A televíziót nemcsak nézni lehet, de meglátni is, mûködés közben — erre tesz kísérletet a kitûnô "nyolcvanista" költôként és Dilema-szerkesztôként is ismerôs Bogdan Ghiu könyve*. Egy könyv, amely nem könyv, figyelmeztet a szerzô már a bevezetôben (Avertisment), hanem heti esszék, krónikák gyûjteménye, amelyek 1991 és 1997 között jelentek meg a bukaresti "értelmiségi lapokban", az Epocában, a 22-ben és a Dilemában. Egy kritikus tévénézô és tévélátó közérzetének, felháborodásainak és visszafogott elismeréseinek krónikájáról van szó, abban a közegben, amit a bukaresti, távirányítós televízióval kezdetben még nem rendelkezô, családos nézô "televizuális" tere nyújthat.

Távirányítós. Ez fontos. A könyv egyik visszatérô problémája ugyanis a választék, a reális alternatívák léte vagy nemléte. És — amint az egyik miniesszé pontosan kimutatja — a reális alternatívák léte olykor egyetlen távirányítón múlik. Hogy van-e annyi energiája a nézônek, hogy minden egyes reklámblokknál vagy az elôre megjósolható tartalmú és hangvételû mûsoroknál felálljon a fotelbôl, és átkapcsolja (netán: kikapcsolja) a készüléket. Vajon hol tart a távirányító készülékek számaránya országos viszonylatban? — kérdezi Ghiu 1991-ben. Kérdezhetnénk most is. Persze nemcsak a távirányító a kérdés, hanem az általa elérhetô csatornák száma is. Ghiu könyvének elsô felében — az Epocában és a 22-ben közölt cikkeiben — egyetlen adóról kénytelen írni: az RTV-rôl. Talán innen az a tisztánlátás, amellyel aztán a több választási lehetôség között is olyan jól eligazodik. (Székely János írta 1990-ben, kedves rezignáltsággal: "A diktatúra a meztelen, a leplezetlen hatalom, a par excellence hatalom: a tiszta modell. Minden más hatalom a felszín alatt, elleplezetten hordozza ugyanazokat a vonásokat, amelyeket a modell tisztán mutat fel. Úgyhogy szinte már hálás is lehetnék, amiért véges-végig diktatúrákban éltem, különben sohasem jutott volna eszembe elgondolkodni a hatalomról." A diktatúra pedig: monopolhelyzet, konkurenciahiány, lehet asszociálgatni.)

Egészen pontosan, Ghiu könyve tulajdonképpen két korszakról szól. Hiányoznak ugyanis az 1992 és 1994 közötti évek — csupán az esszényelv ide-oda ugrásai teszik lehetôvé, hogy egy-egy mozzanat mégis feltûnjön ebbôl a korszakból is, az éppen aktuálisakhoz kapcsolva. Az 1991-es év krónikái tehát az RTV-rôl szólnak, az egyik utolsó már így: "Ôk ismétlik magukat, én ismétlem magam. Hamis sztárok, részegülten egy illuzórikus hatalomtól, annak hatalmától, hogy illúziók révén vezessenek és uraljanak bennünket. Képernyôsítenek, valóság és valóság közé helyezik el magukat: magunk és magunk, magad és magam közé, közétek és ôközé. Mintha a tükörbe nézve valaki mást látnál." (91) A tévének és krónikásának ez a kifáradása, az alternatívák hiánya vezet a krónika idôleges leállásához. 1995-ben, amikor Ghiu a Dilemában újraindítja rovatát, már felváltva nézi a Tele 7abc-t, a PRO TV-t, az Antena 1-et és az RTV-t (a nyugati, fôleg francia adók mellett, természetesen).

