"Gyalázatos, ki káromolni merte,
a tévé szent és nincsen nála szentebb."
Átiratok múzeuma

1. A három kívánság. 1989. december 20-án felhívott akkori fôszerkesztô-helyettesem, s feltette a nagy kérdést: mikor akarom már letenni azt a bizonyos sokat emlegetett garast? Mert itt a soha vissza nem térô nagy alkalom, köszönthetném lapunk elsô oldalán — ha akarom, versben! — a haza legszeretettebb fiának akadémikus hitvesét.

Letettem a kagylót, akkor még élô világutazó barátommal elvonultam sörözni, ô azzal vigasztalt, hogy már a nagy dán bölcselô megmondotta "vagy-vagy!", majd avval, hogy nem kell okvetlenül újdondászként hôzöngeni, annyi más lehetôség és hely is van a nap alatt...

— S ha felhôs az idô? — kérdeztem vissza. — Hiszen ez, ahogy egy nyolcvanas évek elején Magyarországon nagy botrányt kiváltó vers is megmondja (melynek sejtései különben fényesen igazolódtak, azóta is jönnek a mélymagyarok, hadd ne mondjuk meg, honnan!), ez itt ilyen klíma, itt mindég beborul!...

Mindegy.

Megittuk söreinket, elvonultam sétálni. A Debren-patak partján ôdöngtem — ez a patak bizonyos méltatóim szerint fôként partján épülô szabad aszalóhelyei, majd korcsomái (Székelyföld, naná!...) jóvoltából amúgy is túlhangsúlyozott helyet foglal el regényeimben — amikor váratlanul egy vergôdô (arany)halacskára lettem figyelmes, aki emberi hangon (elôször a munka nyelvén!) szólott hozzám, majd mikor látta, hogy nem reagálok (noha kellett volna, hiszen magyar nyelvû román íróként elôbb-utóbb dallanom is a munka nyelvén kellett volna esetleg, gondoltam, az Elvtársnôt is imigyen köszönthetném, kimondhatatlan hálám és lojalitásom jeléül), anyanyelvemen is megismételte: — Segítsél rajtam, jó ember!

— Teljesíted a három kívánságom?

— És mi lenne az?

— Szûnjön meg a rendszer, nézhessem a televíziót, és legyek szabad!

És lôn!

Visszadobtam a vízbe, s problémáim azután villámgyorsan megszûntek. Az ünnepelendô eroinát szitává lôtték Caligulájával együtt, nézhettem a televíziót orrvérzésig, immáron szabadon.

S néztem is! Olyan képéhség tört rám, ami azóta se nagyon képes kielégülni. (Ezen se lehet csodálkozni, már Tamás Gáspár Miklós felülmúlhatatlan pontosággal megfogtalmazta az "aranykorszak" Romániájáról, hogy "a kóros unalom országa is volt", "a permanens mobilizáltság állapotában". "És még filmek se voltak...")

2. Az ember szabad lehet. Ahogy ugye már báró Eötvös József is kimondotta volt. Televíziója elôtt pláné. Ülhet, s önfeledten nyomogathatja a gombokat, s válogathat az égi csatornák áldásai közül. Csak késôbb tûnik fel, hogy tulajdonképpen ugyanabban. Hiszen hogyan is mondja az egyik legjobb olasz tévéreklám? Az elítélt szemén piros kendôvel veresedik az erôd udvarán, felsorakozik véle szemben a kivégzôosztag, a tiszt már-már tüzet vezényel, amikor eszébe jut az utolsó kívánság. Az elitélt kér egy mobiltelefont — ez itt a reklám helye — és cseverészni kezd. A katonák szétdôlnek, alszanak a napon, és ô csak beszél, beszél, hiszen most jön a csattanó: "egy telefon meghosszabbíthatja az életet".

Tudjuk, nem csak a (mobil)telefon.

A televízió is.

Persze meg is rövidítheti! A rossz hír vagy Gutmann úr váratlan látogatása, amikor már a tizedik (kedvenc) adónkon is ugyanazok a hígagyú baromságok tülekednek sorozatban, amiket már volt alkalmunk végigunni. (Kedves fôszerkesztô úr! Az amerikai filmrôl nem készítek összeállítást, szívesen kifejteném, hogy a világhíres Csillagok háborúja óta hogyan gyermekesedett — durvábban s célratörôbben — hülyült el az amerikai álom hollywoodi változata...)

