— Ön, aki kiváló ismerôje a kérdésnek, hogyan határozná meg: mi a kriminológia? Miért kell tanítani ezt a különös, érdekes tantárgyat? Miben különbözik ez a tudományág a rendôrségi esettanulmányok világától, a kriminalisztikától mint gyakorlati vetülettôl?

— A kriminológia és a kriminalisztika két eltérô bûnügyi tudomány. A kriminológia magyar elnevezése bûnügyi kóroktan, tehát a bûncselekmények okait tanulmányozza. A kriminalisztika kimondottan gyakorlati ágazat. Technikai eszközöket igénybe vevô, a bûncselekmények felderítésére szolgáló tudomány. Különleges eljárásai folytán kénytelen a fényképezéstôl a legmodernebb lézersugaras felderítési módszerekig mindent alkalmazni. A kriminológia nemcsak a bûncselekményekkel, hanem a bûnözéssel is foglalkozik. Statisztikai vonatkozásban közelíti meg a jelenséget, ami persze nem azt jelenti, hogy a bûncselekménnyel és a bûnözôvel nem törôdik. Ez utóbbi az ún. klinikai esettanulmány.

A kriminológia és a kriminalisztika nem volt mindig elkülönítve egymástól. A köztudatba a kriminológia gyûjtônév alatt a kriminalisztika is bevonult. A késôbbiek folyamán tudományosan elválasztották a két területet.

— Mikor következett ez be?

— A 19. században. Egy osztrák vizsgálóbíró használta elôször a kriminalisztika kifejezést. Az azonban továbbra is nyilvánvaló, hogy a kriminalisztika és a kriminológia kölcsönösen feltételezi egymást. A bûncselekmények felderítésénél a kriminalisztikának van elsôdleges szerepe, míg viszont a bûncselekmények eredetére, okaira a kriminológia mutat rá. Amikor azt tanulmányozzuk, mi a kauzális összefüggés bizonyos társadalmi szerkezetek és a bûnözés között, milyen befolyást gyakorolhatnak ezek a szerkezetek a bûnözésre, akkor a kriminológiából kell kiindulnunk. A társadalom szerkezete és a bûnözés közötti összefüggés már az antik világ filozófusainál is fontos témaként jelentkezik (Platón, Szophoklész). Gondoljunk az Antigonéra vagy az Oidipuszra!

— Ezek lennének az elsô esettanulmányok?

— Itt jelenik meg az összefüggés keresése a társadalom és a bûnözés között. Rájöttek arra, hogy a bûnözés elôbb létezett, mint a jog. Nem az állam által kialakított jogra gondolok, hanem a szokásjogra. A bûnözés végsô soron hozzájárult magának az erkölcsnek a kialakulásához is.

— Ebbôl olyanfajta következtetés vonható le, miszerint a bûn hiánya azt eredményezné, hogy nem alakulna ki egy bizonyos pozitív társadalmi magatartás?

— Ez a fokmérô negatív része. A pozitív jelenség az, hogy volt valami, amivel össze lehetett hasonlítani a jelenséget. A kriminológiának a jelentôsége éppen abban rejlik, hogy megérteti a bûnözést, ennek keletkezését, történelmi változásait. Miért szükséges a kriminológia? Azért, mert a megelôzést szolgálja. Hogyan teszi ezt? Majdnem harminc elmélet létezik. Ezek a bûnözés okait kutatják.

— Melyek a legfontosabb elméletek?

— Ezt a harminc elméletet három nagy kategóriába lehet besorolni. Az elsô lenne a társadalmi vonatkozású elméletek köre. A bûnözés eredôit a társadalomban keresik. A második csoport elméletei a biológiai vetületeket helyezik elôtérbe. A harmadik a pszichológiai vonatkozású elméletek csoportja lenne. A modern, "divatos" kriminológiai nézetek némelyike említésre méltó. Széles körben elterjedt a szubkultúraelmélet. Ennek az a lényege, hogy egy fiatal, feltörekvôben lévô csoport, amely a társadalmi bekapcsolódás lehetôségeit nem látja, a meglévô, emberileg elfogadott kultúrával szemben egy más elméletet vall önmaga igazolására. Önmagát erkölcsileg lefedi, választ ad arra, miért követ el bûncselekményt. Igazolja tetteit. Az Egyesült Államokban külön a szubkultúrára vonatkozó megelôzô intézkedéseket alakítottak ki. Miért súlyos a szubkultúra? Például azt hirdetik, hogy nem bûn, ha elvesszük valakinek a holmiját. Olyan erkölcsi-kulturális szempontot fogadnak el, olyan nézetet vallanak, amely a fennálló társadalmi renddel szemben retrográd jellegû.

