...az emberiség számára többé nem az a legfontosabb feladat, hogy új utakat keressen a további tudásfelhalmozásra. Sokkal inkább azt kellene tudnia, hol keresse a választ azokra a kérdésekre, amelyekre már valahol, valamikor megtalálták és leírták a választ."
DOUG ENGELBART

Az Internet jött, látott, és gyôzött, de nyilvánvaló, hogy az Interneten található információk elenyészô hányada lehet olyan, ami valóban érdekelheti az embert. Valamikor azt a jelmondatot hallhattuk, hogy a tudás fegyver, ma azt mondhatjuk, hogy az információ hatalom. A természeti népek "ôstudása" arra vonatkozott, hogy a természetet nem szabad pusztítani, nem szabad az ember—természet rendszerbôl az egyensúly megbontásával kilépni. Ezt talán el is lehet fogadni olyan kiindulópontként, amely azt a cselekvési normát határozza meg, aminek alapján eldönthetjük, mi van a közvetlen destrukción innen, és mi van azon túl. E normák — ha nem is szolgálhatnak minden cselekedet etalonjául — legalábbis letiltják a közvetlenül és nyilvánvalóan életellenes cselekedeteket. Erre vonatkozik a "Ne ölj!" és a "Ne tedd tönkre a természetet!" parancsa. [...] A Világháló cenzúrázása, a hozzáférhetôség korlátozása csakis ilyen alapon igazolható: letiltható mindaz, ami erôszakra, megsemmisítésre vonatkozik. Így jutunk el egy olyan lefelé "lehatárolt" értékrendhez, amely arra utal, hogy egy bizonyos minimumon (tízparancsolaton) felül minden értékválasztás megengedett és tolerálható. Olyasmi ez, mint egy különlegesen kreatív elme által kitalált világméretû szociálantropológiai kísérlet. Kösd össze az embereket úgy, hogy bármikor kapcsolatba léphessenek egymással, földrajzi helyüktôl függetlenül, de érintkezésük egyetlen eszköze az írás lehet — és figyeld meg, mi történik. Vajon kialakulhat-e ebbôl valamiféle társadalom? Ha igen, hogyan mûködik? Érvényesek-e rá a "valódi" társadalom törvényszerûségei? És a legfontosabb kérdés: milyen kapcsolat, viszony van a valódi" és a kibertársadalom között? Vajon nem fenyeget az a veszély, hogy az emberek "kivándorolnak" Kibériádába?

Információs dzsungellé [...], furcsa, lényszerû organizmussá kezd válni az Internet. A múltunkat a körénk felhalmozott tárgyakkal jelezzük magunk számára. Az Interneten egyre nehezebben találjuk meg a múltat. Élô, mert naponta változik, de csak jelen ideje van, nincs történelme, nincs múltja, mert nincs másolata. [...] Az Internet jött, látott, és gyôzött. Értelmetlen az eredeti és a másolat megkülönböztetése, hiszen tökéletesen egyezik a kettô. [...] Minden operációs rendszer alapparancsa a copy mûvelete, a digitális világ lényegi eleme a másolás (egy billentyûleütés kérdése az egész). Amikor a hálózaton lekérünk valamit a képernyônkre, akkor tulajdonképpen egy másolatot kapunk a világ valamelyik számítógépérôl elkért információról, amit elmenthetünk magunknak, ami már a miénk. [...] Nagyon nagy elhatározás kell ahhoz, hogy a copyright kérdését egy szigorú nemzetközi kooperáció révén meg lehessen oldani. Addig is a copyright helyett marad a következô: Copy? Right! Azaz csak másolj nyugodtan!

