Cambridge egyike Anglia legrégibb, legpatinásabb egyetemi városainak. Egymást érik a szebbnél szebb régi épületek, de kevesen tudják, hogy a városban hagyományosan sok egyedülálló nô is él, többnyire egyszobás kis lakásokban egy meghatározott kerületben.

A mintegy tízezer ilyen lány, elvált asszony többsége egyetemista, de szép számmal akad közöttük olyan is, aki vagy nem tudott, vagy nem is akart férjhez menni, és az életét szeretné önállóan, csak a saját elképzelései szerint leélni. Nem véletlen ezért, hogy Cambridge a híres angliai nômozgalomnak is a fellegvára. Ezek a nôk hagyományosan segítik egymást, megbíznak egymásban, és valószínûleg emiatt talán kevésbé helyeztek hangsúlyt lakásuk biztonságára — legalábbis 1974 ôszéig.

1974. október 18-ának éjjelén egy húszéves titkárnôt a lakásában megtámadott és megerôszakolt valaki. A rendôrség a nyomokból valószínûsítette, hogy az illetô betörôként hatolt be az egyedülálló lány lakására, majd miután meglátta az éppen fürdôkádból kiszálló lányt, változtatta csak meg szándékát. A cselekmény végrehajtását megkönnyítette, hogy annak bekövetkezte elôtt pár perccel a lakás sötétbe borult, és mint azt késôbb kimutatta a rendôrség, valaki — alkalmasint maga a tettes — a behatolása elôtt rövidzárlatot idézett elô.

Az áldozatát megkötözte, száját betömte, és miután megerôszakolta, ebben az állapotban otthagyta a földön. A szerencsétlen lány a rémülete, no meg a sötétség miatt csak nagyon hézagos személyleírást tudott adni, miszerint a mintegy húszéves, kb. 170 cm magas férfi hosszú hajat viselt.

Kerek két hét múlva ugyanabban az órában egy másik lányt erôszakoltak meg, szinte ugyanilyen körülmények között. Ez a lány is éppen fürdött, amikor elsötétült a lakás. A tettes megkötözte, száját betömte, és megerôszakolta. Mielôtt a lakást elhagyta volna, kitépte a telefonzsinórt a falból. A lány által adott személyleírás itt is inkább a fantáziára, mint a tapasztalatokra támaszkodott. Eszerint a tettes húszéves, 172 cm magas, vállig érô hajú férfi. Ami ezúttal új körülmény volt, az az, hogy a tettes az áldozatát egy késsel fenyegette meg, továbbá valami folyadékkal átitatott kendôvel akarta a lányt elkábítani. Ennek a szagát az áldozat nem tudta pontosan megadni.

Ettôl a pillanattól kezdve már tudta a rendôrség, hogy egy rendkívül veszélyes elkövetôvel van dolga, aki az ösztönei által hajtva rettegésben tud tartani egy egész várost. Mivel a két eset között kézenfekvô volt az összefüggés, a sajtó gondoskodott a kellô visszhangról, mely önmagában is elég lett volna a közhangulat felkorbácsolásához abban az Angliában, ahol a nôk ellen elkövetett sorozatos bûncselekményeknek hagyománya van, gondoljunk csak a múlt századi Hasfelmetszô Jack vagy az e századi utódának esetére. A helyi rendôrség külön osztagot hozott létre, megerôsítették az ôrjáratokat, és kezdték felülvizsgálni a hasonló cselekményt már elkövetett személyek alibijét.