Az ember a távkapcsolóval a kezében szabad lehet ugyan, de szabadsága behatárolt. Ha kábeltévé-elôfizetô, akkor ama mûsorok között válogathat, amelyeket felkínálnak neki, ha mozgatható parabolaantennája van, valamivel többen, de tudni kell, hogy rendkívüli iramban nô a kódolt adók száma...

Így álmomban egyik éjszaka ismét megjelent az aranyhalacska, s így szólott: "Ha lehetôvé tenném számodra, hogy elvileg minden földön készülô és égre lôtt s onnan képernyôdre visszaérkezô tévémûsort "foghass", boldogabb, netán szabadabb lennél?!"

— Csak ezt ne — nyögtem fel, s elképzeltem, amint végigsuhan elôttem a nagy euro-ázsiai-amerikai álom megannyi képi kivetülése, amelybe kétségtelenül bele lehetne ôrülni! Egyesek szerint már abba is bele lehet, ami van, ugyanis az emberi agy egy idôn túl már amúgy sem tudja feldolgozni a képzuhatagokat. Ez a szellemi Rubick-kocka végzetes lehetne...

— Na látod — vigasztalt meg. — Ne elégedetlenkedj állandóan. Érd be azzal, ami van. Ti amúgy is mindennel elégedetlenek vagytok: a magyarok mindég követelôznek! — szûrôdött be nyugtalan álmomba a mûködve felejtett készülékbôl kedvenc hazai show-mesterem behízelgô hangja.

És felébredtem.

3. A váratlan ajándék. Nos, valamifajta ilyen borzongó szellemi állapotban leledeztem, amikor megjelentek a Duna-medence állandóan beboruló egén az elsô magyar mûholdas tévécsatorna sirályai.

Hogy mit jelentett nekünk ez a televízió, Bíró Béla barátom már a próbaadás idején pontosan megfogalmazta (azóta igazolódtak igazán látnoki szavai): a legtöbbet, ami velünk, a szétszakadt országrészek magyarjaival Trianon óta történt.

S most ugorjunk, akár Móricz halhatatlan regényében kívánja a mese egyes részleteit azért már szívbôl unó Pósalaki úr.

Az augusztusi kánikulában, amikor a melegtôl elhülyülve hajdani mentorom, Páskándi Géza mennyiségileg is hatalmas életmûvében mélyülhettem el — az ember szabad lehet! —, két levél is megörvendeztetett. Az egyik a Duna Televízió körkérdése volt arról, hogy hogyan is látom én ma az ötödik születésnapját gyôzedelmesen megünneplô tévé helyzetét, a másik a megtisztelô felkérés erre az írásra.

Nos, már a körkérdés pontosan jelöli be a Duna helyét és szerepét — vonjuk össze tehát a két felkérést, és összegezzünk: hiszen most, amikor a bôség tagadhatatlan zavarával küzdve a csak magyar adókat élvezni tudó nézô is a jobbnál jobb román, német, angol, olasz, francia, spanyol adók mellett Sepsiszentgyörgyön, a föld e páratlan helyén máris (hat) magyar adó között válogathat: a helyi tévé, az MTV2, a TV3, az MSat és Szív tévé és a Duna! — végre kimondható miért MÁS ez a mi legkedvesebb adónk, mint a többi. Állandó jelenléte a Kárpát-medence annyi bajt látott egén miért jelenti a reményt? Igen, ez az adó a maga változatos és egyre bôvülô mûsorával — egész átgondolt mûsorrendjével — valóban hozzájárul a magyarság szellemi érdekvédelméhez, gazdagítja az egységesülô nemzet gondolatát, segíti a kisebbségben élô magyarok önazonosság-tudatának megôrzését. Méghozzá úgy, hogy különféle mûsoraival (Heti Hírmondó, Régiók, Héthatár, Közép-európai Magazin, Gazdakör, Váltó stb.), mondhatni kis eufemisztikus túlzással egész átgondolt mûsorpolitikájával egyszerre tudja megszólítani elmúlni nem akaró tegnapunk szóhasználatával a "széles néptömegeket" s bizonyos színvonalára joggal rátarti mûsoraival (hogy itt csak a kiváló Al Manachot említsük, vagy a gyakori mûvészfilmeket, amelyek a többi adón tényleg fehér holló számba mennek...) az elitet is! Akinek kezdettôl tetszett, most élvezheti csak igazán, amikor saját készítésû mûsoraitól egész, ismételjük, átgondolt dokumentum- és játékfilm-ajánlatáig napnál világosabbá teszi ama tényt, amit már bátorkodtunk említeni, s ami miatt az indulásától terjedelmes kritikai naplóban reagáltuk le remélhetôleg érzékeny membránként mûsorait A Hétben. (A Szigetek és áramlatok a Dunán 22 folytatást ért meg...) évek óta jegyzetekben, méghozzá heti, kétheti rendszerességgel közölt jegyzetekben visszhangzunk mindarra, ami tetszik (s ami nem tetszik) a Háromszékben.