Mit néz és mit lát (meg) a szerzô? Elôször is azt, hogy van valami, amit észre kellene venni egy jelenség mögött: "A televízió jelen pillanatban a Nagy Láthatatlan: csupán ô lát — mikor »érdekeseknek« látszunk — bennünket. Egyfajta belsô szemünkké vált, amely megvalósítja, anyag-szerûvé teszi álmainkat és rémálmainkat, várakozásainkat és félelmeinket. Ki kell lépnünk a bûvös körbôl, amelybe zárt bennünket, és végre meg kell látnunk ôt magát." (6.) A tévé: üvegszem, amelyet viselünk — mondja Ghiu —, és amely azért igazán veszélyes, mert önmagunkkal hiteti el, hogy a látással ajándékoz meg bennünket.

A tévénézô egyik tipikus — és ugyan-akkor: paradoxális — szerepe a szerzô szerint az, amit a '89-es forradalomban kellett eljátszania. Egyszerre hívták az utcára, a Tévéhez, a Rádióhoz, és kötötték egyenes adásban a képernyôhöz. Bármelyik alternatívát választotta is a tévénézô, ellenôrizhetôvé vált, tehát: kezelhetôvé. Akik az utcán voltak, azokat alig mutatta a tévé a forradalom éjszakáján, akik pedig a tévé elôtt ültek, azok azt nézték, amit mutattak nekik, pulóveres férfiakat a stúdióban.

Ghiu könyve nem kínál egységes, monstruózus képet arról, ami a tévé "mögött" van. Csupán néhány észrevételt a mûsorpolitikákról, tévéhíradókról, talk-showkról, néhány meglátást, amelyet bármely gyakorló tévénézô megtehetne, ha kellô távolságtartással viszonyul a tévémûsorokhoz. Lássunk néhányat ezek közül.

A média filozófiája, mondja Ghiu Milan Kundera nyomán, a giccs redukciós filozófiája. "A média az egész világon ugyanazokat az egyszerûsítéseket, kliséket közvetíti, amelyekrôl úgy vélik, minél többen elfogadják... Ez a közös mass-media szellemiség, amelyet a politikai sokféleség fed el, lényegében a kor szelleme" — idézi Ghiu Kunderát (68.). Leegyszerûsített világ, sokak világa, tévésorozatok világa. A sorozatok emellett egy másik sajátos igényt is kielégítenek — mondja Ghiu —, a "szomszéd", a másik ember házába, életébe való bepillantás igényét: "Ebben az esetben a tévé már nem »ablak a világra«, hanem egyszerû lyuk a falban, melyet a leselkedés «ártatlan» öröme használ ki, az a kívánság, hogy láss, anélkül hogy téged lássanak." (121.)

A nézôi szerep passzív szerep: "Kérni valakitôl valamit automatikusan azt jelenti, hogy az úr pozícióját kínálod fel neki. [...] A legautentikusabb ajándékokkal magát ajándékozza meg az ember vagy valaki az egyre kevesebb, egyre szûkebb körbôl származó »kiterjesztett énjei» közül (család, baráti kör stb.). Híreket kérünk, ahelyett hogy saját magunk híreivé lennénk. Az ese- ményt másoktól várjuk. Mások csináljanak valamit, mi csak tudjuk meg, és tapsoljunk. Nem jól van ez így." (96.) Ezt a pusztán befogadói magatartást nevezi aztán más kontextusban "a közönség nôi paradigmájá"-nak, akinek a tévében sze-replô rivális felek a kedvében próbálnak járni.

1995-ben már több csatorna között választhat a nézô. De valódi választási lehetôség-e ez? A PRO TV és az RTV közötti választás 1996-ban még hamis alternatívának tûnik: RTV nincs, mert nincs arca, koncepciója, nem tudja értelmezni a közszolgálatiságot, mondja a szerzô. Korábbról Ghiu többek között azt a mozzanatot emeli ki, amikor Iliescu elnökként az RTV és az Antena 1 riportereit hívja meg egy nyilvános interjú elkészítéséhez. Az objektivitásosdihoz lenne szükség egy "független" tévéadó meghívására? Akkor pedig miért csak egy ilyen adót hív meg az elnök? A kérdés, más gondolatmeneteken keresztül, egy újabb kérdéshez vezet: "abba a (»modernebb«) korba léptünk volna, ahol az információforrások megtöbb-szörözôdése, ahelyett hogy az objektivitás garanciája lenne, csupán a valóság végleges széthullását hozza, és a megsokszorozódásban az igazsághoz való hozzáférés reménye szûnik meg?" (172.)

