1888-ban a londoni rendôrség hiába kereste azt a férfit, aki London egyik nyomornegyedében sorozatban öt prostituáltat brutálisan megölt. Ôt nevezte el akkoriban a sajtó Jack the Rippernek, vagyis Hasfelmetszô Jacknek. Máig sem derült ki, hogy akkor miért szakadt meg a gyilkosságsorozat, sem az, hogy ki rejtôzött a név mögött. Az akkori ügy érdekessége volt még, hogy a tettes üzeneteket hagyott hátra áldozatai mellett, mintegy levelezett a rendôrséggel, nyilvánvalóan élvezve, hogy az eredménytelenül kutat utána.

Szinte minden lényeges vonásában megismétlôdött ez a viktoriánus kori gyilkosságsorozat századunkban is, Yorkshire-ben, Észak-Angliában. 1975. október 30-án — amikor az elsô bûntényt felfedezték — még senki sem sejtette, hogy az milyen hátborzongató láncnak az elsô szeme, sem azt, hogy még további tizenkét nô fog meghalni egy ôrült keze által.

A jelzett napon Leedsben egy elhagyott parkban éjjel fél kettôkor megtalálták a huszonnyolc éves Wilma McCann holttestét. A nô — bár négy gyermeket mát a világra hozott — utcanôként kereste kenyerét. Mivel a hasonló foglalkozású nôk fokozott veszélynek vannak kitéve — mert gyakran hozza ôket össze balsorsuk nemileg aberrált férfiakkal —, ez az elsô gyilkosság még nem váltott ki különösen nagyobb érdeklôdést, a rendôrségi gyilkossági csoport az ilyenkor szokásos rutinintézkedéseket tette meg.

Négy héttel késôbb, november 20-án a pár kilométerrel Leedstôl nyugatabbra fekvô Prestonban azonban újabb prostituált holttestére bukkantak. Joan Harrison halálát már nem késszúrás okozta, hanem a fejére mért nagy erejû ütés. Feltûnô volt ugyanakkor, hogy a meghalt nô ruháit a tettes a legnagyobb gonddal itt is elrendezte, ami emlékeztetett az elsô gyilkosságra.

A harmadik gyilkosságot a következô év januárjában ismét Leedsben fedezték fel. Újra prostituált volt az áldozat, akit elôbb leszúrt a tettese, majd testét minden valószínûség szerint egy csavarhúzóval összeszabdalta. A ruhadarabokat ismét a legnagyobb precízséggel elrendezve találták. A három, nagy hasonlóságot mutató ügy láttán a rendôrségben felmerült a gyanú, hogy a tettes alkalmasint ugyanaz a személy, és taktikai okokból a sajtó elôtt eltitkolták a gyilkos szokatlan ruhaelrendezô pedantériáját.

Ugyanekkor állították fel azt a rendôrkülönítményt, amelyik csak kizárólag ezt a gyilkost kutatta, és kezdetét vette a közel öt éven át tartó hajtóvadászat, melyben a tettes a nyomozás vezetôjével szabályos szellemi párbajt vívott, s mely párharc az utóbbinak majdnem a halálát okozta.

Elsôként összegezték a keresett személyrôl az addig megismert adatokat. Tudták, hogy a gyilkos prostituáltakra specializálta magát, elkövetési eszköze a kés, kalapács, valamint a csavarhúzó. Szívesen hátrahagy kézírásos levelet, elrendezi az áldozata ruháit, és szemlátomást keresi múlt századi elôdjével a hasonlatosságot.

A nyomozók állandó ügyeletben cirkáltak a számításba jöhetô városok rosszhírû negyedeiben, de minden kézzelfogható eredmény nélkül. Már erôsen lankadni kezdett a kétszáz fôs különítmény kitartása, amikor a negyedik gyilkosságot ismét Leedsben — a harmadik után tizenhárom hónapra — 1977 februárjában felfedezték. Ezzel kezdetét vette egy borzalmas sorozat. 1977-ben még további három nôvel végzett a bûnözô, vagyis az év végére már összesen hét gyilkosság állt a számláján.

