Az érvek egymásután jöttek, nem tudtunk másképp dönteni: nem fizetjük ki a kábeltévét. Miután levágták, eszünkbe jutott, bizonyos idôn belül még nem túl drágán visszakötik, de Annamaritól azt kértem, legyünk konzekvensek, ha nem, akkor nem, meg különben is, több idônk marad az önépítésre, tévézés helyett tanulhatunk nyelveket, utána olvashatunk a hermeneutikának. (Annamari erre úgy emlékszik, hogy a jutányos visszakötés mellett inkább én érveltem, mint ô.) Végül egy kompromisszumos verzió mellett döntöttünk, kábeltévéért többet nem fizetünk, de ha az alsó szomszéd megengedi, áthozzuk tôle a jelet.

Azt szoktuk mondani, a szavak megölik a gondolatokat, a képek feloldják a vágyakat. Ez a mondat, így vagy úgy, minden kortárs, magát respektáló elméletben és interpretációban benne van; egyeseknek egész életmûve errôl szól, mások egész életmûvükben ezt ismételgetik. Arra ritkábban gondolunk, hogy egy-egy feladatmegoldás végén gyakran egy szót találni vagy valamilyen, azelôtt banálisnak vagy amorfnak tûnô képet. Az értelmiségi köztudat soha nem volt még annyira szó- és képellenes, mint mostanában. Azt látom, hogy aki korszerû akar lenni, lépten-nyomon töröl, hangosan elhallgat, és bumm — lecsukja a szemét, esetleg kivillant, neszezik, talányt preparál: tulajdonképpen gányol — mint a Pic.

Még ma is kapható és hozzá kell tenni, nagyon olcsó eszköz, ami annak idején sok fejfájást okozott nekem. Nem értettem, miért lehetett hozzá külön utántöltést is kapni. Rendeltetése szerint arra szolgál, hogy a tintaelírásokat eltûntesse, olyan, mint egy filctoll, makulátlanság-jele, hogy fehér, és ha jól emlékszem, a neve Pic. Inszisztens próbálkozások után a félreírás valóban eltûnik, gyakran az alatta lévô papírral együtt, ritkábban egy forgatagszerû foltban.

Kérdéses, hogy mit, milyen áron szabad törölni. Azt, hogy intellektuális okokból, környezetembôl sokan nem néznek tévét, hajlamos vagyok a törlés apóriája szerint visszavezetni. Eco írja, a szakálla álszakáll, és sejteti, esetleges borotvált arca is álszakáll. Elôre megfontolt szándékkal nem nézni tévét olyan szépoid aberráció, mint minden falat fehérre, az ablakkereteket barnára festeni, kritikus pillanatokban fontos embereket idézni, húst szellemi alapon nem enni, csak kizárólag erkölcsös dolgokat álmodni. Álmodni pedig mindenféléket kell. Igaz, a tévé is, mint minden vákuum, beszippant, de lehet irracionálisan, ha tetszik, erotikusan is nézni, és csak azt figyelni, hogy a csatornaváltó hogyan reagál. A véletlenbôl is származhatnak ismeretek, mindent, amit a képiségrôl tudunk, végtére is véletlenül tudunk stb.

De a tévé bizonyos stádiuma nem a csatornaváltóról szól. Az újabb tévéken szokott lenni egy funkció, ami bizonyos idôn belül önmûködôen kikapcsolja a berendezést. Ez a sleep, és mint neve mutatja, arra szolgál, hogy a tévé elôtt gondmentesen elalhassunk. Ha Montaigne apja arra ügyelt, hogy fia lágy hegedûszóra ébredjen, a sleep funkció arra vigyáz, hogy nyugodtan elalhassunk, retinánkon válogatott álomképekkel.

Az álmok nem igényelnek éles képeket, nekünk a Duna TV például rabcsíkosan jön be, és nem mondhatnánk, hogy élvezhetetlen. A TV 2 hangja helyett az Uniplus rádió szól, de azért szoktuk nézni. Legutóbb egy vitamûsort a feminizmusról.

Az álmok nem igényelnek éles képeket, ezt bizonyítja, hogy a televíziózás mûszaki szabványai nagyon régen változatlanok. Két hete Londonban beindult ugyan egy HDTV (High Definition Television) csatorna, amihez hasonlók 1996 óta már mûködnek az Egyesült Államokban, Japánban és Franciaországban, de a jobb minôség nem a televíziózás immanens szükséglete — a televíziózásnak eredendôen semmi köze nincs az éberséghez. Az interaktív televíziózás, amihez annyi reményt fûztek, azért bukott meg, mert nem reális szükséglet kézben tartani az álmokat.

Talán semmi másra nem alkalmas a tévé, csak kivetíteni a kurrens (erodálódó) álmodni valókat. Ha így van, senki sem léphet fel azzal az igénnyel, hogy az általános közérzetrôl, szellemi trendekrôl beszéljen anélkül, hogy kövesse az izzó képeket. Úgy gondolom, a tévézés törlése foltot hagy, hacsak nem vagyunk háborúban, hacsak nincs bonsai iskolánk. Ha tehát valaki modern békeidôben játékba lendül, azzal, ha azt mondja: Alkibiadész, azt is kell mondania: Zorro. Ha RMDSZ, akkor Coco Chanel is, ez a mostani képek logikája. A tévé azok közé a kollektív bûnök közé tartozik, amelyek pontosan azért, mert mindenki részt vesz benne, nem kondicionálja a mennyországba jutást. Mintha Isten nevét vízbe rónánk, de senki sem léphet csak egyszer ebbe a folyóba. Tehát nyugodtan csak, ez a mostani (kiválasztott) látás formájához tartozik, és ha Coco Chanel, akkor Bármi Más. Derrida Nr. 5, ahogy ô mondja a média felfokozottsága miatt sokáig nem vállalt tévés megjelenéseket. Aztán persze mégis. Szókratész élete utolsó óráiban, tôle el nem vártan versírással próbálkozott. Derrida is hagyta, hogy a stúdiósminkes levegye a fényt az orráról. A modern békeidôben az ember nem költôien, hanem az olvadó képekben lakozik.

Kedd, 1998. október 20.