Micsoda torzult tudat az, amely e legnemzetközibb s egyértelmûen a regionalitás fölé nôtt hírközlési eszközben — mûvészeti ágban? — is az erdélyiséget keresi, véli megtalálni... A háborgók megnyugtatására kijelentem, hogy korántsem a tévészerkesztôk, tévémûsorok és tévéfilmek szerkesztôi, illetve az itt készült alkotások (?) erdélyi mivoltát, "sajátos méltóságát" akarom feszegetni — errôl ugyanis 1998 vége felé nemigen lehet mondanivalóm —, csupán a magam tévénézôségét minôsítem, néhány évtizedre visszamenôleg (amióta a televízió számomra testközelbe került).

Van ugyan egy-két futó emlékem máshonnan is — Angliából, az Egyesült Államokból, Svédországból —, ezeket azonban nem merném jellemzônek mondani, legfeljebb az én befogadói vagy visszautasítói magatartásomra vonatkozóan. Amikor például Londonban, a hetvenes évek elején, az engem vendégül látó kedves (értelmiségi) család apró népének és a velük ülô felnôtteknek délutáni vagy hétvégi szurkolását megtapasztaltam egy ugrabugra vetélkedô közvetítése alatt, enyhén csodálkoztam. Hasonlóan családi környezetben már kifejezetten bosszankodtam azon, hogy a jeles amerikai egyetemen tanárkodó családfô az esti szeánszon félpercenként kattogtatja a keresôt, így aztán hiába volt a négyzetméteres képernyô, a sok lehetséges csatorna, lényegében nem szerezhettem érdemi információkat a világról (Európáról éppenséggel nem), és ennek nem kizárólag hiányos angol nyelvtudomásom volt az oka. Stockholmban, kellemesen magunkra hagyva a kényelmes Magyar Házban, én keresgéltem reggelente bármi néznivalót, mielôtt a napi programunk kezdôdik, de vagy az én kapcsoló-képességemben rejlett a hiba, vagy az ott fogható adókban — híg csacskaságok jelentek csak meg a gombnyomásra. Ezek bizonyára nem releváns tapasztalatok. Sokkal inkább annak mondanám, amit 1990 kora tavaszán, konkrét és átvitt értelemben is nagy lázzal küszködve, egy párizsi szállodaszobában szereztem; persze, azokban a napokban, érthetôen, fôként azt szerettem volna megtudni, hogy mi történt odahaza, Erdélyben, és hogy mit csinálhat Marosvásárhelyt az éppen tévés-tudósításra küldött (talán magától ment) nagyobbik fiam. Talán soha úgy nem tapadtam a képernyôre, mint ott, a párizsi (nem francia-)ágyból szorongatva a távirányítót.

Ha jól visszagondolok távolabbi idôkre, mégis volt ilyen kétségbeesett "tapadás". Arra a korszakra gondolok — szerencsére, tudatunk alsó régiójába kerülhetett —, amikor nem csupán romániai magyar, de tulajdonképpen romániai román tévéadás sem volt (a Ceausescu-látogatások és a Pãunescu-rendezvények, a hírhedt "cenaclu"-k úgymond nemzeti kulturális szolgáltatásai ugyanis a készülék kikapcsolására késztették az épeszû nézôt); Erdély nyugati és középsô részében a budapesti, tôlünk keletre, el Bukarestig, a szófiai vagy akár a kijevi adások vételére igyekeztek berendezkedni az emberek. Kolozsvár egyik-másik külsô negyedében reménykedve figyeltük a jeleket, hátha képpé állnak össze, s a Panoráma valami érdemlegeset mond majd rólunk is, némi reményt kelt a változást illetôen. (Nekem, igaz, már akkor többet mondott a Parabola — nem az antenna, hanem Árkus József mûsora —, mint az "igazi" külpolitikai magazin.)

