A televíziózás térhódítása mifelénk meglehetôsen újkeletû, még évtizedes múltra sem visszatekintô jelenség, miután a nyolcvanas években az ideológiai nyomás tartalmilag szegényítette le drámaian, a gazdasági megfontolások pedig a mûsoridô terjedelmének szempontjából juttatták koldusbotra. A napi kétórás adásidô, melyet bô tíz évvel ezelôtt háromra duzzasztott az RKP nagylelkûsége, feltételezhetôen komolyabb rivális nélkül foglalhatta el az ôt megilletô helyet a Guiness Bookban mint a legszûkebb keretek közé szorított nemzeti tévéadás. Erôsen kétségbe vonható azonban az is, hogy maga a mûsor akár erre a röpke 120 percre a képernyô elé helyezett karosszékéhez bilincselte volna az átlagpolgárt. Az adót terjedelmes híradóval kezdték és végezték, a két mozzanat közé préselve be a fennmaradó, néha mindössze órányi résbe egy-egy film nemritkán a követhetetlenségig megollózott változatát vagy egy többé-kevésbé a tévé házi zeneszerzôinek vagy népdalénekeseinek felvételeibôl összeállított zenés koktélt. A híradóban a pártaktivisták szürke uniformisába bújtatott faarcú bemondók szinte kizárólag az "események" rangjára emelt belpolitikai történésekrôl tudósítottak, erôsen megkozmetikázott képet festve arról a "kitörô lelkesedésrôl", mellyel a haza városaiban és falvaiban, az építôtelepeken, a szántóföldeken vagy az üzemekben a dolgozók "a nép legszeretettebb fiát" fogadták, vagy amellyel a sokoldalúan fejlett szocialista társadalmat építették. A szerkesztôk — nyilvánvalóan a hatalom elvárásainak megfelelôen — kínos erôfeszítéseket tettek arra, hogy a termelôtevékenységben elkönyvelt eredményeket, melyeknek gyatraságát mindenki a saját bôrén érezhette, úgy tálalják, mint "szenzációs rekordokat". George Orwell kétségkívül büszkén állapította volna meg, hogy az 1984-ben "megálmodott" módszereit ilyen kitartó ügybuzgalommal ültetik át a gyakorlatba, bár az eljárás hatékonysága sokkal kevesebb elégedettségre szolgáltatott volna okot, hiszen egyetlen épeszû ember sem dôlt be a manipulációnak. Legfeljebb ott pályázhatott eséllyel a képernyô a legszeretettebb családtagot megilletô státusra, ahol a magyar, bolgár, szerb vagy szovjet szomszédok is besegítettek a mûsorkínálat emészthetôbbé tételébe. Nem kétséges, hogy a mûholdas külföldi adások megjelenése elôbb-utóbb jelentôs változásokat eredményeztek volna, ám a nyolcvanas évek végéig a parabolaantennák birtoklása korántsem volt még általánosan elterjedt.

Az "elsô egyenes adásban közvetített forradalom" idején, 1989 decemberében a magát egybôl "szabadnak" kikiáltó román televízió jelentôs és — mint utólag kiderült — igen kétes szerepet játszott az események irányításában, illetve manipulálásában. A szerkesztôk még szánták-bánták bûneiket: azokban a napokban, fogadkoztak, hogy soha többé... ám az elkövetkezô hetek, hónapok alaposan rácáfoltak elhamarkodott ígéreteikre. Gyakorlatilag nem volt olyan kedélyeket borzoló eseménye a változást követô pár évnek, melynek során ne leplezôdött volna le a nemzeti tévé hozzájárulása a történtekrôl kialakított kép ködösítéséhez vagy egyenesen torzításához. Egyre többen döbbenhettek rá, hogy a televízió töretlenül folytatja a hatalom teljes kiszolgálásában gyökerezô tradícióját. Nem véletlen, hogy éveken keresztül az utcai tüntetések egyik kedvelt jelmondata éppen a hatalom és a tévé cinkosságát rótta fel: "Cu televizorul / ati mintit poporul!" ("A televízióval hazudtok a népnek!")

