Bárhol is éljen, egy magyar társadalomkutatónak mindig szembe kell néznie azzal az egyszerû és mégis oly bonyolult ténnyel, hogy amennyiben a román politikai jelenségekkel foglalkozik, elfogulatlanságát biztosítandó külön módszertani meggondolásokhoz kell folyamodnia. Még csak nem is arra gondolok, hogy érzelmei milyen természetûek, hogy a magyar—román viszony az ô életét beárnyékoló valóság, szerencsétlenség és csapás, amelybe beleszülettünk, hanem hogy amennyiben állást foglal a politikai és társadalmi jelenségekkel kapcsolatban — és ez elôl nem is térhetne ki, mert egyszerûen szabadságának és felelôsségének a parancsai ellen vétene — nos, az állásfoglalásában is megvan az a bizonyos törés: nem lehet túlzottan pesszimista, hogy ne a pusztító jóslatok tüzét fújja, és vigyáznia kell arra is, hogy ne találjon túlzottan fogódzókat optimizmusa számára, nehogy olyasmit fedezzen fel, ami nincs. A legmegfelelôbb és legtisztességesebb megoldásnak az életkorral megfelelôen árnyalt rezignációt tartom, és mivel gondolatmenetem alapvetôen egy módszertani kétely feloldását célozza, úgy vélem, hogy ez a módszertani rezignáció alkalmas a megfelelô elfogulatlanság és távolság biztosítására.

Ez persze még nem elégséges. Szükség van egy olyan kritikai szemléletre is, amely a politikai vitákba bonyolódott és politikai megoldásokat felvezetô — román és magyar — társadalomkutatók nézeteivel kapcsolatban mûködik, avagy mûködtethetô. Ezt azért látom fontosnak, mert például a legjobb szándékú politikai partnereink politikai diskurzusaiban is van egy olyan összetevô, amely az alapvetô kételyt táplálja, jelesül, hogy a megoldások és a román politikai elit (?) makacsul önazonos magatartása inkompatibilis valóságok, össze nem fogható tendenciák, divergensek. Ennélfogva a megoldások utópiái szembetûnôek. Ha össze akarnánk foglalni ennek a politikai és pártelitnek a hitét, azt mondhatnánk, hogy ami legfôképpen jellemzi, az a hatalom akarása mindenáron, a nacionalizmus és a posztszocializmus, avagy a kommunista örökség. A román parlament tagjainak álláspontját a privatizáció kérdésében széleskörû felmérés keretében, alapos szociológiai módszertannal vizsgálták. Ennek a felmérésnek a következtetései szerint ez a parlament alkalmatlan a privatizáció teljes körû véghezvitelére, tekintettel arra, hogy a honatyák mély-opciói egyértelmûen és zsigerileg privatizációellenesek. Mivel közhely az, hogy a román gazdaság csak egy viszonylag sikeres privatizáció esetén képes bemûködni, a megfelelô tôkeinfúzióval (amely a maga során annyi munkahelyet teremt, hogy a munkanélküliség ne érjen el egy társadalmilag elviselhetetlen szintet), nos, hogy ennek a folyamatnak eredményei is legyenek, az egy tisztán virtuális idôbe vetít bennünket. Itt egyre hangosabban és a lemaradás idejében ketyeg egy óra, és négy év múlva Románia lemaradása — no nem Kis-Jugoszláviával szemben — még erôteljesebb lesz.

A fentiekben úgy vélem, megjelenítettem, hogy miért fontosak számunkra a külföldi elemzôk (akiken nem az ún. analistákat értem, akiknek mindig és mindenrôl megvan a véleményük, hanem a történelmi háttértanulmányokkal is rendelkezô kutatókat). Nagyjából hetedik esztendeje követem folyamatosan az olasz sajtót és könyvkiadást, és célszerûnek tartom felhívni a figyelmet az olasz mûhely némely jelenségeire.

