Érdekes történelmi dokumentumokból álló kis gyûjteményt olvastam. Egy titkár hangfelvételeit tartalmazza a szovjet-orosz politikai kabinet 1956 késô októberében tartott rendkívül titkos megbeszéléseirôl. A magyarországi forradalom tizenkét napjáról van itt szó, amely megdöbbentette a világot, de fôként magát a szovjet térséget. A Szovjetunió felbomlása után bármely kutató számára hozzáférhetôvé váltak (gyakran pénzbeni juttatás ellenében, általában dollárért) a szovjet levéltárak legfurcsább dokumentumai. Ezek kiértékelése természetesen más lapra tartozik. Egy dokumentum sosem beszél magától, és esetükben a belsô, hermeneutikai mondanivaló a legfontosabb. A róluk írt esszé hatásköre jóval túllép száraz tartalmukon. Bár érdekesek, nekem mégse mondanak többet annál, amit eddig is tudtam vagy sejtettem: a Szovjetunió legfelsôbb vezetôi meg voltak döbbenve a magyarországi antikommunista forradalom méreteitôl, valamint lehetséges következményeitôl, és nem tudták eldönteni, mit tegyenek.

Figyelemre méltó a felvételeken Hruscsovnak és kollégáinak görcsössége, nyilvánvaló habozásuk, amely mind a kommunizmus fatális korlátoltságának tulajdonítható. A szovjet kormány nem tolerálhatta egy antikommunista nemzeti kormány létesülését az orosz birodalom érdekövezetében. De kire támaszkodhatott? A Kreml-beli szupertitkos beszélgetések gyakori témája volt a magyarországi "elvtársak" és a csúcskommunisták kisebb-nagyobb érdeme, illetve érdemtelensége. Hruscsov és társai pontosan tudták, hogy a helybeliek népszerûtlenek, de ugyanakkor féltek más személyt felhasználni: egy elvtársat találni és azt sikeresen megbízhatóvá nevelni — ez volt egyetlen lehetôségük. Ezek az aggodalmak és félelmek magyarázzák azt a furcsa döntést, hogy a jugoszláv Tito támogatását kérték. Hruscsov egy kis repülôgéppel titokban átbukdácsolt a kelet-európai éjszakán, hogy meglátogassa Titót, akit Sztálin hét évvel azelôtt kiközösített a nemzetközi kommunista szervezetbôl. (Hruscsov akkoriban békült ki vele.) Tito beleegyezését kérte a küszöbön álló, a magyar forradalmat megsemmisítô orosz hadjárathoz és Kádár Jánosnak a "munkás—paraszt kormány" vezetôjeként való beiktatásához. A megbeszélés, valamint annak egyenes és ronda következményei folytán (a jugoszlávok kiadták a náluk menedékjogot szerzett magyar kommunista vezetôket) Tito is ugyanolyan rossz színben tûnik fel, mint Hruscsov. Csakhogy nem is ez a lényeg, hanem a kommunista vezetôk félelme.

Ez döntô elem. A totalitárius kormányok esetében a brutalitás természetes jelenség: gyakran valamely valóságos vagy képzelt sérelem és félelem reakciója. 1944-ben Hitler Harmadik Birodalma elfoglalta Magyarországot — szövetségesét és úgynevezett csatlósát —, tudva azt, hogy bizonyos magyar vezetôk a Német Birodalommal kötött végzetes szövetségbôl való kiugrást szeretnék megvalósítani, és ennek érdekében már bizonytalan lépéseket is tettek. 1956-ban Hruscsov és Szovjet-Oroszország nem engedte meg Magyarországnak, hogy a kommunista rendszerbôl kilépjen. A két brutális közbelépés közötti különbség jelentôs. A németek és helyi szövetségeseik nem féltek. Az oroszok és szövetségeseik viszont rettegtek. (Vagy el tudja-e valaki képzelni Hitlert, amint éjszaka repülôre ül, hogy Mussolini vagy Antonescu beleegyezését kérje egy már elhatározott brutális döntéséhez? Még akkor sem, amikor birodalmát minden fronton az ellenség nagyszámú csapata ostromolta. Ami a Szovjetunió esetében 1956-ban nem állt fenn.)

