1992-tôl írott Olasz naplómban immár fél könyvnyire duzzadt a tévérôl vezetett feljegyzéseim terjedelme. Volt ebben valamilyen habzsolás, de tudatosan is el akartam érni a telítettséget — annyi "fényes év" után. Persze elméletileg is fel akartam dolgozni a jelenséget, hadd világosodjam meg: vajon annyira rabságra ítéltettünk-e avagy mégsem?! A válasz: nem, és mégsem errôl akarok most beszélni. Hanem, ha itt van ez a "háztartási gép", akkor valahogyan nekem is személyesítenem kell, magamhoz illesztenem, a szó érzékenyebb értelmében, perszonálunióba kell lépni vele, hiszen — s ezt tudják a nagy TV-mágusok — mindenkinek fel kell ajánlani azt a lényt, akivel azonosulni tud; aki maga és a maga ellentettje, aki uralkodni tud rajta. S ki tud leginkább uralkodni, ki más, ha nem egy titkos szeretô?! Nem pusztán bemondónôkrôl, show-girlökrôl van szó, hanem a nôiesség rejtett princípiumáról, a mítoszról: Nauszikáról, Eurüdikérôl, Helenérôl — és Penelopéról.

A férfitársadalmat állandóan tûzben és lázban kell tartani — ez teljesen zsigeri dolog és az elsô parancsolat a közvélemény formálói számára. (Egyébként az olasz társadalom mindennapjaiban az erotikáról, szexrôl szóló diskurzus állandó, folyamatos és transzgreszszív valóság.) Nem kell túlmagyarázni, hogy ki miért tetszik: nyilván, azért, mert olyan, aztán megtestesíti valamilyen vágyunkat, szabad nekünk tetszenie, ahogy Montesquieu mondotta volt.

Az én Penelopém Alba Parietti lett. Mindig olyan "darabosan" lépett fel, és mindenhol: énekelt, táncolt, konferált, véleménye volt. Alba Parietti adottságairól egy vallomásnak kellene szólnia, nyilván nemcsak a szemünkkel néztük (faldostuk?), fülünkkel hallottuk ôt, hanem... A hosszú szôke haj, azok a szempillák, a csokros ajkak, a mély — ámde néha acélos — hang, és persze neki keblei vannak, satöbbi. Ami persze a legérdekesebb, az az, hogy soha nem átallott átlépni semmilyen határt — valamilyen határt, a kulcsszó itt is a transzgreszivitás. Az egykori szerény, kissé bamba, ámde már kislánykorában is akaratos torinói kezdeménybôl ambiciózus díva lett, aki valósággal leteperte az olasz férfitársadalmat. Persze ellenzôi, kritikusai is nem kevesen voltak, szerintük Parietti titka csupáncsak az volt, hogy adottságait mindig beburkolta azzal a sugalmazásával, hogy ô tulajdonképpen egy intellektus — "amirôl persze jobb nem is beszélni, ha-ha-ha". Nagy izgalommal követtem, gondolván, hogy — egyszer már jól bevált receptem szerint — valamelyik novellámban majd felléptetem.

De Alba nem korlátozta magát a tévéképernyôre, keményen terjeszkedett: 1993 és 1997 között vele volt tele minden képes magazin, az ôsi recept szerint: a felsô tízezer életében, fogadásokon, divatbemutatón, tengerparton. Alba estélyiben, Alba monokiniben (és? — csábosan), Alba mindenhol, mindenekben és mindenkiben, Alba mindenekfölött, Alba, Alba, Alba... "Alba della nazione" — a nemzet Albája, ez meg már valóságos feladat, ami szinte kötelez. Ô meg dívatársai persze tudatában is voltak ennek a szerepnek, és a nôi test átváltozott média-tárggyá, anatómiai kérdéssé. Megtudtuk, hogy milyen esztétikai mûtétek során alakították sorrendben az ajkait, hogyan kaszabolták megfelelô méretre és alakra a kebleit ("i balconcini"), közben pedig végig azt játszotta, hogy mennyire tud énekelni, táncolni, csevegni, vezetni, véleményt mondani — a tévécsatornákon, a Panorama, az Espresso, a Novella 2000 hasábjain, de bizony a nagy nemzeti sajtóorgánumokban is feltûnt — különösen a politikai idôváltozás pillanataiban, "intellektuális fölényével".

