Tisztelt Dékán Úr, tisztelt tanári kar, tisztelt kollégák!

Az alábbi elôadás alkalmául a friss, elsôéves diákoknak az egyetem amfiteátrumaival való elsô találkozásuk szolgál. Következésképpen, úgy véltem, felvezetésemben olyan témát választok, mely jelen pillanatban számot tarthat fiatal kollégáink érdeklôdésére — az egyetemrôl, az értelmiségiekrôl és a nacionalizmusokról lesz szó. Hogy illusztrálhassam e három tényezô közt létezô kapcsolatokat, felvázolom annak az egyetemnek a történetét, melynek az épületében vagyunk.

Amint azt jól tudják, az elsô egyetemek a középkori Európa nyugati részén jöttek létre a 11. századtól kezdôdôen. Egyik legjellemzôbb vonásuk, melyet aktuális jelentôségük miatt emelnék ki, nemzettfelettiségük, európaiságuk volt. Mivel az egyetemek közti kommunikáció egyetlen eszköze a latin nyelv volt, a felsôfokú tanintézetek különbözô etnikai eredetû és a kontinens minden részérôl érkezô tanárokat és diákokat tömörítettek magukban. Ami mindannyiukat egybefogta az universitas keretein belül, az nyilvánvalóan nem a nemzetiség volt — ami a középkor értelmisége számára elhanyagolható identitástényezô szerepét játszotta —, hanem magiszteri és diákminôségük, mellyel magukat a tudományoknak és az igazság keresésének szentelték. A céhtársi, egyetemi szolidaritáson túlmenôen az egyetlen egyesítô szellemi elv, mely az írástudókat vezérelte, a keresztény hit egyetemes jellegébôl fakadt.

Az elsô európai egyetemek eme kozmopolita jellegét, mely azonban a középkor folyamán fokozatosan elhalványul, szorítja háttérbe a legbrutálisabban az újkori egyetemek szellemisége. A 19., sôt a 20. század elsô felében az európai egyetem a nemzetté válás, a nemzetvédelem és a nemzeti konszolidáció egyik legjelentôsebb intézményévé válik, melynek hivatása kidomborítani a nemzeti kultúrák sajátos, partikuláris, egymástól különbözô jellegét. A latin mûveltség által szimbolizált egyetemesség a nemzeti sajátosságoknak adja át a helyét. Természetesen ebben az idôszakban az egymást követô tanár- és diáknemzedékek továbbra is az igazságot keresik, magukat és munkájukat a mûvészeteknek és a tudományoknak szentelik, és nem sejtett csúcsokra fejlesztik az emberi tudást. A különbség annyi, hogy munkájuk eredményét az elôbbi korok egyetemes jellegû kötelezettségvállalásával ellentétben most már elsôsorban annak a nemzetnek a szolgálatába állítják, melynek részei.

A kolozsvári egyetemi élet eredetét vizsgálva megállapítható, hogy emögött tiszteletet parancsoló történelem húzódik meg, mely legitimációs hagyományokra jogosít, s amire büszkék lehetünk az ünnepi pillanatokban, illetve a kritikus szellem pillanatnyi zavarában elleplezhetjük vele a jelen kudarcait. Kolozsvár (a "kincses Kolozsvár", ahogyan a középkorban emlegették) 1581-tôl büszkélkedhet felsôfokú oktatási intézménnyel, amikor is Báthory István erdélyi fejedelem megalapítja itt a jezsuita egyetemi kollégiumot, mely 1603-ig mûködik. E kollégium a jelenlegi kolozsvári egyetem távoli ôsének tekinthetô, már csak azért is, mert székhelye ugyanebben — a neves tanintézetekkel körülbástyázott — utcában volt, amelyet Önök maguk elôtt láthatnak, ha kitekintenek az ablakon.