Már a kilencvenes évek elejétôl kialakult és meghonosodott itt egy kutatási irány, amely önmagát posztszocialista tanulmányi irányként határozza meg, ez azt jelenti, hogy a jelen társadalmi jelenségeinek és viszonyainak elemzésében magyarázó értékûnek tekinti a kommunista korszakot, azt a fél évszázadot, amelynek eredményeként kialakult az úgynevezett kommunista örökség: a hiánygazdaság, a pártállami elit kezében felhalmozott félelmi- és erôszaktôke, hazugság a társadalmi nyilvánosságban és közéletben, nacionalizmus. A posztszocializmus egy nemzetközileg meghonosodott kutatási irány, saját mûhelyekkel és tudományos intézményekkel, szakembergárdával, nemzetközileg koordinált kutatási programokkal, kiadványokkal. Mondanom sem kell, hogy ennek a könyvtárnak az élén Fejtô Ferenc monográfiája áll, A népi demokráciák története; magyarul 1991-ben jelent meg.

Az egyik olasz mûhely neve CeSPI — Centro Studi di Politica Internazionale, amely saját könyvsorozatot indított, és 1995-tôl kezdve könyvei Jelentések formájában látnak napvilágot (Rapporto sull'Europa Centrale e orientale)¹. Igen fontos, hogy — amint látjuk — megkülönböztetik Közép- és Kelet-Európát. A különbözô felfogások szintézise szerint ma Közép-Európát egy határozott politikai iránnyal és szerzôdésrendszerrel rendelkezô régió alkotja, amelynek a középpontjában Lengyelország, Csehország, valamint Magyarország áll, és egy más tradicionális és a mai politikai konzultáció szintjén is létezô keretben: a Német Szövetségi Köztársaság, Ausztria, valamint Szlovénia (amint az a jugoszláv válság kezelése során létrejött ad hoc államelnöki konzultáció során kiderült). Ezt a problémát azért kell megjeleníteni, mert úgy látszik, egy Európa közép-keleti részének újrarendezésével kapcsolatos szándék vagy elképzelésrendszer húzódott meg benne. Ezt képviselte a kilencvenes évek elején hevesen zajló vita, értelmiségi diskurzus Közép-Európa realitásáról. Csak emlékeztetôül néhány vélemény: "Van tehát valami közbülsô Kelet és a Nyugat között. Ez a közbülsô valami azonban nem rendszer, se nem tömb, se nem állam, inkább a nemzetállamok halmaza, melyek ütközése olyan heves volt, hogy csak ebben a században két világháború is kezdôdött ebben a térségben. Nem, Közép-Európa politikai meghatározásként és politikai célként elhibázott gondolati struktúra, amely ellentmond minden történelmi tapasztalatnak."² A szerzô azonban nemcsak elismeri, hanem egyenesen magasztalja ennek a régiónak a közös politikai örökségét. (Azon már csak elgondolkodhatunk, hogy mi ennek az örökségnek a sorsa például Romániában, meg hogy ez milyen politikai realitást fejez ki.) A történész Hanák Péternek különvéleménye volt: egyrészt "Közép-Európában mindig hiányoztak, ma is hiányzanak az integráció alapfeltételei" — mondotta, másrészt meg — ezzel nyilvánvalóan ellentétben — "Közép-Európa ugyanis ma nem realitás, de nem is utópia, hanem alternatíva."³ Eric Hobsbawm válaszolt Hanák Péternek, véleménye radikális volt: ahhoz a realitáshoz, amely gyakorlatilag az egykori kettôs monarchia történelmi-politikai areálja — nem vezet visszaút. Hobsbawm azonban mást is mondott, s ha van valamilyen jogosultsága a napjainkban geopolitikai szempontokkal zajló vitáknak és diskurzusnak, akkor csak ez lehet: "Röviden, két Közép-Európa terv van, amelyeket csak a Kelet elutasítása köt össze: azoknak a népeknek a terve, amelyek elutasítják mind Oroszország, mind Németország hegemóniáját, és azoké, amelyek hajlamosak elfogadni e hegemóniákat. Gyakorlati esélye e tervek közül csak a német Mitteleuropa tervnek van. Ez ténylegesen is megvalósulóban van, noha a német gazdaság és a várható politikai hegemónia sokkal tágabb régióra tekint, mint Közép-Európa." Másrészt: "A közép-európai országok egyetlen kilátása az EK: Brüsszel, nem Bécs."⁴ Két megjegyzés tehetô Hobsbawm professzor véleménye kapcsán: Bécs maga hallani sem akar semmiféle regionális szereprôl, hacsak a határainak védelme kapcsán nem. Másrészt a német tôke kelet-európai expanziója várható fejlemény, mivel egyszer csak az egykori Kelet-Németország integrációja is megvalósult, a hatalmas oroszországi tôkeexport leállt (s látnivaló célja erôteljesen politikai volt: fékezni a kedvezôtlen politikai trendvonalakat, alapvetôen a gazdaság összeomlását).