Hruscsov természetesen nem Hitler, és az oroszok sem németek, ráadásul az 1956-os események nem 1944-ben történtek. Ez az egyik alapvetô különbség a szélsôjobb- és a szélsôbaloldal között. A gyûlölet mozgatja az elsôt, a félelem az utóbbit.

Hajdanán ez másképp volt. Százötven-kétszáz évvel ezelôtt a régi jobboldali királyságok és hercegségek, a konzervatívok és az arisztokraták féltek a francia forradalom eszméitôl, vonzásától és potenciális képviselôitôl. Errôl szól, egy generációval Victor Hugo vagy Dumas elôtt, Stendhal Pármai kolostora, az a mû, amelyet 1945-ben néhány francia és amerikai értelmiségi irodalmi paradigmaként, egy korai totalitárius rendszer mikrokozmoszaként fedezett fel újra. Az akkor még fiatal, de ma már kevésbé ifjú baloldal gyûlölte az efféle rendszereket. Ugyanez a gyûlölet árad a 19. századi, egyébként más beállítottságú Marxnak és orosz társainak írásaiból is. Ôk gyûlölték az uralkodókat meg a politikát, s ha féltek tôlük, félelmük megvetéssel párosult.

Késôbb, röviddel 1870 után, változás állt be. A patriotizmus régebbi formáit felváltó nacionalizmus hatásosabb és hosszabb ideig fennmaradó tömegkohéziós erônek bizonyult, mint az osztályharcokban kikristályosodott öntudat. A nacionalizmus szélsôséges megnyilvánulásai túllépnek az idegenek egyszerû nem kedvelésén, és a közös hazában élô emberek egymás iránti nagyfokú gyûlöletéig vezetnek el. Ez a jelenség már nem korlátozódott az arisztokrácia vagy a konzervatívok csoportjára, hanem össznépi méreteket öltött. Rengeteg nemzet gondolkodásmódjában és országban kifejlôdött, magához vonzotta a fiatal forradalmárokat, akiktôl hamarosan megtanultak félni azok, akik szembeszálltak velük. Az 1917-es orosz kommunista forradalom rendellenességnek számít a világtörténelemben. Hetven évvel Marx Kommunista Kiáltványa után a kapitalista országok munkásosztálya jóformán immunis volt a kommunista rendszerre. A kommunista forradalom csak Oroszországban tudott gyôzedelmeskedni, abban az országban amelyet Marx kizárt kommunista terveibôl. Mindez közismert. Kevésbé ismert tény a kommunista vezetôknek a nacionalista ellenféltôl való félelme. Néhány nappal a szentpétervári felkelés elôtt Lenin csoportja tanácsosnak látta, hogy a szentpétervári kozák katonaság szimpátiáját "Kozákok! Testvérek!" feliratú plakátokkal biztosítsa — a kozák csapatok voltak ugyanis a régi rendszer leggyûlöltebb és legfélelmetesebb katonai alakulatai. (Képzeljük el a francia vagy olasz kommunistákat, amint ekképp szólítják meg a fasiszta milíciát vagy az SS-osztag katonáit.) A bolsevikoknak igazuk volt: 1917-ben a kozákok nem kívánták Kerenszkijért és társaiért, a szalonkabátot viselô fecsegô városiakért vásárra vinni bôrüket.

Nyilvánvaló, hogy jelentéktelen példa, de ezer egyéb tény is felsorolható. Az 1919-es rövid életû európai kommunista rendszerek merényleteiben (Münchenben vagy Budapesten) még a legfelháborítóbb terror mögött is ott lapult a kísérô, néha nagyon is nyilvánvaló félelem: félelem a népszerûtlenségtôl, az ellenfelektôl, akik nemcsak hogy a volt vezetô osztály tagjai, hanem a nép, a tömeg képviselôi is. Ennél nyilvánvalóbb és kitartóbb félelem gyötörte a kelet-európai országok kommunista vezetôit 1945 után, függetlenül attól, hogy Sztálin milyen hatással volt rájuk. Ahhoz sem kell valakinek pszichológusnak lennie, hogy kommunista berkekben felfedezze a félelmet, a gyûlöletnél is erôsebbet, nemzetközi szinten is, mind a második világháború elôtt, mind utána. A kisebbséggé válás félelme az, amitôl a legtöbb kommunista értelmiségi tart.