Nyilvánvaló, hogy az Interneten található információk elenyészô hányada lehet olyan, ami valóban érdekelheti az embert, [azonban] olyan gyors a fejlôdés, hogy nem merünk megszabadulni bizonyos ismeretektôl, amelyek eddig fontosak voltak. Például szükséges-e mindenkinek tudnia fejben számolnia? Kell-e az olvasást oly mértékben gyakorolni, hogy a regényeket mindenki elolvassa, amikor pedig filmen láthatja? Meg kell-e tanulni a csillagok alapján tájékozódni, hiszen a városi emberek alig-alig látják a csillagos égboltot? Lényeges dolgokhoz ragaszkodunk-e, amikor ezeket az ismereteket megköveteljük, vagy maradiak vagyunk? [Hiszen] nyilvánvaló, hogy az Internet jött, látott, és gyôzött. A kritikai tudat azonban nem adottság, hanem kulturális norma, amelynek elsajátítása bizonyos feltételek között történhet meg. [...] Azon a napon, amikor a tanulók az iskolán belül, a Net révén egyszerre kaphatnak asztronómiai/lógiai választ ugyanarra a kérdésre, akkor a modernitás azon projektje, amit iskolának nevezünk, komoly kihívás elé kerül.

A leírt hagyomány ugyanaz maradt, legfeljebb a befogadói magatartás, annak jelentése változott meg radikálisan. Furcsa, de [az Internetnek] mintha orális jellege lenne, mint az élô beszédnek. "A szó elszáll, az írás megmarad" helyébe jön "a bit elszállhat, a bit megmaradhat"? [...] Könnyen megjósolható — hiszen már ma látszik —, hogy a környezetszennyezés jövôbeni formája az információszennyezés lesz. Rövidebb-hosszabb idôn belül minden iskola [...] Microsoft-függô lesz [...], a Net elôtt kulturálódó — s nem véletlenül nem használom az olvasó kifejezést — tanulókról az iskola egyetlen biztos, azaz felelôsségvállalást is jelentô tudással rendelkezik, s ez a különbözô kommunikációs szoftverek halmazára vonatkozik. [De] több középiskolai tanárt ismerek, aki ahhoz teremtett lehetôséget, hogy iskolájából ne kerüljön ki olyan tanuló, aki ne tudna számítógéppel önállóan szöveget készíteni. A legjobb az lenne, ha például a szövegszerkesztést a magyar irodalom tanára tanítaná. [...] A számítógép ma már szükséges eszköz, majdnem ugyanolyan, mint a golyóstoll. Manapság azonban még az ilyen igazgatói viselkedés sem általános, aminek természetesen nem csupán szemléletbeli, hanem anyagi okai is vannak. Az 1980-as évek komoly félelme, nevezetesen, hogy a PC drámaian túltechnicizálja az iskolát, nem vált valóra még a tôlünk nyugatabbra esô, gazdag "elsô világban" sem. A PC egész egyszerûen túl drága volt ahhoz, hogy valóban teljes mélységében átalakíthassa a tudás átadásának csatornáit. A nagy fenyegetés, nevezetesen a személyiség és a személyesség átalakulása, illetve eltûnése [...] nem valósult meg. Az osztályterem továbbra is afféle kísérleti agóra maradhatott, az évszázada kiosztott lapok közül néhányat ugyan kicseréltek, de a játék a már megszokott szabályok szerint volt lejátszható.

Más kérdés, hogy az olvasás súlya az 1980-as években is tovább csökkent, s könnyû volt ezért a Big Brothert, azaz a televíziót, illetve annak összes "kistestvérkéjét", közöttük a különféle számítógépek és játékmasinák, a kis képernyôk sorozatát tenni felelôssé. [Igaz, hogy] az Internet jött, látott, és gyôzött, de nyilvánvaló, hogy az Interneten található információk elenyészô hányada lehet olyan, ami valóban érdekelheti az embert. A munkaerôpiac és a tudomány követelményeibôl való kiindulás helyett az egyéni és a helyi problémákat megfogalmazó, azokra választ keresô problémamegoldó tanulásra került a hangsúly. [...] Fontosabbá kezd válni — legalábbis a pedagógiai elméletekben — a párbeszéd (kommunikáció) és az összetartozás (kohézió), mint magának a párbeszédnek a tartalma; az "eljárás" maga fontosabb lesz, mint az eljárás eredményeként elsajátított kognitívumok rendszere... A tudományos ismeretek kb. tíz esztendô alatt duplázódnak, az elvek, a jelenségek magyarázatai átfogalmazódnak, a súlypontok eltolódnak. Bizonyos tudományágakban a tankönyvek igazságtartalma ötévenként, más ágazatokban akár évenként is felezôdik. A legunalmasabb közhely, hogy világunk hihetetlenül bonyolulttá vált. Az információkat feldolgozó rendszereink jóval egyszerûbb körülményekre vannak "méretezve". Ki-ki szakértelmétôl, érdeklôdésétôl és ítélôerejétôl függôen világunk kisebb-nagyobb, de mindenképpen körülhatárolt szeletében képes csak tájékozódni. Ha el kell hagynunk a biztonságos terepet, ugyanúgy cselekszünk, mint ôsünk, aki a sámánhoz fordult: keresünk egy szakértôt. [...] A legtöbb esetben egész egyszerûen arra az emberre hallgatunk, akirôl úgy véljük, hogy tudja, mit beszél. [...]