— Hasonló jelenséget tapasztalhattunk a kommunizmus ideje alatt is, amikor azzal az indokkal, hogy az állam keveset fizet a munkáért, a munkások ellopták az államtól, ami "ôket illette". Anélkül hogy tudtunk volna errôl, anélkül hogy kimondtuk volna, szubkulturális társadalmi rendszert építettünk ki/fel?

— Ennek a gyökerei mai napig léteznek, és a társadalom legmélyén élnek. A szubkultúraelmélet az uralkodó kulturális rendszertôl eltérô jellegû. Miért alakult ki? Elsôsorban azért, mert az "alsóbb társadalmi rétegek" ifjúsága nem tud magának státust teremteni a hagyományos társadalmi intézményrendszerben, és éppen ezért elutasítja a "felsôbb társadalom" céljait és normáit. Mindezt igazságtalannak tartja, mivel egyenlôtlen feltételeket teremt. Elônyben részesítik a munkakerülést, az erôszakot, a vagyontárgyak vandál rongálását stb. A legnagyobb veszély viszont abban rejlik, hogy az ilyen fiatalok erôteljesen kötôdnek hasonló sorsú barátaikhoz, akiktôl esetenként megtanulhatják, hogyan kell bûncselekményt elkövetni. A szubkultúra kialakulását persze rengeteg dolog befolyásolhatja. Egyik elmélet arra épül, hogy a bûnözés a tanulásra vezethetô vissza. Egymástól lesik el, majd bûnözôkké válnak az emberek. Látják, hogy a másik lop, csal, és megtanulják, hogy "így is lehet". A megengedés önvédô folyamatot indít el. Mindennél jóval érdekesebb azonban a pszichoanalitikus elmélet. Ez a freudi pszichoanalízisre vezethetô vissza — jólehet Freud sohasem foglalkozott magával a bûnözéssel. Az elfojtott indulatok, ingerek a normális társadalmi magatartást erôszakos tettekké alakíthatják át. Ha az "ego" vagy a "szuperego" nem elég erôs, hogy az indulatokat leszorítsa, akkor megjelenik a bûnözés.

A kriminológiában különös színfoltot képez az ún. jóléti bûnözés. Az idôk hosszú során a szakembereket rendkívüli érdeklôdéssel töltötte el a kérdés, hogy miért követnek el olyan emberek is bûncselekményeket, akiknek nem volna szükségük megtenni ezt. A marxista elméletgyártók ragaszkodtak ahhoz, hogy a bûn oka teljes egészében gazdasági jellegû. A bûnözést gazdasági hiányérzetbôl vezették le. Tehát azért lopok, mert éhes vagyok, vagy mert nincs cipôm. Igen ám, de léteznek olyan emberek, akik nem a legszegényebb társadalmi réteghez tartoznak, mégis bûnözôkké válnak.

— Ez az ún. fehérgalléros bûnözés?