Aztán, amikor élettársát, Stefano Bonaga bolognai filozófust és videokritikust "leléptette" a színész Christopher Lambert és egy rosszul sikerült nyár kedvéért — a nemzet számára kellôképpen beharangozott és csecsemô kilátásával is megerôsített nagy szerelem ennyit tartott —, Alba Parietti megbocsáthatatlan hibát követett el, és alighanem média-szempontból: az intelligens díva és "a nagy szerelem általi megvakíttatás" története úgy-ahogy még összeférnek, de a saját oktondiság és pipogyaság összeférhetetlen a genuin nôiesség és intelligencia mítoszával. (Ez azonban nem zárja ki, hogy valóban ne szerette volna azt a szerencsétlen színészt. Van egy szinte megható, csöndes, szomorkás interjúja — de még az is meglehet, hogy ez a hang Enrica Bonaccortinak, ennek a nagyszerû újságírónônek tulajdonítható —, ebben arról beszél, hogy becsapta önmagát, persze "Chris sem volt az a versenyautó, csak egy kis pöfögô motor". Oggi, 1996. szept. 4.) A nemzet csalódott, Alba Parietti, a díva megbukott, a média-óra ideje lejárt. Még egy kínos sorozata volt, a Macao zenés-táncos mûsora, aztán kész. Jegelve.

Penelopém elhagyott engem.

Az ûrt azonban gyorsan be kell tölteni.

Az olasz néplélek mindig is jobban kedvelte a teltebb, "asszonyosabb" formákat: Valeria Marini mély lélegzetvételnyi dombjai — avagy inkább a régi sláger szerint hegyei és völgyei — éppen a Parietti-váltás periódusában még az IP-benzinkutak környékén és az országutak fölött is ott lebegtek. (Figyeljük csak meg: "benzin"-"tej".) Az édes, csacsogó, enyhén butába játszó Valeria Marini (ellentétben Alba Pariettivel ô sohasem akart intelligensnek látszani — csak éppen amennyire egy rendes olasz népleánynak kell) a tévéképernyôrôl igen korán elôre menekült, a film felé. Azonban agyonmediatizált 1996-os filmje, a Bambola — Tinto Brass, az erotikus film nagymestere forgatta — kolossal volt, azaz kolosszális bukás. Ebben Valeria Marini, önmaga szándékai ellenére és a vágások nyomán azzá lett, ami tulajdonképpen: egy lenyûgözô tompor és annak metaforája. Ô maga is hisztérikus meglepôdéssel és a megfelelô sírógörcsök közepette látta viszont a kész filmen az eredetileg egészalakos jelenetet. A legszebb részlet tulajdonképpen egy szín- és formakompozíció volt: Valeria Marini valami angolnák meg gyümölcsök között, életkép. A második kísérlet jobban sikerült: az Alberto Sordi fôszereplésével forgatott Titkos találkák sikeres volt az 1998-as velencei filmfesztiválon, de hogy ez a Valeria Marini végleges befutása-e a film világában, avagy végleges lelépése-e a tévéképernyôrôl — azt még nem lehet tudni. Az viszont kétségtelen, hogy mindenki neki szurkolt.

A kilencvenes évek más olasz díváit nem követtem ilyen elszántan, igaz visszafogottabbak is voltak: Milly Carlucci, Raffaella Carr", Mara Venier más temperamentumoknak szóltak, alighanem. (Anna Kanakisért tudtam volna lelkesedni, de ô nem kimondottan tévédíva volt.)

A kilencvenes évek közepétôl azonban beindult egy más folyamat is: a tévésztárokat a szexuál-erkölcs szempontjából erôsen "tematizálni" kezdték, méghozzá két oldalról: az egyik a harcos feminizmus mindenkori érvrendszere volt, amelyben a fô ideologéma a "tárgy-hölgyiség" ("donne-oggetto"). Tévé-ideáljainkat is lassan pornódíváknak kezdték nevezni. S letagadhatatlan, hogy a dologban volt valami. A L'Europeo (ez az azóta megszûnt kiváló hetilap) 1994. szeptember 28-i számának címlapján közölte a harminchárom éves korában elhunyt — "nemzeti" — pornódíva képét. Szeptember 30-án ezt tette a L'Espresso is, persze itt Moana Pozzi Letizia Moratti mellett jelent meg — aki akkor a RAI igazgatónôi kinevezését kapta meg Silvio Berlusconitól. (Sokatmondó a párhuzamos cím: Santa Moana-Letizia tragica. Úgy is néznek ki. A feminista mozgalmak hadjáratai mellett azonban sokkal keményebbnek bizonyult a katolikus egyház ("Opus Dei") cenzúrája — ne feledjük: ez azért az olasz nemzeti kultúra, nagyjából — amely a maga eszközeivel (hölgyek voltak azok is) leszorította a dekoltázst és a szuperminit a képernyôrôl. Nem kell Erósszal állandóan zaklatni az emberiséget.¹

Aztán az egyik legfontosabb show-mûsorban Antonella Elia jutott vezetô szerephez: térdig érô szoknyácska, "szappan és víz-kozmetika", semmilyen mélyértelmûsített pillantás, búgó hang, csicsergés. Antonella Elia középtermetével és gondozott kis loknijával maga volt az unalmas, rettenetes kétszínûség: az erény szimbóluma a "negatívnak és veszélyesnek" minôsített stílussal szemben. Mégcsak nem is a jellegzetes "világnézeti" kétszínûség, hanem maga a rendes hazugság — mondotta errôl Valeria Marini.

