A normatív társadalmi jelenségekkel foglalkozó tudományágak számára fontos és tanulságos lenne a deviancia tanulmányozása. A deviancia megléte és természete rámutat az adott társadalom jellegzetes kulturális értékeire, ezek stabil, illetve változó elemeire. A deviancia ugyanis elsôsorban a szociológiában vált fontos kutatási területté. A következô tanulmányban szociológiai, néprajzi és pszichológiai megközelítésben vizsgálom a jelenséget. Alapmûveknek tekintettem Émile Durkheim, Erving Goffman és Michel Foucault munkáit. Egy ilyesfajta vizsgálat során nem csupán a devianciát sikerül jobban megértenünk, hanem magát az általános szociokulturális rendszert is. Különbözô komplexitású társadalmi szinteken történô kutatás során feltérképezhetjük azt a módot, ahogyan a különbözô közösségek a devianciát kezelik, illetve közelebb kerülhetünk ahhoz a gondolkodásmintához, amely ajelenséget létrehozza. Az ilyen irányú vizsgálatban a deviáns személy nem csupán egy címkével ellátott statisztikai adatként szerepel, hanem a társadalom aktív tagjaként, aki a szociokulturális folyamatokban tevékeny alanyként vesz részt, esetenként megváltoztathatja a kulturális közeget, esetleg új kulturális minták létrejöttét is elôsegítheti. A deviancia tényszerû feltárása kiegészül a társadalom tagjainak viszonyulási mintáival, és lehetôvé teszi a deviáns viselkedésre válaszként kialakított közvélemény természetének és mûködésének közelebbi vizsgálatát. Tanulmányom központi kérdése az, hogyan és miért minôsít a közösség egy személyt bolondnak, azaz hatalom nélküli, a társadalomból kizárt individuumnak. Elôfeltevésem az, hogy azok a kritériumok, amelyek alapján valakit bolondnak minôsítenek egy adott közösségben, nemcsak történetiségükben változnak, hanem az adott közösség társadalmi struktúrájának függvényében is. Azt akartam kimutatni, hogy a falu és város, illetve a különbözô típusú falvak társadalmában fellelhetô különbségek függvényében milyen eltérések jelentkeznek a deviancia kérdését illetôen.

Kis és nagy közösségekrôl

Egy szociális egységben, bármilyen kicsi legyen is az, a társadalmi érintkezések rendkívül összetettek, így meghatározóak a társadalmi viselkedés modelljének tartalmát, struktúráját és folyamatait illetôen. Kis és nagy közösségek¹ egymástól eltérô módon épülnek fel, belsô mûködésük különbözik. A kis közösségek esetében eléggé korlátozott számú lakossággal kell számolnunk, valamint azzal a ténnyel, hogy a rendszer tagjait háromdimenziós kötelék tartja össze: jól elkülöníthetô központja, illetve egy többé-kevésbé meghatározható perifériája van. A legtöbb ember ismeri egymást. Az ilyen közelség lehetôvé teszi egymás szociális hátterének, személyiségének, történetének és viselkedésének aprólékos ismeretét. A gazdag szociokulturális kontextus befolyásolja azt a módot, ahogyan a közösség tagjai a megszokottól eltérô jelenségeket vagy viselkedésformákat kezelik. Sôt ez lehetôvé teszi számukra, hogy kötetlen büntetésekkel szabályozzák a devianciát mint jelenséget.

A nagy közösségek mind mennyiségi, mind minôségi szempontból különböznek a kis közösségektôl. Az elsô eltérés az, hogy hiányzik a személyes, háromdimenziós kapcsolatrendszer. Nem különíthetô el egyetlen központ, hanem több központ létezik, amelyek egymás ellenében versengenek a hatalom, a vezetô szerep megszerzéséért. A nagy közösségek az értékrendszer kialakításában, az ítéletalkotásban nagyobb szabadságot biztosítanak tagjaik számára. Míg a kisebb közösségek aránylag kevés szakosított intézménnyel rendelkeznek, a nagy egységek számos ilyen intézményt tudhatnak magukénak, és jellemzô rájuk az ezektôl való függôség. Ezekben a közösségekben a legtöbb egyén számára ismeretlen saját szociális világának többi tagja. Következésképpen nagyon sok társadalmi kapcsolat ( például az alkalmazott—alkalmazó, illetve eladó—vásárló érintkezése) csak formális, jól meghatározott keretek között mûködik, és mindenféle személyes tartalomtól mentes. A nagyobb közöségekre jellemzô, hogy leginkább a hivatalos intézmények által meghatározott viselkedésmódot tartják példaértékûnek, a devianciához való viszonyuk is a hivatalos viszonyulást tükrözi. Kisebb társadalmi egységek viszont saját maguk alakítanak ki ún. "játékszabályokat". Ezeket a közösség minden tagja ismeri. A faluközösség a szokás és a hagyomány hatóereje által kitermelt olyan erkölcsi szabályokat, amelyek a mindennapi életben is hangsúlyosan érvényesülnek.

Mivel a jogi és erkölcsi normák tekintetében a társadalomban nincsenek egységes értékek, a különbözô osztályok és rétegek kisebb-nagyobb mértékben különbözô normákat fogadnak el. Ezeknek az értékkonfliktusoknak a következménye az, hogy ugyanaz a viselkedés hol deviánsnak minôsül, hol nem. Például a homoszexualitást kis közösségekben, falun, deviánsnak tekintik, míg a lopást fôleg nagy közösségekben tartják elítélendô cselekedetnek. (Andorka 1980) A deviancia meghatározása olyan szociokulturális cselekedet, amely egyéni észlelést feltételez. Ez utóbbi pedig egyénenként, közösségenként változik. Ha a deviancia meghatározásának ennyire eltérô lehetôségei vannak, máris felvetôdik néhány kérdés. Hogyan azonosítjuk a deviáns személyt? Milyen következményei vannak a deviáns viselkedésnek? Milyen hivatalos és nem hivatalos intézkedéseket hoznak a deviáns viselkedés szabályozására? Mi jellemzi a szabályozást a különbözô társadalmi szinteken és közösségeken belül?

Az egészségkép ideálja és a betegség²

Örök érvényûnek tartott bölcsesség: "mens sana in corpore sano".Csakhogy mikor ép a test? Mikor ép a lélek? Ez az évezredek folyamán nemegyszer módosult. Amit az egyik korszak egészséges megnyilvánulásnak tartott, azt a másik már társadalmi, lelki vagy emberi torzulásként betegségnek minôsíthette. A középkortól kezdve Európában az értelmi fogyatékosokat a városokon kívül, a bolondok hajójára (Narrensschiff) számûzték. Késôbb már azzal "gyógyították" ôket, hogy fogdába zárták, leláncolták, és állatok módjára bántak a társadalom számára "fölösleges" egyénekkel. Ennek ellenére szép számban akadtak olyanok, akik éppen furcsa viselkedésük révén szilárd és befolyásos helyet foglalhattak el egy közösségben: ôk lettek a karizmatikus vezetôk, próféták, szónokok. Arra is volt már példa, hogy az epilepszia isteni megnyilvánulásnak számított. A boszorkányok ellenben "az akkori emberek, orvosok és papok szemében nemcsak bûnösök, hanem »tisztátalanok« is voltak, tehát elmebajosok, akik fertôzô betegségben szenvedtek". (H. Biederman) A társadalom domináns osztályai és intézményei által meghatározott és megteremtett egészségkép annak érdekében különítette el a gyengéket, a nyomorékokat, az ártalmas fertözôket, a zavaró elmebetegeket, hogy a társadalom aktív képességét és önbizalmát ezek a jelenségek ne gyengítsék. A társadalom egészséges része elkülönül a betegektôl, és szégyenletesnek, jobb esetben pedig csökkent értékûnek bizonyul a stigmatizált egyén. Egészségesnek lenni tehát érdem. Az egészséges ember uralkodik, és védekezik. A különbözô társadalmakban a betegekkel való bánásmód és az alkalmasság mértéke nagyon változó, mivel a legelemibb életvitelt eleve különbözô módon szabják meg. Egyes helyeken a tehernek tekintett öregeket büdös barlangokba küldik meghalni, más közösségben viszont szociális otthonokba kerülnek; a súlyos betegeket a nomád törzsek elhagyják, hogy éhen haljanak, vagy vadállatok falják fel ôket, a nagyvárosokban viszont a kórházi elfekvôben a helyük. Raybeck (1991) beszámol olyan helyzetrôl is, amely jól tükrözi a hivatalos megbélyegzés és a mikrokörnyezet észlelése közötti eltéréseket. Olyan nôk esetét állítja példaként elénk, akiket intézményesen elmebetegeknek nyilvánítottak, férjeik viszont nem voltak hajlandóak akként tekinteni ôket mindaddig, míg ôk maguk errôl meg nem gyôzödtek. Egy kisebb csoport (óvoda) vezetôjének a mássággal szembeni viselkedése is kialakíthat toleráns magatartást. Ha az elmebeteg gyermekre nem mondják rá azt, hogy bolond, akkor társai sem kezelik fogyatékosként, sokszor nem is tudják, hogy társuk szellemi fogyatékos. Az elôítéletektôl mentes környezetben tehát feltétel nélkül tolerálják azt, aki a társadalmilag elfogadott egészségképtôl eltérô egészségképet mutat. Az ilyen mesterségesen létrehozott tolerancia nem egységes; faluközösségben sok esetben csak a felszínen, kifele mutatkozik az elfogadás. Az egészségmodell nemcsak idôben változik, hanem foglalkozások és nemek szerint is eltérô jelleget mutat. Bizonyos közösségekben például dicséretes a nagyétkûség a férfiak esetében, a nôknél viszont elítélendô tulajdonság. A szellemi munkát végzôk pedig — különösen a mûvészek — mentesülnek a polgári ideál dominanciája alól, ôk lehetnek deviánsak.