— A fehérgalléros bûnözést nyugodtan besorolhatjuk ebbe a kategóriába, de lennebb is mehetünk. Azt mondhatjuk, hogy a hiányérzetbôl bûntettre vetemedô emberek elsôsorban a középrétegbôl kerülnek ki. (Persze a felsô réteg tagjai közül is.) Közismert tétel, hogy a szükségletek kielégítése során újabb és újabb szükségletek lépnek fel. Egy-egy szülô mindent megad a gyermekének. Ennek néha súlyos következménye lehet. A gyermekben a — javak megszerzésének a vonatkozásában rendkívül fontos — erkölcsi határt eltörölheti. A jóléti bûnözés jellegzetes vonása éppen az, hogy nem érem be azzal, amim van, hanem mindig többet és többet akarok. Azzal, hogy mindent megadok a gyermeknek, a nevelés folyamatából eltûnik az a lehetôség, hogy megálljt tudjak parancsolni. Ezen a ponton felvetôdik a kérdés, mekkora jelentôséggel bírnak az örökletes tulajdonságok a bûnözés kialakulásásban. Erre az ún. kromoszómaelmélet ad választ. A tudósok megállapították, hogy egyes férfiaknak eggyel több kromoszómájuk van. Ez nevezték el a bûn kromoszómájának.

— Eleve úgy születnének egyesek, hogy génjeikben hordozzák a bûnt, mint egy-egy ember bizonyos örökletes betegséget? Ez kissé kétesen hangzik...

— Ez az elmélet tudományosan nem állja meg minden esetben a helyét, de százalékosan kimutatva különös jelenségre figyelhetünk fel: a bûnözôknél gyakoribb a "felesleges", a plusz kromoszóma jelenléte. Ezt az érdekes vetületet is ismerni kell, amikor a bûnözésrôl, ennek vizsgálatáról beszélünk. Ennél sokkal modernebb felfogás terméke a frusztráció tana. Az az ember, aki sok frusztráción esik keresztül, egy adott pillanatban — éppenséggel a rengeteg sikertelenség miatt — bûnözôvé válhat. Nem elsôsorban azért, hogy legyôzze gátlásait, hanem azért, hogy "megoldjon" bizonyos kérdéseket. Például egy fiatalember sikertelenül udvarol egy lánynak. A lányt elszereti más. Elôfordulhat az, hogy akár gyilkosság elkövetésére vetemedik az illetô. Létezik aztán a multifaktoriális elmélet, amely arra épül, hogy sohasem lehet csupán egy tényezôre visszavezetni egy-egy bûncselekményt, mert a bûnözésnek számos oka van. Ezek az okok biológiai (szervezeti), pszichológiai és nem utolsósorban társadalmi jellegûek lehetnek. A társadalmi okokat hangsúlyozza ki például Durkheim. Az öngyilkosságról szóló híres könyvében azt írja, hogy a társadalom felelôs az öngyilkosság miatt. Nincsenek öngyilkosságra predesztinált egyének, hanem a társadalom készteti az egyént élete eldobására.

— Manapság Durkheim nézeteit elég sok szakember kifogásolja vagy legalábbis szkepticizmussal szemléli. Ô olyasmit is állított, hogy az év bizonyos szakaszaiban nagyobb az öngyilkosságra való hajlam...

— Statisztikákkal támasztotta alá ezt, sôt nemcsak az évszakokra vonatkoztatva, hanem területileg is megvizsgálta az öngyilkosság kérdését. Azt hirdette, hogy a meleg égöv bûnözôi inkább az ember ellen elkövetett bûntettek felé "vonzódnak", míg északon a vagyon elleni bûncselekmények a gyakoribbak. Ez érthetô, ugyanis északon a hideg hosszabb ideig tart, ott a megélhetés gondjai gazdasági vonatkozású kérdéseket vetnek fel. A meleg égöv az emberben a legbelsô ingereket ébreszti fel. Ezért gyakoribb délen a szexuális bûncselekmény.

— Mi "hol állunk"? Hol a helye ebben a képletben Romániának? Ez az ország se túl meleg, se túl hideg. E tekintetbôl valahova középre helyezhetjük Romániát?

— Nálunk mindkét rész megtalálható. Igen, valahol középen helyezkedünk el.

— Ön szerint végsô soron Durkheim minden állítása, feltételezése ma is megállja a helyét?