Nyilvánvaló, hogy az Interneten található információk elenyészô hányada lehet olyan, ami valóban érdekelheti az embert. Az Internet sokak szerint hasonló mértékben fogja megváltoztatni kommunikációs szokásainkat, mint ahogyan a könyvnyomtatás megjelenése tette azt egykoron. Az információkat kioldja a hagyományos térbeli és idôbeli kötöttségekbôl, és minden betáplált információt a Föld minden pontjáról gyakorlatilag bármely idôpillanatban lehívhatóvá tesz. Minden használó lehet feladó és fogadó, így gyors visszacsatolásokat tesz lehetôvé. Nem követel közvetlen és gyors válaszokat, tehát lehetôvé teszi a tetszôleges idô alatt megfontolt választ. Akkor sem vész el az információ, ha valaki egy vitába késôbb kapcsolódik be. A kommunikáció folytatólagossága akkor is biztosítható, ha valaki egy idôre megszakítja a kapcsolatot. A hálózatba kapcsolt számítógépeken elérhetô információk fizikailag ugyan szét vannak szórva a világ egész területén, a felhasználó számára mégis úgy tûnik, mintha egyetlen nagy információs bázissal lenne kapcsolatban, [s éppen ezért] a Net által okozott változásokat nehéz rangsorolni. Ez a nehézség a kihívás lényegével, azaz a struktúrák összeomlásával, az állandónak mondható együttállások, eljárások rendszerének megingásával függ össze. A tanítás — akármilyen hitvallás szerinti hagyományt is követ, akár a porosz iskoláról, akár az alternatív oktatás legszabadosabbnak nevezett szektájáról legyen szó — eljárásaiban valamilyen típusú módszerességet követel meg, amely ugyan személytelen, de éppen ezért másolható, adaptálható, azaz ismételhetô. Még az egyetlen kivétel, a mester—tanítvány viszony is rendelkezik némi rutinnal, másképpen szólva az oktatás rendszeressége valamely csatorna kiépítését jelenti. Abban a redundancia elkerülhetetlen, illetve kifejezetten jótéteménynek számít. Ezzel szemben a számítógép csak pontos kérdésekre tud válaszolni.

Vajon tudunk-e kérdezni? És egyáltalán vannak-e kérdéseink? A hálózaton való információkeresés a szokásos könyvtári kereséshez képest nehezebb. Nemcsak a megszokott, indexelt keresési módokat kell jól ismernünk, hanem értenünk kell a hálózat asszociációs logikáját is. Nagy problémát jelent a legnagyobb elôny, a gyorsaság és a mennyiség. [Mert] nyilvánvaló, hogy az Interneten található információk elenyészô hányada lehet olyan, ami valóban érdekelheti az embert. Ha nem rendelkezünk azzal a képességgel, hogy nagy tömegû információt gyorsan áttekintsünk, egy adott szövegrôl villanásnyi idô alatt eldöntsük, fontos-e, kell-e nekünk, reménytelenül elvesztünk, hiszen akkor a mennyiség a gyors elérhetôség ellenére sem elôny, csupán zavarba ejtô, a reménytelenség érzését keltô, leküzdhetetlen akadály. [Már-már motyogva feladnánk a harcot:] az Internet jött, látott, és gyôzött. Sohasem értettem, miért van sok számítógép klaviatúráján egy billentyû enter, egy másik pedig return feliratokkal, amikor mindkettôt ugyanarra a funkcióra lehet használni. [...] Azzal ugyanis, hogy belépünk (enter) az új világba (Internet/cyberspace), egyben vissza is térünk (return) a — globális és virtuális — közvetlen emberi kommunikáció univerzumába, ahol a communicatio új technikái a communitas praxisában kínálnak — eddig sohasem látott — új lehetôségeket.