A félelem, mint más ôsi emberi jelenség, természetesen nem egyszerû, és sok esetben a gyûlölettel társul, vagy éppen összekeveredik vele. Úgy hiszem, helytálló következtetést vonok le, amikor azt állítom, hogy legalábbis a 20. századi nyugati világ kommunista és kommunistabarát értelmiségének eszméi elválaszthatatlanok a félelemtôl. Az elnyomó kapitalizmus ügynökei, valamint a "fasiszták", a "reakciósok", a nacionalista tömeg, ellenségeik összeesküvése — mind-mind félelem tárgyát képezték, miközben azzal hitegették önmagukat, hogy az ô ideológiájuk az egyedüli haladó eszme, amely képes utat mutatni a jövô felé: az ô jövôjük felé.

Ez korántsem jelenti azt, hogy minden kommunista gyáva. A félelem és a gyávaság nem egy és ugyanaz. "Feszültség alatt kegyelem a bátorság" — írta Hemingway. "Bullshit, about bullfighting" — mondaná egy Iwo Jima-i rókalyukban lapuló tengerészgyalogos, ha ezt hallaná. A bátorság a félelem legyôzésének képessége, mondják mások. Ezt pedig a harcoló katonák csontjuk velejében is érzik. Sztálin nem volt gyáva. Mégis félt potenciális ellenségeitôl, jobban, mint a valóságosaktól, ami megmagyarázza az 1930-as években elindított értelmetlen és brutális hajtóvadászatot. Amikor Molotovval végül vonakodva felismerték, hogy Hitler lerohanja Oroszországot, azonnali reagálásuk a világtörténelem egyik legszánalmasabb reagálása volt. Hitler elindította háborús gépezetét, repülôi az orosz városokat bombázták, német tankok ezrei törtek át az orosz határon, Dekanozov, Sztálin berlini nagykövete és szolgája pedig dadogva kérdezte Ribbentroptól: "Biztos, hogy nem történt tévedés?", miközben Molotov szemrehányóan feddte meg a moszkvai német nagykövetet: "Ezt érdemeltük?" Késôbb Sztálin úrrá lett félelmén, és az oroszok legyôzték a németeket. A történelem — vagy jobban mondva az emberi természet iróniája.

Hitler egyik legszembeszökôbb tulajdonsága a gyûlölet volt. Igaz, hogy részben a német konzervatívokkal kötött ideiglenes szövetséggel alapozta meg hatalmát, akik az 1918—1919-es forradalmak után továbbra is rettegtek a kommunizmustól. Mivelhogy ô nem volt ellenforradalmár, hanem a radikális jobboldalnak a valóságos forradalmára, rövid ideig volt szüksége az ellenforradalmárokra. Így hát könnyen perifériára szorította ôket. Ô a gyûlöletet, a német nacionalizmus belsô vagy külsô "ellenségeivel szembeni gyûlöletet képviselte. Nem tudatalatti eleme volt ez jellemének, inkább nagyon is tudatos. Már 1921-ben is kimondta egyik beszédében: "Csak kihívás és gyûlölet létezik, gyûlölet és megint csak gyûlölet!" Az élet arra tanít, hogy "gyûlölj és légy kegyetlen". Ezzel hatott Goebbelsre is, amikor 1926-ban találkoztak. Hitler több alkalommal is elmesélte neki, "hogyan tanult meg gyûlölni". Goebbels naplójában ezt olvashatjuk: "Hitler legszebb mondása: »Isten bôségesen megáldotta harcunkat, Isten legszebb ajándéka ellenségeink gyûlölete, amit mi tiszta szívünkbôl viszonozhatunk.«"