A deviancia

Durkheim irányzatteremtô szemlélete szerint tökéletes társadalom nem létezik, ennélfogva a deviancia/bûnözés bármely társadalom elkerülhetetlen aspektusa, az egészséges társadalmak nélkülözhetetlen része. "Hogy bûnözés létezik, ezt normális állapotnak tekinthetjük, feltéve, hogy nem halad meg egy — társadalmi típusokként változó — mértéket. A bûntett olyan cselekedet, amely különösen nagy energiával bíró és igen pontosan körvonalazott közösségi érzelmeket sért meg." (Durkheim 1996)

Amellett, hogy a normák megsértéseként határozták meg a devianciát, semmilyen más megoldást nem találtak még. A hatvanas évek minôsítéselmélete (labeling theory) fordulatot jelent a korábbi szemlélettel szemben: többé nem az számít deviánsnak, ami a társadalmi normáktól eltér, hanem az a viselkedés, amelyet a társadalom tagjai annak nyilvánítanak (mivel a normák megsértése túllépi a társadalmi tolerancia határait). Nem a deviáns viselkedés teszi tehát a személyt deviánssá, hanem a minôsítés. Újabb figyelemre méltó jelenség kerül ezáltal elôtérbe: egy közösségen belül nem szükségszerû, hogy egy személy deviánsként viselkedjék, elég, ha a társadalom tagjai vagy intézményei annak nyilvánítják. Elmondhatjuk, hogy a társadalmi struktúra egyes részei olyan körülményeket teremtenek, amelyek között a társadalmi kódexek áthágása "normális" reakció, mivel ezek a struktúrák olyan hatást fejtenek ki a társadalom bizonyos tagjaira, hogy inkább nonkonform, mint konform magatartást tanúsítanak. (Merton 1996) Ha a társadalmat úgy tekintjük, hogy kontextustól függôen különbözôképpen válaszol a deviáns viselkedésre, akkor maguk az eltérô viselkedésûek is képesek arra, hogy különbözô helyzetekben változtassanak magatartásukon. A deviáns címke arra ösztönzi a deviáns cselekedetek elkövetôit, hogy mások ítéletére mintegy válaszképpen még inkább elzárkózzanak, és ezáltal egyre marginálisabb helyzetbe kerülnek. Amint a megbélyegzett emberek elfogadják a minôsítô címkét, és ez befolyásolja további cselekedeteiket, máris újabb címkével látják el ôket. Ezt nevezik a minôsítéselmélet teoretikusai másodlagos devianciának. A megbélyegzés kialakulhat testi fogyatékosság miatt, az egyéni jellem szégyenfoltjai következtében is (ilyen az elmebeli rendellenesség stb.). Stigmái lehetnek a faji, nemzeti, vallási hovatartozásnak is.

A minôsítéssel/megbélyegzéssel a deviánsokat kizárják a társadalmi cselekvésbôl, ezért a kis közösségek kevesebbszer folyamodnak ehhez az eljáráshoz, mint a nagy közösségek. A kis közösségekben minden résztvevô hozzájárul a szociális rend kialakításához, s valakinek a kizárása komoly törést vagy konfliktust is eredményezhet amellett, hogy az egyéni részvételt lehetetlenné teszi. A nagy közösségek ellenben nem sérülnek meg amiatt, hogy tagjaik a stigmatizálás következtében elvesztik teljes jogú státusukat. A társadalom egységessége nem függ a résztvevôk szoros kapcsolatától. A társadalmi csoport mérete befolyásolja az egyének megbélyegzését. Mivel egy társadalom egységét ennyire veszélyeztetheti ez az eljárás, sokkal valószínûbb, hogy a közösség kívülállókat bélyegez meg, akik nem részesei a közös társadalmi kontextusnak vagy interperszonális kapcsolatainak.³ A közösségen belüli címkézés hangsúlyosabbá teheti a szubkulturális vagy etnikus különbségeket, a közösség határain túlmutató megbélyegzés viszont megerôsítheti a kulturális identitást és integritást.

Enyhe és súlyos deviancia

A társadalomtudományok nagy része úgy kezeli a devianciát, mint egyszerû eldöntendô vagy-vagy jelenséget: valaki vagy megfelel a társadalmi normáknak, vagy nem. Ez utóbbi deviáns viselkedésnek minôsül. Világos megközelítés, de ugyanakkor le is szûkíti a problémakört. A deviancia összetettebb kérdéseket vet fel. Raybeck (1991) árnyaltabbá teszi a jelenség megközelítését azáltal, hogy bevezeti az enyhe, valamint a súlyos deviancia (hard and soft deviance) fogalmát, éppen azért, hogy a fokozatok által a különbözô magatartások elkülöníthetôek legyenek.⁴ Megtûrt devianciának azt a fajta viselkedésmódot tartják, amelyet intézményesen nem büntetnek ugyan, de a közvetlen környezet valamilyen módon elítéli és ennek megfelelôen bünteti. Egy társadalom tagjainak válasza a devianciára annak függvényében történik, hogy mennyire érdekeltek a kulturális értékek és a szociális rend fenntartásában. A társadalom viszonyulása és értékfelfogása esetenként lényegesen különbözhet. Az emberek képesek megkülönböztetni azokat, akik nem viselkednek a normáknak/ideáloknak megfelelôen (a túlsúlyosakat stb.) azoktól, akik valójában fenyegetik a rendet (a tolvajok, a forradalmárok stb.). Ezek a devianciák a legenyhébbtôl a legsúlyosabbig rangsorohatók. Érdemes tehát különséget tenni az enyhe és súlyos deviancia között, mivel az elôbbi csak a kulturális és szociális szabályoktól eltérô viselkedést jelöli, míg az utóbbi nem csupán eltávolódik a társadalmi rendtôl, hanem komolyan fenyegeti is annak megmaradását.