Ha elfogadjuk azt a tézist, amely szerint a közvetítô maga az üzenet, akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy miként változtatja meg a tudásról alkotott elképzelésünket a nemlineáris szöveg, azaz mit üzen a hypertext? Felejteni jó, felejteni hasznos, sôt: felejteni kell. Az emberi agy felejtôképessége nagy adomány. Mennyire értékes és használható a weben található információhalmaz? E kérdésfelvetéssel gyakran az információs szemétdomb metaforát szokás összekapcsolni. [...] Nyilvánvaló, hogy az Interneten található információk elenyészô hányada lehet olyan, ami valóban érdekelheti az embert. A dolog nagyon hasonlít ahhoz, amikor elmélkedünk valamin, gondolataink csaponganak, és ezer dolog jut eszünkbe — egészen messze juthatunk a kiindulási problémától. Az interaktív kalandozás az asszociatív hálóban a felderítés izgalmának, szabadságának érzését adja. A hipertext-elv alkalmazása a hagyományos sajtóban is tetten érhetô, pl. amikor a könyvben lábjegyzetet fûznek a szöveghez (ebben az esetben is az olvasó dönt: olvassa tovább, vagy "elugrik" a lábjegyzet-hivatkozás helyére). De az sem véletlen, hogy a multimédia-világ sikertermékei között szép számban vannak lexikonok. Bizonyos értelemben a lexikon a hipertext egyik ôsalakja. A hipertextben való kóborlás szabadsága azonban nagyon is korlátozott, hiszen a felkínált lehetôségek éppúgy terelnek, mint a lineáris szöveg egyetlen iránya. Csak éppen az összefüggések mosódnak el. [...] A hipertext nem segíti azon képességünk fejlôdését, hogy az információkat struktúrákba rendezzük, hogy különbséget tegyünk a fontos és a lényegtelen között, hogy fogalmainkat hierarchikusan építsük fel. A hipertext nagyszerû dolog, ha pontosan tudjuk, mit akarunk, vagy ellenkezôleg, idônk és kedvünk van valamilyen témában meghatározott cél nélkül kóborolni. De veszélyesnek, sôt lehetetlennek tartom azt az elképzelést, hogy egy tapasztalatlan növendék vezetés, orientáció nélkül ilyen jellegû virtuális könyvekbôl építse fel a tudását, [mert] a hypertext olyan elektronikus — tehát monitorra íródott — szöveg, amelyet nem csak egy irányban lehet olvasni. Tulajdonképpen nem is olvasni kell — ha az olvasás passzív befogadót feltételez —, hanem irányítani. Minden elolvasott szövegrész után ki kell választani a következô elolvasni kívánt szövegrészt, mert a szövegrészek többféle logika alapján is sorba rakhatók. [...] Nincs fôszöveg, nincs vezérvonal, és akár mi magunk is beleírhatunk a már meglévô szövegrészekbe. [...] A hypertext a kanonizált befogadói attitûddel szemben beteljesíti az irodalmi mûnek (az irodalomnak mint mûnek) azt a célját, hogy az olvasó többé ne fogyasztó legyen, hanem a szöveg létrehozója. Az egymással számtalan módon összekapcsolt szövegek kölcsönösen hatnak egymásra, de egyik sem élvez elsôbbséget a másikkal szemben. Ily módon elmosódik a határ író és olvasó között, a szöveg pedig egy sohasem befejezett, képlékeny, élô, intertextuális szövetté változik.

Ezen a ponton persze felmerül a kérdés, hogy mi lesz akkor, ha a hálózatba kapcsolt egyenrangú szövegek [...] révén kikerülhetôkké válnak a társadalmi intézmények, például a formális oktatási programok által kanonizált tudásértelmezések? És az egyenrangú szövegek között mit fog jelenteni a tudás? Minek a tudását és persze kinek a tudását? Vajon tényleg az intézményesített oktatás végét hozza el a hierarchikus tudásblokk egyéni dekonstrukciója, vagy pedig csupán a tudás intézményei alakulnak át?

