A kommunista rendszer felbomlása és a szovjet birodalom széthullása 44 évvel a III. Birodalom legyôzése után sokféle történelmi ellentmondáshoz vezetett. Az etnikai-nemzeti konfliktusokat és területi vitákat, melyek az elsô világháborút megelôzôen és a két háború között megfertôzték ezt a sok-nyelvû térséget, a szovjet éra alatt a "proletár internacionalizmus" dicsôítésével fojtották el. A kommunista rendszer felbomlása után ezek a konf-liktusok olyan erôvel elevenedtek fel, hogy sok kutató arra a következtetésre jutott, miszerint a kelet-közép-európai események 1989 utáni fejlôdése a múlthoz való visszatérést és a liberális demokrácia kudarcát jelenti. A térség politikai fejlôdésének ezt a visszaesését súlyosbították a társadalmi ellentétek, melyek a posztkommunista rendszerek által indítványozott viszonylag gyors privatizációs programok következményei.

Az azonnali gazdasági fejlôdésre tett kísérlet csôdje kedvezô politikai alkalom volt a liberalizmussal és alkotmányos demokráciával szemben álló elemeknek. Ezek a nacionalisták, akik között számos "hivatásos történész" is van, olyan politikai-ideológiai kam-pánynak kötelezték el magukat, mely tetszésük szerinti tekintélyelvû jövôt teremt és kimutathatóan érdekeltek egy ideológiailag meghatározott politikai program keresztülvitelében. Ez magában foglalja az országuk által a náci idôszakban elkövetett bûnök "fehérre mosását", különös tekintettel a Végsô Megoldás programban való részvéte-lükre.

Felismerve a Holokauszt jelentôségét, ezek a "történelmi revizionisták" nem elégszenek meg azzal, hogy felmentik vezetôiket a zsidók ellen elkövetett gyilkosság vádja alól, hanem megmásítják a történelmi feljegyzéseket és arra késztetik a világot, hogy elfeledkezzenek a nácik zsidók elleni háborújában való részvételükrôl, annak következményeirôl. Bár célja és erôssége ezeknek a kampányoknak országonként változik, a xenofób értelmiségiek látszólag elôre megbeszélt forgatókönyv szerint igyekeznek felmenteni országukat a háborúban elkövetett bûnök vádja alól. A történelemtisztító folyamat különös-képpen érzékelhetô Horvátországban és Romániában, ahol sajátos módon próbálták megoldani a zsidókérdést, jóval azelôtt, hogy a nácik beindították volna a Végsô Megoldás programot.

Romániában az ultranacionalista értelmiség annak szentelte magát, hogy megmásítva a történelmi feljegyzéseket és Antonescu marsall zsidóellenes politikáját, meggyôzze a román népet — és a világot —, hogy országukban nem volt Holokauszt. Kihang-súlyozva a marsall posztsztálingrádi politikáját, amikor is rájött, hogy a tengelyhatalmak nem fognak gyôzni és kezdett úgy tekinteni a zsidókra, mint jövedelemforrásra és potenciális alku tárgyára, figyelmen kívül hagyták azt a nyíltságot, ahogyan az Antonescu-rezsim a szovjetellenes háború eufórikus szakaszában megpróbálta megoldani a zsidókérdést.

Ennek a tanulmánykötetnek, mely a tizennyolcadik a Holokausztot Tanulmányozó Sorozatban, alapvetô célkitûzése a Holokausztról szóló történelmi feljegyzések integritásának védelme. Megkísérli leleplezni a "történelmi revizionisták" és soviniszta nacionalisták különféle törekvéseit a múlt újrarendezésére. A tanulmány kimondottan azokat a csalásokat célozza megvilágítani, melyek az Antonescu- rezsim dicsôítésére irányulnak és meghamisítják vagy egyenesen tagadják a romániai zsidóságot ért tragédiát. Ezt körüljárva kritikus áttekintést nyújt a revizionisták propagandisztikus történelmi alapállásáról, akik hajlanak Antonescu marsall rehabilitációjára. Rámutat arra, hogy a rehabilitációt alátámasztó legfôbb bizonyítékuk — a zsidók csoportos átmenekítése a magyar—román határon — alapvetôen hamis, és azokra a grandiózus mentési történeteken alapszik, melyeket 1985-ben terjesztett elô két egyéni érdekektôl vezérelt magánszemély.

