Adott tehát a téma: maga a televízió(zás) és ezen belül a hazai, kolozsvári meg bukaresti magyar adás. Másrészt adott a Korunk szerkesztôségének felkérése, melynek alapján e hozzászólás megszületik. Ezzel nincs is semmi baj, hanem a nagy kérdés az: milyen minôségben, milyen információk alapján, mennyire szakavatottan állok hozzá magam a témához, és ki lesz az a többi tollforgató, akiket a szerkesztôség ugyancsak felkért a megnyilatkozásra (semmiképpen nem kinyilatkoztatásról van szó!)?

Hogy miért e végsô soron önmarcongoló kérdés? A válasz nagyon egyszerû. Körülbelül négy-öt éve foglalkozom heti rendszerességgel tévékritika-írással. Ez idô alatt számtalanszor felmerült bennem a kétely: van-e jogom, kellô elôképzettségem ahhoz, hogy olykor keményen, máskor szelídebben bíráljam, ha meg érdemes, akkor dicsérjem volt munkatársaim és a késôbb tévészerkesztôkké, -riporterekké vált fiatalok teljesítményét? Ez alatt az idô alatt szerettem volna igazán vérbeli, elhivatott, szaktekintélynek számító tévékritikusok írásait olvasni, hogy legalább támpontokat, szempontokat kapjak ahhoz, hogy milyennek is kell lennie egy profi tévékritikának. De ilyesmivel nem találkoztam. A magyarországi sajtóban (annak hozzám véletlenül eljutó kis részében), ha olykor megjelent a Televízió felcím és alatta egy-egy írás, akkor az vagy egyszerûen elmeséli azt, amit a nézô már látott (ha meg nem nézte a mûsort, akkor úgysem tudja meg, mirôl is volt szó), vagy a tévéadás kapcsán a szerzô valami egészen másról értekezik, aminek semmi köze nincs a tévéproduktumhoz, legfeljebb valamely tévériporterhez, szerkesztôhöz szól a cikk, akivel valami osztani valója van a magát kritikusnak valló írónak. Tehát az immár több száz tévékommentár, amit elkövettem életemben, végeredményben egy szubjektív reflexiólánc, semmi egyéb. A fô szempontom ezek elkövetésében az volt, hogy jobbítani szerettem volna és szeretném ezután is azt a mûsort, melynek egykor magam is szerkesztôje voltam. Közös múltunkból adódóan azt szeretném, hogy most, amikor nincs cenzúra, nincsenek tabutémák, a bukaresti magyar adás tökéletes legyen.

Sajnos a kolozsvári adásokat olyan lehetetlen idôpontban sugározzák, hogy régen leszoktam annak nézésérôl. Pedig egy idôben a szombat reggeleimet csakis ennek a mûsornak szenteltem, és akkor volt némi rálátásom a tartalmi felépítésére, stílusára, munkatársai színvonalára, viszont ma már felelôtlenség lenne régebbi tapasztalatok alapján róluk véleményt alkotni.

A Bukarestben szerkesztett, valamikor háromórás adás három részre való szétspriccolása óta rendszeresen csak a hétfô délutáni mûsort nézem meg, és úgy vettem észre környezetemben, hogy a marosvásárhelyi magyar nézôsereg is erre az idôpontra koncentrál, talán a beidegzôdés miatt, hiszen megszokták, hogy hétfô délután magyarul szólal meg a tévékészülék hangszórója. Amikor 1989-ben az adás újraindult, hétfônként az emberek valósággal odatapadtak a képernyôhöz, és itták az adás minden szavát. A szabadság, a szókimondás szimbólumai voltak a tévé- és rádiómûsorok. Viszont a szabadság illúziójával együtt járó kezdeti mámor szétfoszlása után a szerkesztôség felé áradó szimpátia legalább két okból megcsappant. Egyrészt kiderült, hogy alig vannak profi munkatársai, akik hétrôl hétre színvonalas mûsort tudnának produkálni. Másrészt egyre bôvült a tévés paletta mind román, mind magyar nyelven. Kezdetben, amikor a Duna TV beindult, még annak is tapogatózó, önmaga egyéniségét keresô volt a mûsora, és nem halványult el mellette a bukaresti adás.

Viszont a "dunások" komoly anyagi és szakmai segítséggel hamar kinôtték a gyermekcipôt, és így a bukaresti tévéseknek ugyancsak össze kell szedniük magukat, hogy a Duna TV és most már az Erdély-szerte fogható MTV 2 színvonalát megközelítsék. A bukaresti tévések valószínûleg erre az érvre így replikáznának: tôlük nem lehet azt elvárni, maréknyi embertôl azt, amit a nagy magyar stúdiók produkálnak. Viszont a nézôt nem érdekli, hogy mi van a mûsor hátterében. Ô csak azt érzékeli, hogy egy mûsor érdekes-e vagy nem, változatos-e vagy unalmas.

