Mit is jelent tulajdonképpen a "független" televízió? Mi a különbség a "nemzeti" és a "globális" média között? Milyen szerepe lehet egy kormánynak a televízió feletti ellenôrzés terén? Milyen hatással van a televízió a demokratikus értékekre és magára a demokratizálódás folyamatára? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Monroe E. Price, a New York-i Yeshiva Egyetem jogászprofesszora Television, the Public Sphere, and National Identity címû, 1995-ben megjelent mûvében. A szerzô alapos elemzés tárgyává teszi a televízió a nemzeti identitástudat alakításában játszott szerepét a médiastruktúrák egyre gyorsuló globalizációs folyamatának során. A televízió és a társadalom közötti összefüggéseket vizsgálva Price felteszi a kérdést: mennyiben befolyásolja a televízió globalizációja a médiák különbözô nemzetekre gyakorolt hatását? Veszélybe sodorhatja-e az említett folyamat a nemzetállamok létét?

Noha az elektronikus média meghatározza mindennapi életünket, a társadalom mégsem fogja fel igazán, milyen hatással van a rádió és a televízió a modern élet politikai földrajzára. A képiség befolyásolja a lojalitást, ez köztudott. A kommunikáció struktúrái és kapacitása, illetve a kormányzatok sorsa közötti szoros összefüggések azonban kevésbé tisztázottak. A mûsorszórás szervezésének és a tévéadók elterjedésének világszerte legfôbb jellemzôje a próteuszi alakváltoztatás. A közszemlére kerülô képek milliói hozzájárulnak a nemzeti érzés kialakulásához, befolyásolják az állampolgárok szülôhelyükhöz, családjukhoz és az államhoz való viszonyát. Nem csoda, hogy a különbözô helyszíneken — függetlenül attól, hogy fejlett vagy fejletlen országról, demokráciáról vagy éppen diktatúráról van szó — ugyanaz a fontos kérdés körvonalazódik: a média jövôbeli ellenôrzésének kérdése.

Az 1940-es évek vége felé, a háborút követô utópiakeresés közepette W. H. Auden költô egy "ideális nyílt társadalom"-ról beszélt, "amely nem ismer fizikai, gazdasági vagy kulturális határokat". Ez a határok nélküli nyílt társadalom ma itt lóg a fejünk felett (vagy legalábbis a médiaváltozata). A mûholdak saját "márkajelükkel" ellátott mûsorokat sugároznak, tekintet nélkül a létezô határokra. A kollektív identitások történelmi képei mindenütt változóban vannak. A médiát szigorúan ellenôrzô szovjet központi hatalom hetven év alatt sem tudta megakadályozni, hogy a szívós munkával kitermelt hûség végül darabokra ne hulljon. Csehszlovákia egyetlen választás következtében megszûnt létezni. A Jugoszláviában mesterségesen létrehozott identitások önmagukban nem bizonyultak elég erôseknek ahhoz, hogy fenntartsák a gyûlölködô közösségek egységét. A hatalom hiányában a jelkép nem képes fenntartani valamely állam egységét. A képek sugallhatják ugyan az egy nép eszméjét, de képtelenek megôrizni valamely állam határait az állampolgárok hozzájárulása nélkül. Ennek ellenére a közismert (jel)képek az összetartó erôket támasztják alá, befolyásolják egy adott hegemónia idôtartamát és természetét, ezért központi helyet foglalnak el egy állam szerkezetében.

Noha a nemzetek fokozatosan megtanulták, hogy a képiség monopolizálása lehetetlen, a próbálkozások nem maradtak abba. Az auden-i nyílt társadalom mércéje nagyon magasan helyezkedik el, részben mert a lojalitás kategóriái nélkül a demokratikus értékek gyakorlatba ültetése a közéleti apparátus meggyengülését eredményezi. A kérdés tehát úgy tevôdik fel, hogyan tudja az állam létrehozni, fenntartani és megerôsíteni az identitástudatot ösztönzô nemzeti narratívákat úgy, hogy közben hû maradjon a demokratikus értékekhez. Amennyiben az állam nem képes kielégítô választ adni e kérdésre, önnön léte forog kockán. A rádió és a televízió azon eszközök közé tartozik, amelyek folyamatosan bevetésre kerültek a fennálló rend megerôsítése érdekében (azon kivételektôl eltekintve, amikor a média a status quo aláásására szolgált). A televízió a tömegek elé kerülô képiség generátora, és ekként különleges hatalommal rendelkezik. Ki legyen tehát e különleges hatalom letéteményese?

A kezdetektôl a konszolidációig

A szerzô nyomon követi a média és az állam viszonyát a rádió és tévé születésétôl a mûholdas televíziózás korszakáig, különös tekintettel a mûsorszórás feletti ellenôrzésre.

A mûsorszórás elsô ötven éve (1915-tôl az 1960-as évek közepéig) azt a korszakot ölelte fel, amelyben a nemzet közvetlen ellenôrzése alatt tartotta a rádió és a televízió struktúráit. E fél évszázad az úttörés, majd a konszolidáció idôszaka volt, melynek hanyatlása a mûholdas mûsorszórás és a kábeltelevízió "idejének" beköszöntésekor vette kezdetét. Az Elsô Ötven Évet majd kizárólag olyan események jellemezték, amelyek az állam politikai és kulturális érdekeit tükrözték. A elsô világháború idején ismét erôre kapó nemzeti identitástudat alaposan rányomta bélyegét a mûsorszórók elsô generációjának gondolkodásmódjára. A BBC elsô programvezetôje például úgy kezdte szolgálati idejét, hogy a központi hatalmak lehallgatott propaganda-üzeneteit saját kormányának továbbította.