És mégis: van választási lehetôség — az 1996-os választások eredménye talán a párhuzamosan létezô tévéadóknak is függvénye, véli a szerzô, és: majd meglátjuk, mondja a romániai televíziózás jövôjérôl. (Azóta úgy tûnik, javult a helyzet az RTV háza táján is, a Prima TV megjelenése pedig szintén nyereség. Vagy az RTV-igazgatói poszt körüli botrányok újabb médiaválságot jeleznének?)

Van egy másfajta olvasási lehetôség is, amelyet ez a könyv kínál: a név- és tárgymutató felôl olvasni a tévé "üvegszemét". Így aztán valóban azzá válhat a krónikagyûjtemény, aminek a szerzô utószavában kínálja: háttéranyaggá, amit a román televíziók és a román közélet iránt érdeklôdôk lapozgathatnak. A páréves szünet ellenére is kiolvasható belôle például Adrian Sârbu és a PRO TV karrierje, ahogy az ismeretlenségbôl a romániai kereskedelmi televízióvá lesz (egy 1991-es írásában Ghiu még "enigmatikusnak", teljesen ismeretlennek nevezi a Media PRO céget, amely egy filmjével szerepel az RTV-ben). Végigkövethetô belôle George Pruteanunak (és mûsorainak) az útja a Tele 7abc-tôl a PRO TV-n keresztül az RTV-be, majd a Parlamentbe (ahogy a szimpatikus, egyéni kulturális mûsort megálmodó és létrehozó "televíziós ember" felhalmozódó "szimbolikus tôkéjét" politikai tôkévé alakítja). Sok irányba figyelô, pontos, haszonnal forgatható anyag a romániai tévénézôrôl, aki családi körben nézi és kommentálja a látottakat. És — miért ne — a romániai magyar tévénézôrôl, aki román adókat (is) néz. Izgalmas lenne begyûjteni például a székelyföldi tévénézôk válaszait a Ghiu álal kitalált kérdéssoro- zatra (230.).

Mielôtt a könyv végkicsengését próbálnám összefoglalni egyetlen mondatba, egy kitérôt teszek. Egy állatmesét szeretnék leírni, a tévénézôrôl (John Fiske és John Hartley Reading Television címû könyve után szabadon). A mese így szól: A tévé különösebb segítség nélkül azt okozza, hogy az ember ül és bámul. Olyan, mint egy ragályos betegség. Vagy — itt jön az állatmese — olyan, mint egy róka, aki beszabadul egy tyúkketrecbe, és jóval több csirkét fojt meg, mint ahányat meg tudna enni vagy el tudna hurcolni. Nyilván a róka negatív hôs. Mégis, ha jobban megnézzük, ez nem a "természetébôl fakadó" gonoszság. A róka azért mészárolhatja le a csirkéket, mert a farmer olyan életformát teremtett számukra, amilyet ôk nem teremtettek volna maguknak. Többen vannak együvé zárva, mint ahányan maguktól, természeti környezetben együtt élnének. A "történelmi körülmények", amelyek a csirkék életét meghatározzák, inkább felelôsek tragikus sorsukért, mint a róka. De a nézô számára egyszerûbb a róka ragadozóösztönét hibáztatni, mint a farmer kulturálisan meghatározott csirketartási szokásait.

Az állatmese és a Bogdan Ghiu-könyv egy kérdésben találkozik. Látni akarnak, nem csak nézni. A kérdés, amit feltesznek, egyszerû: Miért?

*Bogdan Ghiu: Ochiul de sticlã. Texte privind televiziunea 1991-1997. Editura All Educational. Bucuresti, 1997.