— Ô mondta ki azt, hogy a bûn a társadalom szerves velejárója. Most már tapasztalatból tudhatjuk, hogy nincs bûn nélküli társadalmi berendezkedés. Régebben azt tanítottuk, hogy a bûnözés átmeneti kategória, ami az állam elhalásával el fog tûnni. Erre vonatkozóan véleményt mondani nem tudok, mert nem éltem meg az állam elhalását, viszont az arrafelé vezetô útból egy darabot rendelkezésünre bocsátottak. Hirdettük azt, hogy a szocializmus útján haladunk, és egyre kevesebb a bûncselekmény, de ez a "bravúr" a statisztikák tudatos meghamisítása által történt. Hosszú idôn keresztül a törvényszéken dolgoztam, ahol többé-kevésbé alkalmam nyílt a statisztikai adatok megismerésére. Láttam, mennyire titkosan kezelték ezeket. Nekünk, akik ott dolgoztunk, nem volt szabad bemennünk abba az irodába, ahol összesítették az egy megyére vonatkozó bûnügyi statisztikákat... A számok összeadását Bukarest végezte el! A végcél olyan statisztikai adatok elôállítása volt, amelyek azt mutatták volna, hogy a bûnözés csökkenôben van. Most, hogy az egykori valós statisztikai adatok napvilágra kerültek, ennek a folyamatnak épp az ellenkezôjét tapasztaljuk. Az átmeneti korszakban, amikor újabb és újabb bûncselekmények jelennek meg, a mutatók állandóan negatív irányba lengedeznek. Éppen ezért a kriminológia arra a tételre épül, hogy nincs és nem is lesz bûn nélküli társadalom. Viszont mindent meg kell tenni azért, hogy a bûncselekmények száma csökkenjen.

— Hogyan járulhat hozzá a kriminológia a jelenség háttérbe szorításához, a bûncselekmények számának csökkenéséhez?

— Generális és speciális prevencióval. A megelôzés alapvetô kérdése a következô: azért büntetünk-e, mert valaki elkövetett egy bûncselekményt, és ezt meg kell torolnunk, vagy azért büntetünk, hogy máskor az illetô ne kövessen el bûncselekményt? A hangsúlynak azon kellene lennie, hogy azért büntetünk meg valakit, hogy a jövôben ne kövessen el újabb bûncselekményt. Ez egyben a speciális prevenciót jelentené. A generális prevenció feladata viszont az egész társadalom figyelmét felhívni arra: vigyázat, nem szabad!

— Vonatkoztassuk az egyénre a megelôzés ezen módszerét! Azt állítjuk, azért büntetünk valakit, hogy ne kövessen el ismét bûncselekményt, és bezárjuk egy zsúfolt börtönbe. Ismerve az általános börtönviszonyokat, ön szerint ez a prevenciós elmélet hatékony gyakorlattá válik? Egyáltalán mûködik-e, mûködhet-e, avagy a börtönben az elítélt sokkal megátalkodottabb bûnözôvé válik?

— Nagy általánossággal állíthatjuk, hogy a börtönnek nincs javító jellege. Ott az elítélt tovább romlik, sohasem javul...

— Ezek szerint a megelôzés mint "megoldás" érvényét veszti. Vagyis elméleti szinten marad...

— Igen, mindez csupán elmélet, mégis ezt kell alkalmazni. Pillanatnyilag nincs jobb megoldás. Talán arra jó, hogy izoláljuk, kiszûrjük a társadalomból a deviáns egyéneket. Ideig-óráig persze. Ennek kapcsán említeném meg, hogy Romániában a kriminológiát hosszú ideig nem kedvelték a hatóságok, nem taníthattuk. 1960-ban jöttek rá, hogy mégiscsak hasznot lehetne húzni belôle a társadalom számára. A szocialista tábor országai azt vallották, hogy a bûnözés nem más, mint régi kapitalista tudatmaradvány. Ezt lehetett ugyan hirdetni egy ideig, de megjelent az új generáció, s ennek a generációnak semmi köze nem volt a kapitalizmushoz. A fiatal korcsoport viszont még jobban bûnözött, mint az elôtte járó... Akkor döbbentek rá pártberkekben arra, hogy ezzel a kérdéssel komolyan kellene foglalkozni. Látván ezt a sok fiatal bûnözôt, úgy érezték, valamit tenni kellene. Megszületett egy érdekes román elmélet is a bûnözés okairól. Kitalálói kimondták, hogy bûnözôvé akkor válik valaki, hogyha a kiváltó okok erôsségét nem tudja kellôképpen befolyásolni az erkölcs és az állampolgári öntudat. Nesze semmi — fogd meg jól! Az okokat nem határozta meg ez az "elmélet".

