— Elnök úr, érdeklik a hírek?

— Milyen értelemben?

— Olyan értelemben, hogy egy nyugati felmérés szerint csökkent az érdeklôdésünk a világ iránt. Érdekes lehet egy baleset, egy robbantás, de már unalmasak az indiai atomrobbantás vagy az elefántcsontparti választások, esetleg egy székelyföldi emléktábla avatásra felkapjuk a fejünk.

— Ez a jelenség valószínûleg annak köszönhetô, hogy ingerküszöbünk túl magasra emelkedett. Különbözô szenzációval bombázták és bombázzák az embereket a valóságos életben és filmekben, tévéjátékokban, s hogy az embereknek úgy tûnik, ebbôl elegük van. A hírekkel úgy vagyok, hogy helyzetemnél, foglalkozásomnál fogva kénytelen vagyok szinte mindent elolvasni és tájékozódni, de megmondom ôszintén, meglennék nélkülük. Mostani meg régebbi tapasztalatom is, hogy ha külföldön vagyok, és nemegyszer kerül olyan helyzetbe az ember, hogy két-három hétig nem jut hozzá hazai hírekhez, s hazajöve azt tapasztalom, hogy valójában nem történt semmi lényeges.

Egyébként magam is úgy vélem, hiába nézem a híreket, és hallgatom a tudósításokat, az csak a felszín. Lényeges döntések, alapvetô döntések, amelyek meghatározóak, azok a nyilvánosság szintjén nem jutnak el hozzánk, esetleg egyéb információs csatornán, de akkor is csak a történések egy részérôl értesülünk. Gondoljunk arra, hogy vannak olyan nagyon fontos hírek, amelyeket esetleg évekig, évtizedekig zároltak.

— Az ön számára mi a hírforrás: rádiót hallgat inkább, a tévéhíradót nézi gyakrabban, vagy az újságból értesül az eseményekrôl?

— Mind a három, de legjobban az újságokat szeretem, egyébként ha a "hivatalban ülök", sajtókivonatot is kapok, annak olvasásával kezdem a napot, és ha különösen érdekel egy-egy cikk, akkor veszem elô azt az újságot, amelybôl szemléztek.

Azért is szeretem inkább az újságot, mert a leggyorsabban így lehet túljutni a tájékozódáson. A rádiót ugyan az ember félálomban is hallgathatja, de érdekes módon a televízióval ezt már nem lehet megtenni, mert a mozgóképeknek van egy olyan különös hatása, ami arra kényszeríti az embert, hogy ha akarja, ha nem, odanéz. Ha egy társaságban beszélgetnek, és ha be van kapcsolva a televízió — mehet a legérdektelenebb mûsor —, akkor az emberek tekintetét oda vonzza. Valószínû most is, ha itt be lenne kapcsolva a televízió, oda-oda néznénk.

— Maradjunk a továbbiakbhan a televíziónál mint hírforrásnál. Milyennek találja a Duna Televízió híradóját: kiegyensúlyozott, tárgyilagos, pártatlan, amely színesen, érdekesen tálalja az információt, vagy elfogult, részrehajló, szürke, monoton hírközlônek?

— Azt gondolom, hogy kiegyensúlyozott és tárgyilagos a híradónk.

Formájában és tálalásában lehetne pergôbb, többszínû. De hát én tudom ennek az összes gazdasági — értsd pénzügyi — akadályait, és hiába szeretnék ezen változtatni, nem tudom megoldani, mert ha a követelményekhez nem tudok nyújtani, akkor a változtatás szinte lehetetlen.

— Tehát egyetértett azzal a vélekedéssel, amelyet mi szerkesztôk is vallunk: a Duna Televízió híradója akkor állja a versenyt a médiapiacon gomba módra szaporodó kereskedelmi tévékkel, ha nem szövegperceit növeli, hanem a képi megformálását gazdagítja.

— Így van. Azt szeretném, ha a Duna Televízió híradója az egész Kárpát-medence történéseinek a híradója lenne, ha "elsô kézbôl" tôlünk értesülnének az eseményekrôl az ott élôk, de ez megint csak pénz- és nem technikai kérdés. Ha Csíkszeredában, Vásárhelyen, Kolozsváron, Ungváron, Kassán és Pozsonyban volna egy fellövôállomásunk, ami saját mûholdunkra lôné fel a híreket, tudósításokat, és ezeket azonnal széjjelsugározhatnánk, vagy ugyanezen a hírláncon lehetne olyan beszélgetéseket, mûsorokat is létrehozni, amelyben egyidejû dialógust, párbeszédet folytathatna a Bukarestben vagy Pozsonyban élô politikus, kisebbségi tisztviselô, pártvezetô, és nem kellene emiatt állandóan Budapestre utaznia és beülnie a Heti Hírmondóba. De az alapvetôen pénzkérdés.