Összegezve a fentieket, nyilvánvalónak látszik, hogy a közép-európai régió alapvetô trendjei: a gazdaság és társadalom eurokonform átalakítása, valamint az integráció. Ilyen értelemben ugyancsak erôs közös érdekeltségek vannak Lengyelország, Csehország és Magyarország között, amelyek viszont nem mutatkoznak meg ugyanilyen erôvel és államközi viszonyokban.

Ebben az összefüggésrendszerben Romániát mindig kétfajta érzékenység határozta meg, az egyik mindig nyugatra tekintett, a másik meg balkáni és keleti volt, s ez az evidens ellentmondás magában a román nyelv szerkezetében is tükrözôdik.⁵

Térjünk tehát vissza az olasz perspektívához, amely nemcsak szemléleti, hanem megvannak az erôs gazdaságpolitikai preferenciái. Hogy csak egyet említsek: a szeptemberi oroszországi gazdasági-pénzügyi összeomlás oda is begyûrûzött, tekintettel arra, hogy a FIAT jelentôs beruházásokat eszközölt Oroszországban, amelynek a megtérülése legalábbis kérdésesnek látszott. A milánói tôzsde ún. MIBTEL indexe is megfelelôképpen alacsony volt, a FIAT-vezetôk szerint azonban az orosz pangás a torinói vállalatóriás összforgalmának csupán 4 százalékát érintheti. A olasz gazdaság igenis tekint északra és keletre, de az egyes országok tekintetében differenciáltan és óvatosan. Ilyen értelemben némi szocialista nyomás is nehezedett a vállalkozói szférára: a sportszerárura szakosodott Lotto vezetôjét egyenesen megszólították a tekintetben, hogy Románia helyett célszerûbb lenne Szicíliában vagy az olasz Délen beruháznia. Egyébként például az olasz tôke vezette 1995-ben a befektetôk listáját, közel 100 millió dollárral és majdnem 3000 befektetôi társaságban volt olasz érdekeltség — de hogy ebbôl a termelôi szféra mennyivel részesedett, az nem derül ki.⁶ Ami a termelôi szférát, kereskedelmi vállalkozásokat illeti, ebben a nagyon kis és kisvállalkozóké a fô szerep. Egyszer meg is szólították ôket, ha jól emlékszem, a Panorama egy két évvel ezelôtti nyári számában. Eléggé egzotikus volt a kép: gomba- és prémfeldolgozó vállalatok és egy kis... koporsógyáracska és kereskedés. De megérkezett Romániába az Olivetti, a Benetton és az Assicurazioni Generali. A kisvállalkozókat alapjában véve persze az olcsó munkaerô vonzza, hogy nincs kiépült társadalombiztosítási rendszer, egyéni munkaszerzôdéseket kötnek, amit akkor bontanak fel, amikor akarnak. Persze így is a romániai munkabéreknek akár a tripláját is kifizetik a munkásaiknak, a dupláját azonban biztosan. A kereskedelmi vállalkozások a használt haszonjármûvek és használt könnyûipari gyártósorok, textilipari termékek importjára szakosodtak. Amint látjuk, eléggé esetleges mindez, ilyen struktúrával errôl a piacról mindig könnyen ki lehet vonulni.

De térjünk vissza a teóriához. Az egyik legjelentôsebb és legtisztességesebb munkát Kelet-Európa és posztszocializmus tárgykörben Stefano Bianchini írta, a bergamói egyetem tanára. Könyvének címe is sokatmondó: Sarajevo le radici dell'odio. Identitá e destino dei popoli balcanici. Azért említem éppen ezt a könyvét, mert külön hosszas fejezetet szentel Romániának.