Ebben a pár éves "átmeneti" idôszakban fordult az érdeklôdés az írott sajtó felé. Különösen a napilapok szerkesztôi éreztek rá a lakosság többszemszögû tájékoztatás iránti igényére, egymással versengve igyekeztek a közvetlen realitás olyan vetületeit is bemutatni, melyek a tévé képernyôjén nem tûnhettek fel. Ilyen körülmények között törvényszerû volt, hogy a média elsô sztárjai a fôbb napilapok vezércikkeit szignáló újságírók közül kerültek ki. (Mi sem jellemzôbb ebbôl a szempontból, mint az, hogy az idôközben csúcsra került tévétársaságok csillagai mind a mai napig egyik vagy másik napilap szerkesztôségében vannak fôállásban.)

Ugyancsak a saját megrögzöttségei béklyójában vergôdô nemzeti televízióval, illetve az egymással versengô napilapok fedezték fel a maguk számára azt a zsurnalisztikai ars poeticát, melyet egy francia újságíró így fogalmazott meg igen plasztikusan: "Ha a gyorsvonat percre pontosan megérkezik az állomásra, az nem újsághír. Ha negyedórát késik, az már igen." A normalitás — ezek szerint — banális, és mint ilyen érdektelen, a deviancia, a megszokottól, a szabályostól vagy akár az ésszerûtôl való eltérés már a szenzáció erejével hat. Amennyiben a hajmeresztô eseményeket tükrözô híreket vagy a rémhíreket jobban el lehet adni, mint az egyszerû híreket, úgy az utóbbiakat kell vadászni. Vagy, ha a szükség úgy kívánja, akár "gyártani". Mintha csak Örkény István "egyperces tételét" vallanák magukénak a szerkesztôk is: a szenzációt meg kell teremteni, az olvasókat amúgy sem az foglalkoztatja, hogy "igaz" híreket olvassanak, hanem hogy érdekeseket.

A magántévé-társaságok megjelenése és a kábeltelevíziózás gyakorlatilag az egész országot átfogó hálózatainak elterjedése ezen a területen is megteremtette a konkurencia feltételeit. Ennek következményeképpen megszûnt a nemzeti adó monopolhelyzete, és a tévéstúdiók is kötelességükként kezelik a közönség igényeinek messzemenô kielégítését. A legnagyobb amerikai televíziós társaság, az ABC vezetôsége például a következôképpen indokolta meg az erôsen feminista ihletettségû Heart Beat-sorozat beiktatását a fô mûsoridôbe: "A televízió elnôiesedésének... gyökerei abban a meglepô demográfiai jelenségben keresendôk, hogy a nemzeti adó nézôi túlnyomórészt nôk. Ezek az adatok pedig alátámasztják azt a nézetet, hogy a legjobb túlélési esélyekkel az a hálózat rendelkezik, amelyik a legnagyobb mértékben képes belopni magát a ház asszonyának szívébe" (idézi Sasha Torres, 1993. 179.). Keresve sem találhatnánk jobb példát annak az attitûdnek a tévé által való nyílt felvállalására, mely arra készteti, hogy mûsorpolitikáját maximálisan a nézôk elvárásaihoz igazítsa.

A televízió és a közízlés hagyományos találkozási felülete azonban a szenzáció. A tévé "szimbolikus súlyának növekedésével, illetve az egymással versenyben levô tévéadók közül azoknak az elôretörésével, amelyek a legtöbb áldozatot hozzák a szenzációs, a látványos és a rendkívüli oltárán, a média berkeiben fokozatosan tért hódít az információ olyan szemlélete, mely eddig nem lépett túl a bulvársajtó határain" — állapítja meg Pierre Bourdieu francia szociológus (1998. 58.). Így érthetôvé válik az is, hogy mi lett a férfi tévénézôkkel, akiknek megfogyatkozását az ABC társaság már idézett nyilatkozata is felpanaszolta: nem a képernyôtôl pártoltak el, csak érdeklôdésük az olyan adók felé fordult, amelyek többek között szenzáció iránti igényüket is képesek nagyobb mértékben kielégíteni.

Bourdieu szerint amúgy "a tévétársaságok egyre nagyobb mértékben folyamodnak a szenzációk tálalására szakosodott sajtó trükkjeihez", kiemelt helyet biztosítanak a hétköznapitól élesen elütô történések bemutatásának. Annyira nyilvánvalóan és keresetten nyomja rá bélyegét a tévé mûsorpolitikájára a rendkívüli, a sokkoló vagy éppenséggel botrányos események bemutatásának igénye, hogy érdemes alaposabban foglalkozni a jelenséggel.