Egy közösségen belül a deviánsnak számító magatartás megítélése erkölcsi alapon mûködô, nem tudatos elôítéletek alapján is megtörténhet. Elôfordulhat például, hogy az erôs erkölcsi szempontok érvénybe lépése folytán nem csupán azokat a személyeket fogják bolondnak titulálni, akik az orvostudomány megítélése szerint értelmi fogyatékosoknak minôsülnek. A veleszületett elmebetegség esetén könnyû a dolgunk, hiszen ilyen esetekben egyértelmû a "diagnózis". (De ennek megítélése a települések típusa alapján eltérô lehet.) Bonyolultabb a helyzet olyan esetekben, amikor egy helytelen magatartás vált ki rosszallást, és ebbôl a deviánsnak minôsített viselkedésbôl következô összes "bûn" és cselekedet erôsen befolyásolja a közvéleményt, egy irányba tereli, és kiváltja a megbélyegzést. Miképpen sorolnak be egyes viselkedéstípusokat valamelyik területre? Fontos még megtudni azt is, hogy mi számít anomáliának (Durkheim), devianciának, ezeknek függvényében pedig ki a normális, azaz mentes olyan fogyatékosságoktól, hibáktól és szenvedélyektôl, amelyek megszegnek egy paradigmát, egy kidolgozott szociális modellt. Az a látszólag szerény követelmény, hogy valaki ne legyen fogyatékos, azonosnak bizonyul a modellel, az "ideállal" (Gulian 1983, Durkheim 1978). Akik az adott elvárásoktól negatív irányban nem térnek el, azt az emberek — magukat is beleértve — normálisnak tartják. (Goffman 1981) A kihágások láttán a "normális" ember elégtételt érez, megerôsödik abbéli tudatában, hogy ô különbözik a bolondoktól, igazolva érzi saját értékét és helyét a közösségben.

A megbélyegzés alkalmazása

A deviánsnak minôsülô viselkedésmódok vizsgálata során nem kerülhetjük meg a normalitás fogalmát. Valójában ez az alapvetô viszonyítási pontunk, hiszen a devianciát úgy határoztuk meg, mint a társadalom hatalmi vagy domináns osztályai által megteremtett viselkedési szabályrendszertôl, egészségképtôl való eltérést. "Egészséges" ebben az értelemben "normálisat" jelent. A társadalomnak szüksége van a normálisnak kikiáltott mintáktól eltérô viselkedésre (lásd Durkheim, Andorka, Ben-Yehuda).

Saját környezetemben vizsgáltam meg azt, hogy egy közösség tagjai hogyan alkotnak ítéletet egy számukra teljes egészében ismeretlen személyrôl. Egy tizenöt tagú csoportot kérdeztem meg, hogy milyen paraméterek alapján alakítják ki véleményüket addig hallomásból vagy csak látásból ismert személyekrôl. (A csoport különbözô szociális helyzetû, korú és nemû egyénekbôl állt.) Válaszaik alapján állítottam össze azt a paramétersort, amelyet két további csoportnak mutattam be. A közölt leírás két közeli ismerôsömre is ráillett, egyikük bele is egyezett abba, hogy külsô személyleírását felhasználjam erre a célra. A leírt személy biológiai és pszichológiai szempontok alapján egészségesnek, azaz a hivatalos álláspont alapján "normálisnak minôsíthetô. Objektív megfigyelések alapján a következô jellemzést használtam fel. Öltözéke slampos; beszéde kapkodó; gesztikulációja, mimikája bántóan élénk; másokhoz való viszonyulása extrovertált; kiszolgáltatottsága nagyfokú; feszültséget okoz viselkedésében az alvászavar; saját érdekeit nem ismeri fel helyesen.

A megkérdezetteket három csoportba osztottam. Az elsôben szerepelnek a 20 és 35 év közöttiek (legtöbbjük egyetemista), a második csoportba soroltam a 35 és 60 év közöttieket, a harmadik esetében pedig az alsó korhatár 60 év. Kérdésem minden esetben ugyanaz volt. A bemutatott jellemzés a megszokottat tükrözi-e vagy sem? Ha nem, akkor nevezhetô-e a leírt egyén normálisnak? A kétféle válaszadási lehetôség (igen, nem) kizárta mind a pozitív, mind a negatív irányba történô megengedéseket (amit a legtöbb megkérdezett így is megpróbált: "Igen, normálisnak mondható, de valamiféle zavar lehet a viselkedésében." Vagy "Nem a megszokott ez, mégsem lehet oda besorolni [ti. a bolondok közé], valahol a kettô között áll.")⁵ A fiatalabb korosztály nagy része normálisnak minôsítette a bemutatott személyt, legfönnebb a másságot érzékelte, de nem elítélendô tulajdonságként. Jobbára asszociációkat alkottak: "Van egy ismerôsöm, aki pont így néz ki, de ô teljesen normális." "Tökéletesen ráillik Z.-re." A válaszokból kiderült, hogy fôként életkori, illetve életviteli tapasztalataik miatt a fizikai megjelenést és szellemi képességeket egyformán fontosnak tartják, és ezek alapján ítélkeznek. Habár a szellemi adottságokról semmit sem tudtak, valószínû, hogy nem társítottak csökkent szellemi teljesítményt ahhoz a külsôhöz, ami akár egy elmebetegé is lehetne. Viszont az egyetemisták által megteremtett modell sok pontban hasonló vagy éppen azonos a bemutatott személyleírással.

A második csoport szociális szempotból színesebb volt, de a válaszok egyértelmûen arra világítottak rá, hogy a megkérdezettek nem megszokottnak és határozottan nem normálisnak minôsítették a számukra ismeretlen személyt. Míg az elsô csoportba soroltak egyszer sem említették, az utóbbiban többször is elhangzott az infantilis jelzô. Az idôsebbek kevés asszociációs utalást használtak, ha elôfordult is néhány, negatív értékjelentésû volt: "Így néz ki egy tekergô, aki mindig ott áll a piac mellett." "Zavart lehet, egyszóval nem normális." Csupán néhányan válaszolták azt, hogy a bemutatás nem feltétlenül utal abnormalitásra. Ez az elenyészôen kis számú csoport úgy vélekedett, hogy a nem normális nem mondható teljes bizonyossággal bolondnak.

Alvászavart szándékosan írtam a listára, de a megkérdezettek közül senki sem kérdezett rá annak okára. Kimondottan az alvászavar miatt egyetlen diáklány ítélte nem normálisnak a bemutatott egyént. Senki nem kérdezett rá szociális státusára, anyagi helyzetére (ami egyébként magyarázattal szolgálhatna például öltözékére). Ugyanakkor számolnunk kell azzal a ténnyel is, hogy igen megtévesztô lehet az ilyen személyleírás alapján történô ítélkezés, mivel igencsak felszínes információkhoz jutunk általa. Szemléltetésül következzék két híres ember személyleírása. A leírás alapján egyértelmûen a "normális" kategóriába sorolhatjuk ôket: rendezett külsô, állandó munkahely, extrovertált viselkedés, visszafogott gesztikuláció. Ezek a jellemzô jegyek két amerikai kéjgyilkos tulajdonságai. Megállapítható tehát, hogy ítéletalkotásunk rendkívül felületes. Az átlagember nem húz éles határvonalat a normális és nem normális közé, hanem kijelöl egy sávot, amelybe beletartozik minden normálistól eltérô viselkedésmód. Ezek a devianciák pedig a kontextustól függôen bolondságnak minôsülhetnek. Ezáltal új aspektussal bôvül a kutatási szempontrendszer: a bolondság megítélése nemcsak társadalmanként és társadalmi osztályonként⁶ változik, hanem korosztályonként is. Az ifjabb korosztály erôsen intellektusközpontú, míg az idôsebbek számára a külsô megjelenés is elég ahhoz, hogy egy személyrôl negatív véleményt alakítsanak ki. Az említett sáv tûrési határként mûködik: mutatja, hogy mennyire képesek az emberek elviselni a másságot, illetve milyen fokú másság kell ahhoz, hogy azt abnormálisnak nyilvánítsák. A sáv szélességétôl függôen egyes devianciák bolondságnak számítanak, mások viszont nem. A marginális helyzetbe került személyhez egyazon közösség tagjai is különféleképpen viszonyulnak. Az orvos például választóvonalat húz beteg és egészséges közé, ezáltal két kategóriába sorolja az embereket. A két terület a legkisebb mértékben sem fedheti egymást. A pszichiátriai diagnózist nemcsak azzal hamisítják, hogy ott fedeznek fel betegségeket, ahol nincsenek, hanem a megbélyegzéssel is, amit a páciensre rányomtak, s így megváltozik tetteinek és gesztusainak utólagos értelmezése. Egy bizonyos határterületen csak igen nehezen tudjuk megkülönböztetni az ôrülteket a normálisaktól. Ha nem húzható meg pontosan az a vonal, ahol a normalitás véget ér, és a bolondság elkezdôdik, akkor gyakran találkozhatunk a különféle devianciák bolondságként való minôsítésével. Az igazi kihívás tehát az, amikor egy közösség nemcsak az elmebeteget tartja bolondnak, hanem esetleg a normális funkciókkal rendelkezôt is. Ez esetben a másodlagos devianciával kell számolnunk.