Kilencvenöt éves szünet után a jezsuita kollégium 1698-ban újrakezdi tevékenységét. A kolozsvári katolikus egyetemi oktatás újjászervezése a Habsburg-uralom erdélyi térhódítása során következik be, az új adminisztráció idején ugyanis e területen megindul a modernizációs folyamat. 1776-ban, a jezsuita rend felszámolását követôen a kolozsvári felsôfokú tanintézetet a piarista szerzetesek veszik át, majd 1786-ban a kollégium királyi akadémiai líceummá válik, s kapuja ettôl kezdve nyitva áll minden felekezet elôtt. Ugyanebben az idôszakban kezdôdik az oktatás nyelvéhez kapcsolódó szédítô tánc. A mindenki megelégedését kiváltó latin nyelvet, mely annyi nemzedék kultúrszomját oltotta, II. József idején a német váltotta fel. Az új helyzet a város és az iskola többségét alkotó magyarok fokozatos elégedetlenségét váltja ki. 1842-ben a romantikus eszmék hatására a magyar liberális nemességnek sikerül elérnie az anyanyelvhasználatot a kolozsvári királyi akadémiai líceumban. Így kezdôdik a 74 évnyi magyar egyetemi oktatás Kolosváron, ami azonban a román elit tudatába oly mélyen bevésôdött, mintha évszázadokról lett volna szó.

Valóban, ahogyan a német nyelv használatát szorgalmazó rendeletek elôsegítették a magyar nacionalizmus életre kelését, úgy a magyar nyelvhasználatot elônyben részesítôk a románokat provokálják. Azzal érvelve, hogy Erdélyben ôk képezik a többségi lakosságot, a románok az elkövetkezô években állandóan román egyetem létrehozását sürgetik Kolozsváron, s követeléseik el nem fogadása gerjeszti — mint mindig — a frusztrációkat és az elégedetlenségeket.

Mindezek ellenére, sok erdélyi román tanul továbbra is a kolozsvári királyi akadémiai líceumban — latinul, németül vagy magyarul, anélkül hogy ez a tény megrendítette volna nemzeti érzületeiket. Jeles jövendô írástudók és politikai vezérek, mint George Bart vagy Alexandru Papiu-Ilarian, Axente Sever vagy Avram Iancu járják a királyi akadémiai líceum lépcsôit, lépnek be a mai egyetemel szemközti épületbe (szintén láthatják az ablakból), szereznek itt diplomát és szellemi jártasságot. Egyesekben közülük azonban erôteljesen élnek majd az ellenérzések egy általuk idegennek tekintett tanintézettel szemben.

Önök, tisztelt diákok, mától kezdve régmúlt idôket áthidalóan kollégáik eme jeles, román vagy magyar elôdöknek egy képzeletbeli universitas kupolája alatt, mely semmit sem ôrzött meg középkori jelentésébôl a politikai és nemzeti kritériumok által megosztott 19. század folyamán. Nekünk, maiaknak kell újjáélesztenünk az universitast, azt az intellektuális szolidaritást, melyet ôseinknek nem sikerült megôrizniük, talán nem is saját hibájukból, de egy megbocsátani nem tudó történelem súlya alatt. Természetesen nem minden román, aki a magyar nyelvû oktatás 74 éve alatt magyarul tanult, lépett arra az útra, amelyre Avram Iancu. Egyesek közülük, például Grigore Moldovan (Moldován Gergely) professzor, bár nem tagadták meg román mivoltukat, tökéletesen beilleszkedtek a magyar mûvelôdési életbe, s ebben a közegben építették fel értelmiségi karrierjüket. Moldovan professzor például 1886-ban a kolozsvári magyar egyetem román nyelv és irodalom tanszékének vezetô tanárává vált. Román nemzettársai azonban sosem bocsátják meg neki ezt az integrálódást, és egész élete során, valószínûleg igazságtalanul, árulónak bélyegzik meg. Visszatérve a kolozsvári felsôfokú oktatás intézménytörténetére, illik megjegyeznünk az 1872-es évszámot, amikor az osztrák—magyar dualizmus idején létrejön Kolozsváron a magyar egyetem. 1897-tôl kezdôdôen ennek hivatalos neve Ferenc József Tudományegyetem.