Az Internet jött, látott, és gyôzött. A tanulók Net elôtti tevékenységének kontrollja egy olyanfajta Big Brother Monitoring Systemet jelent, amely a legsúlyosabban érinti kinek-kinek az intimszféráját. Azaz — fájdalom — az iskola az emberi jogok tiszteletben tartásának okán nem tehet lépéseket a technológiai kontroll révén való ellenôrzésre. A mostanában kialakítandó Sulinet esetében az állam semmiféle bürokratikus eszközt nem vehet igénybe annak ellenôrzésére, hogy tulajdonképpen mire is használják az adófizetôk pénzébôl telepített rendszereket. [...] Az iskola egyre inkább a Nethez való ingyenes hozzáférés színhelyét jelentheti, semmi mást. S az Internet — az oktatás szempontjából — csak annyiban teremtett forradalmian új helyzetet, hogy az iskola már nem határozhatja meg az ismeretek forrását vagy a tudásblokk elsajátításának a sorrendjét [...], akkor persze felvetôdik a kérdés, hogy egy hierarchiától és kánontól mentes kommunikációs hálóban egyáltalán szükség van-e az iskolának — mint a formális oktatás falakkal körülhatárolt tekintélyelvû intézményének — a létére. Míg korábban a diktatúrák még azt is meg akarták szabni, mire lehetünk kíváncsiak, s azt is adminisztratív eszközökkel próbálták szabályozni, hogy konkrétan melyik munkahelyet választhatjuk, addig ma ezek a döntések nagymértékben az egyén felelôsségi körébe kerültek át. Ez természetesen egyszerre jelent felszabadulást az állami adminisztráció nyomása alól s új terheket, amennyiben nagyfokú egyéni önállóságot feltételez a döntésekben. [...] Önmagában az is értéktartalmat feltételez, hogy az egyéni kíváncsiságot vagy a tantervkészítô hatalom elôírásait tekintem-e kiinduló alapnak. [...] Szabad-e valamilyen általános pedagógiai érték alapján a tanulók döntési szabadságát korlátozni, avagy maga az egyéni autonómia lehet a nevelés elsôdleges értéke? Belátható idôn belül nem számolhatunk olyan hatalommal, amely az interaktív archívumok közötti kommunikációt globális méretekben, a hozzáféréstôl a használat szintjéig strukturálná. Amennyiben ez mégis megtörténik, akkor a globális osztályterem egyben a globális börtön felépítését is jelenti...

Az Internet jött, látott, és gyôzött. A világot átfogó, decentralizált információs hálózattal a posztmodern leépítés minôségileg új szakaszába érkezett. [...] A Világháló ugyanis képes arra, hogy óriási mennyiségû digitalizált szöveghez, képhez és matematikai jellegû információhoz biztosítsa a világméretû hozzáférést. A világ nagy könyvtárainak katalógusai, a világirodalom nagy irodalmi mûveinek eredeti szövegei, nagy kutatóintézetek kutatási közleményei, lexikonok, szótárak, kézikönyvek, teljes folyóirat- és újságarchívumok, tejes tananyagrendszerek hívhatók le. [...] Az elektronikus postával a másodperc töredéke alatt küldhetünk leveleket a Föld másik végébe. [...] Létrehozhatók iskolai és iskolaközi adatbankok, lehetôvé válik az iskolák közötti világméretû kommunikáció.

Az Internet a legtöbb diák számára olyan virtuális játszóteret jelent, amely a kommunikáció sok-sok formáját kínálja. Van, aki kizárólag az elektronikus könyvtárak adatbankjait használja, van, aki virtuális múzeumokban bolyong, és olyan is akad, aki izgalmas szerepjátékokba bonyolódik a hálózat más felhasználóival. Mindeközben döbbenentes hatékonysággal tanulnak. [...] A hálózaton barangolva a legnagyobb természetességgel sajátítják el azokat a globális, kommunikációs normákat, amelyek megtanítására a formális oktatás évekig tartó programokkal sem képes. Ijesztô, hogy a tanterembôl egyre inkább eltûnik a párbeszéd, merthogy az rendkívül idôigényes dolog. Primitív, durva nyelvet használó, leegyszerûsítetten gondolkodó fiatalok tömegei kerülenk ki (majdan) az iskolákból. Ez is egy olyan probléma, amin önmagában nem segíteni, hanem rontani fog a számítógépek rohamos terjedése, hiszen az interaktivitás távolról sem azonos a beszélgetéssel. [...]

