— Mikor, hogyan és miért jött létre az Erdélyi Interetnikai Kutatóközpont?

— Az erdélyi etnikumközi viszonyokat elemzô központ alapítását Ion Aluas professzor kezdeményezte. Ô azt hirdette, hogy az etnikumközi viszonyok elemzésekor a jó szándékon és a polgári aktivizmuson túl szükséges egy tudományos megközelítés is. A tudományos szellemiséget szerette volna támogatni, azonban lassanként az egész "filozófiánk" megváltozott. Azt mondtuk, hogy nem is annyira az öncélú tudományosság kedvéért mûködtetjük ezt az egyesületet, hanem azért, hogy egy alternatív nyelvezetet alakítsunk ki. Azt akarjuk megmutatni, hogyan lehet másképp beszélni az etnikumközi viszonyokról. Nem elég az olcsó politikai elemzés, a nacionalista felhang és a jó szándékú emberjogi megközelítés. Ki kell alakítani egy új perspektívát is.

A központ létrehozásának az ötlete egy PHARE-terv kapcsán vetôdött fel. A projektet 1995-ben kezdtük megfogalmazni, akkor azonban visszautasították, s csupán 1996-ban fogadták el. Miért hoztuk létre ezt az intézményt? Össze akartuk fogni mindazokat az egyesületeket, alapítványokat, mûhelyeket, amelyek az etnikumközi viszonyok margóján ténykednek. Azért mondom ezt ilyen óvatosan, mert ezek némelyike más jellegû kutatással foglalkozik. Ilyen partnerünk az Európai Antropológusok Társasága (Bukarestben mûködik Vintilã Mihãilescu vezetésével). Szoros kapcsolatban állunk a Pro Democratiával is. Ôk elsôsorban nem az etnikumközi viszonyokkal foglalkoznak, hanem különbözô tervezetek és projektek kapcsán próbálják javítani ezeket a viszonyokat (is). A Civitashoz ugyancsak erôs szálak fûznek minket. Konkrét programokat bonyolítanak le. Például párbeszéd a helyi közösségekben, helyi tanácsok szintjén; etnikumközi konfliktusok elkerülése és konfliktuskezelés helyi szinten. Nem egy ernyôszervezet alá akartuk gyûjteni ezeket az intézményeket, hanem megpróbáltuk összekötni ôket egy hálózatban. Ilyenformán rendkívül sok információt adhatnak át egymásnak. Elmondhatják terveiket, szándékaikat, ugyanakkor partnerkeresési lehetôségük is van.

— Majd létrehoztátok a dokumentációs központot. Milyen megfontolásból döntöttetek tevékenységi körötök ilyenfajta kiterjesztése mellett?

— Rájöttünk, hogy szükség volna egy dokumentációs központra. A kisebbségekrôl szóló hazai és európai törvények, valamint az elméleti könyvek vonzóvá tehetik a dokumentációs központot a diákok számára, de felkereshet akármelyik NGO is, ha valamilyen programot akar megszervezni, és dokumentációra volna szüksége. A nyugati kutatók is betérhetnek hozzánk... Amikor a PHARE-programot megfogalmaztuk, egy hálózat létrehozásához szükséges pénzügyi támogatást kértünk. Találkozókat szerveztünk, Internet-kapcsolatokat létesítettünk azon NGO-k számára, ahol nem volt meg a szükséges tudás, hogy honlapot szerkesszenek. Ez az elsô dimenzió azt jelentette, hogy nem központként, hanem facilitátorként kívántunk mûködni. Ami meglehetôsen egyszerû feladat, hiszen például egy olyan médiumon, mint az Internet, teljes egészében elvész a központiság jellege...

— Beszéltél egy alternatív nyelvezet kialakításának a szükségszerûségérôl. Felvetôdik a kérdés, hogy a mai belpolitikai viszonyok között miként lehet a politikum színterérôl áthelyezni a tudományosság területére az etnikai kérdéseket. Az ilyenfajta kísérletnek lehet-e valamiféle buktatója? Számítottatok-e arra, hogy negatív visszajelzések is fognak érkezni a címetekre?