A modern kommunikáció a központosítás egyik alapvetô eszköze volt a nyugati hatalmak kezében, melynek segítségével a hangsúlyok a nemzeti jelleg felé tolódtak a regionális jelleggel szemben. A korabeli bürokrácia a gazdasági válság idôszakára jellemzô védvámrendszer, valamint az elszigetelôdés légkörében nevelkedett, és utódaiknak sem volt erôs oldaluk a kozmopolitizmus. Nem csoda hát, hogy egy olyan korszakban, amelyben a nemzeti hatalom oly nagyra értékelte a határok jelentôségét, a képiség alakítása mintegy reflektorfénybe került.

A rádió születésére a hangsúlyozottan nem nemzeti jelleg volt jellemzô. Per definitionem a rádióhullámok nem tartják tiszteletben a nemzetek határait. Technológiai szempontból a rádió elsô alkalmazása a határok áttörését szolgálta, a hajózás biztonságosságát megerôsítendô. Konceptuális síkon az elsô rádióadók jelentékteleneknek bizonyultak a kormányérdekek szempontjából. A mûsorszórás központi tárgya a zene volt, amely par excellence interkulturális elemnek tekinthetô. A mûsoridô jelentôs részét a reklámok tették ki, amelyek különbözô termékek megvásárlására biztattak, mindennemû rejtett célt nélkülözve. A beszélô doboz gyermekkorának mintegy természetes folyománya az lett volna, hogy a rádió mint mechanizmus a "határ-talanság" eszméjét szolgálja, hiszen elméletileg bármely hallgatóhoz eljuthatott, az illetô nemzeti hovatartozásától függetlenül.

És mégis, a nemzetköziség vagy, ha tetszik, a nemzetek közöttiség nem vált a rádió legfontosabb tulajdonságává. Nem sokkal az "amatôrség elvesztése" után elkezdôdött a harc a rádió nemzeti határok közé való szorításáért, mely folyamat a mindenkori kormány védô és elszigetelô felügyelete alatt ment végbe. A központi hatalom a rádiójelek "határsértésére" vonatkozó szigorú korlátozásokat léptetett életbe, ahol csak tehette. E célkitûzések megvalósulásának és a bevezetett korlátozások betartásának ellenôrzése a nemzetközi mûsorszóró szervezetek legfôbb feladatává vált (megjegyzendô, hogy ezek a szervezetek ötven évvel késôbb, a mûholdas kommunikáció hajnalán is teljesítették feladatukat). Az 1920-as évek végén Kanadában mindenki az amerikai mûsorszórás dömpingjétôl és az ettôl való függéstôl rettegett. Ez volt az a pillanat, amikor a "közszolgáltatás" kifejezés elôször ütötte fel a fejét a média világában. Herbert Hoover, a Kereskedelmi Kamara államtitkára, az elsô médiaellenôrzô törvénytervezet megalkotásával megbízott politikus vezette be a kifejezést a hivatalos szóhasználatba. Hoover azon álláspont képviselôje volt, hogy "a rádió nem egy magánvállalkozás, amely az önreklámozást, illetve a kíváncsi tömegek szórakoztatását szolgálja. A rádió mindannyiunk közös ügye, amelyért kollektív felelôsséggel tartozunk, és amely elsôsorban a közérdek szolgálatában áll." 1923-ban a brit kormány által létrehozott Sykes Bizottság meghatározta, hogy "a közvéleményre és a nemzet életére ily nagy hatást gyakorló potenciális hatalom ellenôrzésének az állam jogkörében kell maradnia".

1925-ben egy párizsi székhelyû, angol nyelvû kalózrádió közvetíteni kezdett az Eiffel-toronyból Nagy Britannia fele. Az adó egy londoni üzletláncot reklámozott, azt remélve, hogy ily módon brit hallgatóközönséget toborozhat. A brit kormány és a nemzeti mûsorszóró érdekképviselet azonnali intézkedéseket hozott a konkurencia kiiktatására. Mindezek ellenére az 1930-as évek elejére a brit vállalkozók által pénzelt, brit hallgatóságot célzó angol nyelvû mûsorszórás virágzó üzletággá növekedett Franciaországban. A nemzeti mûsorszóró monopólium védelme érdekében a határon túli székhelyû angol nyelvû kereskedelmi jellegû rádiózás félreállítása kormánypolitikává lépett elô.

A szakemberek gyakran szembeállítják az amerikai és a brit mintát, sok szempontból természetesen joggal, hiszen különbözô és különálló hagyo- mányokról van szó. Sem az amerikai iparnak, sem a Kongresszusnak nem volt célja egy erôteljes nemzeti közszolgálati egység létrehozása, amely monopolizálja a közönséget. Mégis, az amerikai mûsorszórás története egyébrôl sem szól, mint hogy a kormány kiutalta a különbözô frekvenciákra vonatkozó engedélyeket, ami a médiák állam-szervezte jellegére utal. A Mexikóval és Kanadával kötött szerzôdések által az Egyesült Államok megpróbálta korlátozni a határon túlról Amerika fele közvetítô rádió- és tévéadók számát. A külföldi tulajdonjogokat is korlátozták. Erôteljes rádióadókat — ezek voltak az úgynevezett tiszta adók — hoztak létre, amelyek eljutottak az ország akkoriban negyvennyolc államába, és mûsorszerkezetüket tekintve a nemzeti identitástudat újrameghatározását és megerôsítését szolgálták. A tiszta adók létrehozása a kommunikációs és kulturális minták közötti összefüggésrendszerrôl szóló nemzetközi tárgyalások helyi megfelelôje volt. A kormány általi engedélyeztetés sok tartalmi restrikciót foglalt magában. Maga az engedélyezés, valamint az engedély bevonásától való félelem biztosította a mûsorszóró és az állam közötti kapcsolat szorosságát.