A román történelmi emlékezet, mostanáig legalábbis, hajlamos volt egyetemünk történetének ezt az epizódját figyelmen kívül hagyni, és az intézmény hivatalos születési dátumának 1919-et kikiáltani, amikor is létrejön a román egyetem. Az objektivitás azonban megköveteli tôlünk, hogy elismerjük az ezt megelôzô évek megvalósításait, és megvonjuk közös múltunk mérlegét. E sokat kibírt kôépület, ez az egyetemi létünk fölé tetôt adó architektonikus építmény legnagyobb része mind a mai napig azoknak az éveknek az öröksége, amelyeket tisztelnünk és óvnunk kell, mind a mindennapok realitásában, mind a kollektív emlékekben; az 1901-ben felavatott szép épülettôl, amelyben ülünk, az 1908-ból származó Egyetemi Könyvtárig, az "Avram Iancu" bentlakástól a Kémia Fakultás épületéig vagy az Állattani Intézetig.

Ne feledkezzünk meg arról sem, miszerint a kolozsvári egyetemi életnek az a kiváltsága, hogy esetenként több száz éves épületek falai között folyhat, amivel az ország egyetlen más egyeteme sem büszkélkedhet. Ilyen például a Toldalagi—Korda-palota a Király utcában, melynek udvarába, oda, ahova annak idején mágnások luxushintói hajtottak be, napjaink könyvelôi és mérnökei oly elképesztô érdektelenséggel parkolják le Dacia személygépkocsijaikat! A Teleki-palota, szemben az Állami Levéltárral, ahol a Megyei Könyvtár olvasótermeiben olvasgathatnak majd. A csodálatos Bánffy-palota, a város talán legszebbb épülete, ma a Szépmûvészeti Múzeum mûködik benne, ahol Luchian, Tonitza vagy Petrascu vásznaiban gyönyörködhetnek.

Természetesen a bennünket körülvevô, tiszteletet parancsoló épületeket felsoroló lista órákig idézhetô volna egy olyan városban, amelyben a templomok kora évszázadokkal mérhetô. Önökre, tisztelt kollégák, az az intellektuális kötelezettség hárul, hogy ezekben az években újra felfedezzék ezeket, és személyes, mûvelôdési és lelki repertóriumukban leltározzák el ôket, preferenciáik és ízlésük szerint.

Visszatérve a dualizmus korában vagy ennél korábban emelt egyetemi épületek "nemzeti hovatartozásának" gondolatköréhez, higgadtan fel kell hívnunk a figyelmet azokra a nehézségekre, melyeket egy ilyen örökség felvállása jelent mai nemzettársaink számára. Valóban, a magyar egyetem történetét illetôen a román történelmi tudatot nem érdekelte sem a már létezô épületek szebbé tétele, sem a kor tudósainak az az erôfeszítése, hogy a modern tudományt Európa e sarkában is terjesszék. A románok elsôsorban azt az intoleranciát és diszkriminációt vésték eszükbe, aminek ki voltak téve a magyar nacionalista politikai rendszer részérôl, egy olyan korban, amikor — be kell ismernünk — a nacionalizmus a kontinens egyik meghatározó ideológiája volt.

Ilyen motivációval ma a kolozsvári románoknak nehezükre esik felvállalni a történelmi múltat, olyan formában, ahogyan az jelentkezett, túlnyomórészt magyar múltként, legalábbis az utóbbi hétszáz évben — egy ma túlnymórészt román városban. Ilyen motivációval az utóbbi években a város megtelik pöffeszkedô, olykor disszonáns szobrokkal vagy dagályos szövegû táblácskákkal, melyek megtörik a középkori falak csendjét.

