Szeretem a gyilkosságot. Újabb és újabb rések nyílnak a testen, amelyekbe behatolhat a képzelet. Hat lövés? Öt? Kétszer senki se tudja fejbe lôni magát, akkor valószínûleg öt.
Kettô.
Kettô.
És egy.
De mért hiszem, hogy a másikra kétszer lô az ember? Egyszer, mert ölni akar, és még egyszer önmaga megnyugtatására, hogy sikerült, ott a halott.
Három is. A halottasház egybeépült a temetôcsôsz családi házával, középen, a sárgára festett, feltört kriptályok mögött, bennük az egykori földesurak szétszórt csontjai. Mohón vetette rájuk magát a nép, leette róluk a gyûrûket, a karkötôket, és reménysége állkapcsába illesztette az aranyfogakat, harapni a jövôt.
Lakodalmi bicskázások hôseinek keresztjei korhadoztak, a Kárpátok fölött legéppuskázott pilóta üres sírja fölött ragyogott a márvány repülôgép, orosz katonák nevének betûi aranylottak.
Biciklin járt az alezredes. Ez még a Trabant elôtti kor, amikor az igazi férfi Pannonia motorkerékpárral repesztett a fôutcán, az ôrsparancsnok meg a német sivatagi terepjáróról formázott oldalkocsis IZS motoron, derékszíján rúdlámpával, oldalán térképtáska, benne a BM Kiskönyvtár módszertani krimije. A többiek biciklin. A kormányon szarbarna disznóbôr aktatáska himbált, a csomagtartóra drótozva a garaboly, mert szerzés-mozgás az élet, mindig vinni kell valamit.
A látvány azonban akkor bontakozott ki, amikor a férfi leszállt a biciklirôl, és nekiindult. A feltörekvô konfekció bô szárú nadrágját alul jobbról is, balról is csíptetô fogta össze, nehogy bekapja a biciklilánc. Közszükségleti cikk a nadrágcsíptetô, a kalapács- és százasszöghalmok közt kint van a vasmûszaki kirakatában, a nadrágcsíptetôgyár beilleszti virágzását az ötéves terv keretei közé.
A férfi már leszedte a drótszamár kormányáról szarbarna aktatáskáját, lóbálja és közeledik. Térdén kipúposodva leng a nadrág, amelynek elôl van egy kis éle, hátul ellenben csupa "harmonika", holott vasalót is olvaszt már Dunaújvárosban a nagykohó. De mégis, a vasalóigény nincs még kibontakozva teljesen. Ezeket a férfiakat félnadrágnak hívta a köznyelv. Szembôl egy kicsit úrnak látszottak, hátulról gyûrött cselédnek.
Lent a nadrág a lábhoz tapad, ott túl a csíptetôn pedig lobog — két nagy bokafül. A zakó, amelyet kiskabátnak neveztek, oldalzsebei kidudorodnak, s nem gond, ha a három gomb közül egy hiányzik. A gyárilag megkötött gumis nyakkendô vége be van gyûrve az ing alá, így nem tud szállni a bicikliszélben, hanem ôrzi a komolyságot. A fölperdült inggallérok alól kilátszik a szürkülô bugyigumi, amely a végére varrt mûréz csattal rögzítette a nyakkendôt.
Megváltás volt a gyilkosság ennek a közösségnek az életében. Fénnyel töltötte be napjaikat, megajándékozta ôket a történet rejtelmeivel, új valóságokra irányította a tekintetüket: ha három hullában is, de fölfedezték, hogy az élet létezik. Három tavaszi virágszálnak látták a boncasztalra zsúfolt három halottat, és úgy szívták be a bomlás bûzét, mint amikor a tüdô bódító mintákat vesz a cserebogaraktól zúgó májusi estbôl.
Az alezredes nem viselt nadrágcsíptetôt, ô csizmát hordott, s naponta kétszer így biciklizett keresztül a falun. Reggel be a kiegre, délután vissza a kiegrôl. Hogy a kiegen mi történt napközben, azt nem lehetett tudni. Az ezredes sose jött ki onnan, még olyankor se, amikor megérkeztek a mélységiek, és fölverték az Arany Kacsa kisvendéglô legyes csöndjét.
A falu ugyanis a román határ közelében volt, az öregek az aradi piacról meséltek, és a rokkant tanítóról, aki a világosi lefegyverkezés után loppant be, és több nemzedéket végigvert, mire a mélységbôl kiáltozva a temetôbe vitték. Az aradi úton folytak be a tankok is. A sor eleje már Budapesten lángolt, amikor nálunk még mindig jöttek, jöttek és jöttek. A mélységiek akkor sehol se voltak. Néhány sörétes paraszt álldogált a keresztezôdésben, aztán sietve hazakerekedtek, nehogy az orosz elszedje a puskájukat.