— Ugyanazok a gondjaink, mint öt évvel ezelôtt a TV indulásakor? Küzdelem a Duna TV függetlenségének fennmaradásáért, elfogadtatásáért, küzdelem a mindennapi anyagi forrás megteremtéséért?

— Különösen ez utóbbi idôszerû. Teljesen értetlenül állok egy, a napokban elhangzott javaslat elôtt, mely szerint részesedésünket a használati díjból 24 százalékról 14 százalékra kívánják csökkenteni. Ez még kétesélyes javaslat, de már a felvetése is lehangoló. És most durván fogok fogalmazni: a Magyar Televíziót, amelynek a gondját-baját és lehetetlenségét nem sorolom fel, éppen a Magyar Televíziót jutalmazzák 4 milliárd forinttal, a Duna Televíziót pedig megbüntetik, mert elvonnak tôle 1,7 milliárdot. Ugyan azt is jelezték, hogy más forrásból kompenzálják, még nem tudom, hogy honnét, de én az ilyenfajta kompenzációt valójában nem szeretem, mert akkor megint azt hangoztatják majd, és azon lovagolnak egyesek a médiában, hogy a kormány ismét juttatott a Duna Televíziónak, és ha meg is kapjuk nagy nehezen a fönnmaradásunkhoz szükséges összeget, akkor a sajtó ezt a hírt háromszor vagy négyszer megismétli azt sugallva, hogy háromszor, négyszer akkora pénzt kapunk.

— Elnök úr! Nem tart attól, hogy a különbözô jogcímen adott juttatások — érkezzenek jobbról vagy balról — azt a látszatot keltik, hogy a Duna TV kormányfüggô?

— De bizony, akkor azt mondják, hogy kormányfüggô, a kormánytól kapja a juttatásokat. Tehát én azt szeretném, hogy ugyanolyan törvényes módon és módszerekkel kapná meg a mûködéséhez szükséges összegeket, mint a másik közszolgálati televízió. És végül tudomásul kell már venni, hogy ha egy ország közszolgálati televíziót akar mûködtetni, ami kötelessége is, akkor annak a feltételeit biztosítani kell. Nem a pazarló feltételeket, ez a Magyar Televízióra jellemzô, hanem az olyan szerény, átgondolt gazdálkodási feltételeket, amelyek a Duna Televíziót jellemzik.

És akkor még nem szóltam televíziónk sajátos küldetésérôl, ami alapító okiratunkban is szerepel: alapvetô feladatunk összekötni és tájékoztatni a határon belül és kívül élô magyarokat, egy és oszthatatlan kulturális nemzeti tudatot formálni. Ez egyben azt is jelenti, hogy mi nem hasonlítunk a megszokott televíziókhoz, ezt a kezdet kezdetén elhatároztuk, ez ma is így van, továbbra is így lesz.

— A nézô honorálja-e ezt a különbözni akarást? Mit mutatnak a Duna TV nézettségérôl szóló adatok, felmérések, hiszen egy televízió hatékonyságának legfôbb mércéje a nézettség?

— Ha az erdélyi és partiumi felméréseket nézzük, azt látjuk, hogy az ottani nézôk 72 százaléka választja a Duna TV mûsorát, ezt követi az MTV-1, MTV-2. Ez a 72% csaknem egymillió magyar anyanyelvû nézôt jelent. A Felvidéken mindig fogható volt az MTV-1, de ma már jelentôs a Duna TV nézettsége is. A Délvidéken a háború kezdete éppen egybeesett televíziónk indulásával, ez megnehezítette, hogy ott ismertté váljék mûsorunk. De néznek bennünket Nyugat-Európában, Kazahsztánban, Egyiptomban, Izraelben, sôt annak köszönhetôen, hogy a hírmûsorok felkerülnek az Internetre, az Egyesült Államokban is. Rendszeres közönségtalálkozókon veszünk részt Erdélyben, a Felvidéken, a Vajdaságban, Kárpátalján. Ez nagyon fontos számunkra. Tartjuk a Duna Televízió Baráti Köreivel is a kapcsolatot, legutóbb négy-ötszáz levelet írtam Erdélybe, Nyugat-Európába és Amerikába közéleti emberekhez, egyszerû nézôkhöz, egyházfôkhöz, és föltettem néhány kérdést a Duna Televízió mûködésével kapcsolatban. Ez idáig százhúsz-száznegyven levélre viszontválasz érkezett itthonról és a Kárpát-medencébôl, Európából, sôt Izraelbôl és Amerikából is, tanároktól, diákoktól, a közigazgatásban dolgozóktól — megszívlelendô tanácsokkal, javaslatokkal.