— Természetesen számítottunk arra, hogy lesznek negatív visszajelzések. Ezek két szempontból is elgondolhatók. Nyilvánvaló, hogy bizonyos tudományos megközelítéseket nem mindenki ért meg egybôl. A tudományos, szociológiai nyelvezetnek nincsen hagyománya mifelénk a nyilvános beszédben. Olyan dolgokat nem értenek, amelyeket mi magától értetôdônek véltünk... Hogyan teszi fel a kérdést a szociológus, és mit ért rajta? Mit jelent egy adatsor? Mindez nem annyira magától értetôdô egy újságíró számára. Megkérdeztük, hogy van-e konfliktus románok és magyarok között. Kitámadtak. Hogyan merünk ilyesmit kérdezni? — fakadtak ki. Lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem hamisítottunk, habár ez nem biztos, de Románia integrációját akadályozzuk! Kérdésünknek van egy státusa, s az ilyen válaszokat is értelmezni kell valahogyan, azonban a folyamat egészének nincs hagyománya. Vagyis a közéletben nem gyakorlat, hogy amikor mi ilyesmivel foglalkozunk, akkor nem feltétlenül hiszünk egy tényleges román—magyar konfliktus létében. Az emberek magukévá teszik a sajtóretorikát, hogy itt valami baj van, valamit érzékelnek. A sajtó pedig a mi kérdésünket, kezdeményezésünket okkult politikai szándékkal magyarázta. És mi számítottunk is arra, hogy az új nyelvezet még nem legitim. Azt is figyelembe vettük, hogy Romániában nincsenek olyan fórumok, ahol tudományosan meg lehet vitatni ezt a kérdést, ahol meg lehet beszélni a következtetéseket. Nem létezik egy olyan struktúra, ahol az elsô szinten a szakemberek szakmai vitát folytathatnának, majd a második szinten a többé-kevésbé szakelemzô sajtóban ez a vita lecsapódhatna. A harmadik szint az lehetne, ahol mindennapivá válhatnának ezek az információk, de csakis azután, miután a kutatás végighaladt az elôzô lépcsôfokokon.

— Felméréseteket teljesen politikai oldalról közelítették meg. A szakmai visszajelzés mintha elmaradt volna.

— Igen, elmaradt. Erre is számítottunk. Etnikumközi viszonyokról beszélni Romániában csakis politikailag lehet. Közhelyszerû kijelentés, hogy ha a politika nem lenne, az emberek jól élnének. Ez sem igaz. Mi pontosan azt próbáltuk kimutatni, hogy nem pontosan így állnak a dolgok. Végeztünk más elemzéseket is, amelyeket nem bocsátottuk közszemlére. Pontosan azért, mert nagyon hosszú magyarázatot kellene mellékelni. Ezt tanulmány formájában, megcélzott közönség számára tesszük hozzáférhetôvé. Hogy e felmérésnek az eredményeit kiadtuk, annak két oka van. Egyrészt szükségünk van hírverésre, legyen az akár negatív is. Hál` istennek a negatív hírverés bejött. Olyan helyrôl érkezett, hogy tulajdonképpen pozitívumnak tekinthetjük! Támadások értek például Ion Cristoiu részérôl aki "mindenben" szakember... Mondott ô is valamit, hogy neki nem tetszik ez az egész. Csakhogy nem szerettem volna, ha megdicsér minket. De a személyeskedô részen túl pozitív reagálások is megjelentek a sajtóban. A 7 nap Romániában, amit jó politikai elemzô adásnak nevezhetünk...

— ...legalábbis eddig az volt...

— Igen, de bennünket májusban mutattak be, s akkor még jó volt. Akkor úgy tudták értelmezni a mi felmérésünk adatait, ahogyan kellett. A hangvétel egészében véve jó volt. De nemcsak a sugárzott sajtóban jelentek meg pozitív értékelések. Közzétettek olyan elemzô cikket is, amelynek van bizonyos szociológiai tartalma.