Azok a kritériumok, amelyek alapján az ítéletalkotás történik, igen bonyolult rendszert alkotnak, és ezek megléte vagy hiánya határozza meg az ítélet milyenségét. Különbséget tehetünk aszerint, hogy valaki a szocializációnak milyen fokán nem felel meg a közösség által felállított értékrendnek. Az életkortól függôen a kommunikációra való képtelenség hamarabb megmutatkozik, mint a munkakerülés vagy az öltözködés kirívó sajátossága (vagy éppenséggel hiányossága), hiszen ezek csak a felnôtt egyének esetében vonnak maguk után elítélô véleményt. A verbális kommunikációra való képtelenség nagy jelentôséggel bír a megítélési folyamatban. A bolondnak vagy deviánsnak nyilvánított személy kizárható a diskurzusból, máskor viszont figyelnek rá, különös értelmet, jelentôséget tulajdonítanak szavainak. A beszédszokásoktól pozitív vagy negatív irányba mutató eltérések kiválthatják valakinek a megbélyegzését. A verbális kommunikáció általános szabályait azok is megsértik, akik negatív módon térnek el a szokásoktól, vagyis egyáltalán nem beszélnek.

A kommunikáció szabályai mellett igen fontosak a munkavégzéssel kapcsolatos megítélések, melyek a parasztság értékítéletének centrumában helyezkednek el. Ennnélfogva a munkavégzés megtagadása vagy az arra való képtelenség devianciának számít, súlyosan sérti a közösségi normákat, ezért sokszor elôfordul, hogy a munkakerülôt bolondnak nyilvánítják (másodlagos deviancia). Viszont ettôl a szabálytól is el lehet térni pozitív irányba. Azt az embert is bolondnak tartják, aki nagyon sokat — esetleg ünnepnapokon is — dolgozik. Az egyéni tevékenységnek és teljesítménynek szigorúan a közösségi normákhoz kell igazodnia. Faluközösségekben, kis településeken sok szempont alapján minôsítenek, a megítélés szempontjai hatnak egymásra — így alakul ki az ítélet. Mindenki kapcsolatban áll a közösség többi tagjával, minden személyi fogyatékosság vagy hiba a település tudomására jut, ezért egyetlen deviáns cselekedet nem vonja maga után a megbélyegzést, csakis abban az esetben történhet ez meg, ha az elôzetes ismeretek indokolják. Nagy településeken viszont az interperszonális kapcsolatok lazábbak, az individualizálódás következtében jóval kevesebb ember áll egymással közvetlen kapcsolatban. Az ilyen kapcsolatrendszerekben csak a személy bizonyos jegyei kerülnek elôtérbe, és a megbélyegzés felületes benyomások alapján is kialakulhat. Minden, a normálisnak tartott viselkedéstôl eltérô magatartás nehezen tolerálható ebben a közösségben, és minden deviancia nem megtûrtnek, azaz hard devianciának minôsül.

Deviancia a nagyvárosban

Nagy közösségekben a megbélyegzés meglehetôsen gyakori, és kialakul a deviáns magatartások megítélésének rangsora is.⁷ A megítélés természetét Kolozsvár ismertebb bolondjai esetében kívánom bemutatni. Szûkebb körû felmérést végeztem kolozsvári ismerôseim között. Az volt a kérdésem, hogy a város közismert bolondjai között vannak-e különbségek bolondságuk tekintetében, majd megkértem, rangsorolják ôket a legártalmatlanabbtól az általuk legártalmasabbnak tartottig.

Teljesen ártalmatlannak tartották a Zâmbi néven ismertté vált nôt, aki öltözékével vonja magára a figyelmet. Öltözéke tiszta, de nagy, elütô színû foltokat varr ruháira. Ragadványnevét azért kapta, mert állandóan derûsen mosolyog. Verbálisan megnyilatkozni senki sem hallotta, öltözete miatt mégis mindenki egyértelmûen bolondnak tartja. Egyesek tudni vélik, hogy a tévénél vagy a helyi rádiónál dolgozott, de azt már nem tudják, hogy elmebaja abban az idôben hasonló külsôségekben nyilvánult-e meg. A megkérdezettek ugyancsak kevésbé idegenkednek attól a bolondtól, aki gyakran "szónokol" Kolozsvár utcáin. Külseje eléggé gondozatlan, de ôt elsôsorban verbális megnyilatkozásai miatt bélyegezték bolondnak. Nem bántja az embereket. Kiabálása a mindenkori kormány intézkedéseire vonatkozik. Gyakran elôfordul az is, hogy beszédének érthetô részei (hozzáértô!) történelmi kommentárok.

Kevésbé bizalomgerjesztô az a nô, akit egyéni, ugyanakkor kirívó öltözködése miatt tartanak Zâmbinál súlyosabb bolondnak. Szintén szótlan, senkivel nem kommunikál;⁸ maga készítette, különbözô stílusú ruhadarabokban, meghökkentô kiegészítôkkel felszerelkezve kelt feltûnést a Horea út környékén. Ritkán látható, többen nem is tudták azonosítani.

Negyedik Lulu, kinek gnómszerû alkatához furcsa orrhang társul. Ô a város közkedvelt mókamestere, közvetlen modora miatt az emberek szívesen szóba állnak vele. Általában tréfálkoznak vele. Mindenkit tegez, és mindenki tegezi; önérzetében sértve érzi magát, ha túllônek a célon, mikor túlságosan személyeskednek vele. Ha néha elvetôdik a lakótelepekre, a gyermekek csapatokba verôdve követik, nevetnek rajta, néha durván sértegetik, ô azonban tûri. Ritkán kergeti el ôket.

Laci a város tevékeny bolondja. Hulladékot gyûjt, kis kézikocsiján szállítja. Külseje gondozatlan, öltözéke elhanyagolt, piszkos. Elôfordult már, hogy egyébként szótlan magatartása agresszívvá vált, látható ok nélkül sértegette az embereket.

Leginkább Miau-Miautól tartanak — fôleg a lányok és a nôk. Külseje eléggé elhanyagolt, arckifejezése ijesztô. Gyakran hordoz magánál rózsát. Gúnynevét nyávogást imitáló állandó artikulációja miatt kapta. Az utcán nyávogva közeledik a nôk felé, a kiválasztottakhoz annyira ragaszkodik, hogy követi ôket egy darabon, azok pedig menekülnek elôle. Fôleg a belvárosi kávézókban lehet látni, de ott nem rendetlenkedik.

A felsorolt adatok egyértelmûen bizonyítják, hogy adatközlôim egy vagy két szempont alapján stigmatizálnak, ítélnek valakit bolondnak. A legelsô tulajdonság, amiért a deviáns személyt elkülönítik a többiektôl, leginkább a verbális megnyilatkozás, továbbá fontosak még az öltözködés sajátosságai, nem utolsósorban pedig az alkati megjelenés. A bemutatott deviáns viselkedésûek rangsorolása által megfigyelhetô az a jelenség, amelynek alapján élesen elkülönül a soft a hard devianciától. A teljesen ártalmatlan bolondok felsorolásával kezdôdött a lista, majd következtek azok, akiket valamiért ártalmasnak tekintettek a megkérdezettek.