Bármennyire is furcsán hangzik, a szenzáció fogalma sokkal nehezebben határozható meg, mint amennyire használata gyakorisága alapján gon- dolhatnánk. Percy H. Tannenbaum (1985) megállapítása szerint a témával foglalkozó szinte valamennyi kutató másképpen definiálta. W. A. Danielson és munkatársai a különbözô meghatározásokból a következô közös elemeket emelték ki: "Izgalmat nyújt. Betegesen lenyûgözô. Morális és esztétikai érzékenységünk számára sokkoló hatású. Bizonytalanságot okoz. Egészségtelen emocionális válaszokat vált ki. Jólesik az ember telhetetlen étvágyának, hogy horrorról, bûntényekrôl, katasztrófákról, szexuális botrányokról stb.-rôl hallhat." (Tannenbaum, 1985. 51. nyomán).

Ami a Danielsonék felsorolásában mindenekelôtt megragadja az olvasót, az az emocionális késztetettségi állapot mozgosítása a szenzáció által. Ezek szerint a szenzációs úgy jelenik meg, mint a hagyományos "panem et circenses" második tételének korszerû változata. A tévé tehát szórakoztatni akar, és ezt a tragédiák helyszínén készített közvetítések vagy a botrányok megszellôztetése útján kívánja elérni. Egyébként már ez az idôstrukturáló funkciója is eléggé problémásnak tûnik. A Nobel-díjas etológus Konrad Lorenz szerint például: a "szórakozás szükséglete egy rendkívül sajnálatra méltó lelkiállapot tünete... Önmagunk passzív szórakoztatása az ellentéte [...] annak a teremtô aktivitásnak, amely nélkül az egész ember nem létezhetik" (1996, 225.). Hasonlóan lesújtó véleményének ad hangot Csíkszentmihályi Mihály is: "más ingerforrásokkal összehasonlítva, a tévé olyan folyamatos és könnyen elérhetô információs özönt kínál, amely a befektetett pszichikai energiát tekintve igen olcsón strukturálja a nézô figyelmét" (1997. 173.).

Nehéz érvelni az ellen a vád ellen, hogy a tévé elkényezteti a nézôt, aki ezáltal elveszíti egyik legjelentôsebb motívumát, mely arra buzdíthatná, hogy befelé forduljon, és maga töltse ki szabad idejét önálló gondolataival vagy saját tevékenységével. Ezzel szemben viszont elhangozhat az az érv, hogy a tájékoztatás terén a televízió jelentôs szolgálatokat tesz. Megjelenésekor egyébként éppen az a remény fogalmazódott meg, hogy a tévé a megbízható információk széles körben való terjesztésének leghatékonyabb eszközévé válhat. Maguk a riporterek a lehetô legkomolyabban veszik felvilágosító funkciójukat, erôfeszítést nem kímélve hajkurásszák a híreket, amelyek amúgy általában a "rossz fiúkról" szólnak: erôszakról, bûncselekményekrôl, botrányokról stb. A riporter végül is az "erkölcsök ôrének" tekinti magát, aki a közösség által elfogadott normák és elôírások megszegésének bemutatása által járul hozzá az értékek maradandóságához (Irina Petras, 1998). Ami pedig a tények objektív és megbízható türözését garantálja, az nem más, mint maga a "megmutatás", az "amit két szemünkkel látunk, igaz" elv alapján.

Persze, aki csak valamennyire is járatos a vizuális mûvészetek terén, tudhatja, hogy már a barokk idején széles körben elterjedt a "trompe-l'oeil". Ez a francia kifejezés a szem megtévesztésére utal, "olyan perspektivikus megoldással, amely optikai trükkjeivel érzékcsaló hatást ér el, például egy valóságos tárgy látszatát kelti" (Lajta, 1973. 630.). A tévé "tárgyilagos" tudósítása sokféleképpen csapja be az emberi szemet és értelmet: tucatnyi ember csoportosulását több ezres tömegként érzékelteti, vagy ellenkezôleg, a dugig tömött stadionban is felfedezi azt a két sort, melyben mindössze 2—3 nézô foglal helyet; a valóságostól eltérô sorrendben vágja össze az események láncolatát alkotó szekvenciákat; "elcsíp" önkéntelen fintorokat vagy az indulat hatására a szájon véletlenül kicsúszó megjegyzést. Irina Petras már idézett tanulmánya szerint a televízió által tálalt hírek a folytonosság hiányában szenvednek. "Nem folyamodnak a múlthoz, nem követik nyomon az esemény természetes lefolyását vagy mélyen meghúzódó okait". (1998. 9.) Ilyenformán az események teljesen érthetetlenek maradnak az elôzmények és a következmények láncolatából elszigetelt epizódként kiemelve. "Mentségére" legyen mondva, a szenzációt tálaló híradás nem táplál ilyen nevelô ambíciókat. Számára egy törekvés létezik: az "itt és most".