A romániai posztkommunista átmenet sajátossága — hangsúlyozza Bianchini professzor — "az újra visszanyert szabadságban kialakuló interetnikus zárójel volt". (Két dologra figyelmeztetünk tehát e megállapítással kapcsolatban: az egyik, hogy az észrevétel nem egy román vagy egy magyar kutatótól származik; a második, hogy az interetnikus viszonyok problémáját a romániai problematika szerves, strukturális elemének tekinti.) Az olasz kutató kiemeli, hogy a Nemzeti Megmentési Front biztosított teret a szélsôséges és xenofób politikai csoportosulásoknak, hogy az "államiság" konceptusának és védelmének egészen különös formát teremtett azáltal, hogy egy 1991 elsô felében elfogadott törvény segítségével lehetôvé tette, hogy bárkit, aki Romániát külföldön diszkreditálja, csupáncsak két tanú vallomása alapján meg lehessen fosztani az állampolgárságtól. Különös fényt vetett ez arra a mentalitásra, amely az így felfogott román állam alapján áll. Az 1990-es márciusi marosvásárhelyi események arra voltak hivatva, hogy a társadalmi elégedetlenséget a magyarok irányába vezessék le, a románok számára egy olyan változás lehetôségét villantva fel, amelyben a román egységes nemzetállamot egy etnikailag sokféle állammá alakítják. Transsylvania védelme úgy jelent meg, mint a románság bölcsôjének a védelme.⁷ (Tegyük hozzá, hogy a kis-jugoszláviai—koszovói analógia nyilvánvaló ebben a gondolatmenetben, ahol is Koszovó valóságossága — s ez egy érdekes filozófiai kérdés — nem az albánok abszolút számszerû és kulturális többsége miatt van, hanem azért, mert egykoron az a szerbség kulturális bölcsôje volt. Egyáltalán, az etnikumközi viszonyokban gyakran eltûnik a valóság, vagy egy többszörös valóság mûködik. Ha pedig két etnikum folyamatosan más, eltérô terekben és idôkben mûködik, abból az együttélésre vonatkozóan semmi jó sem származhatik. Két példám van ennek a szemléltetésére: az egyik egy beszélgetésforma, amelyet gyakorta volt alkalmam Egyesült Allamok-beli egyetemistákkal vagy akár kutatókkal folytatni román, magyar, erdélyi történelmi témákról. Az ember ismerteti a román és a magyar történészek sok mindenben eltérô álláspontjait. Ilyenkor az USA-fiatalok egyre értetlenebbül és kedvetlenebbül hallgatják a véget nem érô magyarázatokat, s egyszer csak — a maguk bájos naivitásával, mely naivitás a maga során nagyon is idegesíthet egy edzett kelet-közép-európait — megjegyzik: de itt valaki hazudik. Ebben a pillanatban meg is szûnik a kommunikáció, mert a hazugság természete már nem érdekes az USA-mentalitás számára. A másik példám pedig egy bükszádi bácsitól származik, akivel egyszer hosszas beszélgetést folytattam a világ állásáról és élete summájáról. A végeredmény ez volt: "a mi bajunk nem az, hogy rossz idôben születtünk, tanár úr, a mi bajunk az, hogy rossz helyre születtünk" — mondotta volt ô, s kaszájával tovább-ballagott.

Bianchini Romániát illetô következtetése borongós, de ezt már idéztem. Érvelése viszont megerôsít egy következtetésemben: amennyiben a román nemzeti stratégia nem képes az etnikai sokféleséget, gyakorlatilag immár csak a magyar etnikumnak a jelenlétét természetes dolognak tekinteni, semleges valóságnak, s eme etnikum jelenlétében látja a romániai társadalom fô problémáját, nyilvánvaló, hogy felcseréli a részt az egésszel, s nem lesz képes a reális európai integrációra koncentrálni. Erre vonatkozóan viszont nemzeti konszenzusnak kellene lennie, az 1998. októberi jugoszláv válság azonban ismét exponálta, hogy ilyen konszenzus nincs. Ha egyszer a NATO-ba való belépés szándéka világos és kifejezett nemzeti opció, akkor nem lehet ezzel ellentétes megfontolásokat, a nemzeti öncélúság szempontjait hangsúlyozni, s a NATO-opciókkal ellentétes nemzetközi egyezményekre hivatkozni (mint amilyen az 1996-os román—jugoszláv kétoldalú szerzôdés). Az ambiguitás a mai nemzetközi viszonyokban nem erény, alapvetô európai struktúrák és szövetségi rendszerek kiépítésekor a szerzôdô felek aláírásának kôkemény elhatározást kell kifejeznie, különösen katonai szerzôdések esetén. És ebben az értelemben Románia 1944. augusztus 23-i átállása nem egy jó pont — figyelmeztetett engem egyszer egy olasz katonai szakíró.