Az állam fokozatosan minden országban átvette a médiaipar alakításának, a konkurencia korlátozásának, valamint az engedélyek kiadásának feladatát. És amint ez a "hatalomátvétel" megtörtént, az állam a média társadalomban játszott szerepének meghatározó tényezôjévé vált. A második világháború idején a rádió a magyarázatok, a hazafiasság, a mozgósítás és a morál fenntartásának fóruma lett. Németországban és Olaszországban tökélyre fejlesztették a rádió és a film propagandisztikus jellegét. A média hatalmával való ilyen értelmû visszaélés szabály lett, nem kivétel. A háború után a rádió, majd a televízió egyrészt megmaradt az új társadalom létrehozásának és a nemzeti identitás alakításának eszközeként, másrészt a világszerte egymással versengô hivatalos álláspontok hordozójává lépett elô. Amint Eli Noam írta, "az egységes nemzetállam, a világszerte leggyakoribb államforma létrehozta az ôt kiszolgáló nemzeti kommunikációs hálózatot, amelyet közszolgáltatásként az erre a célra létrehozott államszervek igazgatnak, akárcsak az úthálózatot". Ezek a struktúrák különösen erôteljeseknek bizonyultak a Szovjetunióban és a háború utáni Közép- és Kelet-Európában, ahol az államhatalom és a média a kommunista párt kezében volt. A rádió és a televízió az állampolitika közvetlen eszközeként szerepelt a totalitárius és autoritárius rezsimekben — mintegy "a lélek mérnöke"-ként, szabadon vonatkoztatva Sztálin mûvészetekre vonatkozó megjegyzését. A tömegek informálásának és manipulációjának ezen eszköze feletti ellenôrzés az állam központi célkitûzése volt. A mûsorszórás nem csak egyszerû eszköze volt a központi hatalomnak, a kormányzati média gyakorlatilag a mûsorszórók kizárólagos használója volt.

A mûsorszórás ezen ötven évének végén, noha a nyugat-európai országok médiapolitikáját sokkal inkább jellemezte a pluralizmus, mint keleti szomszédaikét, a rádió és televízió még mindig az állam tulajdonában volt. Az 1970-es évek Franciaországában az ORTF a kormány nevetséges bábuja volt, ahol új igazgatók jelentek meg minden egyes választás után. Angliában, ahol a BBC kormányzattól való függetlenségének bizonyos hagyományai voltak, az egyre erôsödô kritikai mozgalom szerint az oly büszkén hangoztatott függetlenség alól kilógott a BBC vezetôi és a hatalom képviselôi közötti szoros kapcsolatrendszer lólába.

A kormányzatok képviselôi világszerte felhasználták hatalmukat a média irányvonalainak befolyásolására, az éppen hatalmon levô apparátus és a nemzeti identitás támogatása érdekében. Ezen manipuláció nagyon széles skálán mozgott, a cenzúrától egészen bizonyos események szônyeg alá sepréséig vagy elhallgatásáig. Ugyanakkor mind az állam vezetôi, mind a médiák közvetlen irányítói tisztában voltak azzal a hatalommal, amelyet a média a társadalom viselkedésmintái felett potenciálisan gyakorol. A BBC évtizedeken keresztül az ékesszólás, a korrektség fóruma volt, azzal a kifejezett szándékkal, hogy a lakosság viselkedésmintáit befolyásolja. Egyes esetekben a rádió és televízió nyelve a jelen vagy letûnt birodalom nyelvét jelképezte: a Szovjetunióban az orosz, a frankofón Afrikában a francia, a kelta szigeteken az angol birodalomét.

Mûsorszórás és propaganda

A televíziózás elsô ötven évét a szerzô szerint az állam és a médiastruktúrák közötti szoros kapcsolat jellemzi. Az állam minden erejével azon van, hogy a nemzeti határok közé szorítsa vissza a képiséget. Ugyanakkor ebben az idôszakban alakul ki az a varázsolja a fennálló rend által jónak talált image-t, miáltal a mesterségesen gerjesztett állami mitológia elzarándokol a nézô otthonába.

A második világháború idején a média és az amerikai kormány viszonya pozitív elôjelûnek volt tekinthetô, amennyiben egy egyesített hazai "front" létrehozását szolgálta. A McCarthy-korszak idején ez a viszony jelentôs mértékben eltorzult. Ebben az idôben ugyanis az államhatalom arra használta a médiát, hogy megtisztítsa az amerikai társadalmat az ellenségesnek vélt témáktól, narratíváktól, gondolatoktól. A gondolatok szabadságának ünneplése közben az ember hajlamos megfeledkezni a McCarthy-korszak erôteljes, hosszan tartó hatásáról. A Kongresszus ülésszakainak közvetítése alkotta a korabeli amerikai mûsorszórás ideológiai alapjait. Az ideológiai nyomás hatására az 1950-es években a rádió- és tévéadók megszabadultak kommunista-szimpatizánsnak vélt munkatársaiktól.