Erdélyi tévé-optikám tehát így alakult azzá, amit ma már nemigen tudok átcserélni mássá. Persze, kiegészült a "normális" tévénézôk szokásaival, azaz keresem a nekem-jó-filmeket, lehetôleg nem mulasztom el a sportközvetítéseket, mármint a fontosabbnak vélt labdarúgó-mérkôzéseket (a csúcs: a világbajnokság, legyek akár idehaza vagy Kalotaszentkirályon, vagy a szlovákiai Somodiban, zuhogó esôben is a tévétlenedett táborból a falu kiskocsmájába távozván az éjszakában). Erdélyi (tudom, torzult) normalitásom azonban az ún. politikai adásokhoz köt, kötöz, mondanám hitelesebben; a különbözô adók különbözô órákban sugárzott, esti és éjjeli híradóihoz, a kommentárokhoz, talk-show-khoz. És a közeli vagy a régebbi múltat idézô dokumentumokhoz, amelyekbôl kiegészíthetni vélem korábbi, írásos úton szerzett ismereteimet. Hálás vagyok ezért a Duna TV-nek, újabban az MTV 2-nek is (és borzadva olvasom médiaszakértôk írásait, akik az általános, de tulajdonképpen csak magyarországi nézettségi mutatók alapján kevés jövôt jósolnak épp az igényesebb, mûholdas adásoknak, "marginalitást" emlegetve); végre nekem is házhoz hozzák, például a Héthatárban vagy a Mélyvízben a történelmi idôt és napjaink kinti vitáit. Amit például még augusztusban jegyeztem föl magamnak: Romsics Ignác okfejtését e század három erdélyi politikusáról, Bethlen Istvánról, Bánffy Miklósról és Teleki Pálról; és mindjárt utána hallhattam Szigethy Gábort (szintén Marosi Barna kérdéseire válaszolva), arról, hogy a bécsi döntés mit mondott (és mit nem mondott) egy dunántúli gyereknek, mit (nem) tanítottak róla a magyarországi iskolákban, és mit jelentett (neki) Cs. Szabó László könyvét olvasni. Ám bármilyen érdekes, színvonalas legyen a történész és az irodalomtörténész szövege, a képsorok a legmegdöbbentôbbek: nézni, mondjuk, a gyalogosokat meg a rádió (közel hatvan évvel ezelôtti) autóját.

Az óriási változást akkor érzékeli az ember (Erdélyben), ha rákapcsol a bukaresti közszolgálati és magántévéket sugárzó csatornákra, és történetesen tanúja lesz egy-egy össztûznek, amelyben (kormánykoalíció tagjaiként) RMDSZ-politikusok állják a sarat (a szó szoros értelmében sarat) ördögi arcukat elfedni sem akaró újságírókkal, ellenzéki és "partner" szenátorokkal, képviselôkkel. Hónapok, évek során felhalmozódott elégedetlenségek, kifogások, ellenvélemények ilyenkor más megvilágításba kerülnek (mármint bennem, a nézôben), s arra gondolok, mi történne velem, ha ezekben az ütközetekben nekem kellene csatáznom — ráadásul románul rögtönözve — az ellenfelekkel.

Ha egyetlen "tévésztárt" kellene megneveznem, én mégis egy nem magyar vitatkozóra hívnám fel nézôtársaim figyelmét: a Bukarestben élô, a balkániságot jól ismerô, ám azzal szemben Európát jelentô költôre, költô-politikusra — Mircea Dinescura. Már csak azért is, mert ôt nem csupán hallani, hanem látni is kell, ahogy beszél, ahogy vitapartnereit lesöpri a képernyôrôl. Dinescut hallgatni két órán át is lehet — nem úgy, mint a Bukarestben divatos talk-show-k többi kétórásait, a két napot összekötô-átbeszélô mûsorvezetôket és publicista-sztárokat.

Végül egy világszomorúságot eredményezô, valamennyi földrész tévéadóit napokon-heteken át betöltô személyiségrôl, a szépséges Dianáról. Az ô halála mutatta, hogy e Föld emberei néha egy érzésben összekapcsolhatók. A Diana-sztori, a Diana-tévésztori azonban már más lapra tartozik (noha hozzánk is elérkezett) — ez már kívül esik az erdélyi optikán.