Ugy tûnik, hogy a magyar kérdés és ramifikációi (oktatás és egyetem) a mai román politizálásnak organikus betegsége, amely meggátolja az eredeti és nagy hatású nemzeti projektek kidolgozását, egy újfajta nemzeti konszenzus kialakítását Románia kontinentális helyére és kapcsolataira vonatkozóan. Ha pedig ez nincs meg, a mai Románia társadalmát kényszerpályán levônek kell látnunk.

Ehhez kapcsolódik az a szinte érthetetlen makacsság, amely Románia külföldi képének az alakítási stratégiáját illeti. Jóllehet az ország politikusainak figyelmét számtalanszor felhívták már arra, és Rosapepe USA-nagykövet expressis verbis kifejtette, hogy melyek a román gazdaság és társadalom prioritásai, amelyeket a nemzetközi nyilvánosság ismer és számon tart, mégis a román image felépítése nem egy reális belpolitikai valóság, hanem egy álságos kép körvonalait követi, mind a mai napig (itt persze kivételt képez a román progresszió). Nos, teljesen nyilvánvalónak tûnik, hogy a reális Románia-kép a nemzeti mítoszok ellenében kell hogy felépüljön, s alapjában véve elválaszthatatlan a nemzeti célrendszer kritikus és eurokonform megfogalmazásától. A román célokat ennek az opciónak a keretében, nem azon kívül és ellentmondásmentesen kell megfogalmazni. Ez persze nem jelenthet alárendelést, de az állandó összhangtörekvést jelentenie kell, másként a Nyugat csak nyugtalanul és fenntartással tud Romániára tekinteni. Az image igenis egy abszolúte lényegi kérdést nyilvánít meg.

Mondhatom, hogy szorongva figyeltem az olasz sajtó román híreit. S el kell mondanom, hogy jóllehet a latin rokonságot néha érvként meghivatkozzák, a románok — immár nem Románia — az olasz lapok botránykrónikájában vannak, fôleg. Szomorú dolog ez, nem is szívesen beszélek róla — Romániában azonban ezt soha egy szóval nem említik. Pedig például 1995 nyarán Milánóban valóságos utcai harc bontakozott ki román menekültek és az olasz polgárok között, a zöldségpiac mögötti Forlanini-körzetben. A végén valaki csak felgyújtotta a románok barakkvárosát...⁸ Betyártörténetre emlékeztet honfitársnônk, a megnyerô nagybányai hölgy esete, aki egy fegyvercsempész-gyilkos banda (Uno bianca) fônökének a kedvese volt, s csak nagy nehezen húzta ki a nyakát az olasz igazságszolgáltatás könyörtelen hurkából. Könyvet is írtak róla⁹, aztán el is felejtették az egészet. De hát mindez együtt a román történet.

JEGYZETEK

1. ***: Post communismo terra incognita. A cura di Federigo Argentieri. Rapporto sull' Europa centrale e orientale. Edizioni Associate. 1994.

2. Dieter Ronte: Közép-Európa mint hídfôállás. Magyar Lettre Internationale. 1992. nyár 67.

3. Hanák Péter: Közép-Európa: a bomlás alternatívája. Magyar Lettre Internationale. 1992. tél 77—78.

4. Eric Hobsbawm: Nincs császár, nincs ruha: Közép-Európa ma.

5. Andrei Pippidi: Europa si România. Conflictul unor imagini. Lettre Internationale. Editia Româneascã. Primãvara. 1992. 6.

6. ***: Post communismo ... 362.

7. Stefano Bianchini: Sarajevo le radici dell odio. Edizioni Associate. 1993. 132.

8. Elisabetta Rosaspina: Ronde razziste, guerra a Milano. Corriere della Sera, 1995.IX.5., 11.

9. Marisa Ostolani: "Io, dark-lady per sbaglio". La Stampa, 1995.VII.11., 14.