Deviancia a kis közösségben

A monolitikus társadalomban mûködô megbélyegzési és kizárási szabályok szemléltetésére Almásmálomban, a Mezôség északi részén fekvô vegyes lakosságú faluban gyûjtöttem. Beszélgetôtársam volt a helyi születésû nyugdíjas tanítónô, M. I., aki több éven át a faluban tanított, valamint B. Zs., egy nyolc osztályt végzett özvegyasszony. Mindkettôjüket a falu köztiszteletnek örvendô, illetve a közrendet sértô lakosairól kérdeztem. Arra voltam kíváncsi, hogy a deviáns viselkedésûeket hogyan ítéli meg a közvélemény, vagyis milyen viszonyban állnak a marginalizált helyzetûek a falu többi tagjával. Fiatalabb falubeliektôl nem sikerült túl sok hasznosítható információt szereznem. Fôleg a lányok és fiatalabb nôk zárkóztak el kérdéseim elôl.

Az elsô beszélgetés B. Zs.-vel történt. Elmondta, hogy él a faluban egy elmebeteg (epilepsziás) nô, aki évek óta egyedül lakik. Annak haláláig együtt élt édesanyjával.⁹ Viselkedése kiszámíthatatlan. Csak akkor áll szóba az emberekkel, amikor kedve tartja. A falusiak sokszor hívják dolgozni, alapossága miatt viszont gyakran kinevetik. ("Annyit kapálja azt a szôlôtövet, hogy gondolom magamban, alig marad ott föld. De megcsinálja rendesen, azért hívom" — mesélte egy falubeli gazda, aki gyakran igénybe veszi segítségét.) Otthon állandóan mos, takarít. Öltözéke rendkívül tiszta, így eltér a falu lakosainak szokásos öltözékétôl, azok ugyanis csak ünnepekkor vagy vasárnap vesznek fel tiszta ruhát, munkanapokon viszont nem. Templomba minden alkalommal eljár, ami szintén nem szokás a falusiak körében. "Nincs olyan, hogy ô hiányozzon. Még nagyhéten is minden áldott nap elment." Ez esetben nem feltélenül azért stigmatizálták, mert viselkedésében, szokásaiban eltért a falu nagy többségétôl. Szellemi fogyatékosságát nem róják fel hibaként, tehát ezen a településen tolerálják az elmebajt. Ellenben túlzott tisztaságigénye, aprólékos munkája nem tûrt devianciaként jelentkezik.

Adatközlôim egy Ványának becézett román emberrôl is beszéltek. B. Zs.-vel folytatott beszélgetésembôl néhány részletet idézek, mivel úgy vélem, hogy a falura jellemzô gondolkodásmódot sikerült megragadni.

"— Az a trampli?Úgy mondjuk, hogy Gábor Ion. Az apja Gábor volt, aztán ô csak románul tud. Sokszor berúg, aztán kiabál az asszonyok után.

— Minden asszony után?

— Nem minden, csak a fiatalok után.

— S az asszonyok mit csinálnak?

— Egyszer mentem lefelé, s ô itatott valami tehenet a nagynénjének, aki ott lakik a híd mellett [ti. Ványa szomszédságában]. Jött a vízrôl a tehénnel, s egy menyecske, a Delegát menye ment a tehenével a vízre. Aztán mondja neki Ványa, hogy »Egyem a kis szájadat«, de a menyecske csúnyán mondott neki valamit. Kérdem tôle: »Te, mért beszél veled ilyen csúnyán?« Azt mondja »Cã-i din neam prost.« Mondom »Te, ne mondj ilyent.« »Hogyne mondanám, mikor én mondom neki szépen, ô meg mond nekem csúnyán.«

— Ványa csúnyán is szokott beszélni?

— Beszél, amikor ittas. Mikor nem ittas, akkor nem. [...] Mikor ittas, akkor ordít az utcán, tudod, az emberbe teszi bele a nyavaját.

— Van családja?

— Nincs. Van háza pont a híd mellett. Aztán olyan rendje van, azt mondják, hogy az Isten ôrizzen meg, oda ne menjen be senki. Még meghívják dolgozni, mikor meg vannak szorulva, egy favágáskor, vagy ez-az Ha találkoznak vele az utcán, megkérdik, hol járt. Én nem szaporítok vele nem tudom mit, megmondom, amit kérdez.

— Nem szívesen beszél vele?

— Én? Én biza igen, csakhogy ugye nincs mit. Hát mit tárgyaljak vele? Mondom, milyen hideg és milyen sík van, ô szól, hogy vigyázzak. [...] Nem lehet mondani, hogy rossz ember, csak egy kicsit olyan... nem tudja ô a világ menetét."

Ugyanerrôl a személyrôl M. I. ezt mondta: "Nagy, kövér ember, kancsal is, aztán olyan rémítô! Nem buta az! Ha nem részeg, akkor érti a politikát, biza sokszor mondja, hogy az újságban olvasta ezt vagy azt. Dolgozik az embereknek, de nem szavatartó, nem lehet vele mindig értekezni. Egyedül él, nem gondozza senki, úgy dolgozik pénzért, ételért meg italért. Piszkos, de nem szégyelli, ez semmit sem szégyell. Amikor olyan részeg volt, hogy itt a kapu elôtt leesett, akkor is mondta, hogy inni akar. Nagyon csúnyán beszélt, jöttek a gyerekek, s rá kellett szóljak. Két román fiú vitte el, nem is tudom, hová."

Mindkét adatközlôtôl megkérdeztem, hogy bolond-e ez az ember vagy sem. A következô válaszokat kaptam: "Hát bolondnak éppen nem bolond, mert néha lehet vele beszélni. Csak részeges, s akkor olyan, mint egy eszeveszett." (B. Zs.) "Egy rendes, becsületes ember nem ilyen. Aki így viselkedik, az bolond, semmi más." (M. I.) A kétféle értékítélet a faluban elfoglalt szereprôl tanúskodik. Az idôs tanítónô egész életében neveléssel foglalkozott, a helytelen magatartás nála erôsebb ellenérzést vált ki. Idegenek elôtt a falut kompromittálva érzi azáltal, hogy vannak olyanok, akik nem tartják be a faluközösség normáit. Azáltal, hogy bolondnak nevezi, feloldja az összes kötelezô társadalmi szabály betartása alól, ezzel izolálja, mintegy megerôsíti a falu többi tagjának a normalitását. Ô ugyancsak bolondoknak nevezte a faluban lakó dadogó testvéreket, fôleg hirtelen természetük miatt, a többi megkérdezett pedig tagadta, hogy a dadogás miatt valaki bolond lenne. Társadalmi rangjuk nagyon szilárd a faluban, hosszú ideig ôk harangoztak, és mindegyiknek van családja. Beszédhibájuk miatt senki sem csúfolja ôket, távollétükben viszont csupán a mulatás kedvéért parodizálják vagy imitálják ôket.¹⁰

Ványát, akit M. I. bolondnak nevezett, B. Zs nem minôsítette annak. Az eszeveszett valószínûleg nem az ôrült vagy a bolond szinonímájaként fordult elô beszédében, hanem egyszerûen csak a hasznavehetetlenséget fejezi ki. A részegség nem szokatlan jelenség a faluban, a legtöbb ember nem is tartja véteknek. A templomba járásról valaki nevetve a következôket mondta: "Van, aki azért má` ki is józanodik, s elmenyen a templomba is. Az emberek nem mondanak semmit. Nem törôdik egyik a másikkal. Nem lepôdnek meg, hogy ez részeg, vagy az. Még gondolják, hátha megjön a jobbik esze." Ebbôl elsô látásra ellentmondásos szemlélet rajzolódik ki. A "nem törôdik egyik a másikkal" azt jelezhetné, hogy a kis közösségek ítéletalkotásáról megfogalmazott feltevések ebben az esetben nem igazolódnak be. Viszont az adott szövegkörnyezet alapján (a részegségrôl van szó) joggal hihetjük, hogy a részegség az, ami nem zavarja a részeg környezetét. Sôt a következô mondat megerôsíti az elôzô jelentését: nem stigmatizálják az alkoholistát, hanem megpróbálják a fogyatékosságát nem hibaként tekinteni addig, amíg "megjön a jobbik esze", azaz amikor már teljes értékû tagja lesz/lehet a közösségnek. Vagyis a deviáns személyrôl fokozatosan lekophat a stigma, és az egyén újra beépülhet a közösségbe (vö. Raybeck). Még egy jel mutat arra, hogy az említett falu közössége nem tekinti bolondnak Ványát. M. I. az alkoholizmust eleve devianciának tekinti, ezért a bolond minôsítés másodlagos devianciaként jelenik meg. Ellenben ha az egész falu (vagy legalábbis nagy része) szintén bolondnak tekintené Ványát, akkor ô a kialakított ítélet szerint cselekedne, azaz nem beszélgetne az emberekkel, a politikai eseményeket nem vitathatná meg velük, és valószínû, hogy dolgozni sem hívnák (lásd deviáns karrier).

