Én még ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik televízió nélkül nôtt fel. 1956 elôtt Magyarországon csak szaküzletek kirakatában lehetett látni televíziót, magánember még csak nem is álmodhatott arról, hogy neki is legyen egy ilyen különleges jószága. Késôbb, Angliában, oxfordi diákként néha megnéztem a híreket vagy egy-egy pop-együttes mûsorát a kollégium készülékén, de a képdobozon látható mûsorok többsége alig-alig érdekelt. Viszont az 1962/63-as tanévben, amikor már befejeztem disszertációmat, és fiatal házas kuta- tó-asszisztensként Summertownban, Oxford egyik elôvárosában laktam, egy mûsor nagyon kezdett érdekelni. Ezt sem saját készülékemen néztem meg (ilyenrôl nem is álmodtam), hanem a közelben lakó gazdag amerikai kollégiumi barátaimnál. Ez az év egyébként rendkívül kemény telérôl maradt emlékezetes; olyan hideg volt, hogy a ház bejárata elôtt hagyott tejesüvegekbôl jégcsapsugárban kifagyott a tej! Mi is csak egy kölcsönkapott kis olajkályha segítségével vészeltük át a zimankós idôket. Hanem hogy visszatérjek a tévéprogramra, én ezen a télen, ebben az évben kezdtem rendszeresen tévézni. Egy héten egyszer átmentem Johnékhoz, hogy megnézzem a "That Was The Week That Was" (Ilyen volt az elmúlt hét) címû politikai kabarét.

Úgy tûnik, ez a mûsor mérföldkövet jelentett az angliai televíziózás történetében. Korábban is létezett ugyan kabaré, például az emlékezetes Monthy Python, olyan kitûnô komikusokkal, mint Spike Milligan és John Cleese, de ez a rádiókabaré, aminek csak késôbb lett tévé változata, még valamiféle szürrealista diákhumort képviselt, s enyhén anarchikus színezete ellenére nem irányult egyetlen politikai irányzat ellen sem. Ezzel szemben az "Elmúlt hét" szövegírói görbe tükröt tartottak a hét fontosabb politikai eseményei és eléggé esendô politikusai elé — ebben az évben szinte minden hétre jutott egy kisebb-nagyobb botrány. A konzervatívok voltak még ugyan uralmon, de Macmillan már visszavonult, és utódai elég lazán kezelték az állam ügyeit, nagy támadási felületet nyújtva a sajtónak és az ellenzéknek. Ilyen volt az ún. Profumo-botrány, amikor az angol hadügyminiszter konzumhölgy szeretôjérôl, Christine-rôl kiderült, hogy néha a szovjet tengerészeti attasével is megosztja bájait és fekhelyét. Miután szemfüles újságírók kiteregették az ügyet, Profumo a Parlamentben mindent tagadott. Amikor kiderült, hogy hazudik, le kellett mondania — nem azért, mert szeretôt tartott (bár ez a kapcsolat nem volt éppenséggel veszélytelen a NATO-ra nézve), hanem mert nyilvánosan hazudott. De ez csak egy volt a botrányok közül, amelyek aláásták az uralmon lévô párt és kormány tekintélyét.

A That Was The Week That Was még fekete-fehérben zajlott, s visszanézve meg kell állapítanom, hogy nagy volt a közvéleményformáló ereje. Persze korántsem akkora, mint a tabloid néven emlegetett többmilliós példányszámban vásárolt bulvárlapoknak, de sokkal nagyobb, mint a csak néhány százezer ember által olvasott ún. "minôségi" sajtónak. A mûsor központi embere a késôbb nagy tévés karriert befutott David Frost volt, de számos sajátos humorú, jellegzetes profilú színész szerepelt benne, a jelenetek ügyesen voltak összevágba, gyorsan, ötletesen peregtek, s a mûsor végén rendszerint Millicent Martin énekelt egy dzsesszesített-elhadart hírösszefoglalót. Meggyôzôdésem, hogy Frosték szatírája nem volt pártsemleges (persze a kormányt mindig jobban lehet támadni, mint az ezt meg azt ígérgetô ellenzéket, de ezt a kormányt nagyszerûen lehetett nevetségessé tenni), és hogy bizony hozzájárult a Harold Wilson vezette Munkáspárt gyôzelméhez a következô választásokon. (Más kérdés, hogy Wilson késôbb mennyiben váltotta be a hozzá fûzött modernizációs reményeket).