1974. november 11-én jelentkezett újra az erôszakoskodó, viszont ezúttal már némileg módosított elkövetési magatartással. Nôi bôrkabát volt rajta, de alatta — legalábbis deréktól lefelé — nem viselt semmit, amikor este csengetett agy ausztrál származású titkárnô ajtaján. Amint az ajtót nyitott, rögtön berontott a lakásba, és megragadta áldozatát. Ezúttal nem volt szerencséje a tettesnek, mert a jó testfelépítésû nô nem jött zavarba, és a dulakodás közben kiderült, hogy fizikailag méltó ellenfél. Ezt látva a tettes inkább a menekülést választotta. A nô kezében maradt viszont az a szôke paróka, amit a férfi fejérôl tépett le, melyet azonban a nô felháborodásában a tettes után vágott. Ezt a férfi sietve felkapta, és eltûnt a sötétben. Sajnos a nô segélykiáltásait senki sem hallotta, mert az amúgy is nagyothalló szomszéd éppen hangosan televíziózott. Viszont ez volt az elsô eset, amikor a rendôrség fantomképet tudott a nô által adott személyleírás alapján összeállítani. A képen egy fiatal, vállig érô hajú férfi látható.

(Mint késôbb a tettes elfogása után kiderült, az arc talán még valamennyire hasonlított, de a hosszú haj mindenkit alaposan megtévesztett. Az történt ugyanis, hogy a november 11-i kísérletnél a férfi nem egy, hanem két parókát viselt egyszerre, és voltaképpen mindig is rövidre vágott hajat hordott.)

Két napra rá, negyedszer is hallatott magáról, ekkor az elvetemült bûnözô egy kollégiumban lakó egyetemista lányt támadott meg. Ugyanúgy járt el, mint az elsô két esetben, a lányt megkötözte, száját betömte, de ezúttal a megerôszakolás elôtt még a lány fejére terített egy függönyt is, noha a lakásban itt is teljes sötétség uralkodott. A lány semmi használható adattal nem tudott szolgálni.

Ezután a negyedik eset után már az egész ország ezzel az üggyel foglalkozott, részben a fölháborodottság, részben pedig amiatt, hogy maga a rendôrség is a sajtón keresztül kért és adott információkat. Ezek azonban — tekintettel a megbízhatatlan személyleírásokra — nem mentek túl az általánosságokon.

Még az is, aki eddig közömbösen szemlélte volna a bûncselekmény-sorozatot, felháborodott az ötödik bûntett hallatán, ami december 8-án történt. Egy huszonegy éves egyetemista lány volt ezúttal is az áldozat. A bûnözô a lányt hálószobájában megkötözte, száját betömte, majd megerôszakolta, és miután egy takarót dobott rá, ruha nélkül kizavarta a kertbe a jéghideg decemberi éjszakába. Az egyik szomszéd ugyan hallotta a lány segélykiáltásait, de amikor az elcsendesedett, nem törôdve vele újra visszafeküdt az ágyába. Csak jóval a tettes eltávozása után találtak rá a szerencsétlen teremtésre.

A lány által szolgáltatott adatok sem vitték sokkal közelebb a nyomozókat az eset megoldásához, sôt éppenséggel elbizonytalanították ôket. A lány elmondta, hogy a tettes az arca elé kendôt kötött, és a haját ezúttal rövidre vágva viselte.

A rendôrség a bûncselekmény után egyidejûleg két irányba is igyekezett lépéseket tenni. Egyfelôl törekedett a nôk bénító félelmét leépíteni, de ugyanakkor az ésszerû óvatosságra is próbálta ôket rávenni. Tanácsokat adott a televízión, az újságokon keresztül, hogyan lehet fokozni a lakások biztonságát. Konkrét tanács volt például, hogy éjjel lehetôleg ne tartózkodjanak egyedül a lakásokban, hanem marasztalják ott éjszakára barátjukat, barátnôjüket. (Csak az ügy lezárása után derült ki, hogy milyen okos volt ez utóbbi jó tanács, mert a tettes elôadta, hogy többször is azért vonult vissza már a kiszemelt lakásból, mert ott észlelte férfinek a jelenlétét. Egy ilyen esetben december 15-én, amikor a tettes férfihangot hallva sietve távozott, utána a lakásban erôs éterszagot éreztek.)

