rejlô pusztító tendenciák megjelölésére, elmélete heves ellenállásba ütközött. Évtizedekkel késôbb Konrad Lorenz (1976) így nyilatkozik ezzel kapcsolatban az agresszióról írott könyvében: "Az emberiség mindent elkövet önbecsülése védelme érdekében, most azonban itt az ideje, hogy alázatot prédikáljunk és komoly kísérletet tegyünk arra, hogy leromboljunk minden akadályt az önismeret útjából." (193.). Szintén Lorenz emeli ki azt a gondolatot is, hogy az ember pontosan azáltal emelkedett ki az állatvilágból, hogy az értelem funkciójára és az erkölcsi felelôsségre támaszkodva megtanulta ösztönös késztetéseit uralma alá hajtani.

Nyilvánvaló, hogy a sorozatgyilkosság elkövetôje mögött ennek a kontrollfunkciónak a zavarát feltételezhetjük. Joggal tevôdik fel tehát a kérdés, hogy mi zavarhatja meg a funkció hatékony mûködését.

Az elsô kézenfekvô magyarázat az, hogy a nemiség. A bûnelkövetôk az esetek elsöprô többségében férfiak (John Braithwaite, 1993), bár a történelem során szép számmal jegyeztek fel példát nôk lelkiismeretét terhelô sorozatgyilkosságokra (a hozzánk legközelebbi példa a Báthory Erzsébeté). Szintén a szexualitás hatására utal az a tény is, hogy a sorozatgyilkos áldozatai a legváltozatosabb perverziók jeleit viselték. Az elkövetôkhöz kapcsolódó egyik kézenfekvô feltevés tehát az, hogy szadisztikus jellegû késztetés által lennének mozgatva. Az Amerikai Pszichiáterek Egyesülete (APA) által kiadott Statisztikai és Diagnosztikai Kézikönyv utolsó kiadása, mely szakemberek körében a DSM-IV néven ismeretes, a szexuális szadizmust úgy határozza meg, mint intenzív szexuális fantáziák, késztetések vagy magatartás legalább hat hónapon keresztüli ismétlôdését, amelynek keretén belül egy áldozat pszichológiai vagy fizikai szenvedése, megalázása szexuálisan izgató. Ahhoz, hogy a fennálló zavart valóban szadizmusnak lehessen diagnosztizálni, az szükséges, hogy a késztetés cselekvésben nyilvánuljon meg. A sorozatgyilkos mindenféleképpen beleillik ebbe a pszichopatológiai kategóriába, ám eddig még nem sokat tudunk arról, hogy mitôl vált szadistává. James W. Messerschmidt (1997) a hatalom szerepét domborítja ki a bûncselekmények kiváltó okai között. Ezek szerint azt feltételezhetjük, hogy a bûncselekmény hajtórugói között a frusztrált hatalomvágy hatását lehetne felfedezni. Ez az elmélet könnyen összeegyeztethetô azzal a megállapítással, mely szerint a "hagyományos" nemi erôszak sem annyira a szexuális vágy kifejezôdése, mint inkább az ellenkezô nemû személy fölötti uralomra törekvés brutális módozata.

Nem nehéz arra a kérdésre válaszolni, miért kell valakinek ezen az úton biztosítania a dominanciáját. A fô okot itt a más mechanizmusok csôdjében lehet keresni, egy olyan személynél, aki amúgy nagy jelentôséget tulajdonít személyes megvalósulásának. A szakirodalom mindenekelôtt a narcisztikus személyiségek struktúrájában fedezi fel a mindenhatósági érzésekre, fantáziákra való hajlamot (Otto Kernberg, 1990). A DSM-IV többek között arra hívja fel a figyelmet ezzel a személyiségzavarral kapcsolatban, hogy az ilyen személy különös, egyedi teremtménynek érzi magát, aki másokat önzô módon kihasznál annak érdekében, hogy saját céljait elérje (APA, 1994).

A bûnelkövetônek még egy sajátosságára érdemes felhívni a figyelmet: a magányosságára. N.M. Rat és B. Dasch (1990) tizenöt gyilkos vizsgálata alapjáállapíthatta meg, hogy a gyilkosság egy "magányos ügy", melyet leggyakrabban pszichotikus zavarban szenvedôk követnek el. A magányt egyébként a nemi erôszakot elkövetôk (Y. Garlick és mtsai, 1996; K.M. Bumby és mtsai, 1997) és az ún. "kényszeres követôk" életében is felfedezték.

Lehetséges tehát, hogy a szadisztikus sorozatgyilkosságok mögött a magány érzésével való boldogulás képtelensége húzódik meg.

IRODALOM

American Psychiatric Association (1994): Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders. Fourth Edition, Washington, DC, Author.

Braithwaite, J. (1989): Crime, Shame and Reintegration. Cambridge, Cambridge University Press.

Freud, S. (1991): A halálösztön és az életösztönök. Bp., Múzsák Kiadó.

Garlich, Y., Marshall, W.L., & Thornton, D. (1996): Intimacy deficits and attribution of blame among sexual offenders. Legal and Criminological Psychology, Vol.1 (Part.2), 251-258.

Hagan, J. (1994): Crime and Disrepute. Thousand Oaks, CA, Pine Forge Press.

Kernberg, O. (1990): Borderline szindróma és patológiás narcizmus. Bp., Kapocs.

Lorenz, K. (1976): On Aggression, London, Methuen & Co Ltd.

Margineanu, N. (1973): Conditia umanã, Bucuresti, Editura Stiintificã.

Maloy, J.R. (1996): A clinical investigation of the obsessional follower. In Schlesinger, L.B. (ed.): Explorations in Criminal Psychopathology. Springfield, IL, Charles C. Thomas Publ.

Messerschmidt, J.W. (1997): Crime as Structured Action, Thousand Oaks, CA, Methuen.

Sarafino, E.P. (1994): Health Psychology. Biosychosocial Interactions. New York, John Wiley & Sons, Inc.