A román fôvárosban gyártott magyar adással szemben van néhány alapvetô kifogásom, és ezeket a tévékrónikákban többször megfogalmaztam. Legfôként az zavar, hogy nem látok benne rendszerességet, átgondolt, hosszú távú mûsorpolitikát, és semmiképp nem lelem nyomát a jó értelemben vett káderpolitikának. A tévézés attól más, mint minden egyéb mûfaj, hogy láttat, képet tár a nézô elé. És annak a látványnak kellemesnek, ha lehet, tökéletesnek kellene lennie. Nem azt mondom, hogy ideálisan szép, hanem meggyôzônek kell lennie. És ez nagy mértékben a bemondón múlik. Nos, a bukaresti tévések semmi jelét nem adták annak, hogy keresnék az ideális bemondókat, kivéve a híradó rovat számára megtalált, de immár ritkán szereplô Györffy Györgyöt. A riporter, szerkesztô keresésében sem láttam elôrelépést. Természetesen mindenkor figyelembe kell venni azt is, hogy az adás Bukarestben készül, ahol nem terem minden bokorban zseniális magyar tévériporter, ha meg vidéken találnának valakit, annak az embernek nem tudnak lakást biztosítani. Csakis ezzel lehet valakit arra rávenni, hogy letelepedjen, akár ideiglenesen is a román fôvárosban. Tartalmilag sok kivetnivalót nem találok a mûsorban, legfeljebb annyit, hogy a színvonal egyenetlen. Néha összejön egy átlagszínvonalat meghaladó hétfôi összeállítás, máskor az adás végén azzal a rossz érzéssel hagyom ott a képernyôt, hogy elvesztegettem másfél órát. Olyankor teljességgel hiányzik a súlypont az összeállításból, máskor pedig roskadozik a sokféle magvas mondanivalótól az adás. Tehát az ésszerûbb anyaggazdálkodás ráférne a mûsorokra, de hát bizonyára az kerül egy-egy hétfôn a képernyôre, ami éppen elkészült. Ezt a hibát minden bizonnyal csak úgy lehetne kiküszöbölni, ha több szerkesztô átgondoltabb terv szerint produkálna. Ami még bosszant, az a román felirat. Igaz, tartalmát, nyelvhelyességét nem szoktam rendszeresen ellenôrizni, de azt fél szemmel is látom, hogy rendszeresen elírják benne a neveket, évszámokat.

Mint hozzászólásom elején említettem: kételyem van afelôl, hogy jogom van-e bírálni az adást vagy éppenséggel tanácsokat adni szerkesztésére vonatkozóan. Annyiban talán igen, hogy nyolc évig magam is tévémûsort gyártottam. De például soha életemben semmilyen oktatási keretben tévézni nem tanultam. Ugyanakkor azt sem tudom igazán megítélni, hogy jelenleg kik nézik az adást, és milyen igényeket elégít ki, illetve melyeknek nem tesz eleget a magyar adás. Ezekhez a témákhoz csakis az tudna hozzászólni, aki szociológiai igényességgel, kérdôívek alapján pontos felmérést készítene a témáról.

Általános érdeklôdésre számot tartó rovatai közül az adás erôsségének tartom a hírrovatot. Ennek hátterében az áll, hogy Bukarestben, a legfontosabb belpolitikai események közelében készül a mûsor, tehát munkatársai jelen lehetnek az eseményeken. A Juhaimnak maradékát összegyûjtöm címû sorozat egyrészt témája miatt emelkedik ki a mezônybôl, hiszen a szórvánnyal, annak lemorzsolódásával, a szórványmagyarság súlyos nemzetiségi gondjaival foglalkozni ma több, mint újságírói kötelesség. Másrészt a B. Nagy Veronika—Vetési László szerzôpáros lelkiismeretesen, hozzáértéssel és empátiával állt hozzá a porladó, kis magyar közösségekhez. Miholcsa Gyula operatôrben szakavatott, témaérzékeny munkatársra leltek. A rétegmûsorok közül kedvelem az Ébresztôt. Mert üde, csetlése-botlása ellenére, vagy éppen azért bájos, tetszik a fiataloknak. Amikor Bartha Ágnes, Kacsó Sándor, Kötô Zsolt, Schneider Tibor is a munkatársak között található, akkor színvonalasak is az ifjúsági mûsorok.

A többi produkció véleményem szerint beleszürkül az átlagszínvonalba. Az utóbbi idôben még felfigyelhettünk Simonffy Katalin és Koczka György ama igyekezetére, hogy egy-egy falu közösségét kiemeljék a névtelenségbôl az erdélyi nézôsereg számára.

Ha Boros Zoltán fôszerkesztô szaktudása, sokoldalúsága a mérce, akkor sajnos a többi munkatárs nemigen közelíti meg az etalont. Távlatilag sem látok perspektívát arra, hogy a már meglevô munkatársak vagy az újonnan jövôk látványosan emelni fogják a bukaresti magyar tévéadás színvonalát.