A falu fiataljainak ítéletalkotása néhány mozzanatban különbözik a felnôttekétôl. Már szó esett arról, hogy Ványát hazaviszik, ha képtelen hazamenni, de az is elôfordul, hogy "röhögünk rajta, és sokszor mondjuk, hogy valamilyen hülyeséget csináljon, aztán jól szórakozunk". A kijelentés jelzi, hogy a bolondra mint szórakoztatóra szükség van, éppen a feszültségek levezetése céljából. Viszont ezt a szerepet nem az játssza el, aki állandóan bolondként jelentkezik a köztudatban (kiszámíthatatlan viselkedés, a többiekétôl elütô mozgás, gyors beszéd, nevetséges gyakorisággal ismételt cselekvések stb.), hanem az, aki nem tölt be bizonyos funkciókat a közösségben. Vele nem szokás gúnyolódni, csúfolkodni, erre a célra egy "alkalmi bolondot" neveznek ki, mégpedig azt, akire legjobban ráillik a bolondkép.

Deviancia a kisvárosban

A nagyvárosra jellemzô legfontosabb intézmények megtalálhatók ezen a településformán is, viszont méretei miatt az emberek sokszor a monolitikus társadalmakra jellemzô interperszonális kapcsolatrendszert fejlesztik ki. Fôleg a fiatalabbak alkotnak úgy ítéletet, ahogyan az a nagyvárosi társadalom esetében megszokott. Az idôsebb nemzedék és a felnôttek sokkal több embert ismernek a kisvárosban, tudnak egymás személyes hátterérôl, ezáltal könnyebben tájékozódnak a szabálysértôk viselkedésérôl. Tordát választottam a köztes, átmeneti ítéletalkotás elemzésére. Történeti összehasonlításra is alkalom adódott, mivel egyik idôs beszélgetôtársam saját fiatalkora deviáns személyeirôl mesélt. (Ma már ritkán jár ki a házból, ezért nem ismeri a jelenleg elôforduló szabálysértéseket, és legfennebb hallomásból tudja azonosítani egyik-másik "kolontost"). Továbbá sikerült értékes adatokat és történeteket összegyûjtenem két hetedik osztályos kislánytól, egy huszonöt év körüli fiatalembertôl, valamint egy negyven éven felüli házaspártól. Tôlük is ugyanazt kérdeztem, mint minden beszélgetôtársamtól: ismernek-e olyan embereket, akik valamiféleképpen kiugranak a "megszokott képbôl".

Böske néni hetvenéves. Bôven mesélt azokról az emberekrôl, akiket régen az egész város bolondnak tartott. Akkoriban Torda, méreteit tekintve, sokkal kisebb volt, a kapcsolatrendszer a monolitikus társadalmakéhoz állt közelebb. Ilus volt az egyik "kolontos". A háború után a Népi Szövetség elôadásain lépett fel (szeretett szerepelni), így az egész város ismerte. Jó hangja volt, de "igen elnyúzta, nem tetszett az embereknek. Egy vagy két szereplés után már nem is hívták." Rendesen öltözködött, lakással rendelkezett, de állandóan úton volt, "mindig kapott valakit, akihez menjen". Deviáns viselkedése abban nyilvánult meg, hogy "belepiszkolt a papírba, és kidobta az ablakon".

1958 körül Meierhofer kisasszony a táskájában állandóan a menyasszonyi selyemcipôjét hordozta, otthonában pedig a látogatók után szeszes ruhával lemosta a kilincset, felmosta a helyet, ahol azok álltak. "Szülei kihaltak mellôle, kisasszony maradt, [...] már harminc éve, hogy meghalt."

Fülöp Biri csendes bolond volt, de Böske néni határozottan állítja, hogy "meg volt zavarodva". Annak ellenére, hogy szellemi képességei csökkentek voltak, mindenkit ismert a városban. Családja és háza is volt.

Bolond Orbánról tudni lehetett, hogy a háborúban zavarodott meg. A háború elôtti ("a betegsége elôtti") idôkbôl megôrizte emlékeit. Családja nem volt, lakása sem, különféle helyeken húzodott meg — rövidebb-hossszabb ideig. Öltözéke gondozatlan volt, "toprongyosan járt". Néha pénzt szerzett azzal, hogy zsákot hordott.

János szintén a háborúban lett szellemi sérült. Dolgozott, a kapott pénzt gyufásdobozba gyûjtötte, és a szomszédoktól ruhát vásárolt magának. A szövetet azonban kivágta. ("Jó úgy is!") A nadrágját térden alul megkötözte. A szomszédai néha szánalomból megetették vagy megfürösztötték. Nem bántott senkit, és "képes volt egész délelôtt az utcasarkon álldogálni". Az öregek otthonában halt meg, ott is temették el.

A kolozsvári minôsítésekkel ellentétben az egykori Torda megbélyegzési stratégiáiban az figyelhetô meg, hogy szinte minden deviáns személyt a keresztnevén emlegettek, tehát feltételezhetô, hogy mindenki jól ismerte és azonosítani is tudta ôket. Több évtized távlatából adatközlôm csak kevés bolondra emlékszik, viszont nem feltételezhetjük azt, hogy a többit nyomtalanul elfelejtette, hiszen az elmesélt részletek alapján az tûnik ki, hogy jól emlékszik minden szokatlan vagy furcsa személyre. Ha az érvelést elfogadjuk, akkor az is bebizonyítható, hogy monolitikus társadalom kategóriájába sorolhatjuk a háború utáni évek tordai közösségét. A mostani pluralisztikus társadalom felé irányuló közösség nem létezett, régebb rendkívül szoros kapcsolatok alakultak ki, törôdtek a sérültekkel. Habár bolondnak tartották, gondozták ôket.

A tordai kislányokkal folytatott beszélgetés során gyôzödtem meg arról, hogy semmiféle különbség nem mutatható ki a nagyváros közvéleményének alakulása és az ô ítéletalkotásuk között. A városban lakó vagy ott megforduló, feltûnést keltô embereknek ôk csak a gúnynevét ismerik. Néhány részlet a beszélgetésbôl:

"— Úgy hívják, hogy Gigel.

— Mindenki így hívja?

— Nem tudom, de ezt hallottam a gyermekektôl, ôk ezt szokták utánaordikálni. Ô ilyenkor nagyon ideges lesz, és ha van valami a kezében, azt leteszi, és az ember után szalad.

— Történt már olyan, hogy elkapott valakit, aki utánakiabált?

— Nem hallottunk ilyenrôl.

— Hogy néz ki Gigel?

— Magas termetû. Sapkával szokott járni, rongyos. A múltkor is láttam, hogy a cipôje ki volt szakadva, és lógott ki a lábujja

— Mit hordoz magával?

— Fazakakat. Jár a szegények konyhájába, s onnan hordja az ételt. Újtordába szokta hordani az ételt egy néninek. Fizetnek is neki.

— Lehet vele komolyan beszélni?

— Igen, láttam ma is, hogy egy fiú az iskolánkból tárgyalt vele. Ültek egy kirakat elôtt, és tárgyaltak."