Ennek az erôfeszítésnek a célja egy minél románabb múltat felmutatni a város és környezetünk vonatkozásában, épp amiatt, mert nehéz elviselni ezek magyar múltjának oly erôteljes jellegzetességeit. S a múlt elfogadásának ez a nehézsége egy valós, de ugyanakkor írott történelembôl táplálkozik, amely rögeszmésen hangsúlyozta (legalábbis mostanáig), hogy a románok és magyarok évszázadokon keresztül ellenségek voltak, hogy "mi" vagyunk azok, akiknek mindig és mindenkor igazunk van, míg a "másik" állandóan tévedett, vagy igaztalanul járt el velünk szemben.

Kötelességünk, tisztelt kollégák, legyünk románok vagy magyarok, megérteni, hogy ránk, értelmiségiekre hárul nemzettársaink eme ellenérzései és frusztrációi vizsgálatának és magyarázatának feladata, azért, hogy ilyenformán segíthessünk, erônk szerint, leküzdeni ezeket. Ez szakmai és morális kötelezettség, amelynek ha nem teszünk eleget, sosem válunk a szó nemes értelmében kultúremberekké, egy felvilágosult elit tagjaivá, hanem megmaradunk mindennapi gondjaink rutinjában megfeneklett egyszerû állampolgároknak, akikben az információk, az eszmék és intellektuális horizont hiánya miatt primitív gôgök és elôítéletek munkálnak. Minden társadalomban, tisztelt kollégák, bármilyen demokratikus és egalitárius legyen is az, a valódi értelmiségi nem olvad be a zavaros tömegbe, hanem efölé emelkedik, kritikus és világos tudatként, olyan hangként, melynek a szükségszerû, némelykor kényelmetlen, de a társadalmi szervezet egészének szellemi egészsége szempontjából vitális igazságok kimondása a hivatása.

Még egyszer visszatérve a kolozsvári egyetem történetéhez, mely, amint látják, a legkülönfélébb kitérôkre és kommentárokra adhat alkalmat, a következô momentum, mely érdeklôdésre tarthat számot, az 1919-es év.

Az elsô világháborút, a Gyulafehérvári Naggyûlést követôen, Erdélynek Romániához való csatlakozása, majd késôbb, a versailles-i békszerzôdések egyik következményeként felmerül a kolozsvári egyetemnek az új, román hatóságok általi átvétele. Az egyetem magyar tanárai számára, akik abban a szellemben nevelôdtek, hogy ennek legfôbb célja a nemzeti érdekek szolgálata, az új helyzet elfogadhatatlan drámát jelentett. Egyesek öngyilkosságba menekültek, mások Magyarországra emigráltak, ahol a szegedi egyetemet a régi kolozsvári magyar egyetem egyfajta számûzetésben való folytatásának tekintették. Ilyen körülmények között 1919. október 1-jén, most 79 éve létrejön a kolozsvári román egyetem. Mûködésének elsô éveiben Felsô-Dacia Tudományegyetem (Universitatea Daciei Superioare) néven emlegetik, 1927-ben hivatalos elnevezése I. Ferdinand Tudományegyetem (Universitatea Regele Ferdinand I.) lesz.

Az új egyetem alapítói, erdélyi és ókirályságbeli kiváló román értelmiségiek — bár nem voltak kevésbé átitatva a nacionalizmus eszméjétôl, mint magyar kollégáik —, megértették, hogy a hazafias érzelmek nem elegendôek egy tartós hatást gyakorló mûvelôdési tett elkövetéséhez. Tudatában voltak annak, hogy a hátuk mögött nemcsak a rivális nacionalizmus jelszavai sorakoznak fel, de egy erôteljes kulturális hagyomány is. Ez versenyszellemet ébresztett bennük, és arra késztette ôket, hogy figyelemreméltó erôfeszítéseket tegyenek annak érdekében, hogy az új egyetem tudományos és szakmai minôség tekintetében egyaránt túlszárnyalja elôdjét.