A frekvenciák engedélyezésének, azaz az éterben meghúzott határoknak a kérdése folyamatosan tükrözte az állam természetét. Az Egyesült Államokban a Kongresszus vezette 1927-ben azt a Föderációs Rádió Bizottságot (FRC), amely az engedélyek területi felosztásáért felelt: az ország zónákra oszlott, az egyes zónákat egy FRC-felügyelô képviselte. A szervezet utódja, a Föderációs Kommunikációs Bizottság (FCC) újításokat vezetett be, tételezve, hogy a lehetôségek függvényében minden közösség rendelkezzen saját mûsorszóró egységgel, még ha ez a nemzeti adók jelentôségét csökkentené is. Franciaországban, Angliában és Nyugat-Európa nagy részén a frekvenciák letéteményese szintén a központi hatalom volt. Kanadában az 1920-as évektôl a mûsorszórás szerkezete és kezelése a "nemzeti" Kanada és ennek részei között dúló állandó harc forró pontjává vált. A frekvenciák kiutalása képezte a csatározások másik központi kérdését, hiszen ez a folyamat híven tükrözte, milyen mértékben volt hajlandó az állam a saját irányvonalaitól eltérôeknek teret engedni (a túlzott liberalizálás magában rejtette annak veszélyét, hogy az események esetleg kicsússzanak a központi ellenôrzés alól). A frekvenciák szûkmarkú leosztása az ellenôrzés egy kevésbé érzékelhetô formája volt. Adott esetben a kormány határozta meg, hogy a televízió vírusát egyáltalán szabadjára engedje, mint ahogy Dél-Afrikában történt. Vagy itt van a francia példa: a hatvanas évek végén kormányszintû vita keretében döntöttek afelôl, hogy engedélyezzék-e a mûsorszórást vacsora idején. Szinte mindenütt kor- mányhatározat szabta meg, milyen mértékben használható fel a televízió reklámcélokra, megváltoztatva ezáltal a fogyasztói társadalom arculatát.

Az állam és a nemzeti identitás ugyanakkor egy sor olyan tevékenységgel mutat rokonságot, amelyek a propaganda gyûjtôszóval jellemezhetôek. A propaganda kifejezés többek között úgy határozható meg, mint a média pozitív értelemben vett felhasználása a nemzeti érzés megerôsítése érdekében. Még a legszigorúbb cenzúraellenes törvényekkel rendelkezô nyugati demokráciákban is elismerik, hogy a propaganda nélkülözhetetlen eszközzé vált a 20. században. Sokan emlékeznek Winston Churchill elsöprô erejû beszédeire a második világháború idején, de nem szabad elfelejtenünk, hogy az ilyen és ehhez hasonló beszédek szerves részeit alkották a háborúban álló országok azon állandó erôfeszítéseinek, hogy újabb híveket toborozzanak, valamint hogy fenntartsák és megerôsítsék népeik lojalitását.

A válságos idôszakok a hasznosság próbakövei, és a média akkora hatóerônek bizonyult a különbözô válsághelyzetekben, hogy egyetlen vezetô sem bízza a leghatékonyabb tömegmanipulációs eszköz irányítását a véletlenre. Nemhiába hogy forradalom idején a lázadók elsôként a televíziós tornyot igyekeznek elfoglalni. Ennek következtében a képiség ellenôrzése különös fontossággal bír a különbözô válsághelyzetek idején. Persze nem csak a válságokról van szó. Franklin D. Roosevelt kandalló melletti beszélgetései "meghitt" bizonyítékai a Fehér Ház azon törekvésének, hogy a közvélemény szemében létrehozza a megfelelô image-t. Ez a törekvés idôközben oly mértékben bürokratizálódott és intézményesült, hogy a Fehér Háznak manapság külön Kommunikációs Igazgatója van, aki a nemzeti narratívák létrehozásáért felel. A grandiózus nemzeti események vizualizálása és gyakran kitalálása által, mint például az Elnök és a nép közötti kötetlen párbeszéd, a Királynô megkoronázása, az Elnök beiktatása, az ember elsô lépései a Holdon vagy John F. Kennedy temetése, a kormány folyamatosan felhasználja a médiát arra, hogy létrehozza a modern állami mitológiákat.

A kormányzat és a mûsorszórás összefonódott történetének folyománya az a hiedelem, hogy az állam továbbra is alakíthatja a rádiózás és tévézés tartalmát. A különbözô érdekvédelmi csoportok elvárják a mindenkori kormányzattól, hogy hatalmát latba vetve meggyôzze a tévéadók vezetôit, hogy a jó társadalomról alkotott sajátos nézeteiket képviselje. Azok, akik az Egyesült Államokban az agresszió és a pornográfia ellen harcolnak, annak érdekében szólalnak fel a Kongresszus ülésszakain, hogy korlátozzák az agresszív és szemérmet sértô televíziós adásokat. Azok, akik az Egyesült Államokban élô etnikai csoportok jelentôsebb televíziós képviseletéért szállnak síkra, erôteljes lobbyt hoztak létre a változtatások mielôbbi kieszközlése érdekében. A nô, az üzlet, a homoszexualitás, az idôs nemzedék, a demokraták és republikánusok, a bennszülött amerikaiak, az abortuszt ellenzôk és helyeslôk, mindezen témák bemutatási módja vizsgálat tárgya lett, és bizonyos esetekben az FCC konkrét lépéseket tett a vitás kérdések orvoslása érdekében. Ez a helyzet az Egyesült Államokban, ahol az Elsô Törvénymódosításnak köszönhetôen az állam és a mûsorszórók közötti kötelékek látszólag nagyon lazák, az egyes mûsorszórók által létrehozott társadalmi képet a törvény (pontosabban az alkotmány) védi.

Változás és globalizáció

A technika fejlôdése következtében a médiastruktúrák is állandóan változnak, aminek egyenes eredménye az, hogy az új hordozók által továbbított információ túlcsordul az oly szigorúan védett nemzeti határokon. A technológia (elsôsorban a kommunikációs mûhold és a kábeltévé) aláássa a nemzeti határokat.