A kötet 8 fejezetébôl az elsô szûkszavúan tárgyalja a román rend-szerek 1937 elôtti zsidóellenes politikáját és az Antonescu-rezsim idején elkövetett zsidógyilkosságokat. Áttekintést nyújt ugyanakkor az antiszemitizmus szerepérôl az ország politikai és társadalmi kultúrájában, valamint a Vasgárda és az Antonescu-rendszer által kezdeményezett zsidóellenes irányzatról.

A 2. és 3. fejezet a Holokausztra való reagálásról szól a háború utáni idôszakban, majd a kommunista érában. Bebizonyítja, hogy a Holokauszt "revizionista bemutatása Ceauƒescu nacionalista-szocialista rendszere alatt kezdôdött, aki az 1970-es évek elején kezdeményezte a történelemtisztító kampányt. A Ceauƒescu-féle verzió nemcsak Románia helyzetének meg-szilárdítását célozza Magyarországgal szemben, kihangsúlyozva az ország háború alatti "humanitarizmusát" és Magyarország "barbárságát", hanem Antonescu marsall fokozatos rehabilitációját is. A 3. fejezet kiemeli Iosif Constantin Drãgan vasgárdista szerepét ezeknek a célkitûzéseknek az elôterjesztésében és azt a módot, ahogyan a xenofób nacionalisták kihasználták — és továbbra is felhasználják — a meg nem erôsített mentési elbeszéléseket. Végezetül bemutatja, hogyan kap lendületet a történelemtisztító kampány Ceauƒescu bukása után. A magyar—román határon zajló meg nem erôsített mentési történeteket tárgyalja a 4. fejezet. Részletes adatokat szolgáltat azokról a túldimenzionált zsidómentés-történetekrôl, melyeket állítólag Weinberger,a kolozsvári neológ fôrabbi és Raoul Sorban festô, a bukaresti egyetem mûvészettörténésze vitt végbe. Az 5. fejezet a Sorbán egykori menyasz- szonyának, Semlyén Évának családját ért tragédiára összpontosít. Részletesen tárgyalja egy antifasiszta román csoport sikertelen kísérletét a család megmentésére, valamint Sorban letartóztatását a szovjet—román csapatok bevonulása után Észak-Erdélybe. Áttekintést nyújt ugyanakkor a Sorban-ellenes ügy érdemi részérôl és annak politikai felhangjairól, melyek nagymértékben arra az állításra alapoztak, hogy elárulta a Semlyén-családot.

A 6. fejezet azokanak a személyes érdekeire összpontosít, akik kísérletet tettek, hogy Sorbant a Nemzetek Közti Igazságtevôként tüntessék fel. Felülvizsgálja a Yad Vashem ellentmondásos döntését, bebizonyítva, hogy eltér a más esetekben alkalmazott standar-doktól.

A 7. fejezet a két fôszereplô stratégiáját jöveti, hogy véghezvigyék különbözô, mégis egybefonódó személyes célkitûzéseiket. Kitér a nacionalisták váratlan politikai szeren-cséjére, hogy Sorbant a Nemzetek Közti Igazságtevônek ismerték el.

A 8. fejezet tömör áttekintést nyújt arról a veszélyrôl, melyet a különféle "történelemtisztítók" jelentenek és kommentárokat fûz a jelenlegi helyzethez, különös tekintettel a történelmi emlékezet és történelmi igazság meg-ôrzésére.

Columbia University Press. 1998.