A többi tordai bolondnak a nevét sem tudták megmondani. Csak külsô személyleírást nyújthattak. A hang, az arc, az öltözék sokszor ellentmondásos leírása azt is megerôsíti, hogy nem beható ismeretek alapján történik a megítélés, csupán egy-egy sajátosság alapján alakították ki ítéletüket. A kislányok semmiféle különbséget nem tettek köztük, mindannyiukat határozottan bolondnak nevezték. A felnôttekkel ugyanezekrôl az emberekrôl beszélgettem, ôk viszont kiegészítô adatokat tudtak elmondani. Egyik-másiknak a nevét is tudták, azt, hogy hol dolgozik/dolgozott. A bolondok családi állapotáról elég bôven tudtak mesélni. Újabb deviáns egyéneket is sikerült azonosítani. Egy aranyosgyéresi elmebeteg férfiról, Karcsiról régi emlékeiket mondták el a tordaiak. Azért idézek néhány részletet, mert ezekbôl kiderül, hogy a Tordával nagyjából azonos nagyságú Aranyosgyéresen is a monolitikus társadalomra jellemzô devianciaszemlélet volt a meghatározó.

"— Ennek a Karcsinak az apja vadász volt, Turburének hívták. Még volt egy fiútestvére Karcsinak, de annak nem volt semmi baja. Mindenki ismerte szegényt, nem volt agresszív. Rendezte a családja. Volt neki egy térden felüli nadrágja. A borbélyokhoz járt

— A beszéde milyen volt?

— Rosszul beszélt, de amit magyaráztak neki, azt megértette. Ismerte az embereket Lejárt a borbélymûhelybe, oda be szokott ülni. Oda jártak az asszonyok, az emberek, hallgatta, mit diskurálnak. De el lehetett küldeni az üzletbe, hogy vegyen kenyeret. Leírták a papírra, s ô elment vásárolni.

— Hogy nézett ki?

— Majdnem két méter magas lehetett, az arca is egy kicsit olyan fura, torz volt. Járási hibája miatt kissé reszketett.

— Tegezve szólították?

— Kicsitôl nagyig mindenkinek csak Karcsi volt.

— S ô hogyan köszönt?

— Intett, intett, s mintha valamit morgott volna, nem lehetett tisztán kivenni. Mi tudtuk, hogy olyankor köszönt.

— Az ilyen beteget a szülei elvitték-e magukkal a lakodalomba?

— Nem, ô mindig otthon maradt, valaki vigyázott rá. (Közbeszólás: De a szülei nem haltak meg? Korán elhaltak.) Az édesapja nem, az édesanyja korán meghalt, s azután maradt a nagyobbik testvére s annak a felesége. Karcsi pedig hét-nyolc éve halt meg.

— Hány éves lehetett?

— Körülbelül negyven körüli lehetett Nem, mégsem! Öregebb, talán hatvanéves volt. Nem tudom pontosan, mert elköltöztünk onnan. Gyéresen volt még egy román, valamilyen Nyanyának szólították. Ô alacsonyabb termetû volt, jobban nézett ki. Minden temetésen megjelent. A gyászkocsi után ô volt az elsô. Ô ment a családtagok elôtt, de senki nem zavarta el. Aztán meghívták haza, adtak neki is ételt."

Az azonosítás olyan mozzanatok alapján történik, amelyeknek egy része megtalálható a kis közösségekben, más része viszont csak a nagyobb közösségekre jellemzô. A fogyatékosnak néha nem ismerik a nevét, csak találgatják. Valakirôl biztosan tudják, hogy a szüleivel lakik, és dolgozik. Egyik adatközlôm ismeri egy fogyatékos fiú édesapját, viszont nem tudja, hogy a fiút hogy hívják, vagy milyen betegségben szenved. Azt, hogy elmebeteg, abból állapították meg, hogy mozgása rendellenességeket mutat. Mivel a felületes személyleírás másra is ráillett, nehéz volt azonosítani.

Tolerancia a társadalmi osztályok szintjén

Mivel az egészségkép a társadalom különbözô szervezôdési szintjein is változik (Losonczy), úgy vélem, érdemes megvizsgálni néhány esetet. A következô történetek színhelye Kolozsvár. Úgy tûnik, minél alacsonyabb társadalmi réteghez tartozók nyilvánítanak véleményt, annál nagyobb szerepet játszik ítéletalkotásukban a tolerancia.

A nyolcvanas évek végéig látható volt Kolozsvárt, a Györgyfalvi negyedben egy elmebeteg férfi, akit mindenki egyszerûen Józsikának nevezett. Kedvelték. 1990 után viszont, mikor ez a városrész felkapott lett, és egyre több újgazdag költözött a környékre, Józsikát el kellett tüntetni, mert környezete nem tolerálta többé.

Nagyvárosi közegben a középréteg tûri legkevésbé a devianciát. A hetvenes évek elején a kolozsvári értelmiségiek között elterjedt a hír, hogy X megbolondult, sôt homoszexualitással is megvádolták. X mûvelt, magas intelligenciahányadossal rendelkezô, kreatív, híres személyiség volt. Súlyos alkoholizmusáról mindenkinek tudomása volt, de ezt a tényt — éppúgy, mint sorozatos botrányait — elnézték, s nem került marginális helyzetbe. A hír akkor terjedt el, amikor külföldrôl hazatérve egy berettsapkát kezdett hordani. Ekkor már kétségbe vonták elmeállapotának épségét, sôt szexuális szokásainak normalitását is. Mindez azért történt, mert nem felelt meg, kilógott a közösség által megalkotott alkoholistaképbôl. Egy alkoholista öltözéke rendetlen vagy gondozatlan, éppen ezért nem illik a képbe a modern vagy divatos ruhadarab. A nyilvános botrányok miatt még nem titulálták bolondnak, mert azok beletartoztak a mûvészrôl alkotott képbe, de amint valamiképpen az elvárások ellenében cselekedett, a legszigorúbb ítélkezésnek vetették alá. A társadalmi szerepet és az egészségképet megalkotók pontosan meghatározott viselkedésmintákat állítanak fel, amihez az egyénnek igazodnia kell. A minta megsértése a megsértôt azonnal egy új szerepbe kényszeríti, szigorúbb elbírálásban részesül.

Elmondhatjuk tehát, hogy a nagyvárosban a középréteg meglehetôsen nehezen fogadja el és tolerálja a devianciát, mert szervezôdési elve a pluralisztikus társadalmakra jellemzô, míg a társadalmi szervezôdés alacsonyabb szintjén található csoportok a monolitikus szervezôdési elv szerint védik, és integrálni próbálják a deviáns viselkedésû vagy deviáns személyt.

Összefoglalás

A társadalmi osztályok úgy hoznak létre devianciát, hogy meghatározzák azt a szabályrendszert, amelynek a megsértése alkotja a deviáns magatartást. Minden társadalmi osztály használ megbélyegzést, de ennek a természete különbözik kis és nagy közösségekben, valamint az átmeneti típusú társadalmakban. A deviánsok stigmatizálását nagymértékben befolyásolja a hard és soft deviancia elkülönítése. Monolitikus közösségekben a deviánsként való megítélés nagyobb veszteséget jelent a társadalom számára, ezért a soft devianciát nem minôsítik bûnnek, hanem a deviáns egyént megpróbálják a közösség teljes jogú tagjaként kezelni. A pluralisztikus társadalmak rendkívül érzékenyek mindenféle deviáns viselkedésre, éppen ezért nem mutatnak toleranciát a közrendet megsértôkkel szemben. A kisváros a két típus keresztezôdésében áll, itt megfigyelhetô az ítéletalkotási stratégiák keveredése. Kimutathatók a társadalmi csoportok szerinti eltérések is. Az egészségkép másként alakul a társadalmi szervezôdés különbözô fokain, s ezáltal a megalkotott modelltôl való eltérés is más-más jellegû, a szabályozó büntetések pedig gyakoriságuk és súlyosságuk mértékét illetôen nagy eltérést mutathatnak.

