Üdvözlégy, bûvdoboz! — mondják ki naponta, világszerte a házikabát- és papucsrend, a söröspohár-unió, a ropogtató-szövetség, az idôagyon- ütô-internacionálé milliárdjai, mikor odaülnek kis házioltáruk elé. Na most képzeljük el ugyanezt a mindnyájunk által ismert mindennapi képet az idôk mélyében, a kínaitól, méla melanéztôl a lareseit kontempláló rómain át, a háziisteneit konzultáló mexikói poncsószakértôig. Mindenik valami doboz, skatulya, kazetta, szekrényke, kutyaól belseje, kisszínpada elôtt térdelt, gugolt, ájtatoskodott, hallgatózott, vagy csupán odahasalt, mint a fogoly Gullivert tartalmazó cipôsdoboz elé a babázni vágyó óriásleányka: játsszunk! esetleg csak gyönyörködjünk! Ez a mai bûvdoboz összehasonlíthatatlanul gazdagabb, csillogóbb, találékonyabb, maga a megvalósult gondolatolvasás. A belôle kibeszélô kisistenek tanítnak és butítnak, információkkal tömnek és agymosnak, elragadtatnak és kukkoltatnak, befejezik a szexuális elrontásunk, és kielégítik még fel sem támadt kívánságainkat. Némi idô árán (személy szerint meglehetôsen nagy adó egy akkorácska életidôbôl) szinkronba hoznak önmagunk összes "földi másával". A becsapódás helyén (annak valamennyi értelemárnyalata szerint) ugyanabban a másodpercben tudjuk(-ják) meg a dolgot, mint héthatárral és hetven beltengerrel odább, ha eléggé ügyes a Chrudinákjuk. Mondják, hogy Kennedyre még rá se lôtt az, aki nem volt Oswald, amikor a Warren-bizottság (melynek Warrenné nem volt a felesége, csak a mesterségük azonos) már vizsgálta, hogy mi hozható és milyen mûfajban nyilvánosságra. Vecsera Katyusának Keletre továbbított elôzô jelentései szerint Dallas Mayerlingben volt.

Ám félre a könnyed hanggal (és képpel) e képtelen találmány zord-ereje elôtt! Az értelmes eszmélet kezdete óta a leghihetetlenebb vágy valósult meg benne, hogyha úgy nézzük. De nézhetjük "másságban" is, úgy, ahogy az egészségtelen életmódra fanyalodott, miatta elsatnyuló Síróntrópus Telebendôsis nézi: hogy nem filozofálunk felôle, csak egyszerûen csüggünk rajta. Mint gyümölcs a fán, mint átlagpolgár a "Pávi"-ján. A belevakulásig. A belehülyülésig. Mert jóllehet szabatos mûsora van neki, egyszerre szállít, önt, halmoz oda elénk mindent, vagyis akármit (plusz amit belelopnak, belekevernek reklám és más tendenciózus fûszerek formájában). Álbôség szaruja olyanná tesz, mint valami züllött Pinocchiót a szamárfülkinövesztô kijózanító lecke elôtti állapotban; mint valami eredetileg csak némi megélhetésért sóvárgó Alibabákat, akiket mértéktévesztôvé szemtelenít el, bôszít fel a szerencse; mint valami elôbb a lámpát, aztán a szemüket dörzsölô Aladdinokat. Mert azzal, amit érett és megfontolt saját szükségletünkön és kívánságunkon túl és kívül kínál, osztogat — nos épp azzal foszt ki, állít falhoz.

Bizony a televízió — bármennyire más pofájú szörny — a félkarú banditák és egyéb rulettek, a szerencsekerekek és a dupla-vagy-semmik díszes családjába tartozik, és én (tetszik látni?) ezzel a halált és elkárhozást megvetô öntudattal ülök le elébe izgulni, informálódni, butulni, kéjelegni, fontos restanciák helyett semmit tenni napról napra. Valósággal várom (s itt a tudatomban a perverzitás), hogy elkövetkezzék a mûsorból kinézett és — mit tudat alatt! — zavarólag egész munka alatt számon tartott idôpont, és akár egy lágytojásfôzô: megérzem az utolsó irányadó homokszem lepergését, a csendbe belecsördítô képzeletbeli csergôóra vagy ugrásra készen várt telefonhívás, startpisztoly, pokolgép dörrenését, és lecsapom, ami a kezemben van, amivel értelmes, hasznos, pénzes, hazafias, világfias munkámat végzem, és elmegyek a balfenéken léháskodni vagy prostituálódni. Miközben álszent, de önmegnyugtató szándékkal élvezem, hogy Úristen, ha ezt a tele-találmányt nem most, amikor ugyebár egy ilyen bölcs, okos, fejlett, jóravaló emberiség kapta kézhez, hanem korábban, túl korán, erre éretlenebbek (értsd: még ennél is befolyásolhatóbbak, hiszékenyebbek) kapják meg, még a legkiválóbbakat is hogy megzavarja, visszaveti, korrumpálja, eltéríti különben lovasrohamokkal, máglyákkal és hálátlansággal sem fékezhetô lendületükbôl. Hannibálok hagyják abba az ostromokat, Hérodotoszok a történetírást, Sámsonok egy reklám hatására önként nyiratkoznak kopaszra, fittyet hányva a beönfejûsködô másként gondolkodásra, abbahagyják Cromwellek a forradalmat, félbeszakítják Robespièrre-ek a nyakazást, Leninek az osztályharcot, próféták szállnak le a szamárhátról meg a magas lóról, Kolumbuszok késlekednek meccset bámulva a kikötôi kocsmák mennyezete alá szerelt történelem-megfúró kis képernyôk miatt. Majd bolond lesz Edison húszezer reménytelennek látszó kísérletre pazarolni az estéit, éjszakáit és nem tudni meg, hogy a Dallas vagy a Santa Barbara kétezer-valahányadik folytatásában hogy is alakulnak a dolgok. Homérosz meseszövése, Dante feszültsége, Balzac stílusa hígul, romlik, silányul el a hatása alatt, hiszen szemmel láthatólag ONNAN, arról a tenyérnyi (vagy tehetôsebbeknél) fél falnyi izérôl annyi is elég, az is elég izgalmasan, magával ragadóan hat, leköt, kifordít magadból, rábeszél, hogy zöld-biopon-nova-nemtudommit vásárolj azonnal a kilencvenkilenc fokos mosást nem bíró bôgatyádhoz, és gatyára vetkôztetô embargót diktálj az engedetlen pénzügyi kormányzatoknak. Mert te magad vagy, tisztán megérzed, ennek a bûverejû mese-ENSZ-nek a Hannibálja, Homérosza, Hasfelmetszô Dzsekje, az erôs, az okos, a hatalmas. A végtelenkedô. Aki ellát ingyen és fáradságmentesen az ép Karthágóba vagy Pompejibe, de a bôrét nem viszi vásárra akkor sem, ha egy-két robbantásos merényletbe, csillagközi konfliktusba keveredik. S mindezt hol? Ahol legjobban érzi magát. Ott, ameddig ellát általában és ellát ÁLTALA. Az orra elôtt.