Függelék

Braham könyvének függelékében olvasható Tibori Szabó Zoltán interjúja Pamfilné Semlyén Évával. Kolozsvárról Tordára, Romániába való menekülésük és visszatoloncoltatásuk történetébôl idézünk:

— A gettô létesítése elôtt, olyan április közepén voltunk Socolnál, s rá egy-két napra már mentünk. Taxin mentünk el Crisanig a Monostorra, odáig elkísért Sorban is. Már besötétedés után volt. Elindultunk, s Crisan nemsokára eltûnt a koromsötétben, s ott hagyott. Nem mondott semmit, s egyszer csak eltûnt. Találtunk azonban egy cigányforma embert ott az erdôben, s végül az vezetett át Romániába. Ha úgy ismertem volna a Bükki erdôt, mint ma, akkor egyedül át tudtam volna sétálni. El kellett érnünk egy házat, ezt mondta Socol nekünk, egy Gligor nevû parasztnak a házát, aki minket majd Tordára vezetett volna. Én bíztam a Socol teljes jóhiszemûségében, de visszanézve, azt kell mondanom, felületesen szervezték meg a menekülést. Gligor vonakodott. Azt mondta, hogy ô nem vihet tovább, mert elrekvirálták a lovát, nincs szekere. Ez már a román határ mellett volt. De akkor már tudtuk, merre kell mennünk, s elindultunk. Meg is érkeztünk Erdôfelekre, a faluba, román területre. Elkövettünk egy hibát: bementünk egy parasztházba. Ki voltam merülve, féltem, hogy útközben igazolnak minket és baj lesz, s akkor Moldovan Vaszit elküldtük Tordára, hogy onnan egy autóval jöjjön utánunk. Mi Eszterrel bementünk egy parasztházba. Akkor még eléggé rosszul beszéltem románul, s öltözetemen is látszott, hogy nem vagyok román parasztlány. A paraszt nemsokára elment, és egy idô múlva jött a grenicserrel utánunk.

— Bevitték önöket az ôrházba?

Igen, ott is aludtunk egy éjszakát. Úgy látszik, hogy várták az utasításokat. Moldovan visszajött utánunk autóval, de már nem talált meg. Aztán a románok bevittek Tordára, ott elôször a rendôrségen tartottak egy éjszakán át, kihallgattak, ordítottak ránk, hogy internálni fognak Jilavára. Gondoltuk, rendben van, csak vissza ne küldjenek. Talán meg is úsztuk volna internálással, de közben megérkezett egy másik, jóval nagyobb csoport, amelyikben benne voltak a szüleim, a nôvérem, rengeteg ismerôs és jó barát. Olyan negyvenen lehettek, ôk is lebuktak. Ôket szintén Feleken fogták el. [...]

— Az ô útjukat szintén Socol szervezte?

— Igen, Sorbanon keresztül Socol szervezte.

— Socol mennyit kért egy ilyen menekítésért?

— Én nem fizettem semmit, de természetesen fizetni kellett Crisannak, Socol meg is írta, hogy mennyit. Természetes volt, hogy fizetni kell, senki sem várta el ingyen. Hallottam róla, hogy olyan megegyezések voltak, hogy egy cédulát kellett visszaküldeni, s az itteniek csak akkor fizették ki a díjat, de pontosat nem tudok róla.

— Mi történt Tordán?

— A rendôrség után átkerültem a parancsnokságra, ahol egy nagyon rendes tiszt foglalkozott az ügyünkkel. Meg kell jegyeznem, hogy rendkívül tapasztalatlan és ostoba voltam. Nem mertem ezen a szökésen kívül önálló határozatokat hozni. Ez a tiszt kiküldött egyik éjszakára egy házhoz, hogy aludjunk ott, és reggel jelentkezzünk. Ott el kellett volna tûnni. De nem volt nálam sem pénz, sem semmi, úgy mentem át.

— Önök akkor tudtak Horsch Áriék tevékenységérôl?

— Akkor nem tudtam semmit. Sorban aztán átjött, mert úgy egyeztünk meg, hogy ha két napon belül nem kap tôlem üzenetet, akkor átjön. Ô hivatalosan jött, útlevéllel, talán két-három napra rá. Akkor kapcsolatba lépett városházi ismerôsével, s talán a zsidó hitközséggel is, s az volt a remény s az ígéret, hogy minket Szebenbe küldenek, s ott majd a hadbíróság tilott határátlépésért elítél. Mert addig az volt az uzus. De valami közben megváltozott. Talán Antonescunak volt egy olyan rendelkezése, hogy az akkori határt illegálisan átlépô idegen állampolgárokat le kell lôni a határon, vagy vissza kell toloncolni ôket.

