1998. aug. 20.

Nem kenyerem ez az ünnep sem. Tegnap este a Rókával együtt vacsoráztunk, nála tévé is van, evés után a Róka a fürdôbe vonult tisztázni-rendezni magát, magam pedig odahasaltam emészteni a képernyô elé. Elôeste, még minden alulmúlható, a zuhanás feltolja torokba a gyomrot, kérôdzik az ember, mint a marha, ha pedig muszáj megszólalnia, szája elé tartja tenyerét. Az ember félig jámbor, félig nomád, fél is, hogy egyszer csak ki találja böfögni a lelkét, jobb gondolatai meg benne-rohadnak a testében. Nálam a tévé hullamerevedést idéz idô, tudok is rá magyarázatot, hogy miért, amit azonban itt unnék elôadni. Nagyjából annyit mégis, hogy engem (s szerintem nem csak engem) a perifériák éltetnek (margináliák), azok, például, amelyekre a Róka szeme minduntalan félreugrik. Tévézés közben is kicsúszik, elsiklik szeme a sötétbe, ha megkérdezem, hogy mit lát ilyenkor, azt mondja, semmit. Ezt nehéz elképzelnem, viszont azt, hogy gyermeki igyekezete ellenére sem bír sokáig képben lenni, megértem, és könnyekig hatódom tôle. Versbe foglalva: tekintetem oszlásnak indul. Jóindulatú erôk kerítenek a hatalmukba, nézem tovább a tévét, rákattintok, véletlenül, a közszolgálati egyesre, katasztrófa-film, ti. az eredményét tekintve, magyar. De józanságra intem magam, halkuljak el káromkodni szépen, kárhoztassam csak azokat, akik. (Ôket is unom.) Szemem újból szúrni kezd, mint a sündisznó, a Rókának hányingere támad, és kapar a torka. Most már kölcsönösen kerüljük egymást a leheletünkkel, magamra húzom a lepedôt, az alól lesem még egy darabig az elôesti horrort. (Kitôl hallottam, meg nem mondom most: "Elôbb eszem meg a zsebkendômet, mint ezt a taknyot.") (Úgy hallom, mintha nem én mondtam volna.)

1998. aug. 23.

Villanásnyi köztes-tévé-élményem sincs a fent (alig) említett óta. Mivel ütôdött el mégis az idôm? Villamosozással, levezetô gyaloglásokkal, levezetni a túlfeszültségeket, amelyektôl mintha szanaszét állna égnek a hajam is. Érdekes, hogy éppen az efféle ôrülési jelenetnek ma általános keletje van, engem nem zavar, attól sem tartok, hogy az ôrült egyöntetûségtôl még leszakadhat alattunk egy híd. Gyomrom felkavarodott, frontfertôzés, így indultam el az uszodába, és fordultam vissza az ajtóból, majd indultam neki újból, borzongva meg undorodva a víz s egyáltalán a vízbeliség gondolatától. Hogy vízbôl vagy, és vízzé leszel. Noha kint lenni se élmény belôle. Terhemre vagyok, ez bármely tárgy jelenítésénél elôbbre való (valamint oda is veti árnyékomat a tárgyra), s ugyancsak ebbe az iszapba veri orromat mindannyiszor a televízió. Elsüllyedek (nem csak belemerülök) a tévézésbe, végtagjaimat lebénítja, összesorvasztja a csatornaszûkület; és milyen szelíd (könnyen emészthetô) kivetülése mindez annak, amit itt belül, a belek valagútvesztôjében zajlik (rossz szó, de már ennél maradok, már csak a prózaiság okán is)! De kibelezni, adás-vétel közben, egy televíziót, gyerekdolog volna-e? Háttérkukkolás? De nem szeretném a tv-ellenesség látszatát se kelteni, szar viszonyban vagyok vele, mitagadás, viszont a hiba bennem, bennem reked(ez), a tévé normálisan üzemmel (ha nálam épp nem is, kerek éve már nem, amióta Hanna lányom tejet zúdított a kapcsolófalra; úgy döntöttem, a sors keze legyen az övé!).