Valóban, amennyiben a magyar egyetem elismerést érdemel, mert lefektette a kolozsvári modern oktatás alapjait, s megteremtette ennek körülményeit, a románnak is megvan az a nem kevésbé jelentôs érdeme, hogy mélyrehatóan modernizálta didaktikai tartalmát és intézményi kereteit a háború utáni új összefüggésrendszerben. A tantestület minôsége, az új felszerelések, a kor német és amerikai egyetemeivel összemérhetô szervezési modell olyan tények, melyekkel a románok jogosan büszkélkedhetnek a kolozsvári román egyetem vonatkozásában.

Természetesen amennyiben a magyar és az új román egyetem dicséretet érdemel az oktatás modernizálása miatt, el kell mondani azt is, hogy míg a magyar egyetem a 19. századi, olykor sovinizmusba átcsapó nacionalizmus bástyája volt, addig a román sem volt tökéletes. A diákok körében rendkívül népszerû legionárius eszmék (ne feledjük, hogy 1938-ban egy diák pisztollyal lôtt bele az akkori rektorba, Florian Stefãnescu-Goangãba), majd a zsidó diákokkal szembeni diszkriminatív bánásmód, amely a Goga—Cuza-kabinet nemzeti keresztény kormányzása alatt, 1937-tel kezdôdik, olyan színfoltok, amiket kénytelenek vagyunk felrakni az akkori évek román egyetemének a tudományos és mûvelôdési megvalósításairól vázolt képére.

Az 1940-es év új drámai fordulatot eredményez a kolozsvári felsôfokú oktatás történetében. Amikor a második világháború körülményei között Erdély Magyarország részévé válik, 1940 és 1944 között az új hatóságok újralétesítik a kolozsvári magyar egyetemet. A román egyetem Nagyszebenbe menekül, ahol 1940—1945 között mûködik. Ez alkalommal a román tanárok kénytelenek megélni egy, a magyar kollégáik által húsz évvel korábban átélt tragédiához hasonlót, miközben nemzeti eszményeiket látták szertefoszlani.

A háború befejeztét és a román hatóságok Kolozsvárra való visszatérését követôen, 1945-ben a régi román egyetem is visszetér a városba, s 1948-ban a neves erdélyi orvos és biológus, a kolozsvári iskola volt professzora nyomán Victor Babes Tudományegyetemnek nevezik el. Szintén 1945-ben új egyetem alakul Kolozsváron, magyar oktatási tannyelvvel, melynek egy másik híres erdélyi tudós, a 19. századi matematikus tiszteletére Bolyai Tudományegyetem lesz a neve. Az új kommunista politikai rendszer közigazgatása alatt a két felsôfokú kolozsvári tanintézet 1959-ig mûködött.

Jóllehet az új hatalom ama ötlete, hogy mindkét közösség igényeinek kielégítésére két különálló, egy román és egy magyar tannyelvû egyetemet létesít, elméletileg tökéletesnek tûnt, gyakorlati megvalósításuk csôdöt mondott, csakúgy, mint majdnem minden kommunista megvalósítás. Végsô soron megállapítható, hogy e kezdeményezés csak tovább rontotta a helyzetet, képmutató internacionalizmussal palástolta a rendkívül fájdalmas történelmi sebeket. Ahogyan sok mai kolozsvári hetvenéves nem felejtheti a horthyzmus alatti szenvedéseit, a hatvanasok nemzedéke éppúgy nem tud szabadulni azoktól az ellenérzésektôl, melyeket az ötvenes évek kommunista rendszere váltott ki belôle. A nemzeti kérdés ostoba kezelése mellett a kommunista rendszer az egyetemi életbe — beleértve a kolozsvárit is — azt az újdonságot "csempészte be", hogy elképesztô mértékben alárendelte az oktatást és tudománymûvelést a politika és ideológia irányelveinek.

