Apám valamikor a hatvanas évek derekán vásárolta meg a család elsô tévékészülékét. Aznap is éjjel, hosszú útról érkezett, öcsémmel már alig vártuk, hogy kicsomagolja fekete útitáskáját. A várt nyalánkságok helyett azonban óriási kartondobozzal állított be, s miután nagy megrökönyödésünkre anyámmal szürkén ásítozó tükrös ládát erôlködött ki belôle, mi jobbnak láttuk inkább visszabújni álmokkal hívogató, meleg ágyunkba. Idôközben nagyapámék is felébredtek, sôt néhány jó szomszéd is megneszelte az újdonságot. A felnôttek zajos éjféli szerelésbe kezdtek, szó sem lehetett a további alvásról. Nem maradt más választásunk, mint hogy néhány bizalmatlan nyöszörgés és pislogás után félálomban kitámolyogjunk a konyhába, ahol még mindig ott ásítozott az árván hagyott, nagy, üres doboz. Úgy látszik, rokonszenves lehetett meleg barnasága, mert hamarosan, amúgy pizsamásan, birtokunkba vettük a belsejét, s párnáinkkal, pokrócainkkal kényelmesen berendezkedve nemsokára elaludtunk újdonsült "házunkban". A felnôttek körül csak úgy röpködtek a jobbnál jobb szakértôi vélemények — akkoriban még arra sem volt "recept", hogy a szoba melyik sarkába kell tenni az Orion nevet viselô, furnéros ládát —, így jó idôbe telt, míg végre elhangzott anyám "jaj, hol vannak a gyerekek" panaszos kiáltása. A kétségbeesett keresésre, szólongatásra persze mi is felébredtünk, jól mulatva biztonságos rejtekhelyünkön. Mire felfedeztek, hajnalodott már. Persze látni sem akartuk az újdonsült jószágot, és az új napról dicsekvô madarak csivitelése még szilárdabbá tette a sötétséget vagy legalábbis lesötétítést igénylô új csoda iránti bizalmatlanságunkat. Hat- és négyévesen még nem nagyon hittünk a "programokban" — a távoli világ beígért tükrözéseiben —, úgyhogy sokkal gyakorlatiasabban, meleg vacokként, "házként" vettük birtokunkba elsô tévénket, azaz annak külsô, kartonból készült burkát. Az új jószágnak a kezdetben amúgy is eléggé mostoha sors jutott. A Hargitán még híre-hamva sem volt az átjátszóállomásnak, s így a gondosan lesötétített "nagyszobában" több sorban elhelyezett, "tömött" székeken és a szomszédoktól kölcsönkért hokedliken gubbasztó családom — nagyszámú rokonságunkkal egyetemben — egyelôre csak a vakítóan fehér képernyôn összevissza száguldozó szürke pontocskákat bámulhatta. És tette ezt türelmes odaadással, hosszú órákon keresztül, miközben apám összevissza csavargatta a készülék gombjait, amitól a "program" ugyan még nem jelentkezett, de a monoton, búgó hang néha gôzkalapácsnyi erôsségûre fokozódott. Példásan gyakorlatias gondolkodású öcsémnek viszont csak öt perc kellett, hogy lemondóan, majd lekicsinylôen megállapítsa: az egész "csak havazás", majd sértôdötten visszavonult konyhánk barátságosabb, melegebb fényeibe.

Késôbb persze engem is kezdtek érdekelni a tükrözôdések. Mindenekelôtt a tükörbôl visszapillantó ábrázatom. Az egész akkor kezdôdött, amikor egy reggelen, fogmosás közben, hirtelen megállapítottam, hogy én most pont ilyen, magamnak nem tetszô vagyok, és a tükör arra kényszerít, hogy mindezt így, még álmokkal a szememben is tudomásul vegyem. Furcsa idegenség vett akkor erôt rajtam, legszívesebben visszafeküdtem volna álombeli önmagamhoz, akirôl mindig is többet tudtam, megbízható barátokként kezeltük egymást, régi ismerôsökként. Késôbb azt is megállapítottam, hogy a tükörbe nézve tulajdonképpen saját, egyedi és külön bejáratú meséinket is valahogy elveszítjük, mert a látvány már születésének pillanatában mindent "túlmagyaráz", valahogy törvényen kívül helyezi a képzelet dimenzióját, megszünteti a varázst. Igen — állapítottam meg szomorúan —, Hófehérke mostohájának is a tükörbe nézéstôl lett gonosz a lelke... a tükör, úgy látszik, nem tud mesélni.

A tükörképek azóta sem tágítanak mellôlem, és a végtelenszer megismételhetô látvány-megméretés szívemtôl sokszor nagyon is távol esô rációm hûséges kísérôje lett.

De valahányszor a tükörbe nézünk, akaratlanul a mesebeli mostoha régi kérdése is felmerül bennünk, hogy "szépek vagyunk-e", ami aztán a percekkel-órákkal-napokkal-évekkel a "boldogok vagyunk-e" megválaszolhatatlan kérdésévé "nemesedik", hogy végül aztán örök idôkre mellénk szegôdjék a "boldogok lehetünk-e egyáltalán" szomorú tanácstalansága.