A szülôk mellett elsôsorban a tanároké a felelôsség, hogy a jövô ne a testileg-lelkileg elsorvadt, képernyôhöz láncolódott, izolálódott információs "véglények" kora legyen. Minthogy pedig az úgynevezett informatikai társadalom, vagy a Net Age, ismét másféleképpen fogalmazva, a poszthistorikus/indusztriális/ modern társadalom oktatásra tett hatásai éppen a jelen és a közeljövô határán mozognak, ezért elkerülhetetlen az elôrejelzés/jóslás oly gyakran kellemetlen mûfaja. Sokan úgy vélik, az információs társadalomban nem lesz szükség tanárokra, vagy legalábbis szerepük teljességgel súlytalanná válik. Csupán passzív segítôi lesznek a tanulók (legyenek azok bármilyen korúak) önálló ismeretszerzésének, amelyhez a technikai feltételeket a hálózat teremtette meg. S habár a hálózatra kapcsolódók száma exponenciálisan növekszik, ez a szám még mindig csak a lakosság töredékét jelenti [...]. A hálózaton talán a kommunikációs csatornák a legnépszerûbbek. [De] félô, hogy a hálózaton sem az oxfordi angol fog terjedni — ami önmagában véve persze még nem katasztrófa, azonban a folyamatok összegzôdése nem megnyugtató. Egyre több ember mindennapjainak része az üzenetváltás a hálózaton keresztül. Mi ennek a nagy népszerûségnek az oka? A közvetlen emberi kommunikáció térben és idôben korlátokat szab lehetôségeinknek. Egy helyen és egy idôben kell lennünk, ha valakivel kommunikálni akarunk. A kommunikációs eszközökkel mindig ezt a két korlátot próbálták áthidalni. A telefon a térbeli távolságot tüntette el, a könyv mindkettôt. Már látszik, hogy az Internet minden kommunikációs eszközt be fog kebelezni, tehát nemcsak az információs, hanem a kommunikációs struktúra is egységesítésre vár.

Az Internet jött, látott, és gyôzött, [de] nyilvánvaló, hogy az Interneten található információk elenyészô hányada lehet olyan, ami valóban érdekelheti az embert. A Világháló kritikusai persze az új média számtalan ellentmondását is felsorolják. Utalnak például arra, hogy nagy bonyodalmak lehetnek a valóságos és virtuális világ között. A Világháló — bár elôsegítheti a szociális kompetenciák új formájának, a hálózati együttmûködések kialakulását — az információt szenvedélyesen, egyénileg fogyasztó elmagányosodását, elszigetelôdését is okozhatja. Az érzékelés változatos formái helyett kilúgozott, redukált világot kapunk, amelyben a tömegkultúra áruesztétikája derékelektronikus fogyasztókká szocializál bennünket. A webtévé, az interaktív tévé is több szempontból a mi kényelmünkre fog hivatkozni: "Eddig a billentyûid elôtt görnyedve kerested az információkat? Ülj a karosszékedbe, dôlj hátra, mi majd küldjük Neked, amit csak kérsz." A választás szempontjából a legfontosabb ellentmondás azonban mégiscsak az, hogy a Világháló interaktív mivolta, a megjelenés szabadsága radikálisan leépítette a kiválasztási kritériumok eddig mûködô hagyományos rendszereit.