A társadalom mobilitásához szükség van a deviancia meglétére, mert a szabályrendszer megsértése szorgalmazza a normalitás határainak újraértelmezését, a társadalom tagjainak állandó önvizsgálatát, valamint a másság folytonos újraértelmezését. Egy közösség tagjai kitermelik saját rendszerük egységességének a megôrzéséhez szükséges devianciát, oly módon, hogy vagy a közösség nem teljes értékû tagjait cimkézik meg, vagy alkalmanként kikiáltanak valakit bolondnak. Vagy pedig a kívülállók körében keresnek olyan egyéneket, akiknek a bolonddá való "kinevezése" nem befolyásolja negatív módon a közösség szociokulturális rendszerét. A nagy közösségek intézményesített szemlélete, valamint a kis közösségek egyéni észlelései mindig a másság elfogadásának mértékét jelzik, s az egyén észlelésében általában tágabb értelmezésre van lehetôség, mint az intézmények esetében.

JEGYZETEK

1. Durkheim mechanikus és organikus szolidaritásuk (mechanical solidarity, illetve organic solidarity) szerint különít el társadalmakat. Az elsôt a hagyományos, esetleg primitívekkel azonosítja, az utóbbinak pedig az összetettebb, széttagoltabbakat felelteti meg. Tönnies a Gemeinschaft és Gesellshaft megnevezéseket használja ugyanazon kategóriák jelölésére. (Vö. Ben-Yehuda 1985) Freilich—Raybeck—Savishinsky elemzésében community és society terminusokat találunk a kis (monolitikus) és nagy (pluralisztikus) közösség/társadalom megnevezésére. Dolgozatomban ez utóbbi elnevezések nem a társadalmi csoportok jelölésére szolgálnak, hanem az elsô két minta szerint a különbözô típusú és szervezôdésû társadalmak azonosítására. A small-scale social unit és a large-scale social unit pedig mikrokörnyezet és makrokörnyezet megnevezéssel szerepel.

2.Az áttekintést Losonczi Ágnes tanulmányának (Ideálok, minták, ellenminták) felhasználásával végeztem.

3. Lásd Savishinsky (1991): a Bahamákon a turisták kerülnek olyan helyzetbe, amikor a deviáns szerepet játszatják el velük, mivel a bennszülöttek szemében a fehér emberek eleve annak számítanak.

4. Elméletével a már meglévô fogalmakat árnyalta; Stebbins által használt terminusokkal vont párhuzamot. A hard and soft deviance megnevezéssel nagyjából ugyanazt jelöli, mint Stebbins a tûrt és nem tûrt deviancia (tolerable and intolerable deviance) kifejezésekkel.

5. A válaszadás azért volt nehéz, mert ezeket a kérdéseket olyan környezetben tettem föl, ahol a pluralisztikus társadalom ítéletalkotási mintáinak megfelelôen — éppen a különféle intézmények hatáskörének erôssége folytán — többféle válaszadási lehetôség alkulhatott ki. Mindemellett figyelembe kell venni a megkérdezettek életkorában, foglalkozásában megmutatkozó különbségeket is.

6. Peter Burke (1989) azt próbálja bebizonyítani, hogy a kultúra földrajzi szempontból és a társadalom rétegzôdése szerint változik. Ennek megfelelôen a szemléletmódok is másak, ez pedig a megítélések változatosságát hordozza magában.

7. "A nagyméretû társadalmi egységek, amelyek sokkal gyakrabban használják a megbélyegzést, általában sokkal kevesebb soft devianciát tûrnek meg, és gyakran mellôzik megkülönböztetni azokat, akik valójában fenyegetik a mások épségét (rablók, gyilkosok) azoktól, akik semmiféle fenyegetést nem jelentenek (csavargók, csalók)." (Raybeck)

8. Lásd a kommunikációs norma negatív irányba történô megsértése.

9. A szellemi sérültek számára a család jelenti a biztonságos életet. A mikrokörnyezetben megkülönböztetett figyelmet szentelnek neki. "Akirôl tudták, hogy ügyeinek önálló vitelére képtelen, annak nem adtak lehetôséget önálló termelôi munkára. [...] A szülôk végrendeletükben külön biztosították az ilyen gyermekeket: többet adtak nekik, hogy legyen mibôl eltartaniuk magukat, vagy annak a testvérnek a gondjaira bízták, aki velük együtt maradt a szülôi házban." (Tárkány Szücs, 1981.)

10. Denis Gafin a Feröer-szigeteken jegyzett le egy érdekes esetet. Az emberek egymás hibáit szatirikus balladákba foglalják, mindenkinek gúnynevet adnak, ezzel minden deviációt nyilvánosan, az érintettek jelenlétében hoznak a többiek tudtára.

VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA

Andorka Rudolf: A deviancia fogalmának meghatározása. In: Miltényi—Münnich (szerk.): Tanulmányok a társadalmi beilleszkedési zavarok körébôl. Bp., 1980.

Benedek István: Aranyketrec. Egy elmeosztály élete. Bp., 1957.

Ben-Yehuda, Nachman: Deviance and Moral Bounderies. The University of Chicago Press. Chicago and London, 1985.

Caton, Steven C.: The "Voice" of the Despicable: Deviance, Speaking, and Power in Yemeni Tribal Society. In: Freilich—Raybeck—Savishinsky (szerk.): Deviance. Anthropological Perspectives. New York, Westport, Connecticut, London, 1991.

Durkheim, Émile: A társadalmi tények magyarázatához. Bp., 1978.

Durkheim, Émile: A bûnözés normális jelenség. In: Gönczöl—Kerezsi (szerk.): A deviancia szociológiája. Bp., 1996.

Fekete—Schmidtke—Marton—Kóczán: Öngyilkossággal kapcsolatos attitûdök a tömegtájékoztatásban. In: Münnich—Moksony (szerk.): Devianciák Magyarországon. Bp., 1994.

Foucault, Michel: A diskurzus rendje. Holmi 1991/7.

Freilich—Raybeck—Savishinsky: Deviance.Anthropological Perspectives. New York, Westport, Connecticut, London, 1991.

Gaffin, Dennis: Faeroer Islands: Clowning, Drama, and Distortion. New York, Westport, Connecticut, London, 1991.

Goffman, Erving: Érintkezések. Szociológiai füzetek 14., 1978.

Goffman, Erving: A mindennapi élet szociálpszichológiája. Bp., 1981.

Honti B. László: Deviáns viselkedés és társadalmi reakció. In: Miltényi—Münnich (szerk.): Tanulmányok a társadalmi beilleszkedési zavarok körébôl. Bp., 1980.

Hoppál Mihály: Deviáns magatartás és etnikus hiedelemrendszer. Forrás, 1979/2.

Illyés Sándor: A deviáns másság. In. Münnich—Moksony (szerk.): Devianciák Magyarországon. Bp., 1994.

Jaccard, Roland: Nebunia. Timisoara, 1994.

Kolozsi Béla: Deviancia. Bp., 1992.

Laing, R. D.: Bölcsek, balgák, bolondok. Bp., 1990.

Leach, Edmund: Szociálantropológia. Bp., 1996.

Léderer Pál: Az a kétes megbízhatóság. Replika, 1994/13—14.

Losonczy Ágnes: Az egészség és betegség társadalmi szabályozottsága (Ideálok, minták, ellenminták). Bp. (é.n.)

Merton, Robert K.: Társadalmi struktúra és anómia. In: Gönczöl—Kerezsi (szerk.): A deviancia szociológiája. Bp., 1996.

Raybeck, Douglas: Hard Versus Soft Deviance: Anthropology and Labelling Theory. In: Freilich—Raybeck—Savishinsky (szerk.): Deviance. Anthropological Perspectives. New York, Westport, Connecticut, London, 1991.

Savishinsky, Joel: Free Shows and Cheap Thrills: Staged Deviance in the Arctic and the Bahamas. In: Freilich—Raybeck—Savishinsky (szerk.): Deviance. Anthropological Perspectives. New York, Westport, Connecticut, London, 1991.

Szakolczay Árpád: Michel Foucault a modern társadalmak kialakulásáról. In: Szakolcay (szerk.): A modernség politikai-filozófiai dilemmái, a felvilágosodáson innen és túl. Bp., 1991.

Tárkány Szücs Ernô: Magyar jogi népszokások. Bp., 1981.

Veres László: Erkölcsi normatívák és tevékenységi típusok. Debrecen, 1984.