Természetesen a kommunista rendszer éveiben is, 1948 és 1989 között a kolozsvári egyetem diákjai és tanárai folytatták tudományos tevékenységüket, akkor is, ha munkájuk eredménye gyakorta sokkal inkább egy aberráns politikai rendszer megszilárdulását szolgálta, mintsem a társadalom valódi fejlôdését. Olyan épületek, mint az Akadémiai Könyvtár, amely az erdélyi kultúra felmérhetetlen kincseit rejti magában, a Levéltár, ahol Önöknek, tisztelt kollégák, szintén inaskodniuk kell, a Hasdeu diáknegyed, ahol egyesek Önök közül lakni fognak, arról tanúskodnak, hogy a kolozsvári egyetemi élet a kommunista idôszakban is ment a maga útján, s hozzátett valami sajátosat az elôdök örökségéhez. Az Önök elôtt álló tanárok közül sokan (maga a beszélô is) ekkor váltak történésszé, s fiatalságuk legszebb éveit töltötték a kommunista vörös lobogók komor árnyékában, olyan éveket, amelyeket nehéz és talán igazságtalan volna megtagadni. Önök azonban, leendô történészi minôségükben pártatlanok kell hogy legyenek ezeknek az éveknek a megítélésében.

1959-ben a hatóságok egyetlen tollvonással egyesítették a Babes és a Bolyai egyetemeket egyetlen felsôfokú tanintézetté, mely a ma is használatos nevét viseli: Babes—Bolyai Tudományegyetem. Az oktatás románul és magyarul folyt, külön tagozatokat létesítettek az utóbbi nyelven tanuló diákok számára. A magyar tannyelvû Bolyai Egyetem megszüntetése — amit sok román értelmiségi elégtétellel fogadott — az új hatalom egyik elsô engedménye a lappangó nacionalizmusnak, amelyet sem a történelmi materializmus tankönyvek, sem a kommunista börtönök nem tudtak kiirtani a román kultúrából. 1965—1989 között, a Ceausescu-rendszer, miután felméri, micsoda rendkívüli erôt képez ez a két világháború közötti idôszakból örökölt hit, a történészek által nemzetikommunizmusnak nevezett eredeti ideológiai kombinációban leleményesen felhasználja ezt helyzete megszilárdítására és a lakosság manipulálására.

E politika hatásai rövidesen jelentkeznek a kolozsvári egyetemi élet vonatkozásában is. A nyolcvanas évektôl a magyar tannyelvû csoportok fokozatosan elsorvadnak, s a Babes—Bolyai megnevezés — jóllehet hivatalosan sosem törlik el — szintén eltûnik az egyetemi dokumentációból, éppen az egyetem nem kívánt magyar komponense minimalizásásának nyilvánvalóvá tétele miatt. E politikának, mely gyûlöletet szított románok és magyarok között, a következményei a kommunista rendszer bukása után válnak nyilvánvalóvá, s roppant káros hatást gyakorolnak mindkét közösségre.

Az elôzô korszakból öröklött problémákon túlmenôen, az 1989 óta eltelt majdnem kilenc évben a Babes—Bolyai Tudományegyetem talán egyik legboldogabb korát éli. Jóllehet a kortársak percepciói hajlanak a nehézségek fókuszba állítására, s mellékesnek tekintik a lényegit, nyilvánvaló, hogy a gondolkodás-, alkotói és tudományos kommunikációs szabadság egy valódi értelmiségi számára a legdrágábbat jelenti; ezzel nem konkurálnak a mindennapi apró nyomorúságok, melyek oly mulandóak a szellemi értékek örökérvényûségével szemben.

Nem idôzöm tovább a kolozsvári egyetem közelmúltjánál, csupán annyit jegyeznék meg, hogy a szabadsággyakorlásnak és a demokráciának is megvannak a maga csapdái, s ezek az átlagosnál is kockázatosabbak egy olyan társadalomban, mely nem vesztette el a kommunista rendszerbôl öröklött káros automatizmusait. Mindezek ellenére az utóbbi években a Babes—Bolyai Tudományegyetemnek sikerült bebizonyítania, hogy tiszteletre méltóan megállja a helyét mind az interetnikus viszonyok vonatkozásában, mind szellemi autonómiájának a demagóg nacionalizmussal szembeni megôrzésében.