— Ön átmeneti korszakról beszélt. Ennek az eléggé hosszúra nyúlt átmenetiségnek jellegzetes szociológiai vetülete a sajtó agresszivitást szállító igyekezete. Az írott és a sugárzott médiában megszokott jelenséggé vált, hogy fô helyen egy-egy gyilkosság, valamilyen súlyosabb bûncselekmény áll. Az az érzésem, a nézô, az olvasó már el is várja, hogy ilyesmivel "bombázzák". Mi ennek a megdöbbentô népszerûségnek a társadalmi oka? Miért habzsolja a hírfogyasztó a vadabbnál vadabb esettanulmányokat? Miért kell egyre több vért és gyilkosságot, patologikus esetet látnia, olvasnia?

— Általános emberi tulajdonság, hogy érdeklôdéssel fordulunk a megrázó események felé. Embertípusa válogatja, hogy az események milyen fajtája érdekli inkább. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az emberek többségét mindenkor foglalkoztatta és foglalkoztatni fogja a szenzáció. Az ember érdeklôdést mutat az iránt, ami számára nem mindennapi, így aztán a bûnözés olyan területté válik, amelyre többé-kevésbé mindenki kíváncsi. Sajnos a tapasztalat nem azt mutatja, hogy a híradók agresszivitása pozitív hatást gyakorol. Kevesen okulnak a látottakból-hallottakból, annál többen azok — s fôleg a fiatal nemzedék tagjai közül kerülnek ki —, akikre erôteljes negatív hatással lehetnek ezek a tények. A bûnfeltárás fogyasztása részben kuriózum kérdése. Az ember azért olvassa el egy gyilkosság történetét, mert érdekes. Az esettanulmányozásokba kapcsolódik be nagyon érdekes módon a bûnözô személyiség fogalma.

— A passzív befogadástól hogyan juthat el a szemlélô oda, hogy aktív deviáns egyénné válik? Említette, hogy a kommunizmus ideje alatt "megszépítették" a statisztikai adatokat — ami hibás lépés volt. Most kendôzeltenül mindent (még azt is, amit nem kellene!) a nép elé állítanak. Ez talán még rombolóbb hatású... Hogyan befolyásolja a fogyasztó pszichológiáját az egyre megszokottabbá váló agresszivitás cenzúrázatlan tálalása?

— Eljuthat oda, hogy maga is bûnözôvé válik. A személyiség struktúrája visszavezethetô néhány lényeges elemre. Az elsô az, hogy állandó készenléti állapotban leledzik az illetô valaminek a befogadására. Ez lehet vagy a jó, vagy a rossz. Megjelennek a törekvések, a célkitûzések, s ehhez járul hozzá a jellem. Az általános beállítódás mindig a jellemtôl függ, attól, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezünk. Az erôs akaratú egyének semmiféle külsô erô hatására nem változtatják meg jellemvonásaikat. A gyenge jellemûek könnyen megváltoztatják magatartásukat. Ugyanilyen lényeges elem a vérmérséklet. Ez adja meg mindennek a dinamikáját. A vérmérséklet határozza meg, mikor és hogyan cselekszik valaki. A túlzott vérmérsékletûek azonnal reagálnak. Felpofozzák ôket, visszaütnek. Más nem teszi meg ugyanezt.

— Milyen a személyiség és a bûncselekmény közötti kapcsolat?