A mélységiek évekkel késôbb érkeztek meg. A határszántás mentén tornyok és kutyás járôrök ôrizték a semmit, beljebb a falvakban meg a mélységiek figyelték az idegent. Amint megjelentek nálunk, elôször az Arany Kacsában vettek magukhoz néhány kevertet, utána a munkásôrparancsnokkal meg a rendôrtisztekkel dzsipekbe nyomták magukat és vadászni mentek. A lehúzott tetejû dzsipekbôl géppisztollyal kaszálták az ôzet, a nyulat, kézigránáttal halásztak, az Arany Kacsa konyháján megfôtt a halász-vadász vacsora, becsukták a spalettákat, a gyógyszertári asszisztensnô meztelenül táncolt az asztalon, aztán csönd lett, s másfél-két hónap múlva újra váratlan ellenôrzés következett.
Az egyik mélységi viszont az ellenôrzések között is bejött a faluba. Bizonyosan képzett katona volt, mert soha senki nem derítette föl, hogy az alezredes hitvesi ágyában az alezredes feleségével vív hatalmas küzdelmeket. Csak az alezredes.
Egy nyári délben, ebéd után, amikor a test kétszeresen is elnehezül, pilled a külsô forróságtól meg a zsíros nehezéktôl, amelyet gyomrába pakolt, az ezredes fölült biciklijére, és hazakarikázott. Nem ment be a házba, hanem csak megállt az ajtó elôtt, s szinte rögtön fordult is vissza az irodájába, a lemezkazettából kivette kilencvennégy dekagrammos Tula-Tokarev szolgálati pisztolyát, a tárba bepattintgatta a nyolc lôszert, visszaült a biciklire, megint hazahajtott, és most ment be.
Kettô.
Kettô.
És egy.
Elôször a mélységit lôtte kétszer hasba, aztán a feleségét, végül önmagát halántékon, vagyis vakszemen, ahogy a félig úr, félig gyûrött cseléd népség mesélte. A temetôcsôsznek volt drámai gusztusa. A hullaház kôasztalán középre fektette a nôt, jobbra az alezredest és balra a mélységit.
A rendôrség elvonulása után a nép összeszorított ököllel gyülekezett a temetôcsôsz háza elôtt, látni akarták a szegény alezredest meg a két latrot.
Hetekkel korábban megfordult a faluban egy vándorcirkusz. Még csak sátrat se vertek, a cirkuszos lány fátylat és óriáskígyót tekert magára, s így táncolt egy ponyva mögött. Tíz forintért lehetett megnézni, és ráadásképp utána még a majmokat is megmutatta. A temetôcsôsz azt mondta, hogy akkor ez is tíz forint. De volt, aki négyszer-ötször visszatérve, negyven-ötven forintot költött a látványra. Férfiak, a szomorúan lengedezô két nagy bokafüllel álltak a sorban, kezükben a szarbarna aktatáska, amelybôl kiágaskodott a nikkelezett biciklipumpa, holtan ugyan, de mégis láttak egy nôt szétvetett lábbal hanyatt feküdni, tiszta meztelen.
Képzeletüket fölszabadította a tapasztalat. Kendôs, szemérmes téeszasszonyok csillogó szemmel panaszkodtak egymásnak, hogy az uruk addig üti ôket, amíg nem hajlandóak meztelenül fölfeküdni az ágyra, és eljátszani a katonáné Ancsát. Van ember, amelyik még azt is megkívánja, hogy pirosítózzák a hasukra a két lyukat, pontosan ott, ahol azokat katonáné Ancsa hasán ütötték a golyók.
A gyerekek akkora karéj cukros-zsíros kenyereket tartottak, hogy majd letört a kezük. Eszegetve kíváncsiskodtak a sor végén, de a felnôttek folyton elzavarták ôket. Nem nézhették meg a szerelmeseket. Annál nagyobb lett a hatás. Úttörô-foglalkozásaink egy csapásra átalakultak, sokkal érdekesebbek, izgalmasabbak lettek. Izgatóak. Az iskolaudvarból kióvakodva a természetben találtunk rejtekhelyeket, ahol már nem Kulich Gyula, hanem Hulla ôrsnek hívtuk magunkat. Kijelöltük katonáné Ancsát, a mélységit, az alezredest, és hetente háromszor eljátszottuk a halálos háromszöget. Szép sorban le kellett vetkôznie az összes lánynak, az összes fiúnak, a piros nyakkendôk, az úttörôövek a bokrok ágain csüngtek, megszabadultunk a jelvényektôl, a csapatjelzés fémszámaitól. Értelmet kapott az életünk.