A román nacionalizmus fôvárosában, ott, ahol Avram Iancu szobra magasság tekintetében a Babes—Bolyai Tudományegyetemmel verseng, sikerült megmaradnia szellemi oázisnak, s mindvégig európai egyetemnek. Ki kell mondani, minden fölösleges dicsôítés nélkül, hogy Andrei Marga (eredetileg a mi fakultásunk dékánja) rektor adminisztrációja rendkívüli érdemeket szerzett eme egyetemi politika folytatásában.

A Babes—Bolyai Tudományegyetem története természetesen nem ér véget itt, e napokban is sorsdöntô történések zajlanak, a Zeitgeschichtével foglalkozók nagy örömére. Miután az RMDSZ magyar egyetem létesítését követelte, maga mögött tudva azt az érvet, hogy egy másfél milliós közösségtôl nem lehet olyasmit megtagadni, amit az állam részérôl bármely Dorohoi-szerû város vagy helyi potentát megkap, miután Marga miniszter, aki egy alternatív megoldásra szavazott, igazságtalanul, nacionalistának kiáltatott ki, elválik, mi minden történhet még.

A történelem iróniájaként, minden román nacionalista, aki tegnapig kizárólag román egyetemet szeretett volna Kolozsváron — olyant, mely nevébe se hordozza Bolyait, valahogy úgy, mint a Ceausescu-idôkben —, mindezek tehát, mondom, ma pátosszal teli agitálnak egy multikulturális egyetemért. Mostani álláspontjuk, tény, hogy valódi haladás, akkor is, ha csak abból a vágyból táplálkozik, miszerint nem szabad kielégíteni a magyar fél kívánalmait, illetve a ténybôl, hogy ma Romániában ez az a magatartás, amellyel politikusok szavazatokat, nagy napilapok olvasókat toborozhatnak.

A kizárólag magyar egyetem más ellenzôi — ezek vannak kevesebben — ôszintén hisznek a multikulturalitásban, és úgy vélik, ez jelenthetne valós megbékélési és együttélési lehetôséget. A Babes—Bolyai Tudományegyetem számára — egy történész elôrejelzése szerint, aki a valamikor történteket elemzi — ez tûnik a legvalószínûbb megoldásnak.

Megállok itt e felvezetéssel, s visszatekintve e drámakkal és ma már észben sem tarthatóan sok átalakulással teli, zaklatott történelemre, végül is, a történelmi legitimitások olyannyira anakronisztikus érveire támaszkodva azt kérdezem: kié is, ténylegesen és jogosan ez az egyetem? A magyaroké, a románoké? S a válasz, amennyiben ma is e penibilis etnicizáló kifejezésekben kell megadnunk, nem lehet más, mint hogy a mienk, mindannyiunké, románoké, magyaroké, romáké, németeké, mindenkié, aki valaha is itt kereste vagy keresi, boltozatai alatt a tudomány egyetemes igazságait. Helytállóbb válasz volna az, hogy egy ilyenfajta kérdésnek nincs is értelme a III. évezred küszöbén, olyan korban, amelyben az európai demokratikus építkezés eredményei mindenkinek helyet biztosítanak a közös otthonban. S ha az eddigi nemzedékek képtelenek voltak is ilyen rögeszmés kérdésfeltevésektôl megszabadulni, én bízom abban, hogy minden értelmiségi, aki el tud rugaszkodni saját évjárata gondolkodásától, hisz egy eszmében, remél és távolabb tekint, bízom abban, mondom, hogy Önöknek és az Önök után következôknek sikerülni fog maguk mögött hagyniuk ezt a drámai furcsaságokkal teli múltat, és sikerülni fog felépíteni egy másfajta jövôt, beleértve a kolozsvári egyetem számára.

Kovács Kiss Gyöngy fordítása