Így, a puszta számok leírva nem tudják érzékeltetni azt a pánikot, ami eluralkodott a környéken. Az örömlányok többsége félelembôl vagy felhagyott a foglalkozásával, vagy elköltözött a biztonságosabbnak tûnô déli országrészekre. Csak a legbátrabbak tartottak ki. Ôket a rendôrség mindenesetre többször is összehívta és próbálta kioktatni azokra a leghelyesebb magatartásszabályokra, amikkel megóvhatják életüket. A rendôrség tanácsára a lányok éjszaka csak kettesével merészkedtek le az utcára (ami az ügyfeleiknek nem kis bosszúságára erôsen megnövelte az órabérüket). A prostituáltak persze önvédelembôl is tömegével szállították az információkat, megfigyeléseiket, amiket aztán százezerszámra gyûjtött össze a rendôrségi komputer. Utólag visszaemlékezve a leedsi rendôrségnek a prostituáltakkal ez volt a legeredményesebb együttmûködési korszaka.

Valószínûleg az örömlányok megfogyatkozása miatt a gyilkos hatodik áldozata kivételesen nem prostituált volt, hanem egy üzleti eladónô: Jayne McDonald, akinek semmi köze sem volt a yorkshire-i rossz lányokhoz. Ennek hatására elbizonytalanodás következett be a szolid polgári életet élô háziasszonyok körében is, akik eddig viszonylag biztonságban érezték magukat, mert nem lehetett tudni, hogy a gyilkos egyszerû tévedésérôl van-e szó, vagy kiterjesztette az érdeklôdését.

Számukra némileg megnyugvást hozott Jean Royle, a hetedik áldozatnak a halála, aki szintén prostituáltként kereste kenyerét, de egyúttal a tettes magáról is egész sokat elárult az eset kapcsán.

Ez az áldozat több napon keresztül felfedezetlenül hevert Manchester egyik elhagyatott helyén. Feltehetôen bosszanthatta a tettest, hogy senki sem szerez tudomást a gyilkosságról, és ezért lemeztelenítve a holttestet átszállította azt egy forgalmasabb helyszínre, ahol közszemlére tette.

A rendôrség mindenesetre megbizonyosodott ebbôl a hátborzongató cselekménybôl, hogy a gyilkos szemlátomást keresi a nyilvánosságot, de ugyanakkor élvezi, hogy nem jutnak a nyomára. Ez némi reménységet is jelentett a nyomozóknak, mert így talán reménykedni lehetett, hogy a bûnözô egyszer elbízza magát, és hibát követ el. Ekkor kapta a nyomozás vezetôje, George Oldfield az elsô levelet a magát Jack the Rippernek nevezô tettestôl, amit még — a három következô gyilkosság után — további három levél követett. Többek között ilyeneket írt: sajnálom, hogy majd egy éve nem írtam, vagy hogy nem tudom mikor vállalkozom újabb munkára, de akkor majd talán újra írok.

ásszakértôk szerint a levelek szerzôje valamiféle haragot igyekezett magába fojtani.

A nyomozás felelôse — George Oldfield az ötvenes éveit taposó tapasztalt rendôrtiszt — a sikertelenségek dacára is nagyon keményen és kitartóan kereste a gyilkost. Nem volt irigylésre méltó dolga, noha rengeteg munkát magára vállalt, és hónapokon keresztül heti hétnapos munkabeosztásban dolgozott, az eredménytelenség miatt sok támadást kapott fôleg a sajtó részérôl, de a gyilkos is személyes ellenfelének tekintette.