A média hôskorát a rádió megjelenésétôl az 1960-as évekig a mûsorszórás feletti ellenôrzés, a médiák nemzeti határok közé való szorítása jellemezte. A világ korabeli rádió- és televíziós hálózatait szemügyre véve megfigyelhetô, hogy mindegyikük egyetlen központi magból származott, amellyel kizárólagos jellegû kapcsolatrendszert tartott fenn. Persze voltak kivételek is, ráadásul igen jelentôsek, Európában és másutt (az Egyesült Államok—Kanada határon például), ahol az információ "óhatatlanul" túlcsordult a földrajzi gátakon. Konfliktus esetén bevett szokássá vált a média titkos fegyverként való bevetése, az ideológiai manipuláció és az ellenségkép kialakítása érdekében. A nagyhatalmak esetében (ide tartoznak természetesen a "szabadság" nagyhatalmai is) hagyománnyá vált, hogy a média a hatalom szócsöve. Az említett kivételek azonban (például a Luxemburgi Rádió) nyílt kihívást jelentettek, hiszen a rövidhullám nevû technológiai újítás utat nyitott a nemzetközi és határon túli információknak, melynek eredményeképpen új, az ideológiai váltást célzó mûsorok jelentek meg az éterben. Ezáltal a média történetében elôször összeütközésbe kerültek a nemzeti határok és a technika.

A lényegi különbség a mûsorszórás finanszírozásának természetében volt megfigyelhetô. A különbözô kormányzatok hozzáállása a reklámok finanszírozta mûsorszórás engedélyezéséhez változó volt, aminthogy az a tervezet is parázs viták tárgyát képezte, hogy lehetséges-e a mûsorszórást mint magánvállakozást kezelni, amely természetesen minimális állami szubvenciót vont volna maga után. Ezen egyébként elég hosszú idôszak alatt a legtöbb nyugati ország a nemzeti média struktúrájának kialakításán dolgozott, figyelembe véve a kínálkozó alternatívákat, nem feledve ugyanakkor a nemzeti ideológiákat, a közösség szükségleteit, valamint a technológiai változásokat sem. Azok, akik a változatosságról, közszolgáltatásról és kulturális értékekrôl írtak, nagy hangsúlyt fektettek az említett különbségre, valamint az újításoknak a mûsorszórásra kifejtett hatásaira. Az akkori megítélés szerint a különbözô nemzeti megoldások közötti eltérések rendkívüli fontossággal bírtak. A reklámokat nélkülözni tudó BBC és a reklámoktól hemzsegô, ám állami szubvenciótól független amerikai televízió közötti szakadék óriásinak látszott. Ám a jövô televíziójának korszakából visszatekintve egymás után elôtûnnek a hasonlóságok, mondjuk a brit és az amerikai televíziózás között. A lényegi vonás minden esetben az, hogy mennyire volt képes az illetô állam mûsorszórásának irányítására, azaz milyen mértékben tudta elérni, hogy az illetô média az adott nemzetközösség identitását tükrözze és alakítsa.

Az államnak ez a képessége azért is fontos volt, mert a médiatörténet elsô ötven évének vége felé a központosított médiákat egyre hevesebb támadások érték. A Luxemburgi Rádió erôteljes ellenpontja volt a nemzeti mûsorszóróknak. A kereskedelmi adók, nézôk-hallgatók szája íze szerinti mûsoraikkal folyamatosan fenyegették az európai központosított mûsorszóró rendszereket. Valamivel késôbb a rendkívül kreatív kalózrádiók, amelyek a nemzetközi vizeken evezve szédületes sikereket könyveltek el, szintén bebizonyították a nemzeti behemótok tehetetlenségét. Ezek a ravasz, vállalkozó kedvû modernisták azonnal észrevették a BBC mûsorpolitikájában tátongó hasadékot, amelyet a populáris kultúra hiánya jelentett, és rövid idô alatt kitöltötték azt. Maga a korlátozás képezte tehát a konkurencia s az alternatív megoldások termôtalaját. Hosszan tartó csatározások után a kalózokat félreállították, de a BBC és a többi nyugati ország közszolgálati "hajója" örökre léket kapott, a szabad verseny gondolata termékeny talajra hullt, és az Egyesült Királyságban megjelentek az elsô könnyûzenei adók.

A kommunikáció új formáinak megjelenésétôl függetlenül, egyes szakemberek azt állították, hogy a nemzeti jellegû, az adott helyi identitással szoros kapcsolatban levô médiát fokozatosan elnyeli az Egyesült Államokból érkezô mûsorok tengere. Herbert Schiller, a San Diego-i Kaliforniai Egyetem marxista szociológusa szerint az amerikai televíziós producerek és az amerikai kormány által támogatott kultúrimperializmus az oka a nemzeti médiastruktúrák meggyengülésének szerte a világon. Kutatások tömege próbálta cáfolni a schiller-i elméletet, és valóban, az elmélet által felkavart por lassan elült. Lehet, hogy az említett kutatások igazolták: az Egyesült Államok nem egy sötét gonosztevô. Ugyanakkor azonban az eredmények azt is bebizonyították, hogy egyrészt a külsô (amerikai vagy más) forrásokból érkezô mûsorok hatásai egyre érezhetôbbek, másrészt a különbözô helyszíneken látható-hallható mûsorkínálatok közötti hasonlóság egyre szembeszökôbb.