— Tehát másnap reggel visszamentek a rendôrségre...

Igen, onnan másnap átvittek a csendôrségre, ott már találkoztam a családdal. [...]

— Mit mondtak a csendôrségen?

— Hogy én hogyan mertem bemenni Craioveanu ezredeshez, ma sem tudom. De bementem, hogy megkérdezzem, mi lesz velünk. Éreztem a megvetését, nem ültetett le, nem nézett a szemembe, s azt mondta, Szebenbe küldenek. Ezt akartam tudni. Persze, hazudott, mert másnap hajnalban, öt órakor, Eszterrel és Klein Bandival beültettek az ezredes kocsijába, s egy adjutánssal és a sofôrrel elindultunk. Az adjutáns gúnyosan beszélgetni kezdett velünk, jiddisül is tudott, mert szegény moldvai sorból származott, s Moldovában, ahol sok zsidó volt, gyermekkorában jiddisül is megtanult. Én nem tudtam vele jiddisül beszélni. Azt mondta, elvisznek minket az erdôbe, ott kiszállunk, s szabadon mehetünk, ahova akarunk. Ez persze nem volt igaz. Visszavittek Felek falu közelébe, ahol bezártak egy nagy ka-szárnyaterembe. Ôr vigyázott ránk, s ott töltöttünk három-négy órát rettenetes feszültségben, hiszen nem tudtuk, mi történik velünk. Klein Bandi, emlékszem, lefeküdt, szemére húzta a kalapot és aludt. Úgy éreztem, elárul engem, de ô, mint a férfiak általában, igyekezett nyugodtabban átvészelni a dolgokat. Aztán kitereltek egy idô múlva, s akkor ott találtam a másik csoportot is, a családomat, akiket kamionnal hoztak ki. Akkor átvett az SS. Ez volt az elsô találkozásunk az SS-szel. Ordítás, felsorakozás. Ez Ajton mellett volt, valahol az országút mentén. Volt egy olyan pillanat, amikor azt hittem, a- gyonlônek bennünket, mert azt mondták, dobjunk ki mindent a zsebünkbôl. Fegyvereiket felénk fordították, de nem lôttek ránk. Közben megérkezett egy másik kamion is Kolozsvár felôl, azt leállították, és miután a ponyvát felemelték, onnan is egy csoport zsidó szállt ki, sárga csillaggal rajtuk, köztük az egyik unokabátyám, Semlyén And-rás.

— Azok honnan jöttek?

— Ôk is menekülni akartak egy német Wermacht-sofôrrel, akit úgy tudom, a németek késôbb kivégeztek. De akkor már figyelték az utakat, és sok feljelentés is érkezett. Ebben a csoportban is elég sokan voltak, de én csak két embert ismertem meg közülük, az unokabátyámat és egy Kro nevû embert. Végül beszálltunk kamionokba, s behoztak a Péter-Pál villák pincéjébe, az SD-hez. Akkor még szénnel fûtöttek, s volt az alagsorban egy nagyon kicsi elkerített hely, ahova bezártak. Rengetegen voltunk, csak állva fértünk el, az egyik felállt, hogy a másik leülhessen, s pihenjen egy kicsit. Az SS katonái ôriztek gépfegyverekkel. Egy napig tartottak ott körülbelül, míg az SS nagy alapossággal és gyorsan rendbe hozta a másik villa pincéjét, priccseket készítettek, s oda átvittek. A németek sorban felvittek kihallgatásra. Egy primitív ôrmester hallgatott ki, hogy miért mentem át a határon. Mondtam, hogy azért, mert itt már nem volt hol laknom, s Romániában él egy nagynéném. Ô azt állította, hogy át akartunk szökni a szovjetekhez. A fronton keresztül? — kérdeztem. De úgyis azt írta be, amit akart, s ôk talán már tudták, hogy mi vár ránk. Két napig voltunk ott, s aztán elvittek minket a gettóba, ahol "telt ház" volt.

— Tordán találkoztak Sorbannal?