A "reklámcélokon" túlmenôen azonban az is közrejátszott a felmérés közlésében, hogy szükségünk van támogatókra. És ne feledjük, hogy stratégiai célkitûzésünk a nyelvezet megváltoztatása, ez pedig valósággal kötelez arra, hogy a nyilvánosság minden szintjén jelen legyünk. Vállalva az esetleges következményeket is... Igazából mi nem válaszoltunk, hiszen nem az a célunk, hogy sajtóvitákba bonyolódjunk, és magyarázgassuk a bizonyítványunkat: mi nem is ezt akartuk mondani, de te nem tudsz gondolkodni. A politikum megtette a kötelességét, reagált. Egyik-másik pártnak nem tetszett egy-egy eredmény. Nem így van, mondták, mert nekik más elképzelésük volt a valóságról. Sok ponton nekünk is más volt az elképzelésünk a felmérés elôtt. Ha gyermekemnek influenzája van, vitairatot kell írnom a doktor ellen? Mert ugyebár micsoda csúnya dolog az influenza... Az orvos nem mondhatná ki ezt a szót! És egyáltalán ért-e az orvos mindehhez? A hasonlat kissé durva, de ismétlem, bizonyos eredmények bennünket is megleptek. Csakhogy el tudtuk fogadni mindezt. Tudtuk, hogy az eszköztárunk bizonyosfajta objektivitást biztosít. Mintavételünk is objektivitást követel. Idôvel ki fog alakulni az a magatartás, hogy a politikusok nem fogják az elsô ránézés után azt kiabálni: Nem igaz! Csaltatok!

— Melyek voltak azok a kérdések, amelyekre viszonylag "furcsa" válaszok születtek? Mikor jelentek meg különös arányok? Mire számítottatok?

— Ez meglehetôsen friss dolog, mert nemrég dolgoztam fel ezeket a részeket. Társadalmi hálózatelemzést próbáltunk végezni. Miként? Rákérdeztünk a románokra és a magyarokra: Van-e egy bizalmas személy, akivel megtárgyalják a problémákat? Kitôl kérnek kölcsön? Kit szoktak meglátogatni? Különbözô típusú társadalmi kapcsolatokat elemeztünk. Rokoni hálózat épült ki, vagy léteznek-e más etnikumú személyek? Milyen gyakoriak ezek a kapcsolatok? Mennyire fontos a magyaroknak meg a románoknak, hogy ilyen társadalmi hálózatokban éljenek, s hogy különbözô intenzitású és típusú kapcsolatok láncszemeivé váljanak? Érdekes volt a magyarok esetében az, hogy kevesen választják a látogatást. Ami a szociabilitást illeti, mostanáig az volt a romániai magyar közösségrôl a benyomásom, hogy a barátság, a látogatás még mûködô intézmény, fontos elem a társadalmi kapcsolatokban. Nagyon kevés magyar mondta azt, hogy az utóbbi egy-két hónapban részt vett egy olyan látogatáson, amelynek semmiféle konkrét célja nem volt, vagyis a látogatás nem arról szól, hogy emberünk sót ment kölcsönkérni, vagy el akart intézni valamit; csupán a gesztus számított, mert rég járt valakinél. Azonban meglehetôsen sok román megteszi ezt. A mi esetünkben a személyes kapcsolattartás leépülôben van. Lehet, hogy sohasem volt igaz, csak saját tapasztalataimat vetítettem bele a romániai magyarságba...

— A jelenlegi politikai összefüggések ismeretében melyek voltak a legkényesebb kérdések? Voltak-e tabutémák? Próbálkoztatok-e felrázással, jószándékú provokációval?