— Tudományosan háron csoportba szoktuk sorolni a bûncselekményt elkövetô személyeket. Bûncselekényt elkövethetnek csábító alkalom folytán, konflikusok miatt vagy indulatosan. Az indulat által diktált bûncselekmény kevésben különbözik a konfliktuálistól, csak az elkövetés módja másféle. A konfliktus feloldásának a terjedelme is lényeges. Az indulat hatása alatt elkövetett bûncselekményt hirtelenség, gyorsaság jellemzi. A tettes azonnal reagál. Kocsmai verekedés stb. Ezek az alkalmi bûnözések, ezeket a kis bûnözôk követik el. Létezik azonban ún. konok bûnözô is. Az ô esetében — szemben az alkalmi bûnözôkkel — a bûnözés mindig a személyiség belsô logikájából következik. Említésre méltó a habituális, vagyis a lelki alkatra épülô bûnözôk kérdése. Az énjük, az egójuk általában gyengén fejlett. Irreális világban élô személyiségek. Érzelmi vonatkozásban szoros kapcsolatuk a külvilággal nincs. Agresszív indulatok jellemzik ôket. Kifelé minden belsô lelki megnyilvánulásukat agresszió kíséri. Az antiszociális állapot összefonódik egy pszichológiai vonatkozású kérdéssel. Az ilyen tettest pszichotikus bûnözônek nevezzük. Kétfázisos emberek. Két énnel rendelkeznek. Eufóriás tüneteket teljesen borongós állapotok váltanak fel, és ennek feloldására követik el tettüket. Az antiszociális jellemû kriminális egyéneket általában neurotikus és normális bûnözôknek szoktuk nevezni. A normális bûnözôk énje viszonylag jól mûködik, de a nevelést biztosító erkölcsi énjük gyenge. Gondolok itt a gyári szarkák esetére: hazafelé menet elviszik a gyárból a kalapácsot...

— A bûnösök részletes osztályozása után hogyan rangsorolhatnánk magát az elkövetett cselekményt, a bûnt? Nyilvánvaló, hogy a laikusnak a kriminológia elsôsorban a gyilkosságot juttatja eszébe, azonban a "választék" bôségesebb. Ön arra is figyelmeztetett, hogy a "gyilkosság" meghatározást csupán a mindennapi szóhasználatban tarthatjuk elfogadhatónak. A kriminológiai szaknyelvezetben nincs ilyen kifejezés, csupán "emberölés". Mi nyilvánítható a tudomány és mi a jog álláspontja szerint kriminális tettnek?

— A tudomány esetében, eltérôen a büntetôjogi megközelítéstôl, a terület tágasabb, ugyanis a kriminológia már a szabálysértést is bûncselekménynek tekinti. Minden erkölcsileg kifogásolható tettet bûnként könyvel el. A büntetôjog viszont csak azokra a kérdésekre fektet hangsúlyt, amelyeket a törvény kifejezetten bûncselekménynek tekint. Ami a bûncselekményeket illeti, két nagy kategóriáról beszélhetünk; a szándékos és a gondatlanságból elkövetett bûntettekrôl. Kriminológiai szempontból mindkettônek óriási a jelentôsége. Rájöttek arra ugyanis, hogy a gondatlanságból elkövetett bûncselekményeknek is komoly kriminológiai háttere van. A szándékos bûncselekémény esetében a tudati és akarati elem szerepe döntô. A tettes kívánja a tett elkövetését, akarja, nem tesz ellene semmit. A gondatlan elkövetô viszont nem látja elôre, mi lesz tettének a következménye. Elôfordulhat, hogy bízik az ügyességében. Megengedett országúti sebesség 80 km/óra. Bizonyos fékezési távolságokat még be lehet tartani. Az illetô 120 km/órás sebességgel robog, mondván, hogy ô máskor is vezetett ilyen sebességgel. Lelép valaki a járdáról (nem az átjárón), és emberünk elüti. Ô nem akarta a bûncselekményt. Viszont egy lopás esetében, amikor a tolvaj belopakodik a kiszemelt házba, elôre látja tettének következményét, és azt akarja is. El akarja tulajdonítani a tárgyat.

— A tett elkövetése kapcsán egészen más jellegû tettrôl szeretném faggatni. Ön miért választotta ezt a szakmát, ezt a tudományágat?