— A Duna Tv magyarországi nézettsége viszont kevésbé jelentôs, mint a Magyar Televízióé, ráadásul a kereskedelmi televíziók, a TV-2, RTL, TV-3 stb. megjelenésével nézettségünk 0,9-rôl 0,5 százalékra esett, s ezt idônként igyekeznek érvként is felhasználni velünk szemben.

— Sajnos így van, és sovány vigasz, ha az ember azt mondja, hogy a másik közszolgálati televízió zuhanása még nagyobb volt, de egyrészt nem vagyok biztos abban, hogy ezek a mérések pontosak, másrészt ezek nem azokat az értékeket mérik, amit a Duna TV sugároz, ezen a felmérésen a piacot mérik, a vevôket mérik. Nemrégen voltam a Küküllô mentén, ahol egy polgármester azt mondotta, amióta az ô kis falujában a Duna Televíziót nézik, háromszor annyian jelentkeznek középiskolába; vagy a tanárok több helyen elmondták, mennyivel nôtt meg a gyerekeknek a szókincse. És hadd mondjam el azt is, mert fontos: nôtt a nézettségünk a románság körében is.

— Az utóbbi idôben egyre gyakrabban fogalmazódik meg: nincs a Duna TV-nek saját képi világa, imázsa, azonosítható díszlete.

— Változtatni kell ezen, de borzasztó nehéz. Kértük a kuratórium elnökségét, hogy támogasson minket abban, hogy létrehozzunk egy grafikai stúdiót, ami úgy kellene, mint egy falat kenyér. Manapság televízió anélkül, hogy ne lenne egy saját grafikai stúdiója, elképzelhetetlen, de hát ez is pénzkérdés, mint fontosabb mûsorainknak reklámoztatása magyarországi, valamint a határon túli médiában.

— Elnök úr, milyen mûsorokat hiányol a Duna TV-bôl?

— Azt, hogy nincsenek saját dokumentumfilmjeink. Ez is részben anyagi kérdés, de itt azt is el kell mondanom, hogy a munkatársaimban lehetne, kellene hogy legyen több kezdeményezôkészség és áldozatvállalás is. A Duna Televízióban a kelleténél több magazinmûsor van, most ez a legegyszerûbb, és legalább megoldás. Hiszen némi túlzással szólva egy magazinmûsorban tartani kell a mikrofont, meg kell szólaltatni valakit. Ha az, akit kiválasztottak, érdekes ember, és lényegeseket mond vagy bemutat, akkor az "viszi" a mûsort. De egy jelenségnek, egy problémának a mélyére ásni, körüljárni, több szempontból megvilágítani, az bizony heteket, hónapokat vesz igénybe. Hadd példálózzam magammal, az ismert dokumentumfilmjeimet tíz éven keresztül készítettem. Igényesebb, fárasztóbb és több munkát igényel egy jó dokumentumfilm, mint egy játékfilm.

— Én úgy látom, hogy az anyaországban, de körülöttünk is, és a Kárpát-medencében élô nézôink számára is a harmadik évezred küszöbén a hogyan tovább kérdése, a jövôrôl való gondolkodás került elôtérbe. Változik-e a Duna TV filozófiája?

— A Duna Televízió nyilván számtalan olyan feladatot fölvállalt, ami a helyzetbôl következett. Ez a negyven- vagy majd hetvenéves teljes elzárás sok kívánnivalót hagyott maga után. Mi indulásunkkor bemutattunk olyan filmeket vagy olyan ismeretterjesztô mûsorokat, amelyekhez a határon túl nem jutottak hozzá a nézôk. Azt gondolom, vagy legalábbis remélem, hogy lassan ezt a feladatot teljesítjük, és elérkezünk oda, hogy nem kell vagy egyre kevésbé kell nekünk azokban a kategóriákban gondolkodnunk, hogy határon kívül és határon belül — hanem azon kell gondolkodni, hogy egy magyar kultúra létezik, egy magyar közösség van, és nekünk annak érdekében kell cselekednünk.