Második élményemben, ami elôbukkan a hatvanas évek végétôl már eléggé rendszeresen folytatott tévézés folyamából, számtalan más nézôvel osztoztam: Neil Armstrongék holdra szállásáról van szó. Ezt történetesen Magyarországon néztem végig egy balatonfüredi üdülô készülékén, második hazalátogatásom idején. (Elôször 1968 augusztusában tértem vissza brit útlevéllel Budapestre, ahol éppen belecsöppentem a csehszlovákiai beavatkozás kellôs közepébe.) 1969. július 21-én a késô esti vagy éjjeli adásban mutatta a magyar tévé a holdra szállást, ami csattanós bizonyítéka volt annak, hogy az amerikai ûrprogram behozta a szovjetek kezdeti elônyét. S bár engem a sci-fi mint mûfaj nem érdekel különösebben, fantáziámat nem izgatták a Holdon vagy másutt alapítható emberi kolóniák, ezúttal nem lehetett megindultság nélkül nézni a homo sapiens elsô tétova-hódító lépéseit a halott holdvilágban. (Képzeljük el, hogy valaki 1492-ben filmezi a Santa Maria megérkezését az illatos Karibi-szigetekre!) Errôl különben, az ember holdra lépésérôl még verset is írtam korábban, amikor elképzeltem, milyen félelmetes lehet két embernek az Anyaföldtôl ekkora távolságban egy más... bolygóra lépni. (Földet akartam írni, de a Holdnak nincs földje, csak talaja van.) Különben azt, hogy ez egyszer be fog következni, mármint hogy az ember fölszáll a Holdba, régóta sejtettem — pontosan Verne Gyula óta, akinek technikai elképzeléseit meghaladta ugyan az idô, de képzelôtehetsége óriási, és egyik könyvében megírta a holdutazást. Még a könyv illusztrációira is emlékszem, a benne ábrázolt löveg bizony különbözött attól az elmés szerkezettôl, amit Moon Module címen az ûrközpontban építettek Armstrongéknak.

Ha a holdra szállásnak volt is politikai jelentôsége, elsôsorban mégis összemberi, univerzális élmény volt, így emlékezünk rá, s tartjuk számon. Ami a politikai élményeket illeti, azokban az angol tévé sokáig nem bôvelkedett; az egyetlen személyiség, akinek beszédeit rendszeresen, vagyis évente egyszer közvetítik, az II. Erzsébet királynô. Így azt kell mondanom, hogy a BBC vagy az ITV legérdekesebb politikai adásai szinte mindig külföldrôl történtek — távoli háborúk, sztrájkok vagy államcsínyek közvetítése jobban felcsigázta a nézôk kíváncsiságát, mint az, hogy Thatcher asszony vagy ellenfelei mit mondtak éppen a Parlamentben. Így érkezett el 1989 decembere, amikor a mi képernyônkön is feltûntek a temesvári, illetve bukaresti képek.

Vagyis élôben láthattuk a romániai forradalmat, illetve a Ceausescu-rendszer megdöntéséhez vezetô forradalmi eseményeket. Függetlenül attól, hogy ezeket elôre megrendezték volna, tehát hogy a kommunista párton belüli "palotaforradalom"-ról volt-e csak szó, mint azt sokan állítják, vagy valódi forradalomról, ami másnak kezdôdött, de aztán a kezdeményezés kicsúszott a puccsisták kezébôl, és a nép kezébe ment át, s lett belôle igazi forradalom — mondom, függetlenül ettôl, amit a televízióban láthattunk, döbbenetes hatást tett a nézôkre. A térség "bársonyos" forradalmai, békés átalakulásai után ez volt az elsô véráldozatokkal járó forradalom, és talán ez volt az, amit elsô perceitôl fogva filmeztek. A Kárpátok Titánjának, vagyis a Banálisan Démoni Suszternek bukaresti beszéde, amit a tömegtüntetés félbeszakított, azért emlékezetes, mert a kamera elkapta azt a pillanatot, amikor a tömjénezéshez szokott pártvezért életében elôször kifütyülték, és ezen még sietôsen megtett béremelési ígéretei sem változtattak. A kamera azt láttatta élôben, hogy: a király meztelen! Amit mindenki tudott, de addig a percig senki sem mert kimondani.

De más képekre is emlékszem: az orvlövészekre a bukaresti tv-székház környékén, Mircea Dinescu szónoklatára, a fraternizálásra a korábban még a pártvezetés parancsait teljesítô katonákkal s végül arra a felszabadult örömre, amellyel az emberek az elsô külföldi segélyszállítmányokat fogadták. Sok minden történt azóta, ami lelohasztotta az emberek (és nemcsak a romániai magyarok) lelkesedését, feledtette a forradalmat követô elsô napok és hetek hangulatát. Egy biztos: a félelem, amit 1989 elôtt szinte tapintani lehetett Romániában, már a múlté, s talán lassan megszilárdulnak a jogállamiság (ahol a polgároknak több joga van, mint az államnak!) ismérvei ebben a sokáig megfélemlített és megnyomorított országban. Ahhoz, hogy reméljük, Románia demokratikus módon tud modernizálódni, az indítást mégiscsak a forradalom adta és az annak lefolyását ország-világ elé táró román és külföldi tévések nagyszerû munkája.