A személyesség azt jelenti, hogy minden korosztály számára ki kell találni valami idólumot, a tizenévesek így Ambra Angiolinit kapták; kínkeserves volt végigkövetni ennek a szerencsétlen kislánynak a bukdácsolását a sztárolás felé. Össze is omlott egy adott életkori pillanatban..., de még érthetetlenebb volt a manézs: a mellette a páston kétoldalt felvonultatott lánykák mesterséges ôrjöngése és ugrálása. Ennek a karikatúráját láthatjuk most a román televízióban, kvázi öt év késéssel.

Végül aztán volt az olasz médiának egy valóban életveszélyes alvilági húzása: a botránykrónika hôsnôjeként felbukkant vidéki csúfságokat sztárolni. Így például emlékszem egy Raffaella Zardo nevezetû illetôre, aki — szegény — megpróbálta helybôl komolyan venni önmagát, jóllehet teljesen nyilvánvaló volt, hogy ôt csak megpróbálják betömni egy ûrbe, amikor — nyári strandszezon lévén — annyira nem történik semmi.

Mindenek után szomorúsággal váltam el a hölgyektôl: a tévéképernyôrôl és ebbôl a generációból bizonyosan nem lép majd le egy Sophia Loren, Claudia Cardinale vagy Gina Lollobrigida. Persze az 1998-as velencei filmfesztivál honi kommentátorai egzaltálják az új hullámot: Maria Grazia Cucinotta, Sabrina Ferilli (aki tizennyolc millió olasz férfi álmaiban szerepel), Valeria Golino, Isabella Ferrari, Stefania Rocca, Giovanna Mezzogiorno — ôk a nemzeti hölgykoszorú új reménységei (kedvesek, sejtelmesek, visszafogottak). De még Serena Grandi is a nagy szerepre vár — harmincnégyévesen, — úgy legyen.

A 90-es évek közepén azonban a dívák nemcsak show-girlök, hanem opinion-girlök, nemcsak látvány-hölgyek, hanem vélemény-formáló hölgyek is voltak: mindenki felsorakozott, avagy mindenkit felsorakoztattak a politikai értékek mentén: a pártok színeiben, politikusok mellett szerepeltették ôket. (Hosszasan követtem ezt a jelenséget.²) Aztán váratlan dolog történt: mintha összeesküdtek volna, a hölgyek szinte egyszerre jelentették ki, hogy "közelrôl" milyen unalmas, brutális, felfújt stb. stb. — a jobboldali, a baloldali, a mindenoldali politikus férfi. Kategorikusan tagadták, hogy valaha is a bal-, a jobb-, az akármelyik oldalon állottak volna. A dolog persze nem oldható meg egy ilyen egyszerû hölgyválasszal: politika, valamint Erósz összekapcsolása is a történelmi idôk homályába vész, s nem is ez a fontos itt, hanem hogy egy erôteljesen átpolitizált társadalomban egyszerûen nincs kitérés: ha valaki a középpontban van, mindig és minden szempontból a középpontban kell lennie, és így a szó katonai-fizikai értelmében-képiségében állást kell foglalnia. Az értékmegoszlás és -megosztás a politikai mezô és a harc középponti kérdése.

Penelopé, ugyebár.

Most döbbenek rá, hogy végül is nosztalgiával kapcsolom ki a tévét, veszem le a képernyôrôl Erószt, a teremtôt. Végül is, Alba Parietti, Valeria Marini és társaik voltak a kilencvenes évek, sárguló magazinok ôrizte emlékeikre nem vagyok kíváncsi. Azokat a képeket láttam, és többé soha nem láthatom.

Másvalami következik, a kettô — egy tucat.

A Corriere della Sera program-mellékletének, a TvSette-nek a szerkesztôi egy sajátos tévéjelenség számára találták ki a petrezselymecskék ("le prezzemoline") kifejezést. Ez a neologizmus azon szép jelenségek megnevezése számára szolgál, akik a társalgási és varietémûsorokat gazdagítják, megcsillannak a divatbemutatókon és a VIP-ünnepségeken, ámde nagyon sok tévékirálynô-jelöltnek nyoma vész, mások nem képesek arra a híres minôségi ugrásra, és különösen akkor hullanak, amikor a tévészezon teljes erejével újraindul, löki megállíthatatlanul az újabb programokat.