A változások ezen elsô körében, amely lényegében a mûsorpiacokat érintette, a mûsorszórás struktúrái viszonylag változatlanok maradtak, a mûsorok tartalma azonban veszíteni kezdett korábbi hangsúlyozottan nemzeti jellegébôl. Ezen változások idején egyre több amerikai mûsor vegyült a világ országainak nemzeti jellegû rendszereibe. Az okok esetenként különböztek: az alacsony költségek, könnyebb mûsorszórás, a világ ízlésének amerikanizálódása vagy éppen a schilleri tézisek valós alapja. A lényeg az, hogy a mûsorszórás nemzeti jellegének felsôbbrendûsége, talán elôször, kétségessé vált.

Az új globális médiahálózatok és az egyformaság felé irányuló tendencia által alapjában megrengetett régi rendszert újabb csapás érte az 1970-es évek elején. Egy technológiai csodáról volt szó. A mûsorszórás mindig is a zûrzavar és változás ipara volt: a rádiótól a televízióig, a fekete-fehértôl a színesig, a könnyû szórakoztatástól a nagyhatású kulturális tényezôig, az információs melléklettôl a teljhatalmú hírforrásig. Az 1970-es évek elején azonban olyan változás következett be, amely rövid idô alatt eltörölte a mûsorszórásra vonatkozó szabályozások helyi jellegét. A mûhold feltûnése gyakorlatilag aláásta az állami televízió nemzeti jellegét. A tér, az idô, a távolság fogalmai — amelyek mindig is a kommunikációs technológia kulcsfontosságú tényezôinek számítottak — egyre gyorsabb ütemben módosultak. A mûhold és a kábel megjelenése megkérdôjelezte az állami monopóliumok és engedélyezési algoritmusok létjogosultságát. Ezek a változások jelentôsen csökkentették az állam azon képességét, hogy a médiákat az éppen életben levô társadalmi és politikai rend megerôsítésére használja.

Maga a kábeltelevízió látszólag nem veszélyeztette a nemzeti hegemóniát. Igaz, hogy a kábel által több televíziós adó mûsora juthatott el a nézô otthonába, ami veszélyeztette az egyes országok nemzeti adóit, de a kábeltévé bevezetésének ritmusa, a szükséges technológia, valamint kormányhoz való viszonya központi ellenôrzés alatt állt. Az amerikai FCC-nek a hetvenes évek elején jogában állt meghatározni, milyen mûsorokat közvetíthet a kábel (és egyben hogy milyen mértékben veszélyezteti az új média a már mûködô rendszereket). Az FCC ugyanakkor felosztotta a piacot, meghatározva azokat a filmeket és sporteseményeket, amelyeket kizárólag a kábeltelevíziós csatornákon lehetett követni, letiltva ugyanakkor azon mûsorokat, amelyek összeütközésbe kerültek volna a helyi mûsorszórók érdekeivel. Hasonlóképpen az amerikai és európai kormányzatok nem engedték ki a kezükbôl a kábeltelevízió bevezetésére és fejlesztésére vonatkozó kulcsfontosságú döntéseket.

A kommunikációs mûhold és a modern technológiák közötti együttmûködés új korszakot nyitott a média történetében. A mûholdak bevezetése következében új hálózatok jöhettek létre, amelyek mûsoraik szórásakor immár nem vették figyelembe a nemzeti határokat. A határok mellôzése elsôsorban az új kereskedelmi partnereknek, a kábeltelevíziós társaságoknak volt köszönhetô. Az új rend jelképe a mûhold volt, amely egyenesen a nézô otthonába sugározta mûsorát, amely gyakorlatilag nem jelentett egyebet, mint hogy egy adott országban mûködô producer a megfelelô mûholdon keresztül információt és mûsorokat továbbíthatott egy másik országban levô háztartásba, tekintet nélkül nemcsak az illetô ország nemzeti televízióadására, de a nemzeti ellenôrzés alatt álló kábeltelevíziós hálózatra is.

Hirtelen nyilvánvalóvá vált, hogy a televízió nagy hatalmú képeit akárki befoghatja, nincs szükség nemzeti cerberusokra. Ezen technológia elterjedése alulmúlta ugyan a várakozásokat, de a benne rejlô lehetôségek pszichológiai hatása megváltoztatta a kormányzatok és mûsorszórók gondolkodásmódját. Nem volt többé közvetítô entitás, intézményesített óriás, kormányzatellenôrizte csatorna, amely megszûrte volna az információt. A mûholdas televíziózás korszaka elôtt — a földi "áthallásokat" és a BBC World Service és az Amerika Hangja jellegû rövidhullámú szolgáltatásokat kivéve — majd minden információ átment a nemzeti közvetítô relén: a levelezés a postán, a rádió- és tévémûsorok a helyi bizottságokon, a könyvek pedig a könyvesboltokon. Ezúttal azonban kéznél volt a nagy lehetôség, hogy a tévé (de a rádió is) igazán globálissá válhasson.

Szinte azonnal létrejöttek a kormányzati ítélôszékek, hogy meghatározzák az új technológia ellenôrzésének módozatait. Az ENSZ, a Nemzetközi Telekommunikációs Unió (ITU) és más nemzetközi szervezetek szintjén a kormányzatok olyan szabályokat igyekeztek elfogadtatni, amelyek közvetlen felelôsséggel ruházzák fel azt az államot, ahonnan egy mûholdas adás származik. Az illetô állam kormányának kezeskednie kell azért, hogy a kérdéses mûsor nem jut el olyan területekre, melyeknek kormányai nem adták elôzetes beleegyezésüket. Ha pedig erre nem nyílik lehetôség, az illetô kormány kezeskedjen arról, hogy a kérdéses mûsor nem sérti a közösen megállapított (reklámra és tartalomra vonatkozó) nemzetközi standardokat. A vita eredményeit egy nemzetközi nyilatkozatban rögzítették, melyben meghatározták a mûholdas mûsorszórás fent említett nemzetközi standardjait. Az Egyesült Államok tartózkodott.

