Tolnai Ottó irodalmi tevékenysége több mint négy évtizedet ölel fel. 1968-ban, amikor érettségizô diákként személyesen is megismerhettem Újvidéken, már díjazott költô volt. Elsô kritikám megírásakor, melynek elbírálásában részt vett, nem tudtam, hogy szövegemet publikálni fogja az Új Symposion, sem azt, hogy kritikus válik belôlem, és munkatársa leszek, s azt még kevésbé, hogy pontosan harminc esztendô múlva a Kossuth Klubban fogom Tolnai Ottót méltatni. Ha azt állítanám, hogy már akkor értô olvasója voltam, nem mondanék igazat. Azóta is csupán egyik olvasója vagyok, írásaim mûveinek lehetséges értelmezési javaslatai. Nyilván magukon viselik annak a hatásnak a nyomát is, melyet nem feltétlenül szövegei gyakoroltak rám. Tolnai élôbeszéde, korlátlan asszociációs képzelete, sziporkázó mûvészeti, irodalmi társításai, utalásai mélyen belevésôdnek a tudatba. A vele való együttlét közvetlenségéhez humora, groteszk látásmódja is hozzájárul. Még egy sajátos adottságát szeretném kiemelni. Ez a nagyon egyszerû emberek mentalitása iránti fogékonysága, melyben átmentôdik az archaikus korok mesemondóinak bölcsessége és epikus képessége. Tolnai Ottó különös adottsága nemcsak e hangvétel meghallásában, hanem eredeti továbbmondásában és továbbírásában áll.

Munkásságának évtizedeit tagolhatjuk így vagy úgy, sorra vehetjük mûfajait, költészetét, prózáját, esszéit, drámáit; húsz eredeti kötetét, azok idegen nyelvû kiadásait, az antológiákat, gyûjteményeket, az általa szerkesztett lapok kis könyvtárat kitevô évfolyamait — egy teljesítményében, méreteiben is impozáns mû körvonalazódik elôttünk. Szerkesztôi, fôszerkesztôi, motiváló, összefogó, szervezô tevékenysége kisebb megszakításokkal szinte máig folyamatos. 1961-tôl az újvidéki Symposion, 1965-tôl az Új Symposion, 1992-tôl pedig a veszprémi Ex Symposion példázza azokat a rendhagyó lapvíziókat, melyekben kreatív képzelete szépírói munkáinak imaginációjával mérhetô.

Tolnai mûvészetének mindez mégis, úgy érzem, inkább azt a tájékoztató, eligazító, külsôdleges burkát képezi, amivel elsôsorban a tényekbôl építkezô életrajzi narrációnak és az irodalomtörténeti anyaggyûjtésnek kell számolnia. 1994-ben Pozsonyban megjelent alternatív monografikus vázlatom tartalmazza opusának egy ilyesféle áttekintését. A vizsgálódást annak idején egy különleges esztendôvel, az 1992-es évvel zártam, amelyben Tolnai Ottónak összesen négy kötete jelent meg. A mostani szemlélôdésnek azért ez az év az egyik súlypontja, mert mintha innen lehetne megkísérelni választ adni a kérdésre: mivel magyarázható a mûnek az az egyenletes felfelé ívelése, mely a kilencvenes évekre Tolnai mûvészetét a jelenkori magyar kultúra egyik jellegzetes eseményévé avatta?

Tolnai Ottó irodalmi kezdeményezôszerepe a vajdasági magyar kulturális régió keretében, továbbá a sok kisebbségi közösség és irodalom együttélését jelentô Vajdaságban s nem túlzás azt állítani a különféle nemzeti kultúrák együttesét képezô valamikori Jugoszláviában, évtizedekkel korábban nyilvánvaló volt. A magyarországi irodalomkritika viszonyulásánál a párizsi magyar vagy a kolozsvári is elôbb mutatott affinitást iránta. Bárhogyan közelítsünk is a kérdéshez, van a magyarországi recepcióban megkésettség, s erre magyarázat is található. Az írók, irodalmárok, értelmiségiek rétege követte és becsülte tevékenységét, az ideologikus közeg személyét is üldözte — határon innen és határon túl. A régi olvasók tábora azonban sokkal szélesebb volt, mint ezt Újvidéken gondolhattuk annak idején. S ez az érdeklôdés jóval megelôzte Tolnai 1983-ban megjelent elsô magyarországi kötetét, a Vidéki Orpheuszt (Magvetô Kiadó). Akárhogyan volt is, még egy évtizednek kellett eltelnie annak a szemléletváltozásnak a lejátszódásáig, melynek megfelelôen a nem magyarországi szerzôkrôl végre méltányosan, mûvészetük értékei és nem regionális hovatartozásuk alapján kezdett beszélni a magyarországi irodalomkritika. Egy most készülô tanulmánynak például várhatóan komoly értékorientáló és átrendezô szerepe lesz a magyar irodalomnak mint regionálisan szervezôdô, többközpontú és -arculatú kulturális rendszernek az értelmezésében.