Az Internet jött, látott, és gyôzött. A Nintendo és társai elleni érvek [...] alapos revízióra szorulnak. Nem állítom azt, hogy az elektrokalandor Mario és a Mario és a varázsló között az elôbbi éppen úgy és oly módon gazdagítja a lelket, mint a magaskultúra nagy alakjának, Thomas Mann-nak a hôse. Mindössze azt állítom, hogy a probléma nem a magaskultúra felôl nézve felismerhetetlennek bizonyult világok elítélésének a kérdése csupán. [...] A kulturális különbség éppen abban áll, hogy megannyi olyan jelenség és ismeret kerül be egyik napról a másikra az úgynevezett iskolai tudás keretébe, amelyrôl elsôsorban annyit tudunk, hogy annak gazdagsága, esetleges komplexitása, hagyománya a mi magas kulturális teljesítmények mérésére alkalmas mûszereinkkel értelmezhetetlen. Nyilvánvaló, hogy az Interneten található információk elenyészô hányada lehet olyan, ami valóban érdekelheti az embert, s az írás szegényesebb, korlátozott kifejezôerôvel bír a személyes találkozáshoz, a beszédhez képest, hiszen az információk közvetítéséhez egyetlen csatornát vesz igénybe. [...] Vizsgáljuk meg, milyen változást hozott az írott szövegek tekintetében az információs forradalom. Az információ hihetetlen bôsége és gyors hozzáférhetôsége türelmetlen habzsolásra késztet. Semmirôl sem szeretnénk lemaradni. Nincs türelmünk a hosszú szövegekhez. Sok rövid szöveget futunk át nagyjából, felületesen, és alig valamit olvasunk el alaposan. Ez a folyamat nem a hálózattal kezdôdött. A 100 híres regény és az ehhez hasonló kiadványok azt sugallják, hogy az élmény, a mû helyettesíthetô a sztorival — a tudás azonos az információval. Azonban a hagyományos oktatás elsôsorban a nyomtatott könyvre épül és arra a befogadási módra, ahogyan a nyomtatott könyvet olvassuk. A nyomtatott könyvet elejétôl a végéig el kell olvasni. Azaz megváltoztathatatlan, zárt egész. Az olvasó a cselekmény passzív követésére van kárhoztatva. A könyvbe nem tudunk beleírni, hanem mindig csak követni lehet. [...]

Ha az intézményes oktatás fel kívánja venni a versenyt a kommerciális software-piaccal, akkor a formális oktatási programoknak is olyan sokszínû vizuális környezetben kell megjelenniük, amelyben a tanuló maga választhatja ki a rendszer — vagy a tanegység — bebarangolásának útvonalát. És nem mindig tudjuk megmondani azt, hogy egy-egy kreatívabb diák az egyes ismereteket honnan szerezte, a Net általi ismeretek pedig sehol sem garantáltak (vö. a hitelesség kérdésével). Avagy egyik percrôl a másikra összeomlott az iskola egyik legfontosabb sajátossága, nevezetesen az, ha idiotizmust oktattak is falai között, hozzávetôlegesen tudtuk, ki miért és milyen elfogultságokkal, mit tanít. [...] Mégsem mindegy, hogy a diákok Szörényi Levente Web Site-járól értesülnek Kun László tetteirôl vagy éppen Kristó Gyula történészi tanulmányaiból. A jelenleg ismert keresômotorok szépen és szolgálatkészen mindegyiket a gyerekek elé szállítják, s a hitelesítés kerete az iskola lesz, amely a számítógépet adta, amely rendelkezésre bocsátotta az autoritást, azaz a gépet. S mit nevezünk valódi" tudásnak? Miként jelenik meg hatványozottan ez a probléma az Interneten? [...] Mi teszi a kanonizált tudást értékesebbé a felhasználó — nevezzük így — alternatív tudásánál? Milyen problémákat vet fel, ha a hálózaton elérhetô adatbázisokat, web-lapokat és virtuális könyvtárakat tekintjük az információszerzés alapjának? Építhetô-e kizárólag a távoktatásra a jövô iskolája? Milyen hatásokat eredményez a hálózat csatornáján át megvalósuló emberi kapcsolattartás, a hálózati kommunikáció? Hogyan tekintsünk a kibertér társadalmára? Vajon milyen lehet egy közösség, amelynek tagjai nem léphetnek egymással fizikai kontaktusba, még csak nem is láthatják egymást? Kialakulhat-e olyan kultúra, amelynek egyetlen létezési és megnyilvánulási formája az elektronikusan megjelenített és közvetített írott szó?

Az Internet jött, látott, és gyôzött [?] Nyilvánvaló, hogy az Interneten található információk elenyészô hányada lehet olyan, ami valóban érdekelheti az embert, [mert] — az Internet jött, látott, és gyôzött. [De] nyilvánvaló, hogy az információk elenyészô hányada?... Az Internet jött, látott, és gyôzött, [csakhogy...]