— Eddig nem is elmélkedtem túlságosan arról, miért választottam a kriminológiát. Nekem ezt kellett választanom. A Bolyai Tudományegyetemen kriminalisztikát oktattam. Amikor az egyetemet felszámolták, áthelyeztek az igazságügyminisztériumba. Azzal bíztak meg, hogy szervezzem meg Kolozsvárott a Kriminalisztikai Intézetet. (Nem kriminológiai!) Ennek volt a feladata a törvényszéki szakértôi vélemények elkészítése. Írásokat elemeztünk, akták hamisítására derítettünk fényt, lôfegyvereket vizsgáltunk meg stb. Az intézetet harminc-valahány éven keresztül, egészen nyugdíjazásomig vezettem. 2500-nál több szakvéleményt készítettem. Leggyakoribb az írásszakértôi vélemény volt. Aláírásokat, névtelen leveleket, hamisított szerzôdéseket vizsgáltam meg. Azonban sohasem tudtam lemondani a tanításról. Annyira szerettem a didaktikai munkát, hogy minden vágyam az volt, bárcsak ismét visszakerülhetnék a katedrára. Amikor Váradon megnyílt a Sulyok István Református Fôiskola, nyugdíjba vonultam, és tanítani kezdtem. Azóta is ott vagyok, habár most már nem jogászokat oktatok, mert a jogi kart feloszlatták. A diakónia szakon bevezették a kriminológiát, úgy gondolva, hogy azon a területen, ahol a hallgatók tevékenységüket a jövôben ki fogják fejteni, a megelôzés módszereinek az ismerete nagyon fontos. Ezek a diakónusok társadalmi munkások lesznek. Mint társadalmi munkásoknak fô feladatuk lesz a reszocializáció, vagyis a börtönviselt személyek társadalomba való újbóli beilleszkedését kell elôsegíteniük.

— Hosszú pályafutása során mi volt a legnagyobb sikerélménye, illetve mit nem tudott megvalósítani?

— Aki dolgozik, az vét is. Voltak melléfogásaim. Nem kellô alapossággal elvégzett munkák is elôfordultak. Szerencsére úgy mûködött a rendszer, hogy a mi munkánkat Bukarest felülvizsgálta. Aki tudta, hogy vétett, az nem hagyta az igazát. Például ha gyenge az írásminta, akkor gondok akadtak.

Voltak azonban olyan esetek is, amikor úgy éreztem, hogy hozzá tudtam járulni valamivel az igazság kiderítéséhez. Egy dologra mindig vigyáztam: inkább száz olyan ember legyen, akit bûncselekmény elkövetésével gyanúsítunk, de ne ítéljünk el ártatlanul senkit. Minden este nyugodt lelkiismerettel feküdtem le.

— Mi volt a legszenzációsabb megoldott esete?

— Mai szemszögbôl nézve talán egy szovátai gyilkosság volt a legérdekesebb. Ennek a megoldásához a magam módján én is hozzájárultam. Egy szovátai családban az iszákos férj szinte naponta bántalmazta feleségét. Fia egy adott pillanatban megsokallta apja édesanyjával szembeni magatartását, s míg az anya dolgozott, a részegen alvó férfit megölte egy konyhakéssel. A fiú (16—18 év körüli ipari középiskolás gyermek), miután megölte, feldarabolta az apját, és két bôröndbe tette a holttestet. A nagymama udvarán volt egy libaúsztató tavacska, oda dobta be a "csomagot". Anyja semmit sem vett észre. Néhány nap múlva aggódni kezdett a férfiért. Negyedik vagy ötödik nap egy írás "érkezett" címükre: "Ezt a levelet Nyugatról küldöm, és értesítelek benneteket, hogy amikor anyagilag megerôsödöm, akkor gondoskodom rólatok is." A levélen nem volt bélyeg... Összehasonlítottuk a férfi írásával; nem ô írta. Írásmintát vettünk az ismerôsöktôl. Szûkült-szûkült a kör, végül elértünk a gyermekhez. Következett a tárgyalás, aztán tavasszal megtalálták a tetemet is.

— Ez még mai viszonylatban is elég durva történet... reméljük, kielégítettük az olvasó mohóságát.