A jövô meghatározása

A szerzô felteszi a kérdést: lehetséges-e egyáltalán nemzeti televízióról vagy médiáról beszélni a globális mûsorszórás korszakában? És amennyiben nem lehetséges, milyen irányban módosul a médiák és az állam viszonya az új, radikálisan változni látszó környezetben?

Sok minden foroghat kockán a nemzetitôl a globális felé való átmenet során — leginkább talán az állam nemzetépítô képessége. A "nemzeti televízió" fogalma érthetetlenné válik a "nemzeti identitás" szabatosabb meghatározása nélkül. A kifejezés lényegre törô, ám egyszerûsített definíciói helyett (azaz, hogy mit jelent valójában franciának, németnek vagy magyarnak lenni) egy funkcionálisabb, habár esztétikai szempontból kevésbé kielégítô megközelítésre van szükség. Eszerint a "nemzeti identitás" a nyelvi viselkedésminták, mítoszok, történetek és hiedelmek azon együttese, amelynek segítségével egy adott domináns csoport igazolja hatalmi pozícióját, vagy amely igazolja két konkurens csoport közötti hatalomeloszlást, esetenként hatalmi harcot. A nemzeti identitás ezen alkotóelemei általában olyan narratívákban jelennek meg, amelyek szerint egy adott nemzetállam polgárait összekapcsoló közös érdek, történelem és szokások gyakorlatilag kizárják a közöttük levô konfliktus lehetôségét. Ugyanakkor a nemzetállamon belüli csoportok hatalmi harcait is ezen szimbólumok és retorikai fogások felvonultatása jellemzi: az én koalícióm és ennek értékei magasabb fokon tükrözik a nemzeti identitást, mint mások.

Felhasználását és változásait tekintve a mûsorszórás a nemzeti szellem más eszközeire emlékeztet. Itt van például a történelmi egyházak és a nemzeti identitás közötti szoros kapcsolat példája. A domináns történelmi egyházak (a domináns történelmi médiához hasonlóan) meghatározzák a nemzeti identitás egy sor morális tantétellel megtámogatott kereteit, történelmet és jövôképet szolgáltatva ezáltal. Konkrét példákkal élve, az anglikán egyház fontos szerepet játszott az Egyesült Királyság (és a Brit Nemzetközösség) identitásának kialakításában, a fundamentalista államokban az iszlám a nemzeti identitás alapköve, a júdaizmus pedig szorosan összefügg Izrael nemzeti identitásával.

Az identitástudat kialakítására vonatkozóan a mûsorszórás tartalmazza a gazdasági ideológiák narratív hatalmát. A 20. században a gazdasági rendszerek polgári vallásokká váltak, ezáltal a nemzeti identitás alapköveivé is egyben. A kapitalista társadalmakban a "szabadpiaci gazdaságok" iránti lojalitás szinte követelménnyé változott. Az ilyen értelemben vett ideológia a nemzeti identitás szerves részévé lett. És ahol az ideológia a hatalom igazolására felhasznált eszköz, ott mélyen beleivódik az identitás szövetébe. A mûsorszórás pedig mind a mai napig a konkurrens ideológiák hordozója és terjesztôje.

A kormányzat kritikájának hiánya, a rendszabályok eltörlése és a globalizáció furcsa eredményhez vezethet: a piaci erôk túlhangsúlyozása csökkentheti a televízió és a rádió sajtószerû szerepét, ami azt jelenti, hogy az állam egyik legfontosabb kritikai fóruma fokozatosan háttérbe szorul. Egyes hôsies magánhálózatok és nagy közszolgálati adó pontosan azért kerültek piedesztálra (az ünneplésbôl persze nem hiányzott az aranykor iránt érzett nosztalgia sem), mert úgymond bizonyos fokig veszélyeztették a fennálló status quót. A sors iróniája, hogy a szabadpiaci erôk sodrásában ezek a hálózatok egy újkeletû semlegességre tettek szert, menedzsereik a fogyasztás globális kultúrájának sáfáraivá váltak. Az átalakulás következtében a média sokat vesztett korábbi szubverzív politikai erejébôl, és ezek a veszteségek leginkább a kritikai kategóriákat érintik. A globalizáció egyre inkább a depolitizáció szinonimájává válik az állam azon stratégiájának részeként, hogy csökkentse a média azon potenciálját, hogy megzavarja a fennálló rendet.

Egy új tipológia

A globális televíziózásnak Price szerint az a "legkézzelfoghatóbb" eredménye, hogy a határok virtuális eltörlése következtében fokozatosan kialakul egy határok nélküli közönség, amely régiótól függetlenül "részese" lehet egy globális mûsormenünek. Kérdés, hogy ilyen körülmények között hogy mûködhet hatékonyan egy nemzeti adó, vagy egy nemzetállam.