Sajnos az erôsödô felháborodás és ellenintézkedések után sem maradt abba a bûncselekmény-sorozat. Ugyancsak december 15-én egy másik lakásba behatolva az ott talált lányt a szokásos módon erôszakolta meg. Ezúttal a magánál hordott késsel jelentéktelen sebesüléseket is okozott a lányon. Az áldozatnak azonban a másodperc töredékéig — amíg kialudt a lámpa — módja volt a férfit megpillantania, aki elmondása szerint szakállas, és szôke parókát viselt. A gyorsan a helyszínre szállított rendôrkutya, bár felvette a tettes nyomát, a városban azt késôbb el is vesztette. Ez a támadás volt az utolsó 1974-ben.

Az eddig végrehajtott öt befejezett erôszakosság után a rendôrség alig jutott valamivel is közelebb az elkövetôhöz. Az egymásnak ellentmondó, gyakran valószínûtlenül ható adatok nem voltak elégségesek ahhoz, hogy a nyomozók céltudatos offenzívába kezdjenek. A számba jöhetô, korábbról ismert ilyen tettesek ellenôrzése sem hozta meg a várt eredményt. Az általánosság szintjén mozgó személyleírások pedig ráillettek a város férfilakosságának majdnem felére.

A sajtó ugyanakkor nagyon megértôen viselkedett. Vázolta, hogy a rendôrök minden tôlük elvárhatót megtesznek, tartózkodott a rendôrség bírálatától, és betartotta a hatóságoknak azt a kérését is, hogy nem készíthetnek az áldozatokkal interjúkat. A rendôrség kérésének az volt az oka, hogy meg akarták kímélni a sértetteket a tettes esetleges bosszújától, illetôleg egy reménybeli bírósági eljárásra takargatták a tanúvallomásokat.

A lakosság körében ezzel egyidejûleg kezdett elterjedni egy pletyka, hogy a tettes valószínûleg az egyik egyetemista, mert a karácsonyi szünet körüli idôben egyetlen ilyen cselekmény sem történt. Mivel ez a sejtés a rendôrségben is fölmerült, nemcsak a mintegy tízezer egyetemista és egyéb nem cambridge-i illetôségû férfi alibijét vizsgálták végig, hanem a várostól százmérföldes körzetben a gyanúsítható összes férfit. Ez hihetetlen erôfeszítéseket kívánt a nyomozóktól. A karácsonyi ünnepek alatt is a rendes munkanapokon megszokott tempóban dolgoztak tovább, sôt az ünnepnapokon — számítva arra, hogy a tettes ráér — megerôsítve végezték a figyelôszolgálatot. Lehet, hogy ennek köszönhetôen, az ünnepek nyugodtan teltek el a városban.

A rendôrségi-technikai intézetben is a minimális nyomokból csak azt a sovány eredményt derítették ki, hogy a tettes nagy valószínûséggel a 0 vércsoporthoz tartozik.

Mivel a bûnözôt mindenáron el akarták csípni, sok lakásba elektromos készülékeket szereltek fel, amelyek közvetlenül a rendôrséget riasztották volna. Megint nagy munkaráfordítás, eredmény nélkül.

1975 elsô három hónapja úgy múlt el, hogy a tettes nem adott életjelet magáról, mire aztán a kedélyek kezdtek lassan megnyugodni. Talán éppen emiatt volt az, hogy a bûnözô április 13-i jelentkezése még a szokásosnál is nagyobb sokkot váltott ki a nôk körében. A tettes elôször egy kiszemelt földszinti lakásba hatolt be, de amikor észlelte, hogy ott az egyik heverôn egy férfi alszik, kiosont és mintegy kárpótlásként maga számára a szomszédos lakásba mászott be. Ebben a lakásban aztán a szokásos módon erôszakolt meg egy lányt. A szegény teremtésnek végig kellett szenvednie, hogy látja, amint egy zseblámpa fénye közelít a hálószobája ajtajához, hogy az éjjeliszekrény lámpája nem gyullad fel, és végül hogy ráront a rettegett bûnözô.