Ez itt újfent a reklám helye, eddig több mint száz jegyzetünk jelent meg, ebbôl bárki kiszámíthatja — a Szigetek átlagterjedelme 7 flekk volt, a jegyzeteké 2 — hogy máris egy vaskos könyvet irkáltunk össze a magunk ámokfutó dilettáns módján a Duna mûsorairól!...

Nos egyre világosabbá válik ama tény, hogy a Duna MÁS. Ugyanúgy, mint a 3SAT elnevezésû német adó például, amelyik bensô igazolásként fennhéjázóan így is nevezi önmagát (Anders Fernsehen). Mert a Dunát az általunk ismert s eltékozolt esztendeinkben idônként figyelemmel kísért adók közül csupán a 3SAT-hoz és részben a francia—német közös "ajándék"-hoz, az ARTE-hoz lehet hasonlítani.

Az emlegetett nyugat-európai kulturális adókat persze összehasonlíthatatlanul bôkezûbben finanszírozzák, az ARTE-t a francia és német kormány, a 3SAT-ot Németország, Svájc és Ausztria közszolgálati televíziói... Ez azonban szemünkben kétségtelenül csak növeli a Duna értékét.

Még sok mindenrôl lehetne beszélni, világos, hogy közszolgálati funkciói fölényes teljesítése mellett kedves adónk kulturális jellege is vitathatatlan, de nôtt hírmûsorainak vonzereje is. (Szólni kéne itt a Duna textrôl is, szenvedélyes képújságolvasó is vagyok, s ilyen szempontból is csak dicséret illetheti a Dunát. Tessék csak összevetni például lapszemléjét az MTV képújságjának lapszemléjével, és azonnal látszik a Duna mind a magyar, mind a kelet-közép- és nyugat-európai sajtót hûségesen szemlézve próbál naponta összképet kialakítani tévelygô nézôiben, ami önmagában is nyereség...) Ismételjük, még sok mindenrôl lehetne beszélni — a Dunán például nincsenek szappanoperák! —, félô, hogy másra nem marad hely. Mindenesetre ha tévelygô életem ismét váratlan fordulatot venne, s ismételten a Debren-patak partján tévelyegve ismét visszadobhatnám az aranyhalacskát az éltetô vizekbe, s megint teljesítené három kívánságomat, az egyik az volna, legyen a Dunának több pénze, mert akkor még változatosabbak lehetnének a mûsorai. Félô azonban, hogy sorsom újabb pálfordulásakor már hiába baktatok ki a város szélére, addig a Debrent is privatizálják, s vagy körkörös korcsolyapályává alakítják át, vagy lecsapolják, és a helyén megpróbálnak székelyföldi román narancsot termeszteni. Hogyan is mondotta Svejk — meglátásai egyre idôszerûbbek: "Fel Belgrádra!... Ausztriának szüksége van ránk."

Csak azt nem tudni pontosan, még meddig?!

Igen, igen, fôszerkesztô úr, azonnal befejezem. Minden olyan más...