Amúgy a tudósítás nem csak az idôtengely mentén eszközöl vágást. Magának az eseménynek az egymást követô kockái között is válogat, kiemel, felnagyít, szereplôket hoz elôtérbe vagy hagy ki teljesen. A riporter a helyszínen, majd a szerkesztô a stúdióban dönt arról, hogy mi kerül a képernyôre, nemritkán az egyoldalú szemlélet bûnébe esve vagy éppen a felismerhetetlenségig átgyúrva a történteket. Ennek talán legszembetûnôbb példája a "rossz fiúk" már említett sztárolása. A szenzációs hírek mindig a terroristáról, az ámokfutóról, a rablógyilkosról vagy a dollármilliókat sikkasztó bankárról, üzletemberrôl szólnak, és szinte soha az áldozat(ok)ról vagy a tragédia emberi sorsokat feldúló dimenzióiról. Ez pedig önkéntelenül felveti a kérdést: milyen modellt közvetít az adás, mire buzdít? David Phillips szociológus szerint "a tévé és a sajtó rábeszélô gépezete utánzásra indít". (Pratkanis és Aronson, 1992. 89. nyomán.) Kollégáival tanulmányozta a tizenéves öngyilkosokról és az öngyilkosságokról szóló tudósítások összefüggését. Vizsgálatuk az újabb öngyilkossági esetek számának jelentôs növekedését mutatta ki az eredeti elkövetésérôl szóló riport megjelenését követô héten. Ugyancsak Phillips kutatócsoportja mutatta ki azt is, hogy a nehézsúlyú ökölvívó-bajnokság döntôjének közvetítése nyomán 11 olyan ártatlan amerikai esik gyilkosság áldozatául, akik a közvetítés elmaradása esetén életben maradnának. A kutatások egyértelmûen bizonyítják, hogy a tévé által sugárzott erôszak olyan ingert képvisel, olyan példát nyújt, ami újabb agressziót vált ki. Úgy tûnik, sokan kizárólag azért esnek az erôszakos cselekedetek bûnébe, mert ebben vélik felfedezni a szürke névtelenségbôl való kiemelkedés egyetlen útját. Így legalább a másokban tett kár segítségével megadatik számukra is a lehetôség, hogy a múló pillanat erejéig reflektorfénybe kerüljenek, hogy a média felkapja nevüket, hogy bár bilincsekkel a csuklóikon megjelenjenek a képernyôn.

