Kollégám, jellemezze nekem a televíziót!
DÓZSAI MÓNIKA

Azt hiszem, viszonylag elég sokszor nézek tévét. Úgynevezett politikai adásokat, futballmeccset, néhány filmet, kulturális izéket. Ezek nagyjából a legrosszabbak, nemigen jön össze nekik. Van, hogy csak azért nem kapcsolom ki, mert annyira rossz. Eredetieskedô, unalmas, lassú, puffasztott, és valamilyen oknál fogva szinte csak színészeket interjúvolnak. A pártpolitizáló mûsorok a mûsorvezetôk miatt általában jobbak, ezeket azért nézem, mert még nem bírtam betelni azzal, milyen alacsonyra küzdik le magukat, akik az ügyeimet intézik. Mind lent van kutyában, tényleg, nem tudom, hogy érezhetik magukat arrafelé. Valaki minél közszolgább, annál bohócabb, és ezt így kell, állítólag, hát ezzel most nem állnék le vitatkozni. Viszont minden cirkuszban van valami szórakoztató, nem lehet annyira pocsék, hogy ne, mert akkor meg az szórakoztat, a pocsékság. Filmet azért nézek tévén, mert nem kell fizetni érte, és (pont ezért) bármikor abba lehet hagyni. Persze olyan filmet közvetítenek, amiért nem is lehetne hol fizetni, nem játsszák a mozik, és ha adnák, akkor se mennék oda. Futballt csak rossz szokásból, külföldi csapatnak nem drukkolok, a magyarokkal viszont az van, hogy mégiscsak érdekes látvány a turáni átok mûködés közben.

Nekünk nem volt tévénk. Valószínûleg az utolsó olyan korosztály, amelyik televízió nélkül nôtt fel. Ha jól emlékszem, tizennyolc voltam, amikor vettünk egyet. Az anyám ellene volt, satöbbi, most meg ott ül elôtte. A Bajnóczyéknak volt egy Munkácsyjuk. A szülei ügyvédek, ültünk a nappaliban a hatalmas fotelekben, és néztük, ami volt. Fradi—Tatabánya. Reklámok. Nagyon jó reklámok mentek. Nagyon csinos monoszkóp. Elôször a Robin Hood, aztán a Tell Vilmos. A Bartáékhoz is átjártam tévézni. A folyosón gombfociztunk, a kockakövön, néha kicsúszott valamelyik játékos a korlátvas alatt, és lecsattant az elsô emeletrôl. Nyáron meleg volt a folyosó köve, délutánra átforrósodott, egész nap odasütött a nap. Egyszer, már nem tudom, hogy mi miatt, a szünet közepén bejöttünk a Szondyba, ebéd után átmentem hozzájuk játszani. Ez furcsa volt, nyáron sose vagyok Pesten, csomó furcsa szag, más zajok, másmilyen forróság. Kint ültünk a folyosón, hasaltunk a kövön. Náluk nem volt hely. A szobájukban keserû a levegô, kesernyés illat, ez nekem tetszett is meg nem is. A lakásukban nincs hely, egy szoba, konyha a redôny leengedve, világít a sötétben a televízió. Olyan, mintha nem lenne ablakuk. Nincs bevetve az ágy, fekszik a dunyha alatt a Bartának az apja, bámulja a tévét. Tévét néztem a Bartáéknál. A konyhájukban, a falnak fordítva egy rossz szagú fateknô. Kaptam lekváros kenyeret, az nagyon jó volt, friss kenyér, ropog a héja, a csuklómra folyt a baracklekvár. Én nem tudtam, hogy ôk prolik, és hogy az micsoda, hogy egy szoba-konyhás lakásban élnek, nincs fürdôszobájuk, a vécé pedig a gangon van. Vécé a gangon, ezt persze tudtam, és mégse. Tudtam, hogy vannak prolik, és nyilván észrevettem, hogy a Bartáéknál csak egy szoba van, és hogy nincs fürdôszoba. Van televíziójuk.

Viszonylag, mondjuk az anyámhoz képest, alig nézek tévét. Hetekig semmit. Összevissza. Az anyu tényleg nézi. Nem ezt vagy azt a mûsort, hanem hogy mit adnak, és bosszankodik, hogy semmit se adnak. Szar a mûsor. De mindenhol, mind a huszonöt csatornán. Akkor miért nézed? És így tovább. Ezért találták ki a szappanoperákat, az akármilyen is, de tuti, hogy olyan. Mint az elôzô részlet. Néha rászólok a Palkó unakaöcsémre, hogy hagyja abba. Feljön tévézni, olyankor nemigen bírja abbahagyni. Nekik nincs készülékük, a húgom valahogy ellene van, nem tudom pontosan, hogy, mert amikor nálunk van, ô is odaül, és bámulja. A Palkó azért nézi a leghülyébb sorozatokat és rajzfilmeket, amiért én olvastam. Ugyanilyen hülyeségeket. A történet miatt. Mi más miatt. Nincs átjárás, aki így olvas, nem fog egyszer csak úgy olyasmibe kezdeni, szóval valami irodalomba belefogni, még ha most nem mondom meg, mi is az, hogy irodalom. És mi ne legyen az. Noha azért volna egy-két tippem. Tévéellenes kultúrkritikáktól némileg kiütéses vagyok, ugyanakkor viszont simán kikapcsoltatom a gyerekkel rajzfilm közepén, és azonnal visszahoznám a hétfôi adásmentes napot. Egyszer láttam kb. tizenöt másodpercet a Dallasból. Két férfi meg két nô ül egy étteremben. Egyik nô feláll, indul ki a toalettre. Másik nô, hogy várj, én is megyek. Egyik férfi a másiknak. Te, ezek miért mennek ki mindig együtt? Akkor kijöttem a szobából. Szerintem én vagyok az egyetlen a világon, aki szó szerint mindenre emlékszik a Dallasból arra, amit látott. És mindennel meg is van elégedve.

1998. október 29.