A német tévégyártó-ipar végsô gyôzelmét tulajdonképpen egy magyar vereségnek köszönheti. Annak az 1954-es berni 2:3-nak, amit az ujjongó német szurkolók 3:2-ként még a tévésboltok kirakatai elôtt éltek át. A berni mérkôzés utáni hetekben a tévé iránti kereslet óriásira nôtt, Németországban többen akartak tévét vásárolni, mint egy évvel azelôtt a II. Erzsébet koronázási szertartására kíváncsi angolok. Az emberek mindig szerették a gyôzelemünnepeket. S bár a gyôzelem egyszeriségének és megismételhetetlenségének a kéjét és varázsát a tévé végérvényesen felszámolta, ebbe is hamarosan belenyugodtak, hisz cserében jóval könnyebben a gyôzôk közé kerülhettek, és még csak el sem kellett mozdulniuk otthoni, kényelmes fotelükbôl, tovább kortyolhatták langyosodó söröcskéjüket. Hogy az egész csak túlzás, eltúlzott látvány volna, az emelkedett hangulat esetleg csak néhány ügyes operatôr és rendezô mesteri teljesítménye, az egyre inkább mellékessé vált. Fô a kellemes látvány, halál az ünneprontókra. A választás szabadságával úgy sincs mit kezdeni, az csak elbizonytalanítaná a gyôzelemünnepekre és végtelen megismételhetôségükre szomjazó lelkeket. Fantáziánk, képzelôerônk úgyis csak egyszemélyes, és különben is a tévé már rég leszoktatott arról, hogy kitaláljuk saját meséinket. Ki is hallgatná meg ezeket? Semmi szükség hát az egyéni devianciára, egymás meghallgatására, a párbeszédre. Jobb, ha a gyerekek magányos gondjaikkal a tévé elé ülnek, és a párbeszédre képtelen házastársak is már csak akkor boldogok, ha helyettük tévésztárok játsszák el a családi boldogságot vagy a nemiség örömeit. Csak semmi párbeszéd, kerüljük a mindennapjainkat megmérgezô, nagy emberi problémákat. Inkább figyeljük a tévét, mert annak minden bajunkra van egyszerû és érthetô megoldása. S ráadásul nem is kér sokat a megváltásért. Csak annyit, hogy elfogadjuk egyszerû játékszabályát, tudniillik hogy olyanokká váljunk, amilyeneknek ô minket elképzel: kicsi-kis pikk kettesekké és makk hármasokká, esetleg tök négyesekké. A királynôket, királyokat és ászokat ô majd belekeveri a játékba. A lényeg tehát a kritikátlan "nézve nézés", a megbabonázott bámulás, a szájba rágott, szemekbe vésett recept alapján. A tükröket lassan megfordították. A tükrözés lett az igazi valóság, és mi ennek szürke, kis visszaverôdései.

A mûködôképes állapotában nem önmagamat, hanem az idegen látványt tükrözô televíziót csakis a látvány érdekli, azaz magából a látványból él. Csak a világ látványként megjeleníthetô részét képes megmutatni, és ennek esetlegesen, ritkán megvalósuló, belôle lecsapódó érzelmi vonatkozásait. Vagyis kizárólag a látványosságba foglalható érzelmeket. Érzelmeink a globalizálódó médiák világában egyre megbízhatatlanabbakká válnak — modern kifejezéssel minimalizálódik információs értékük —, s noha személyes tudásunk bölcsôjét képezik, egyre kevesebbet figyelünk rájuk, leválasztjuk ôket a tudásról. S itt kezdôdik a baj, mert ezzel az információk megszerzésének gyorsaságát mindinkább összetévesztjük a tudással. Lassacskán már semmit sem tudatosítunk igazából, csak beszélünk, egyedül, magunk elé, a szürke tükör valamelyik oldalán. És a magunk igazát hajtogatva már rá sem hederítünk a többiek véleményére. Pedig nem az idônk hiányzik ahhoz, hogy igazából megmutassuk magunkat. Csupán a bátorságunkat vesztettük el. Éjfélekig cikázhatunk az interneten, lelkünk sokszínûsége mindvégig érintetlen marad. Ehhez jön még, hogy a "privát" tévéadók szégyenletes módon "privatizálnak", szemérmetlenül szexualizálják az együttlétet, hogy közben kijelentsék: "bámulj csak nyugodtan, mindent láthatsz, de nehogy hozzám érj!" Lassan néma egoisták csoportosulásává váltunk. Jelszavunk: mindent csakis a szemnek. (Bár szemünkben ott marad a vágy, hogy valaki minket is megszeressen.)

A legkönnyebb persze az, ha a felelôsséget rezignáltan a televízióra hárítjuk. Igaz, egyeduralma pusztító, cinizmusa felülmúlhatatlan. De ne feledjük, a cinikus "csinálók" egyszer úgyis veszteni fognak, mert aki másokat megaláz... A tévé opportunizmusa a nyelvet, a találékonyságot, a szellem szárnyalását károsítja, egy szép napon fel fogja falni saját gyermekeit.

A nyáron Csíkszentdomokosan jártam "bôrös mellényt" csináltatni (régi táncházas reminiszcencia?!). A faluban már csak egyetlen mester ismeri a szabását, jó órába telt míg megtaláltam az Egyeskô alatt megbúvó házát. Lábam alatt az Olt fickóskodott, patak képében. Az öreg csenevész gyümölcsfák, tyúkketrecek és istállók között üdvözölt. A mester mûhelye egyszerû: falusi konyha, szabószerszámokkal, kartonkivágásokkal, félig elszívott kárpácikkal, milliónyi gombostûvel. És egy tévével, amelyben éppen a német RTL Glücksrad mûsora harsog. A mester ceruza és ócska füzetlapok után kutat, hogy méretet vehessen rólam. Megrökönyödött arcomra pillantva a képernyôn vigéckedô "moderátorra" mutat, majd halkan megjegyezi: "Lássa-e, sokszor azok sem tudnak kiszabni egy becsületes kabátot, mégis jól mutat... Higgye el, ott bent sok minden történik, ami nem is igaz." Azt hiszem, igaza volt, az egyéni bátorság diktatúrájáé, a kritikus dicséretéé, az egészséges iróniáé a jövô. No meg szomorúságunké.