— Voltak ilyen kérdések. Például az oktatás és a százalékok területén. Kell-e magyar felirat? De azt is megkérdeztük, hogy létezik-e diszkrimináció. Persze nem azt kérdeztük, hogy létezik-e, hanem azt, hogy éreztek-e diszkriminációt... Érdekes, hogy az etnikai hovatartozás kapcsán az emberek érzik a diszkriminációt, miközben a nemi hovatartozás kapcsán nagyon kevesen panaszkodtak, holott más kutatások azt mutatják, hogy ez jóval gyakoribb! Úgy tûnik, a feminizmus még gyerekcipôben jár Romániában.

A legkényesebb kérdés természetesen az volt, hogy létezik-e konfliktus románok és magyarok között. Meglepô, hogy a konfliktuspercepció azokban a városokban nagyobb, ahol az etnikai arány hozzávetôleg azonos, kiegyenlítôdik. Ahol paritás van, ott a társadalmi tér elosztásáról folyik a vita. Sorolhatnánk az ilyen kérdéseket, a lényeg azonban az, hogy egyes kérdéseket érdekesnek tartott a sajtó, miközben mi szakmai megfontolásból esetleg mást véltünk fontosnak. Elôttünk már feltették néhányan azt a kérdést, hogy van-e konfliktus, azonban senki sem vette észre ezt. Most "beugrott" szalagcímet faragtak belôle. A figyelem középpontjába kerültünk. Mi ellenben arra számítottunk, abból a kérdéscsoportból pattannak ki a szikrák, amelyben azt feszegettük, mi az RMDSZ számára a legfontosabb célkitûzés, ugyanakkor pedig mi az átlagember elsôrendû politikai problémája. Jelentôsek az eltérések? Vajon azt fogja mondani az RMDSZ, hogy gazemberek vagyunk, mert magas labdát adtunk fel a nacionalista ellenfélnek? Attól tartottunk, kitámad az RMDSZ, mert a román sajtó egy része felkavarja a vizet, miszerint a Szövetségnek nincs legitimitása. Érdekes módon errôl kevesebbet beszéltek, habár ez érdekesebb problémának tûnt, és ez lett volna az, amivel érdemes lett volna "provokálni".

— A felmérés tapasztalatainak, eredményeinek a függvényében gondoltatok-e összehasonlító elemzésre? Mi a különbség, illetve a hasonlóság a nyugati és az erdélyi etnikumközi kapcsolatok között? A román—magyar viszony összehasonlítható-e például az angol—írrel?

— Két részben válaszolok erre a kérdésre. A felmérés a Kárpát-medence fedônevet viselte. Ez nem véletlen, ugyanis a kezdeményezô, az ELTE a projektet etnikai és kisebbségi tanulmányok címszó alatt hirdette meg. A Kárpát-medence magyar kisebbségeinek és a többségek viszonyának az elemzése ez a felméréssorozat. Mi végeztük el elôször ezt a felmérést.

— Tehát következik a folytatás?

— Igen, ez most folyamatban van, annak függvényében, hogyan lehet különbözô anyagi erôforrásokat megmozgatni. Az összehasonlításnak igazából akkor lesz értelme, amikor az egész Kárpát-medencében elvégezték a felmérést.

Ha a nyugati viszonyokra gondolunk, megállapíthatjuk, hogy mi egy-két olyan kérdést nem tettünk fel, amely az ottani kisebbségkutatásban rendkívül fontos. Azonosulási formák. Ki mennyire érzi magát írnek vagy angolnak? Ki mit tart referenciának? Írországot? Angliát? Skóciát? Ott nagyon fontosak ezek az identitásbeli referenciák. Nyilvánvaló, hogy mi ilyenfajta kérdéseket politikai megfontolásból nem tettünk fel, mert attól tartottunk, hogy az emberek túlságosan provokatívnak tartják majd ezeket. (A magyar kérdôíven szerepeltek, a románon nem bizonyos kérdések.) Az összehasonlítás igazából ott kezdôdött volna el, hogy ki milyen típusú lojalitással kötôdik a román vagy a magyar államhoz. Az ilyen lojalitás-tipológiai vizsgálatokat el szokták végezni a baszkoknál és az íreknél. Mi két okból kifolyólag kerültük ezt. Féltünk, hogy sok lesz a felhasználhatatlan válaszok aránya, tehát kompromittáljuk a kérdést, nem lesz érdemes feldolgozni. Másrészt pedig Romániában ezek a kérdések még nem olyan egyértelmûek, mint Nyugaton. Azt sem tudom például, hogy szabad-e erdélyinek vallanom magam vagy sem. Baszkföldön inkább spanyolnak, mint baszknak, inkább baszknak, mint spanyolnak vagy teljesen baszknak érzi magát valaki.

