A görög mitológia szerint Amaltheia kecske(istennô) szarva kiapadhatatlan kincsek forrása volt. Erik Barnouw a modern ember bôségszaruját, a televíziót teszi vizsgálat tárgyává Tube Of Plenty (többé-kevésbé nyers fordításban Bôségdoboz) címû könyvében. Az olvasó elsô ránézésre lokálpatriotizmusnak érzi a mintegy mellékesen odabiggyesztett alcímet: Az amerikai televízió fejlôdéstörténete, de idôvel ráébred, hogy nem lokál-, inkább globál-patriotizmusról van szó, hiszen az amerikai televízió története tulajdonképpen maga a tévéfejlôdéstörténet, amely viszont a 20. századi tömegkultúra alakulásának tük-röm-tükre. A szerzô kíméletlen pontossággal követi a fekete doboz kanyargós útját a telefon által jelképezett értôl a digitális óceánig.

Az elsô fontos dátum 1876, amikor Alexander Graham Bell bemutatja zseniális találmányát, a telefont. Noha egyesek a tömegek manipulációjának új eszközét látják benne, a társadalom nagy érdeklôdéssel fogadja a találmányt. A látnoki fantázia azonnal nekilódul mondván, hogy ha lehetséges a hang "telegrafálása", akkor léteznie kell egy olyan módszernek is, mely lehetôvé teszi a képek továbbítását. 1879-ben a Punch írója és grafikusa, George du Maurier le is rajzol egy ilyen szerkezetet: a kép egy kandalló elôtt üldögélô párt ábrázol, amint egy teniszmérkôzést néznek a kandalló fölött feszülô képernyôn, és közben szócsövön keresztül beszélgetnek a játékosokkal.

Ám a hang és a kép frigyére várni kell még, az audio/vizuális közvetítés fejlôdése egy ideig párhuzamosan halad. 1895-ben a Lumière-fivérek feltalálják a cinéma- tographe-ot, azaz a mozit, ugyanebben az évben Marconi bemutatja a drótnélküli táv-írót, 1904-ben John Ambrose Fleming feltalálja a detektoros rádiót, 1907-ben pedig a Lee de Forest vezette New York-i Radio Telephone Company meglovagolja az éter hullámait. Az 1907-es év a bôségdoboz szempontjából is fontos dátum, hi-szen ekkor jelenik meg elôször az írott amerikai sajtóban a televízió szó mint a képek közvetítésének egyik meghatározása. Olyan nevek gyûlnek a bûvös ige köré, mint Vladimir Zworykin, David Sarnoff, Edwin H. Armstrong és Philo T. Farns-worth, megszakítás nélkül munkálkodva azon, hogy szemmel látható testet adjanak a szellemnek. Igazából azonban nem is a nevek számítanak, hanem a mögöttük álló társaságok: ATT, RCA, NBC, RKO stb. A televízió, mint annyi más 20. századi csoda, kollektív találmány, nem egyének, hanem csoportok, társaságok szüleménye.

A televíziózás elsô korszakát a lelkes amatôrség jellemzi. A telefon múlt századi bírálóinak borúlátó elôrejelzései azonban hamarosan beigazolódnak, ugyanis a kép-ernyô "mögött" álló társaságok pillanatok alatt a tömegek manipulálására alkalmas hallucinogén droggá változtatják a bôségdobozt. Ha a nagyérdemûnek identitás kell, akkor identitást kap. A mozi kitalálja a westernt, a tévé pedig hazaviszi. Érdekes, hogy noha a mozi kitalálja a burleszket és a vígjátékot is, ezek a mûfajok mégsem kerülnek "haza". Marad tehát a western magányos hôse, az egyén fehér szabadságát megtestesítô cowboy. Egymást követik a kis költségvetésû, emésztést elôsegítôen primitív, 24—48 perces, óriási népszerûségnek örvendô sorozatok: Cheyenne, Wyatt Earp, Gunsmoke, Frontier, Broken Arrow, a sor hosszú.

A mindenkori politikai hatalom is hamar felismeri az új médiumban rejlô lehetôségeket. Ha az ország vezetôi (korántsem mindig a szabadon választottak) úgy ítélik, hogy a tömegeket figyelmeztetni kell a kommunizmus ezerarcú ördögének állandó fenyegetésére (és úgy tûnik, hogy nevezettek a második világháború vége óta szinte folyamatosan úgy ítélik), akkor a nép megkapja a maga kémfilm-adagját, amelyben az ellenséget egzotikus nevû fantáziaállamok szuperkémei testesítik meg, akiket szilárdan összeköt a kommunista ideológia betonja. Az olyan sorozatok, mint a The Man Called X, The Man from U.N.C.L.E., Mission: Impossible, The Man Who Never Was szünet nélkül biztosítja a nézôk millióit afelôl, hogy noha a kommunizmus démona minden bokorban ott leselkedik, a szigorúan titkos ügynökök megmentik az amerikai Édent, sôt az egész világot Édentôl keletre, ha kell. Ami Roosevelt elnök számára még álom volt: Amerikanizálni fogjuk a világot! — az a 20. század közepére már félig realitássá vált, a bôségdoboznak (is) hála. Ezek a sorozatok, hasonszôrû társaikkal egyetemben elég korán felvetik a tévé-agresszió problematikáját. Tiltakozók akadnak ugyan szép számmal, még a parlamentben is, de rövid idô alatt elhallgattatják ôket, mondván, hogy ilyen ellenféllel szemben nem segít más, csak az agresszió.