A szenzációs események egyoldalú bemutatásának van egy másik következménye is. Eliot Aronson például olyan vizsgálatokról számol be, melyek tanúsága szerint "a televíziós erôszak látványa érzéketlenné teheti az embereket, amikor az agresszív cselekedetekkel a valóságban is találkoznak" (1995. 210.). Ellenben az a riport, amelyik emberközelbe hozza az áldozat tragédiáját, az empátia fejlôdésének szolgálatába állhat. Daniel Goleman (1998) arra mutat rá, hogy gyakran az áldozatok iránti együttérzés teljes hiánya az a tényezô, amely lehetôvé teszi az erôszakos bûncselekményt. Ezt a felismerést alkalmazzák azokban a terápiás programokban, amelyekkel bebörtönzött bûnelkövetôket kezelnek. A "páciensek" az általuk elkövetetthez hasonló bûncselekmény áldozatainak videofelvételen rögzített beszámolóját tekintik meg, annak érdekében, hogy megértsék, hogyan élték meg azok a támadást. A vetítést követôen írásban kell beszámolniuk arról, hogy elképzelésük szerint mit is érezhetett az áldozat. Utólag a beszámolókat megbeszélik a terápiás csoportban, illetve újra lejátszák az eseményeket úgy, hogy az elkövetô kell hogy az áldozat szerepét eljátssza. Állítólag a programban részt vevô elítéltek közül mindössze feleannyi esik vissza szabadulását követôen, mint azok közül, akik nem részesültek kezelésben. Nehéz lenne éppen azt állítani, hogy amennyiben a szenzációs eseményeket úgy tálalnák a tévében, hogy a képernyôt az áldozatok meggyötört arca monopolizálja, akkor a szóban forgó riportok egyértelmûen nevelô hatást gyakorolnának. Több mint valószínû, hogy egyesek még így is megtalálnák az ihletet az erôszakos cselekedetekhez. Végül is a szereplési vágy inkább a magamutogatásra hajlamos személyeket fûti; a szenvedés elôtérbe állítása viszont a szadistát inspirálja. És persze úgy is lehet érvelni, hogy miközben az erôszak bemutatása néhány követôt vonz, addig talán milliókat tántorít el az agresszió nyílt kifejezésétôl. Elvileg nem is lehet ez ellen a feltevés ellen kifogást találni, a statisztika azonban e tekintetben kíméletlen: arról a 11 ártatlan áldozatról például, akik életükkel fizetnek az ökölvívó-döntô közvetítéséért, nem lehet megfeledkezni. A sajtónak általában és különösképpen a tévének tisztában kell lennie azzal, hogy nemcsak beszámolnak a valóság különbözô vetületeirôl, hanem maguk is realitást teremtenek: az ihlet által, a modell által, a felpiszkált szenvedélyek által.

Ez a realitásteremtô funkció kezd egyre nyilvánvalóbbá válni a média által preferenciálisan tükrözött minden területen. Elég nagy feneket keríteni egy konfliktusnak, mely egy hazai csapat edzôje és a mérkôzés játékvezetôje között robbant ki (az edzô megütötte a bírót), és a következô fordulók állandó napirendi pontjává válnak a hasonlóan durva, erôszakos jelenetek. Ami a vezetô politikusokat illeti, közülük többen, akár karrierjük kockáztatása árán is, a szenzációs "leleplezések" vagy a szinte eszelôsen felvállalt szélmalomharc kísértésének képtelenek ellenállni. Van, aki nem létezô kémhálózatok veszélyének meglobogtatásával hívja fel magára a figyelmet, míg mások a tulajdon pártjukban dúló belsô viszályokat szellôztetik meg, önelégülten fürödve a kétes népszerûséget biztosító reflektorfényben.

Ám mindent felülmúl annak az eseménynek a hatása, mely a sors különös iróniája folytán éppen e tanulmány megírásának idején játszódott le. 1998. október 15-én a pitesti-i városháza elôtt egy 34 éves nô benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát. Egy tizenegy éves gyermek anyjának kétségbeesett cselekedete önmagában véve is hajmeresztô. Ami azonban még döbbenetesebbé teszi az ügyet, az a helyi sajtó képviselôinek passzív jelenléte a helyszínen a mintegy két tucatnyi szájtatva-bénultan szemlélôdô kíváncsi járókelô mellett. Mi több, az eseményt a helyi tévé egyik riportere kamerájával rögzítette, úgyhogy este már minden valamirevaló stúdió bemutathatta híradójában a borzalmas képsorokat.