Visszatérve a négy '92-es kötethez, A meztelen bohóc óta tudomásom szerint Tolnainak Újvidéken nem jelent meg könyve. Az itt olvasható írások a magyarországi és a jugoszláviai kortárs fesztészettel foglalkoznak. A rádiós mûkritikus tárlatlátogatásai engem ismét egy sajátos közvetlenségre emlékeztetnek. Az írott beszámolók hangneme a valamikori személyes megszólalás lélegzetvételét, átszellemült s egyre zaklatott, nem egyenletes légzési technikáját idézi. Az éterbeli hangok között mindig az érintettség és személyesség különböztette meg ezt a beszédet.

A Pécsen ugyanezen évben kiadott Wilhelm-dalok, avagy a vidéki Orpheusz és a Budapesten megjelent árvacsáth hosszan érlelôdött ciklusok. A két versgyûjteménynek kiemelkedô a szerepe e költészet mai összképének megformálásban. A harmadik kilencvenkettes mû válogatás: a Versek könyve kisebb keresztmetszetet nyújt lírájából, narratív verseibôl és drámai monológjaiból. A megjelenítésre alkalmas, színpadon is elôadható szövegek, mint amilyen a Bayer-aszpirin monológ, dikciójukban, lüktetésükben alig különböznek a mondattani és gondolati ritmusnak, ám nem a versritmusnak megfelelôen tagolt mûvektôl. A gyönggyel töltött browning is ebben a kötetben olvasható. A formátlansággal való formázás az egész opusra oly jellemzô eljárása itt éppen a naplót mozdítja ki a vers, a verset pedig az esszé felé. A személyes konfesszió, a nyelvben való alapítás és létrehozás filozófiai gondolata, valamint a köznapi megnyilatkozás rendhagyó együttessé áll össze. Tolnait éppen ez a beszédmód és hangnemkeverés különbözteti meg attól a vers-, próza- vagy értekezô stílust és formakincset mereven elválasztó irodlaomfelfogástól, melybe beleszületett, és amelyben él. Az utóbbi évtizedben még kifejezettebben olyan narratív versbeszéd vált uralkodóvá, ami egyben a költészethez való rendhagyó viszonyának pontos képe is. Versnek meg elég versszerûek, elbeszélô epikának túl oldottak, s a koherens diszkurzív logikának sem megfeleltethetôk e beszédmûvek. Ezzel együtt, minden poétikai áttekinthetôséget cáfolva, különleges hatást kiváltó nyelvi megnyilvánulások. 1994-ben Az üveggolyó (Új) prózák könyve, (Kortárs Kiadó) címmel retrospektív prózakötete jelent meg Budapesten, és drámáinak elsô önálló, Végel(ô)adás (Prológus Könyvek, Budapest, 1996) címû kiadása is összefoglalásnak tekinthetô. Szinte legelsô prózai elbeszélései és folyóiratban megjelent drámaszerû mûvei is itt olvashatók ismét. A Rothadt márvány (Kijárat Kiadó, 1997) a képzômûvészeti esszé, napló, biografikus narráció közötti térben szituálható szöveg. Alcíme, a Jugoplasztika feltételezhetôen a "jugoszláviai plasztika", tehát képzô- vagy iparmûvészet konnotációit hordozza. Játékosságára, tragikomikus kétértelmûségére inkább azok figyelnek föl, akikben a valamikori spliti mûanyaggyár vagy sportegyesület nevét is felidézi.

S itt visszakanyarodhatnánk a tágabb régiót ért katasztrófa kérdéseihez, az Adria, Zágráb, Ljubljana és az Alpesek kartográfiai áthelyezôdéséhez. A Tolnai által mélyen átélt, naponta tapasztalt és feldolgozásra késztetô ezredvégi balkáni háború olyan történelmi körülmény, amely több mindennek magyarázata lehet. A fentebb föltett kérdésre mégsem hordoz választ. Helyét a modern, posztmodern, poszt-posztmodern magyar költészet viszonylatában egy másféle magatartás, a regionális értékek, korlátok és korlátozottság elleni ösztönös és kimunkált szellemi stratégiája jelöli ki. A regionalitástudatot nem elnyomni kell, hanem elmélyíteni és ezzel (az Aufhebung jegyében) meghaladni. S ahhoz sem fér kétség, hogy a formátumos alkotót a belsô transzformációra való képesség akadályozza meg a kis kulturális közösségekre jellemzô megmerevedéstôl, az önbecsülés és a kulturális önértékelés túlzásaitól. Tolnai költôi alanyainak sokat hangoztatott provincializmusa új nyelvet teremt, és felhajtó erôként mûködik. S mintha ezt ma már sem kritikus, sem olvasó nem vitatná.