A politikai-ideológiai spektrum szélsôségeiben két jelenség érzékelhetô: a félelem jelenléte a radikális baloldal követôi között, valamint a gyûlölet megnyilvánulása a szélsôjobboldal tagjai között. Ezek a jelenségek azonban nemcsak a szélsôséges eszmék kísérôi. Mind a baloldalnak, mind a jobboldalnak vannak szimpatizánsai. Utóbbiak azok, akiknek a félelemérzete annak a kellemes érzésnek a hatása alatt alakult át, hogy ôket befogadta a nacionalizmust gyûlölôk társasága. Nem kategóriákat, hanem tendenciákat mutatok be. Azt sem akarom sugallni, hogy e hajlamok csak a politikai ideológiák velejárói. Ezek emberi tulajdonságok, és mint ilyenek igen bonyolultak: hajlamok és képességek, amelyek nem rögzítettek és nem is elôre meghatározottak. Nem magyarázza ôket az "autoritárius személyiség"elmélete sem.

Az emberi természet kettôssége világosan kitetszik számtalan, a lélek és az anyag kettôs egysége mögött álló és azon túlmutató elemi tulajdonságból. Tehát a félelem és gyûlölet sosem létezett a maga "tiszta" formájában. Ezek majdnem mindig keveredve jelentkeznek. 1956-ban Hruscsov félelme, miszerint a magyar forradalom gyôzelme az egész szovjet kormányzási rendszert veszélyeztetné, társult azon személyekkel szembeni gyûlöletével, akikrôl azt hitte, hogy hasznot kívánnak húzni ebbôl. Hitler megvetô gyûlöletének számos kivetítôdését néhány kevésbé gyakori megnyilvánulás kísérte, s ezeknek hatása alatt úgy érezte, ki kell mondania: "Nekem sohasem volt kisebbségi érzésem!" A félelem nyoma ez — ennek a gyûlöletben élô, akaratos és megszállott embernek a szívében. A zsidókat vagy az arabokat, az amerikaiakat vagy a kapitalistákat gyûlölô emberek lelkében, elvakult hajlamaik között rejtôzködve jelen van a félelem is, ami kitetszik a vélt ellenségnek tulajdonított mindenféle ördögi terv túlzott kinagyításából.

A politikai ideológiákon kívül ez a jelenség az emberi kapcsolatok rendszerében, pontosabban a különbözô emberfajok viszonyában is kimutatható. Az emberfajok kapcsolata nem a tetszés és a nemtetszés állandóságából áll. A félelem által meghatározott gyûlölet a gyûlölettôl dominált félelemmé alakulhat át ezekben a kapcsolatokban: megvetéssel társuló gyûlöletté, ami abból a felismerésbôl fakad, hogy a másik faj vagy csoport tagjai félnek tôlük.

Ezek a jelenségek a nemek közötti kapcsolatban is természetesek. A nô ugyanúgy tud gyûlölni, mint a férfi, de hatékony gyûlöletre inkább a férfiak képesek. Szélsôséges esetben a félelem elgyengít, a gyûlölet viszont tevékennyé tesz. A nô tiszteli, sôt csodálja a férfit, aki gyûlöl, de nem azt, aki fél. A férfi viszont nagyon ritkán tartja csodálatra méltónak a nô gyûlöletét, de tiszteli félelmét. A gyûlölet szexuális erôszakhoz, a félelem pedig impotenciához vezethet. Alkalmasint mind a férfiak, mind a nôk erôszakos erotikus fantáziák bûvöletében élhetnek, s ezek még izgatóan is hathatnak rájuk, de biztos, hogy ingerlô impotencia-fantáziálást senki sem képzel el. Szomorú, de elkerülhetetlen jelensége az emberi létnek a bûn, a gonoszság iránti vonzalom, amely nemcsak fizikai, hanem többnyire szellemi fogantatású is. Ez az emberi lét átka: az örökkévaló eredendô bûn árnyéka. Létezik azonban megmentô kegyelem is — ami nem "feszültség alatti kegyelem". Mindazok, akik nem sugallják a nô alacsonyabbrendûségét, sôt inkább ennek ellenkezôjét állítják, önmaguk felsôbbrendû voltát védik, amikor arra hajlanak, hogy a szeretet megmentésének a lehetôsége nem csupán latens erô, hanem felszínre hozza az anyai ragaszkodást is. Az anya jobban szereti és védi azokat, akik félnek, mint az apa.

