Jóformán meg sem hûlt a tavaly Ciorbea által kenyerünkre kent reform, máris bejelentette Vasile miniszterelnök, hogy valami még ennél is szexisebbre számíthatunk: jön a forró puliszka kollapszusa.

Vasile bácsi sikertôl bearanyozott szájjal ment Washingtonba, de némiképp foghíjasan tért vissza, a Világbank és NVA fenegyerekeivel találkozva. Szinán pasa szerelmi kalandját élhette át, amikor azt a román—török Barátság-hídján hátulról meglökték s a zabolátlan külföldi befektetônek a mocsárba pottyant a fogsora.

Nem lévén mentsége, hogy a frusztráltak szelektív klubjának tagja vagy újság-bérenc, aki képes gödröket látni ott, ahol a geológus fôleg csúcsokat sejt, Vasile bácsi feje tetejére állította a szónokiság elôírásait az Otopeni repülôtéren, amikor bejelentette nekünk, hogy a külföldiek azt mondták volna neki, nem idôszerû helikoptereket vásárolnunk, ha lyukas a gatya a seggünkön, továbbá, mit köntörfalaznánk: "Néhány perc múlva a tizenkettedik órában vagyunk", "Romániát a fizetésképtelenség beállta fenyegeti", "Ha nem vezetjük be a szükséges reformintézkedéseket, eljátsszuk az utolsó esélyt egy, a '30-as gazdasági válság méreteihez hasonló krízis elkerülésére".

Ehhez hasonló lázító nyilatkozat után egy normális országban a tûzoltóknak kellene hatalomra kerülniök, a csôdbe jutott bankárok druzsbával vágják fel ereiket, az Egyházak Bankja piacra dobja utolsó bûzös tömjén-tartalékait és gyertyáit, a grivicai mûhelyek sztrájkolói kiváltanák (utalás az 1933-as vasutas sztrájkra; Vasile Roaitã fiatal áldozata volt az eseménynek) Roaitã szirénáját a bizományiból, még Ion Ratiu, a gentleman is megundorodva visszaszökne Londonba, bôröndjében Ion Cristoiuval (Ion Ratiu Londonból 1989 után hazatelepedett parasztpárti politikus, lapjának, a Cotidianulnak igazgatójává Ion Cristoiut, az Evenimentul zilei korábbi vezetôjét nevezte ki), kínainak álcázva, hogy felélessze a Temze parti sajtót. Hangsúlyoztam, egy normális országban, de nem nálunk, ahol az abnormitás a túlélés szertelen formája lett. Mert a feltételezett halotti mise, melyen Vasile úr körülbelül 22 millió résztvevôre számított, egyik napról a másikra intim összejövetellé alakult át, amely alkalommal az ötvenhatodik (Radu Vasile 56. születésnapját ünnepelték Amerikából való hazatérte után, a Victoria palotában) parasztpárti hóvirágszálat tûzték a bomblyukukba, erre pezsgôt bontottak, elnöki üdítôvel koccintottak, szuronyt és bicskát ajándékoztak, Vasile maga pedig lenyûgözôen pöfékelt, ügyesen tartva a szivart export-foghúsához szorítva.

Ha ahelyett, hogy az elkerülhetetlen gazdasági kollapszusról s a '30-as évekrôl beszél, inkább odadugja a bôrszivart, ahova mi gondoljuk, a nyomdagépek úgy zakatoltak volna, mint az arató-cséplôk, s mai napig nem sikerül a sajtoló munkásoknak betakarítani a termést a fenséges esemény után.

Románia összeomlásának viszont egy miniszterelnök szájában még annyi idôre sincs esélye, mint egy bôrszivar-slukknak.

Mert, miután Vasile jóslatot mondott az egész repülôtérnek, a lej — az érzéketlen —, ahelyett, hogy zuhant volna, megállapodott a RASDAQ úr (Bukarestben mûködô börze) és Börze asszony vállán, fütyült rá, hogy mit mondott a miniszterelnök, a grivicai neosztrájkolók elfoglalták megszokott helyüket a tévé-sorozatokban, a diaszpóra pátriárkája, Ion Ratiu ôszentsége háborítatlanul emésztette tovább a káposztát, csupán a Cotidianul mûhelyében élezte kissé jobban Cristoiu úr az osztályharcot. És ennyi. (Academia Catavencu, 1998. okt. 13—19.; VIII. évf., 41.)

Kántor Erzsébet fordítása