— Kelet-Európában mégiscsak más a helyzet, határozottabb az elkülönülés. A nyugati beolvadási jelenségekkel szemben itt nem mindig egyértelmû az asszimilálódás — vagy legalábbis ezt halljuk nap mint nap...

— Nem tudhatjuk, hogy az, aki magyarnak vallotta magát népszámláláskor, bizonyos szinten, bizonyos helyzetekben magyarként vagy románként lép-e fel. Ez történhet az állampolgárság okán stb. Az identifikáció kettôs probléma. Az ember több kategóriával azonosulhat. Lehet román, magyar, kissé román vagy erdélyi. Attól függ, milyen helyzetben van. Ha nagyon nagy a nyomás — minden helyzetben magyarnak kell vallanod magad. Ha szociolingvisztikai vizsgálatokat végeznénk, és megvizsgálnánk, milyen mértékû, hogyan valósul meg a nyelvi erózió, akkor ráébrednénk, hogy ennek van valamilyen identitásbeli vonzata is. A tipikus kolozsvári ne még üssed Pistikét szabályos romános szórendje beszédes példa, de rengeteg román szót is hallhatunk — magyaroktól. Feltételezem, hogy mindez lecsapódik az identitás szintjén. Nálunk nem az a probléma, hogy beindult-e vagy sem az asszimiláció. Bizonyos társadalmi és kulturális rétegek kevésbé részesülnek az ún. magaskultúrából, tehát kulturális fogyasztásuk nem arról szól, hogy identitásmodellt fogyasztanak, és ezt magukénak vallják. Ez a tömegkultúra-fogyasztó, akinek az a fontos, hogy legyen szappanopera (nem számít, milyen nyelven), legyen Daniele Steel (nem számít, milyen nyelven). Hogyan alakul ennek fogyasztónak az identitása?

— Ez már más síkra tereli a beszélgetést.

— Igen ám, de nem lehetünk annyira naivak, hogy azt mondjuk: mindenki, aki magyarnak vallotta magát, az száz százalékosan magyar. Nem is biológiailag, hanem kulturális fogyasztását figyelembe véve...

— Valamikor említést tettél egy hipotézisrôl. A 19. században azt hitték, hogy a modernitás eltünteti a sajátosságokat. Vagyis nem lesz fontos, hogy én magyar vagyok, ô román, ôk pedig ukránok stb.

— Igen, akkor azt hitték, hogy ezek a sajátosságok eltûnnek, minden átalakul fogyasztássá, felesleges lesz sajátos kultúrákhoz ragaszkodni, mert a munkaerôpiac dinamikája kitermel bizonyos domináns nyelveket. Nem azért fogod feladni a kultúrádat, hogy asszimilálódjál, hanem azért, hogy bekerülj egy gazdasági keringésbe. A 20. században viszont azt láttuk, hogy a modernizáció nem volt mindenhol sikeres...

— Erre szerettem volna rákérdezni. Tehát ha Romániában még mindig rendkívül fontosnak tûnnek az etnikai sajátosságok, akkor állíthatjuk, hogy valóban végbement a modernizálódás?