Kedves hölgyek és jelöltek, a petrezselymecske a levessel együtt felhörböltethetik, avagy akár szárba is szökkenhet, akarom mondani, gyökeret ereszthet. Íme, a recept; a tökéletes petrzselymecske hétparancsolata:

1. Szexis öltözék tévéfellépésekor — de nem túlságosan. Jobb a felsliccelt szoknya és a mini, mint a dekoltázs. A sarok feltétlenül magas legyen.

2. Három programból nem lehet hiányozni: Maurizio Costanzo Show, Akiket a foci..., Repülôszônyeg. (Az olasz tévé eme alap-programjaihoz persze mindenhol meg kell találni a nemzeti megfelelôket — ha vannak.)

3. A nagy divattervezôk bemutatóin (még a kevésbé ismertek is megfelelnek, fô, hogy eredetiek és kellôképpen transzgresszívek legyenek), ha nem is sikerül fellépni, foglaljátok el az elsô sort.

4. Legyetek (jelen) minden ünnepségen, úgymint: különbözô helyiségek felavatása, film- vagy kôszínházi bemutatók, születésnapok és évfordulók. Fényképeztessétek le magatokat a pillanat hôsével.

5. Naptárotokba jegyezzétek be a Forma 1-es futamok idôpontjait. (Anna Falchi arra tanít, hogy a négykerekûek világát nem szabad kihagyni.)

6. Ha egy focicsapat új szponzorát mutatja be, hívassátok meg magatokat. Alapvetô a fotó és a csevegés a hírneves labdakergetôvel (de ennél még sokkal jobb, ha a diszkóban találkoztok vele) Alex del Piero hozzáférhetôbb, mint Ronaldo — akire jegyese, Susana Werner Ronaldinha rettentôen vigyáz.

7. Új tévéfilmsorozat kezdôdik? A Nemtudomki-Testvérek egy kis utcasarki sikerecskéje? Részt kell venni még egy részecskében is! — a derék menedzseretek majd gondoskodik arról, hogy a lapokban és a tévéképernyôn ez majd "jelentôs és fontos" legyen.

Kedves petrezselymecskék! Sok sikert! — remélem, hogy mindannyian rózsák, tulipánok, liliomok, ibolyák lesztek. És — a képernyôn — majd találkozunk.

San Zeno di Pistrino di Petrelle, 1998. augusztus

JEGYZETEK

1. Aki az olsz belpolitikában csak egy kicsit is tájékozott, tudja, hogy a magisztrátus életveszélyes. A törvénykezés és a vélemény-, gondolat- és lelkiismereti szabadság viszonyáról idézem a következô megdöbbentô történetet: 1963-ban (!) vádat emeltek az immár világhíres rendezô, Pier Paolo Pasolini ellen Rogopag címû filmjének egyik jelenetére (a megfeszített Krisztus Jézus deszakralizációja) hivatkozva. Olvastam a per jegyzôkönyvét és benne a jezsuita teológiai alapossággal megfogalmazott vádat, amely a maga módján az etikai-esztétikai érvelés magasiskoláját mutatja be, Pasolini emberi méltóságát és becsületét gázolja le, mûvészi jóhiszemûségét és kvalitásait vonta kétségbe. Pasolini szinte megtört, aztán megfogalmazta — keményre véve a dolgot — csodálatos mûvészi krédóját. Végül is csak 1967-ben (!) mentették fel. Közben a Rogopagot csak az illetô részlet nélkül lehetett vetíteni.

2. Idézek egy régebbi tanulmányomból: "A szimbolizációs technikákban pedig nincs határ: például a Berlusconi-televízió idejekorán felismerte, hogy a televízió opinion girljei mentén is kikényszeríthetô egyfajta opció. És meg is kérdezték ôket: így a minden férfiszívet megdobogtató Alba Pariettibôl a baloldali képviselôje lett. Dalila di Lazzaro egyértelmûen Gianfranco Fini mellett foglalt állást. Milly Carlucci és Mara Venier Berlusconi mellé húzódtek — hiába, végül is ô a boss. "A vélemények autonómiája. In A jelen-létrôl. KOMP-PRESS, Kolozsvár, 1997. 51.

* A nôiesség a képernyôn persze nemcsak Erósszal függött össze. Mindig valóságos fizikai nyugalom és egyfajta tárgyilagos öröm fogott el, amikor — a ráadásul észak-olasz, vagy éppen tiroli — Lilly Gruber bekonferálta az esti híreket. Ha semmi sem történt, avagy éppen a Mars lakói készültek támadni, ô akkor is kedves, mosolygós és nyugodt volt, ámbár nemegyszer látszott, hogy a taxiban rakta fel a sminket, és fésülködni már nem is nagyon volt ideje. Grazie!