Olyan televízióról álmodom, amely újszerû hatással legyen a nézôre: vonzza, s ugyanakkor taszítsa is ôt.

Persze elsôsorban vonzza. A televízió az emberi lét non-stop elôadása kell legyen. Egy szupersorozat hatmilliárd szereplôvel, ezek aratnak, Nobel-díjat kapnak, szerelmeskednek, testvérháború részesei, angyalokat festenek, szomjan vesznek a sivatagban, az ûrbe repülnek. Mindaz, ami jelent valamit az embernek, mindaz, ami öröm, fájdalom, felháborító vagy reményt keltô számára, mindennek helyet kell kapnia a fénylô üvegnégyszögön.

A kulturális adások sora a csábítás egyik legfélelmetesebb módja lehetne. Jelenleg ezek csak megfélemlítenek vagy untatnak, s végtelenül sajnálatos, hogy ez a helyzet. Az irodalmat, zenét, a színházat, a balettet nem azért találta fel az ember, hogy félelmet keltsen vele vagy untasson. Eredeti céljuk a kommunikálás lehetôvé tétele volt, meg hogy ünnepi légkört teremtsenek, elragadtassanak. A kulturális mûsorok jobban magukkal ragadhatnának, mint a krimik.

Az általam megálmodott televíziónak van viszont taszító ereje is. Ennek üzenete: "Megmutattam neked, mi történik hazádban s a nagyvilágban. Láttad, milyen nagy szükség van tevékeny emberekre, akik gyerekeket neveljenek, tüzet oltsanak, gátakat építsenek, harcoljanak a terroristákkal, vagy épp televíziós filmet forgassanak. Most menj, s éld igazi életed, ne ülj a végtelenségig a tévémûsorok elôtt!"

Túl sok ember ül órákig mozdulatlanul, halálsápadtan a tévékészülékek elôtt. Nem azért ülnek ott, mert vonzóak a mûsorok, hanem mert kábítószerként hat rájuk. Az eszményi televízió az, amely mágikus sötétségébe hív, de ugyanakkor ki is ûz a cselekvés reggeli fényébe.

(Megjelent a România liberã 1998. október 14-i számában)

Kántor Erzsébet fordítása