Chesterton aforizmájának igaza mindenki elôtt világossá válik, aki valamit is tud a 20. századi tömegmozgalmakról. A gyûlölet az emberiség összetartó ereje, a szeretet csupán egyéni, sosem kollektív érzés. Ehhez még hozzátehetjük, hogy a szeretet sosem az én, hanem mindig a másik ember szeretete. Ez pedig cáfolhatatlanul tagadja az osztály-, illetve faji harcok és a modern nacionalista tömegmegmozdulások potenciális morális lényegét, értékét.

Ez az emberiséget megmentô kegyelem. Univerzális jelenség, egyik leglényegesebb eleme a nyugati keresztény hagyománynak. Civilizációnk lemondott arról a vágyról, hogy más civilizációk fölé terjessze képzelt felsôbbrendûségét, de hagyományai akkor is egyediek — a mi elképzelésünk szerint. A mi elképzelésünk szerint... ugyanis nem hiszem, hogy a miénktôl eltérô hagyományokkal és lelki felépítéssel rendelkezô emberek ösztönös (esetleg örökölt) gyûlöletének és félelmének az esszenciáját meg tudjuk érteni. S nem csupán biológiai örökségrôl van szó. Meglehetôsen nagy merészség szükséges ekkora tudás megjátszásához, ez ugyanis azt jelentené, hogy gondolatainkat és érzelmeinket felelôtlenül azon emberek gondolataira és érzelmeire vetítjük, akiket tudásunk csekély volta miatt képtelenek vagyunk megérteni. Ez a merészség a fajelmélet és a társadalomtudományok közös vonása. Az elbizakodottság vádját vállalva ki kell jelentenem: a kereszténység hagyományos szeretetelmélete összefüggésbe hozható a nyugati világnak a lelki nemességrôl alkotott felfogásával, amelynek elismerése a jelenkor civilizációjának a kikopásával hanyatlóban van.

Gyakori az a kijelentés, hogy az Ótestamentum Istene féltékeny és haragos Isten, az Újtestamentum Jézusa viszont a szeretet megtestesítôje. Némi igazság kimutatható ebben, ugyanakkor pontatlan is az állítás — és nemcsak a morális okfejtés szempontjából az. A szeretô és megbocsátó Isten személye az Ótestamentumban is jelen van, míg a Jézus fölött ítélkezô farizeusok olyan személyek, akiknek a félelme gyûlöletté változott. Ne feledjük, hogy a jó keresztények is, vagyis azok, akik azt gondolják, hogy szeretik Jézust, gyakran káromkodnak. Ôk azok az emberek, akik Jézus legszebb tetteként azt nevezik meg, hogy kiûzte a templomból a farizeusokat és a pénzváltókat. Mellesleg egyáltalán nem jelentéktelen tény, hogy ez volt egyetlen ilyen szigorú cselekedete.

A gyûlölet szülhet merészséget, de nemességet nem. A lovagiasságról alkotott képünk egy többnyire latens, még a görögöknél és rómaiaknál sem tisztán kifejezett elemet tartalmaz, ennek alapján pedig keresztényi kötelesség a gyengék és a félelemmel telítettek védelme.

Magától értetôdô, hogy ez a fajta nemesség, még saját korában, a középkorban sem volt túl gyakori. Lehetséges, hogy az új, a fejlôdô kapitalizmus sötét korába lépünk — nem visszalépünk —, ezért válhat a középkor idealizálása és rejtett vonzereje veszélyessé az "újszülött keresztények" körében. A középkorban becsben tartották a lovagias, nemes viselkedést, ami nem pusztán bizonyos szentek hódolatában nyilvánult meg. Az úgynevezett jelenkori civilizációban is megjelent ez a szemlélet az úriember szerepkörének eszményítése által. Figyelembe véve e szerepkör rengeteg leírását, értelmezését és az úriember néha-néha aforizmaszerû meghatározásait, valamint azt a megszorítást, hogy ô kötelezôen kékvérû, megállapíthatjuk, hogy az eszményi úriember legfontosabb jellemvonása a rendkívül kevés gyûlölet vagy éppenséggel a gyûlölet hiánya. Ez a csekély félelemmel vagy a félelem hiányával ötvözôdik - tiszteletre, sôt csodálatra méltó természetet eredményezve. Leginkább az angol úriember által megtestesített eszmény ismert az egész világon, amit a Brit Birodalom tekintélyének és annak a tiszteletnek lehet tulajdonítani, amely Angliát övezte — gyakran láthatatlan — történelmi és politikai befolyása miatt. Azonban az úriember eszménye mára elhalványult, eltûnt. Még Angliából is.