Az említett technológiai és politikai változások következtében a médiastruktúrák új tipológiája jelenik meg, amelynek semmi köze a nemzeti határokhoz vagy a közszolgálati kontra gazdasági hálózatok régi kategóriáihoz. Ezek a kategóriák tovább élnek ugyan, de jelentéstartalmuk és használhatóságuk csökken. A tulajdon és az anyagi támogatás formái egyre inkább hasonlítanak egymásra szerte a világon. És miközben folytatódnak a viták a különbözô helyi felszíni médiumok megváltoztatásáról (pl. a BBC jövôjérôl), a határok nélküli nézôközönség kialakításának drámai folyamata megszakítás nélkül folyik. A televíziós mûsorszórás szabályozására vonatkozó hagyományos nemzeti szemléleteknek idomulniuk kell ahhoz, amit Ithiel de Sola Pool "a szabadság technológiá"-jának nevezett. A mûsorszóró egységek megkülönböztetésére használt hagyományos elnevezések helyébe (lásd "közszolgálati" vagy "magán") új kategóriák léptek: globális mûsorszóró vállalatok, regionális (szupranacionális) mûsorszóró vállalatok, végül pedig azon mûsorszóró egységek, amelyek a hagyományos határokon belül mûködnek, gyakran hangsúlyozottabban helyi jelleggel, mint annak elôtte. A demokratikus értékek és a nemzetközi szabályok tiszteletben tartása mellett gyakorlatilag lehetetlenné vált a nemzeti nézôközönség védelme vagy a piacok államilag ellenôrzött felosztása. Az új környezetben a legfontosabb feladat annak meghatározása lenne, mit is jelent a közérdek a globális kommunikáció korszakában, és milyen kapcsolatrendszer létezik a közérdek és az állam között. Ha elfogadjuk, hogy a közelmúlt médiastruktúrái és a nemzeti identitás között szoros kapcsolatok léteztek, felvetôdik a kérdés, miféle identitás kapcsolódhat a transznacionális kommunikáció korszakához.

A globális mûsorszórás általában felveti egy transznacionális — vagy éppen interkontinentális — elméletileg egyetemes közönség keresésének pro- blematikáját. A globalizációs tendenciák egy olyan televízió létezését feltételezik, amely mindennemû állami, kormányzati vagy központi bizottsági ellenôrzést nélkülöz. A producerek és mûsorszórók új generációjának — a nagy multinacionális hálózatoknak — többé-kevésbé kikristályosodott célja az, hogy eljuttassák mûsoraikat a nézôhöz, annak lakóhelyétôl függetlenül és anélkül, hogy tárgyalásra kényszerüljenek a helyi kormányzatokkal. A globalitás ezen megközelítés szerint nemcsak a producer képességeitôl, de az állam hatalmától is függ. A globális narratívák elterjedésének feltétele, hogy az állam kevéssé vagy egyáltalán ne befolyásolja a mûsorszórás struktúráit. A mûsorok potenciálisan globálissá válhatnak, ugyanis "a piac" szelektálja ôket. A globális televízió tisztább meghatározása magában foglalja a mûsort befogadó állam ellenôrzésének hiányát.

A mûsorszórás globális volta nem jelenti azt, hogy nincs eredete, és semmilyen kulturális hatást nem fejt ki. A mûsorszórás kulturális befolyásának egész ipara fejlôdött ki. Ennek keretén belül egyre fontosabbá válik a globális mûsormenü alakulásának meghatározása, a globális és a nemzeti menük közötti kapcsolatrendszer vizsgálata. Lényeges szempont ugyanakkor azon módszerek kidolgozása, amelyek a globális menü minôségének javulását eredményezik...

A globális képiség ellentettje az a média, amelynek át kell mennie a kormány, a hatalom szûrôjén. A "nemzeti" rádió és televízió az államhatalom és a nemzeti identitás fórumai. Az új nemzetállamok elterjedése felveti a nemzeti televízió új, megváltozott jelentésének problematikáját. Hogyan mûködik egy nemzeti televízió a globalitás korszakában mint a regionalitás hordozója? Ebbôl a szempontból közelítve a kérdéshez a nemzeti televízió olyan médiastruktúra, amelynek implicite vagy explicite kötelessége az államot alkotó közösség identitástudatának megerôsítése, függetlenül attól, hogy egy vagy több "nemzetiség"-rôl van szó. Egy ilyen jellegû televízió az állam eszköze, amelynek óriási szerepe van az állami image kialakításában. Egy olyan televízió szerepe, amelynek léte nem a piactól függ, a közösségi eszmék, a demokratikus értékek és az állami gondolat megerôsítésében rejlik. Ez a szerep azonban nehezen vállalható egy olyan államban, amely saját szuverenitását tartja elsôsorban szem elôtt.

Ami az újkeletû mûsorszóró struktúrákat illeti, ezeknek lényegi tulajdonsága, hogy hatósugaruk nem esik egybe a létezô országok haráraival, ráadásul képesek a fennálló rend aláásására, illetve új lojalitások megteremtésére. Az új minták a létezô kategóriák véletlenszerû vagy szándékolt újrameghatározását válthatják ki. A spanyolországi és franciaországi baszkok vagy az Izraelben élô palesztinek számára történô mûsorszórás olyan példákat szolgáltat, amelyek esetében az adott határok virtuális átrendezésérôl van szó. A médiapolitika jelenlegi szerkezete ugyanakkor a több államból álló csoportok integritásának védelmét is biztosítja. Az ilyen típusú államcsoportosulás példája Európa, Mûsorszóró Direktívája az európai kultúra és identitás támogatását szolgálja. Ugyanígy, az amerikai média története során, a kulturális sokféleség és a korábban szembenálló régiók talaján egy nagymértékben homogén Egyesült Államok jött létre. A lényegi kérdés az, hogy miközben a technológiai újítások állandóan változtatják a mûsorszórás hatósugarát, létrejönnek-e azok a regionális kormányzati struktúrák, amelyek helyettesíthetik vagy félreállíthatják a haszontalanná váló államot.

Szántai János összeállítása és fordítása