A tettes ezúttal különösen ijesztô öltözéket hordott. Fejére olyan csuklyát húzott, amelyen a szemeknek volt csak nyílása, és a szájmagasságban cipzár húzódott.

A lányt a cselekménye befejezése után megkötözve hagyta. Az áldozat látta, amint a tettes még a lakásból való távozása elôtt az elôszobában öltözéket cserél. Sajnos csak a reggeli órákban bukkantak a megkötözött lányra, aki szerint a tettes idôsebb, mint ahogy azt addig hitték, mert szerinte legalább harmincéves lehet. Pozitívumként könyvelte el a rendôrség, hogy a tettes lábnyomát fölfedezték az ablakpárkányon, és megállapítható volt, hogy — az angol számozás szerint — ötös cipôt visel. A különös csuklyaviselet szintén némi támpontot adott, mert ilyet homoszexuálisok és nemileg abberált személyek szoktak használni. Ennek nyomán kiterjedt nyomozásba kezdtek, és mint mellékterméket számtalan más büntetendô esetet derítettek fel.

A lapok türelmének is kezdett lassan vége szakadni, mert — mint a polgári sajtóban annyiszor —, már kezdték kétségbe vonni a rendôrség igyekezetét, és egyre több kritikus élû cikk jelent meg. Csak nagy nehezen lehetett az újságírókat arról a megújuló törekvésükrôl lebeszélni, hogy az eddigi áldozataikkal riportokat készítsenek.

A felháborodás és a rémület aztán május 6-án hágott a tetôfokára, amikor immár fényes nappal következett be a sorban hetedik bûncselekmény. A soron következô áldozat egyedül volt otthon szobájában, amikor szokatlan zajra figyelt föl, megfordult, és szörnyû látványban volt része. Az ismeretlen bûnözô állt elôtte, ezúttal még ijesztôbb viseletben. Az álarcán a homlokára azt a rapist szót írta, amellyel a sajtóban ôt nevezték. (Körülbelül ez magyarul az asszonygyalázó, erôszakot tevô kifejezéseknek felel meg.) Ezúttal rögtön használta a kését, sebet ejtve a halálra rémült nô hasán, majd a korábbi esetekben megismert módon folytatta és fejezte be tettét.

A nô gyorsan tudta értesíteni a rendôrséget, amely nagy erôkkel vonult a helyszínre. Sikerült felkutatni egy olyan tanút, aki látta a ház közelében azt a férfit, aki valószínûleg azonos volt a tettessel. A tanú elmondása szerint az volt a benyomása, mintha a gyanúsított erôsen sminkelve lett volna.

Újabb fantomkép készült, és újra felülvizsgálták a számba jöhetô gyanúsítottak listáját. Ezen a listán ismét szerepelt egy bizonyos Peter Cook, akit már egyszer — a karácsony elôtti listáról — azért húztak ki, mert negyvenhét éves volt, míg az addigi áldozatok, mint emlékezetes, húsz és harminc év közöttinek vélték a tettest. Ez a Cook nem volt éppen ismeretlen a rendôrség elôtt, mert a bûnlajstromán — igaz régebbrôl — jó pár bûncselekmény volt ismert. Azonban ezek egyike sem volt sem erôszakos, sem pedig nemi erkölcsbe ütközô.

Cook megbízható tanúkkal alibit igazolt, akik tanúsították, hogy a kérdéses idôpontban a jachtkikötôben látták. Sajnos az csak késôn derült ki, hogy mind a három tanú tévedett, ezért ekkor Cook ismét kiesett a gyanúsíthatók körébôl.