— Az alap az említett hipotézis volt. Nyugaton beindult ennek az ellenfolyamata. Ott valóban felszívódott néhány etnikum, de ezek újra kitalálják önmagukat. Nézzük meg a bretonokat! Vagy gondoljunk Olaszországra, ahol olyan regionális identitást dolgoznak ki, amely már-már a leszakadás felé mutat. Ez felér az etnikai identitással. Mazzini azt mondta: "Megalkottuk Olaszországot. Olaszokat kell csinálnunk." Nem sikerült. Mindez arra utal, hogy a globalizációra a reakció a különféle partikuláris identitások újrafelfedezése és felépítése. A globális fogyasztás értelmetlenné teszi az életet. Az élet értelmét valamilyen sajátos kultúrához való ragaszkodás adja meg. Erdély azért rendkívül érdekes, mert mindenki erdélyi lehet. Sok nyugatinak, akinek semmi köze Erdélyhez, azért, mert "küzd Erdélyért", van egyfajta erdélyi identitása. A magyar pusztáról kivándorolt (most már) brazil milliomos erdélyi internet-oldalt indít, próbálja az identitását megtalálni.

— Mi a helyzet ott, ahol késleltetett modernizációról volt szó, vagy ahol a modernizáció nem volt egyenletes?

— Gondoljunk a 19. századi Magyarországra, ahol az asszimilációt a modernizáció elé akarták helyezni. A 19. században beindult magyarosító politika pontosan arról szólt, hogy a zsidó asszimiláción felbuzdulva siettetni akarták ezt a folyamatot mondván: csak akkor léphetsz be a modernizálódásba, ha asszimilálódtál. A kisebbségek ezt nem lehetôségnek, hanem kényszernek tartották, ami viszont bizonyos regionális nacionalizmusokat természetszerûen felerôsített.

— Állíthatunk-e olyasmit, hogy szociológiai értelemben Romániában jelenleg ugyanez (vagy egy többé-kevésbé hasonló) folyamat megy végbe? A modernizációért fizetni kell, vagyis "illik" asszimilálódni?

— Csakhogy most más korszakban élünk. A kulturális fogyasztást nem lehet korlátozni. Óriási a verseny. Fogható a Duna TV, az MTV2. Most már a tömegfogyasztás szintjén is hozzá lehet jutni mindehhez. Másrészt pedig nyugodtan állíthatjuk, hogy ebben az övezetben még nem indult be az a típusú hömpölygô gazdasági dinamika, amely kifejezetten egy államhoz kötôdne. A 19. században kialakult a belsô piac. Jelenleg éppenséggel ezeknek a struktúráknak a felbomlásáról számolhatunk be. Régiókról, regionális árucserérôl beszélünk. Sokkal valószínûbb a fogyasztói asszimiláció kialakulása. Van-e Romániának belsô piaca? Gazdaságilag kolonizálnak-e bennünket vagy sem? Kialakulhat egy olyan kényelmes fogyasztói álláspont, amelyben az etnicitásnak nagy jelentôsége nem lesz. A valamiféle többséghez való alkalmazkodás nem nyomás hatására fog történni. A gazdasági fellendülés nem feltétlenül jelent egyet az asszimilációval. És ha megnézzük a nyelvi presztízseket... Legyünk ôszinték! Nemzetközi szövegösszefüggésben a román és a magyar nyelv fontossága minimális. Az angol, a francia és a német nyelv (kultúra) felé kellene fordulni, így kellene asszimilálódni...

— Beszéltünk különféle sajátosságokról, regionalitásokról. Romániában regionális párt (Moldvaiak Pártja), regionális napilap (Transilvania Jurnal), regionális alapítvány (a túlmediatizált Pro Transilvania) jelent meg. A ti célkitûzéseitek hogyan épülnek bele ebbe az áramlatba? Érzékelitek-e, hogy részévé váltatok?