Számtalan részletet tudott már a keresett személyrôl. Tudta, hogy a gonosztevô a meglehetôsen ritka B vércsoportba tartozik, az áldozatokon talált olajnyomok, valamint a felhasznált eszközök arra utaltak, hogy valami gépekkel kapcsolatos foglalkozást ûz, rendelkezésére állt már négy különbözô szemtanú leírása alapján készített fantomkép, de mindhiába, a gyilkosságsorozatot nem tudta megszakítani, újabb örömlányok estek a gyilkos áldozatává.

1979 júniusában (már a tizenegyedik gyilkosság [!] után két hónappal) a gyilkostól újabb küldemény érkezett, ezúttal egy magnókazetta, amin a következô gúnyolódó szöveg volt hallható: Én vagyok az, Jack. Úgy tûnik, George, még mindig sikertelenül vadászol rám. Nagyon tisztellek, de évek múltán még egy lépéssel sem jutottál közelebb hozzám. Nem sok mindenre vagy jó.

Ezt a szöveget aztán számtalanszor lejátszották a rádióban, a tévében, mozikban, kocsmákba remélve, hogy hátha valaki ráismer a hangra. Telefonon fel lehetett hívni egy számot, ahol újra meg lehetett hallgatni, de semmi eredmény. Illetve csak annyi, hogy a gyilkos ismét elérte célját, a figyelem megint ráirányult, sôt sokan már azt is vitatták, hogy ez nem valami félrevezetô akció-e.

A nyomozás következô fázisa kerek egymillió fontot emésztett fel. Egy nagyhírû hirdetési vállalatot megbíztak egy kampány szervezésével, ami a lakosság odaadóbb együttmûködését kívánta elérni. Ezzel egyidejûleg négyszáz fôre emelték az ügyben tevékenykedô nyomozók számát. Mivel eddig az ügyben az északangol rendôrség volt az illetékes, a közvélemény nyomására a Scotland Yard két felügyelôjét is kirendelték udvariassági látogatásra, ami azonban lényegében ellenôrzés volt. A két vendégfelügyelô tizennégy nap után úgy tért vissza Londonba, hogy mindent a legnagyobb rendben talált.

Mindez a tortúra, továbbá az 1978 végén bekövetkezett tizenkettedik gyilkosság okszerûen vezetett George Oldfield szívinfarktusához. Szerencsére a betegség ideje alatt a gyilkos is majd egy évre eltûnt, és csak 1979. november végén jelentkezett újra. Ezúttal egy huszonegy éves egyetemista nô volt az áldozat.

A rendôrség bírálata — teljes joggal — ezúttal volt a legerôsebb. Az történt ugyanis, hogy a leedsi egyetemnek egy férfi hallgatója talált egy vérrel szennyezett nôi táskát, amit rögtön beszolgáltatott a rendôrségnek. A rendôrök azonban az egyetem parkos területét csak hét óra múlva kutatták át, és csak akkor bukkantak rá az áldozatra. Ez az idôveszteség ismét csak a tettesnek kedvezett.

Oldfield ekkor orvosai tanácsa ellenére újra a nyomozás élére állt. Egész Angliából az öt legnevesebb bûnügyi szakértôvel bizottságot hozott létre, amely újból terveket dolgozott ki. Nyilvánvalóvá vált, hogy a tettes ismeretlen okokból táplálkozó prostituáltgyûlölete átterjedt minden nôre, ezért félni lehetett, hogy bármikor bárkit megölhet. A lakosság — fôleg a nôk — ugyanígy gondolkodott. Egymást érték a tüntetések, a riasztókészülékekbôl, önvédelmi eszközökbôl rekordmennyiség fogyott az üzletekben. A judotanfolyamokra nem lehetett bejutni. Az egyetem területén a diákok védelmi szolgálatot szerveztek, az egyetem az esti órákban külön buszokkal szállította a diáklányokat.