A sajtó — érthetô módon — egyre inkább kezdte közvetíteni azt az általánossá váló véleményt, hogy a helyi hatóságok kezébôl ki kellene venni az ügyet és átadni a londoni Scotland Yard-nak. Olvasói levelek százai jelentek meg sorban a lapokban, és külföldi újságokban is kezdtek az esettel foglalkozni, tették mindezt akkor, amikor a rendôrök gyakran napokig nem vetôdtek haza. Az erôsödô kritika a nyomozás vezetôit egyre többet vette el az érdemi munkától, mert a sajtóban megnyugtató és magyarázkodó nyilatkozatokat kellett tenniük. Meg kell mondani, ezeket a nehéz napokat az illetô rendôrtisztek nagy nyugalommal és türelemmel, igazi angol hidegvérrel vészelték át.

A legutolsó helyszínen visszamaradt nyomokból aztán minden kétséget kizáróan sikerült a tettes 0 vércsoportját kimutatni. Miután a nyomozók újra összegezték az ismereteiket a tettesrôl, egy egyetemi népességbiológiai intézethez fordultak. Itt becslés segítségével arra a következtetésre jutottak, hogy a vércsoport, testmagasság, cipôméret, életkor egybeesései alapján a kérdéses vidéken tízezer férfi él, akire az ismérvek ráillenek.

A újabb munkacsoport nagyszabású akcióba kezdett: a szóba jöhetô férfiaktól nyálmintát vettek, hogy ezzel a 0 vércsoportúakat ki tudják szûrni. A nyilvánosságra hozott célok ismeretében rögtön ezerhatszáz önkéntes jelentkezett és alávetette magát a vizsgálatoknak — annyira kényelmetlen volt már a környék férfiainak a potenciális gyanúsított szerep.

Ezzel egyidejûleg további erôket vetettek be az éjszakai figyelôszolgálatba, minden rendôr köteles volt a nappali szolgálata mellett mindennap (!) még egy éjszakát is vállalni, és ez alól az intézkedés alól még maga a rendôrfônök sem volt kivétel. Nem volt ritka a napi húszórás szolgálat. A kertekben, hátsó udvarokban, a házak és a kocsmák körül mindenütt rendôrök rejtôztek, akik már mindenkiben gyanúsítottat láttak.

Az utolsó erôfeszítések aztán végre június 7-én meghozták az eredményüket, amikor az utolsó vadászat kezdôdött.

A nyolcadik — és egyben utolsó — bûncselekmény sértettje egy orvostanhallgatónô volt, akit a tettes éjjel két órakor egy városszéli kis családi szálloda egyik szobájában erôszakolt meg. Ugyan sikerült még a tettesnek a helyszínrôl elmenekülnie, de a rádión gyorsan szerteküldött általános riadó nagy erôket tudott mozgósítani. Az egész városnegyedet átfogó ellenôrzési akció ezúttal eredménnyel járt.

Egy fiatal rendôr megállásra szólított fel egy nôi kerékpáron közlekedô nôt, aki azonban a felszólításra — mintha mi sem történt volna — nem reagált, és továbbkerekezett. A rendôr utánafutva megpróbálta megállítani a nônek hitt alakot, akirôl azonban a dulakodás során kiderült, hogy igencsak férfi, majd pedig azt, hogy Peter Samuel Cooknak hívják. A nála levô táskából azután elôkerült minden olyan kellék, amit a rendôrség a korábbi esetekbôl már hírbôl ismert, a parókák, az álarcok, a kés, a villanyvezetékek átvágására szolgáló szerszám, egy magas sarkú nôi cipô, valamint egy jegyzetfüzet, ahol naplószerûen valamennyi áldozat és a megerôszakolásuk részletes leírása pontosan fel volt jegyezve. Reggelre a város fellélegezhetett.

A bizonyítási eljárás ezek után teljesen formális volt, mert Cook a bizonyítékok elétárása után mindent beismert, így a bíróság a megerôszakolt nôk vallomástételétôl, sôt magától a megjelenésétôl is eltekintett. A csak másfél óráig tartó tárgyalás után a bíróság kihirdette az ítéletet: életfogytiglani szabadságvesztés.