— Egyáltalán van-e Erdély? Két Erdély létezik. Két Erdély-retorika mutatható ki. A nosztalgikus Erdély a történészek, az etnográfusok Erdélye. A fô téma: Mivé lehetett volna ez az Erdély! Mert ismerjük a múltját... A másik Erdélyt, az instrumentális Erdélyt politikai célokra használják fel. A román nacionalista pártok azzal a szólammal sajátítják ki, hogy ti most büntetésbôl, mert ezt és ezt tettétek, ezt érdemlitek — vagy nem érdemlitek. Mások az erdélyi múltat vizsgálják. Egyetemek voltak — s most ezért kell egyetem. Nem azt mondják, hogy azért kell, mert a romániai magyarság alul van reprezentálva bizonyos értelmiségi foglalkozásokban, hanem azért, mert valamikor volt egy egyetem, vagyis hagyománya van... Nosztalgiáznak.

— Milyen a nosztalgikus Erdély-retorika?

— El szoktak mondani bizonyos sztereotípiákat — s áttételesen Sabin Gherman is élt ezzel a fogással. Egyesek szerint Erdélyben az osztrák bürokratikus hagyomány másfajta mentalitást alakított ki, tehát létezik egy balkáni és egy osztrák bürokratikus hagyomány. Vajon igaz-e ez? Az igaz, hogy másfajta társadalomszervezési minták mutathatók ki. De a politikum szintjén vajon mi ôrzôdött meg az osztrák modellbôl? Mivel mûködik jobban az erdélyi törvényszék, mint a bukaresti? Mennyivel ritkább nálunk a korrupció? Milyen öntudat mutatható ki? Ezek kényes kérdések. A regionális sajátosságokat illetô kutatás alapja az, hogy egyáltalán léteznek-e ilyenfajta vonások? Ez a kritikai hozzáállás nem úgy értendô, hogy nincs erdélyi identitás. Bizonyára létezik erdélyiség. De hogyan viselkedik ma az a székely ember, aki a múltban mindig kiseperte az udvart, és tudta azt, hogy a háza elôtt mekkora útszakaszt kell lesepernie ahhoz, hogy jól nézzen ki a porta eleje? Hogyan él, miután beköltözik valamelyik székelyföldi városkába? Jártam néhány lépcsôházban, láttam egypár tömbház környékét... Egyszerûen nem tudja felfogni, hogy létezik közös tulajdon. Persze a közelmúlt ismeretében mindez érthetô, azonban a gyönyörû mentalitás, a társadalomszervezési készség egy másabb kontextusban lecsapódik, átjön, beépül? A nosztalgia a múltból táplálkozik, és nem a múltról, hanem a jelenrôl szól... Mi hiányzik a jelenbôl, ami a múltban benne volt, benne lehetett? — ez a nosztalgia alapja. A mi erdélyi viszonyulásunk különös. Gondolkozzunk! Nézzük meg a dolgokat! Nagyszerû volna, ha csak politikai szinten ki tudnának fejezôdni a regionális különbségek — például az autonómiában. De hiba volna nosztalgiázva politizálni, így indulni el Európa felé.

— A civil társadalom szintjén mégiscsak pozitív hatása lehet a sajátos (a mi esetünkben erdélyi) kötôdésnek. Már ha nem politizálják el a kérdést...

— Csakhogy a regionális sajátosságok politikai kifejezôdést kell hogy nyerjenek. Mi elsôsorban nem azért beszélünk erdélyiségrôl, hogy megkülönböztessük magunkat például a regátiaktól. A bánságiak mutattak fel legelôbb valamiféle regionális autonómiatörekvést. A bánsági mentalitás egyik sajátossága, hogy elôbb nevezi magát bánságinak az ember, mint magyarnak. S ôk mégsem azt kérték, hogy bánságiaknak tartsák ôket, hanem politikai szervezési formában kívánták kifejezni másságukat. A helyileg megtermelt erôforrásokat valamilyen helyi fórumon szeretnék elosztani stb. De az is lehetséges, hogy a magyar veszélyre való állandó hivatkozás végzetessé válik... Igen, elképzelhetô, hogy a romániai regionalizmus ügye pontosan miattunk, romániai magyarok miatt fog elbukni.

Kolozsvár, 1998. okt. 8.