Öt éven keresztül olvastam és tanulmányoztam Tocqueville munkáit, s csak akkor sikerült felfedeznem történelmi látásmódjának nemcsak a lényegét, hanem e lényeg jelentését is. Tocqueville természetesen elfogadta a történelem ókorra, középkorra és újkorra való felosztását, de ezen túlmenôen két nagy fejezetet fedez fel történelmünkben: az arisztokratikus, valamint a demokratikus kort. Magától értetôdô, hogy ez a látásmód rányomta bélyegét minden munkájára, kezdve A demokrácia Amerikában címû mûtôl egészen a francia forradalomról szóló, befejezetlen mestermûvéig, valamint széles körû és gazdag személyes levelezésére is. Az is természetesnek tûnik, hogy nem esett teljesen kétségbe a demokráciától. Ennek legalább két oka van. Az elsô az, hogy e mélyen vallásos ember (oly jellemvonása volt ez, amit tanulmányozói nemigen értettek meg) meg volt gyôzôdve arról, miszerint Isten — nem tudni, miért — ezt a fejlôdést, változást akarja, és ezt feltétel nélkül el kell fogadni. A második ok az volt, hogy hitt a demokrácia kétirányú megvalósuló fejlôdésében, ami országonként változik. A mérsékelten materialista ág mentes lesz az arisztokratikus kor nagy erényeitôl, ugyanakkor bûneitôl is, viszont a vallás, az óvatosság és mérsékletesség jelenléte miatt nem lesz annyira sajnálatos. A másik ág az erkölcstelen anarchia elfajult változatává válik, amibôl új brutális diktatúrák születhetnek.

Nem kívánom itt felpanaszolni az utóbbi változat gyarapodó tanúbizonyságait. Szeretném még hozzátenni, hogy Tocqueville-nek az utóbbi ötszáz évrôl alkotott nézetében keveredik az arisztokrácia meg a demokrácia, az elôbbi fokozatos gyengülése, az utóbbi elkerülhetetlen fellendülése tapasztalható. Felfogásában ez az ötszáz év valóságos aranykor, amely meghaladja az ókori Görögország és Róma teljesítményeit, amit a 15. századi ember idealizált és használt fel a reneszánsz fellendítésekor. Tocqueville számára a régi arisztokratikus világ néhány erényének megôrzése és az új generációk körében való felhasználása megakadályozhatja a demokrácia elfajult típusának kifejlôdését.

Mégis: tertium non datur? Nem: a történelem kiszámíthatatlan. Gyakoriak azok a példák, amikor két nyilvánvaló alternatíva közül egyik sem következett be, hanem meglepetésszerûen egy harmadik jutott érvényre. A mai demokráciák elég félelmetesek ahhoz, hogy el tudják utasítani a szélsôségességet. A félelem és a gyûlölet uralkodik közöttünk, szemlátomást terjed a mindennapjainkat betöltô, növekvô kegyetlenkedés. Igen, ez a helyes kifejezés, nem az "erôszak". Olyan emberi tulajdonságok ezek, amelyeket sosem leszünk képesek teljesen elfojtani. Ezek felismerése nemcsak emberi kötelességünk. Ki kell mutatnunk latens és néha lényegesebb jelenlétüket a hatalmat birtoklók életében. Rengeteg kiszámíthatatlan és ritkán észlelhetô tényezôn múlik, hogy valamelyikük képes legyen megszerezni a hatalmat a tömegdemokrácia bonyolult és manipulált politikai viszonyai között. Lehetséges, hogy Hitler és Sztálin korszaka után a 21. század szintén az átmeneti korszak részévé válik (akárcsak századunk nagyobb hányada). Ez lesz a demokrácia alapvetô próbája.

Valkai Krisztina fordítása