Ezzel egyidejûleg a nôk harciasabb része követelni kezdte a lôfegyvertartás engedélyezését, tétlenséggel és a hozzáértés hiányával vádolták a férfiakat és mindenekelôtt a rendôrséget. Késôbb az egész angol királyságra átterjedô mozgalmuk követelte a szexfilmek tilalmát, majd idôvel minden olyan film, tévéjáték betiltását, amiben nôk elleni erôszakos cselekményeket mutatnak. Egyszóval a hangulat pattanásig feszült volt, mindenki várta, hogy mikor csap le ismét a gyûlölt gyilkos.

És ekkor végre a rendôrségnek kedvezett a szerencse. Nem a szorgalmas aprómunka hozta meg a gyümölcsét, hanem a puszta véletlen, a vakszerencse mosolygott két járôrözô rendôrre.

Leeds egyik mellékutcájában, ahol egyébként az autósok prostituáltakat szoktak felszedni, megállt egy nagy Rower kocsi egy út menti lány mellett. A rövid párbeszéd után a lány beszállt a kocsiba, de a közelben tartózkodó két rendôr rutinszerûen bejelentette rádión a központban az autó rendszámát. A komputer rögtön adta is a választ: ezt a rendszámtáblát korábban ellopták valahonnan. A két rendôr a kocsihoz lépett és igazoltatták a férfit. Peter Sutcliff — a kocsi tulajdonosa —, miután beszállították a központba a rendszám körüli kérdések tisztázására az autóban talált terhelô bizonyítékok hatására beismerte mind a tizenhárom gyilkosságot.

A másnapra összehívott sajtókonferencián aztán bejelentették a sajtónak, televíziónak, hogy letartóztattak egy férfit, aki alaposan gyanúsítható a gyilkosságok elkövetésével.

Öt héten keresztül tartott, míg az ügy minden részletét jegyzôkönyvezni tudták. Kiderült, hogy a harmincöt éves gépkocsivezetô tizenhárom gyilkosságon túl további hét nôn kísérelt meg gyilkosságot. A precíz vádirat ezen túlmenôen még a két, fél fontot érô, rendszámtábla eltulajdonításával is vádolta Sutcliffet.

A nyomozók némileg elégtételt kaptak, de bosszankodhattak is amiatt, hogy egyszer már — három esztendeje — kihallgatták a gyilkost, de abban a lakatosüzemben, aminek a sofôrje volt, mindenki megbízható, szolid munkaerônek ismerte. Így fordulhatott elô, hogy a cég reklámfüzetének a címlapján is az ô mosolygó képe állt. Akkoriban azért néztek szét a rendôrök az üzemben, mert az egyik áldozatnál talált új bankjegyet egy környékbeli bankban hozták forgalomba, de mivel semmi különösebb gyanú akkor még nem merült fel az üzem sofôrje ellen, a meghallgatáson kívül más intézkedés vele szemben nem történt.

Sutcliff azzal próbálta magyarázni a gyilkosságokat, hogy egyszer temetôben jártában egy sírból hangokat hallott, amely felszólította ôt a prostituáltak kiirtására.

A perre soha nem látott érdeklôdés mellett került sor. Talán a vádlottnál is nehezebb volt a — huszonnyolc éves tanárnô — feleségének, valamint az ugyancsak jelenlevô idôs apjának a helyzete.

A tizenkét esküdt aztán Sutcliffet bûnösnek találta a következô nôk ellen elkövetett, illetve megkísérelt támadásokban: Anna Rogulskyj, Olive Smelt, Wilma McCann, Joan Harrison, Emily Jackson, Marcella Claxton, Irene Richardson, Patricia Atkinson, Jayne McDonald, Maureen Long, Jean Jordan, Marilyn Moore, Yvonne Pearson, Vera Millword, Josephine Whitaker, Barbara Leach, Marguerite Walls, Upadhya Bandara, Theresa Sykes, Jacqueline Hill, és halálbüntetés híján életfogytiglani börtönre ítélte.

A sors keserû fintora, hogy utolsó áldozata az egyetem elvégzése után a börtönbôl szabaduló rabok gondozásával akart foglalkozni.