1998. aug. 26.

Hiszen Hanna miatt, az ô kedvéért vásároltam a készüléket, lám, még ez is, hogy a romániai forradalom napjaiban, Szenteste negyednapján, Csau kivégzését mintha már azon láttam volna. Az ismétléseit? Olyan mulatságos erre gondolnom! Egy kivégzés újrázásai! Elôtte vagy negyven évig soha nem volt saját tulajdonunknak/tulajdonomnak mondható televíziónk/m, annak idején mennyire hiányzott pedig, azonban nem telt rá, belenéztem néha a barátomék Munkácsyjába, erre pontosan emlékszem is, amikor néztük az Angyalt, s én magamban, bûntudatom teljes tudatában (!), összes szerettemet feláldoztam volna azért, hogy soha, de soha ne kelljen többé tágítanom a képernyô elôl. Terhemre voltam, kéredzkedtem hát fel a tévére, mint teherképkocsira. Teherképplató. S a történet, ez idáig, engem igazol, sôt túlszárnyal, a horderô tekintetében tudniillik, hogy a tévé úgyszólván a teljes világ súlyát (balhéját, jobb héját, gyümölcsét, magvát stb.) el bírja vinni, ellentétben velem, ki növekvô tehetetlenségemben ironikus dalfoszlányokat dudorászok róla. Szégyellem is magam ezért, fôképp a Róka elôtt. Neki ui., mint említettem volt, van tévéje, s nem nézi. Hanem rossz szemmel nézi (vagy rossz néven veszi), hogy emésztés ürügyén nézem az övét, addig-addig, míg ôrá is átragad (ön)utálatom. Pszichodrámai sûrû(ség), kép után kiált (képbe kívánkozik), milyen jól venné ki magát egy késô esti adásban, vagy délelôtt(önként) — persze ki veszi észre az ilyen apró, depresszív finomságokat, mint adás-vétel, meg önként, meg az éteri platón. Nem, ehhez elôbb ad absurdum depolitizálni kellene a televíziót, nem magyarázom meg, hogyan, s azt sem, hogy miért ad absurdum (azaz a képtelenségig), mikor is vélhetôleg nem csak mondjuk a hírmûsorok és egyéb "beavató" hírhátterek kikapcsolására gondolok. Hanem egyáltalán nem lenni képben, amint ezt a Rókában annyira szeretem, és szorongani türelemmel a perifériákon.

1998. aug. 27. hajnal

Erôsödnek a széllökések künn, az este láttam, hogy az újhold sarlója is besárgult már valamelyest. Beszédmódom némely igényesebb tévés szappanopera levegôjét forgatja elô. Tegnap du. hatalmasat úsztam, vízbôl kijövet félájultan mászódtam el a tusolóig, kevésen múlt, hogy meghaljak. Elmúlásunk mi mindenen/semmin se múlik. Nem értem, miért beszélnek humaniárusok (!) a senki földjérôl folyvást, mikor a semmi földje jóval foghatóbb; padlót fogsz, és már nem is vagy sehol, beletörik a vádlidba a körmöd. Túl jó- s rosszulléten. "Alternatívának ott a kereskedelmi adók."

1998. aug. 27. du.

Utálhatod ôket (ld. fent) szenvtelenül. A versenyképesség, esetünkben is, ott kezdôdik, amikor nem nézel oda, hogy miket írsz, holott nem sietsz, csupán ráhajtasz (zsebkendôt, lepedôszegélyt) kicsit, a Róka meg ôrizi a szemedet. Retteg, hogy mi lesz, ha megint nem hunyod le egész éjjel, és a végén minden olyan érthetetlenné válik, mint egy elnyúló nyálkahártya-recsegés. Körbe az emeleten csak öregek laknak, zúgatják a készülékeiket, s a Róka még beszélô viszonyt tart fenn velük. (Képcsôlakók.)