— Igen, átjött Romániába, és megkeresett a csendôrségen. Beszélt Craioveanuval, aki ugyanazt mondta neki is, amit nekem, hogy Szebenbe küldenek. Sorban azt mondta, hogy felvette a kapcsolatot a tordai hitközség bizonyos tagjaival is. Ott azt az információt kapta — amit Craioveanu ól is —, hogy szebenbe szállítanak, és ott valószínûleg tiltott határátlépés vádjával majd elítélnek bennünket. Tehát próbált valamit rendezni, ismert egy tisztviselôt is a tordai prefektúrán. Menekülésünkkor attól kellett volna segítséget kapnunk, akit aztán Moldovan meg is talált. A szökésemet megelôzô években Sorban festészettel foglalkozott és mûvészettörténettel, majd a Tribuna Ardealului címû napilapnál volt szerkesztô, és néhány kiállítást is rendezett. Tudtommal, abban a periódusban nem kapcsolódott be politikai aktivitásokba. 1940 elôtt igen, hiszen a királyi helytartóságon, Coriolan Tãtaru mellett dolgozott, mi viszont azután kerültünk össze.

— Sokat említik mostanában azt, hogy Sorban részt vett mentési akciókban...

— Én csak a mi csoportunkról tudok konkrétan beszélni. De az bizonyos, hogy az évek elteltével erôsen el lett túlozva ez a mentési akció, és sok az ellentmondás benne. Ezt érintettként mondom, hiszen egy kívülálló talán semmit sem ért az egészbôl. Megmondom magának, de... Ez az, amirôl nem akarok beszélni. Errôl a mentésrôl nem tudok.

— De az tény, hogy Önt próbálta megmenteni?

— Ez tény. S nem csak ez, hanem az ô magatartása azokban az idôkben... Vannak, akik semmit nem csináltak, ô valamit próbált tenni. Járkált nyilvánosan velünk, akiken sárga csillag volt. Voltak, akik kerültek. Braham professzor is azt írta, akkor még nem volt törvényesen büntetendô, hogy zsidókat szállásol el valaki, de mégsem vették szívesen, és a legtöbben elkerülték, hogy zsidókat befogadjanak. S nem utolsósorban, ô volt az összekötô Socollal.

— De, hogy Sorban részt vett volna Weinberger rabbival mentési akciókban...?

— Én errôl nem tudok semmit, errôl nekem sosem beszélt. Amikor késôbb szóvá tettem, azt válaszola, én nem tudhattam mindenrôl. Késôbb errôl Yad Vashem is megkérdezett, de nekik is csak annyit válaszolhattam, hogy Raoul Sorban segített nekem át-szökni a határon, ô beszélt Socollal és ô kérte meg Moldovan Vaszit, hogy átkísérjen.

— Lehetett volna az Ön tudtán kívül ilyen tevékenysége?

— Látta Ön errôl a filmet a tévében?

— Igen.

— Azt mondták ott Sorban és Weinberger, hogy volt a Feleken egy parasztház, a Moldovan Vaszi apjáé, ahol meg volt szervezve a zsidóknak az átsegítése, akik ott meg is pihenhettek. Hallotta ezt? Akkor annak a Moldovannak a fia miért kellett engem reszketve átvigyen? Hiszen úgy reszketett, mint én. S minket egy idegen házhoz vitt, s nem pedig az apjához...

— Sosem volt szó arról, hogy Önt Sorban személyesen kísérje át a határon?

— Nem. Én nem tettem fel neki a kérdést. Ô annyira igyekezett engem meggyôzni arról, hogy ha nem sikerül az átszökés, akkor neki hivatalosan kell átmennie, hogy engem kiszabadítson, hogy én ezt elhittem. Nem volt egy hôs. Vannak emberek, akik bizonyos helyzetekben egyszerûen hôsökké válnak, mások azonban... Nem mondtam, mert bizonyos helyzetekben eléggé bezárkózott és félénk voltam, de volt bennem egy nagy szomorúság, éreztem magamban egy visszafojtott szemrehányásfélét, amit azonban nem nyilvánítottam ki. Fôképp amikor elvitt taxival a Monostorra Crisanhoz, s aztán ô visszafordult.