Az önmagát felgyújtó nô esete tragikus példája annak, hogyan teremti meg a szenzációéhes kamera a "figyelemre méltó" eseményt, hogyan válhatnak a rendkívüli történés áldozatává jobb sorsra érdemes egyének. Az esemény rögzítésének vagy megakadályozásának dilemmájával szembesülô riporter arra használja kezét, mellyel akár megakadályozhatná a nôt, hogy lángra lobbantsa a gyufaszálat, mellyel eleven fáklyává változtatja saját testét, hogy felvevôgépét szilárdan tartva elejétôl a végéig tárgyilagos hidegvérrel rögzítse az iszonyatos öncsonkítást. Maga a nézôsereg, megittasulva a talán soha vissza nem térô alkalom esélyétôl, hogy egy olyan esemény szemtanúja lehet, mely bejárja az egész országot vagy akár a világot, mintha transzállapotban figyelné az eszelôs cselekedetet, anélkül hogy bárki is megkísérelné a közbelépést. És nem utolsósorban a tragikus fôszerepet magára vállaló nô úgy játsza el élete legnagyobb és talán legutolsó partitúráját, mint a tévé képernyôjén úton-útfélen felbukkanó egzaltált politikusok vagy felháborodottan követelôzô szakszervezeti vezetôk: rövid, éles hangvételû nyilatkozatban marasztalja el a helyi hatalom képviselôit, majd következhet a modellül szolgáló közéleti személyiségek repertoárjában fellelhetô színpadias gesztus. A nô tragédiája nyilvánvalóan abból fakad, hogy nem mérte fel: hisztérikus modelljei a nagyjelenetek tetôpontján is kínosan vigyáznak, nehogy akár a nadrágjuk vasalt éle összegyûrödjék; ô maga azonban üres kézzel jött el onnan, ahol a létfenntartás ösztönét porciózták. Megkésett, kétségbeesett védekezô reakciója arról árulkodik, hogy mielôtt a láng eleven húsába harapott, nem igazán volt képes felmérni esztelen problémamegoldási kísérletének következményeit. A mozihoz hasonlóan a tévé is hozzászoktatott ahhoz, hogy a képernyôn olykor patakokban ömlô vér olyan festék, melyet a forgatás befejeztével gondosan lemosnak. Annyi fikciót közvetít a tévé, annyi nyilatkozat és gesztus mögül villan elô a silány minôségû színpadi díszletrôl lekopó festék, hogy lassan a legbrutálisabb realitás megjelenítését is studióprodukciónak véljük. Ebbe a csapdába esett bele gyanútlanul a szerencsétlenül járt asszony, tévedéséért embertelen szenvedéssel és életre szóló rokkantsággal, ha nem egyenesen életével fizetve. Ennek a tételnek a valószínûségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a gyújtogató hisztéria, mely szinte pillanatokkal azután tört ki, hogy a szóban forgó helyszíni riport elfoglalta a napi tévéhíradók fô eseményének kijáró helyét. Egy bukaresti fiatalember a látottak hatására felgyújtotta magát, míg egy szintén fôvárosi nô férfi munkatársát lobbantotta lángra. Sokkal jobban amúgy azok sem jártak, akik mélyen átérezték az eset borzalmát, hasonlóan ahhoz a vidéki férfihoz, aki a riport közvetítésének hatására szörnyethalt a képernyô elôtt.

Nem sok kétség férhet hozzá, hogy az eseményt rögzítô riporterek az évszázad egyik legdöbbenetesebb dokumentumát konzerválták a mágneses szalagon. Egy olyan dokumentumot, melyben még ennél is döbbenetesebb maguknak a tévéseknek a hozzáállása. Rodica Palade (1998) az esethez fûzött kommentárjában arról számol be, hogy más riporterekkel beszélgetve azok is elismerték, hogy nem avatkoztak volna be az események alakulásába. "Egyetlen riporter sem szalaszthat el egy ilyan tudósítást" — hangoztatták. Emögött az attitûd mögött akár az állatok viselkedését természetes környezetben tanulmányozó etológus tárgyilagosan személytelen és tudományos attitûdjét vélhetnénk felfedezni, ha a viselkedést, melynek megörökítése a cél, nem emberi lények produkálnák, akik esetleg saját tragédiájukkal fizetnek a pillanatnyi szenzációért. Ha a passzivitás bizonyos helyzetekben nem jelentené éppen a proszociális viselkedés normáiról való lemondást.

IRODALOM

Aronson, E.: A társas lény. Bp., 1994. — Bourdieu, P.: Despre televiziune. Buc., 1998. — Csíkszentmihályi M.: Az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája. Bp., 1997. — Goleman, D.: Érzelmi intelligencia. Bp., 1998. — Lajta E.: Mûvészeti kislexikon. Bp., 1973. — Lorenz, K.: Ember voltunk hanyatlása. Bp., 1996. — Palade, R.: O crimã colectivã. IX. 22. 1998. 42. — Petras, I.: Stirile si nepãsarea. TELE cablu. 1998. 38/98. — Pratkanis, A. és Aronson E.: A rábeszélôgép. Bp., 1992. — Tannenbaum, P.H.: A televíziózás szociálpszichológiája. Bp., 1985. — Torres, S.: Television/Feminism...; Abelove, H., et al.(eds.): The Lesbian and Gay Studies Reader. New York, 1993.