A televízió beleszól a világtörténelem alakításába is, hiszen a bôségdobozban látható események a nézô számára magát a Történelmet jelentik. Az átlagember semmit sem tud a Watergate-botrányról vagy a Castro-ellenes merényletekrôl, amíg valamelyik tévéadó az orra alá nem dörgöli. Itt van például Amerika legnépszerûbb elnökének esete. John F. Kennedy egész választási kampánya a televíziós hadjáratnak köszönheti sikerét, pontosabban egy Robert Drew nevû úriembernek, aki kitalálta, hogy a kampány akkor lesz igazán sikeres, ha a leendô amerikai elnök mindent a televíziós kamerák elôtt csinál, elôzetes megbeszélés nélkül. E ciné vérité-s fogás meghozza a szenátornak az elnöki tisztséget. Késôbb, 1962. október 22-én az amerikai elnök televízión keresztül közli a világgal a Szovjetuniónak szóló ultimátumát, miszerint ha a szovjetek nem vonják ki Kubában állomásozó rakétáikat, az Egyesült Államok válaszolni fog a provokációra. Végül, egy évvel és egy hónappal késôbb, 1963. november 22-én ugyanaz a világ megdöbbenéssel figyeli az elsô élôben közvetített tévé-gyilkosságot: Dallasban három lövéssel meggyilkolják Kennedy elnököt.

Közben persze a televízió fejlôdése zavartalanul halad a maga útján. 1945-benArthur C. Clarke lefekteti a kommunikációs mûhold elméleti alapjait, és a tévé hamarosan elindul a világûr meghódítására. A televíziózás egén olyan nevek jelennek meg, mint COMSAT, INTELSAT, és a földgolyó körüli ûr lassan benépesül. Amerika számára kulcsfontosságú, hogy elsôként foglalja el a föld körüli pályát, mert amint Arthur C. Clarke megjegyezi, ha mi vagyunk az elsôk, akkor öven év múlva az angol lesz az emberiség nyelve (sic!).

A világûr meghódítása után egy újabb varázsszó kerül terítékre: a kábeltévé. Tulajdonképpen a már létezô adók jobb vétele érdekében találják ki, de a szemfüles társaságok pillanatok alatt virágzó üzletágat faragnak belôle. És színre lép az HBO, az ESPN, a C-SPAN, a CNN, az MTV stb. És amikor a kábeltévé szövetségre lép a mûholdas közvetítéssel, a nézô egyszerre több mint száz (!) adó boldog birtokosává válik. A húzás nagyon demokratikusnak tûnik, de voltaképpen csak a manipuláció végtelen számú variációjának lehetôségérôl van szó. Ugyanakkor a távirányíthatósággal együtt beköszönt a kapcsolgatás korszaka, a vizuális türelmetlenségé. A nézô a billentyûk segítségével létrehozza saját "mûsorát", amely sehol sem fogható, de nem is fogható fel. És ez az a kor, amelyben a tévé már nemcsak a tömegek ópiuma, hanem termék is, sôt elsôsorban az. A nézôk kegyeiért való versengésé a szó. Mindent szabad, csak nézzenek. A kitárulkozásnak ez a hajszája tovább fokozza a nézô zavarát, aki egyszerûen képtelen befogadni a vizuális információ özönét, ugyanakkor a tévénézés kényszere alatt él. Ráadásul a Warner-Apex társaság bedobja az interaktív televíziózás maszlagát is, azzal a felkiáltással, hogy szabaduljunk meg a passzív tévénézéstôl. A képernyôn megjelenik a Qube márkanév, amely mögött az rejlik, hogy a nézô (fogyasztó) kapcsolatba léphet a tévével (szolgáltató). Érdekes módon az új játékszer rövid idôn belül megbukik. Az emberek nem kommunikálni akarnak, hanem birtokolni. Ezért az akkoriban megjelenô másik technikai újítást, a videót részesítik elônyben. Az ember ezáltal az események tulajdonosává válhat, birtokolhatja a történelem menetét.

Ez az a pont, ahol Erik Barnouw 1990-ben leteszi a tollat. Mi történt azóta a globális amerikai tévé házatáján? Még több tévétársaság, még több mûhold, világhálós adók, ilyesmi. De ez már egy másik könyv anyaga.

Oxford University Press. 1990.