Bizonyára a végén mi románok "gyûjtünk be mindent". Már régóta a "végtelen lehetôségek országa" lettünk, a "világ közepének" nyilvánítottak bennünket, "új Jeruzsálemnek" stb., stb. Másrészt az egész világ, minden nép jött valahonnan, vízszintes irányból (a frankok keletrôl, a normand angolok délrôl, a mongolok, hunok, bolgárok Távol-Keletrôl, a holland és svéd négerek délrôl, az eszkimók északról, az amerikaiak nyugatról), csak mi nem jöttünk sehonnan, semmilyen irányból. Igaz, nem is tartunk semerre, tehát nyilvánvalónak tûnik, hogy az égbôl pottyantunk. Más szóval mi vagyunk a "választott nép", s nem más. Egyetlen különbség a bibliai választott néphez képest, hogy a románokat ahelyett, hogy megáldotta volna az Isten, inkább veri, alaposan. Szerencse, hogy ôsi mioritikus indíttatásunk optimista és derûsen belenyugvó, ebbôl az isteni nyomorból is általános derültséget kovácsolunk ("sírva nevetünk"), egyébként a földkerekség legfatalistább és legtragikusabb népének kellene lennünk. Hogy is lehetne másként, amikor a világ legjobb termôföldjét mondhatjuk magunkénak, miközben a magyar Pusztáról importáljuk a lisztet, vagy ennél is rosszabb, ami a népdalban áll, "hegyeinkben arany rejlik, / mi meg házról házra járunk". Hát a németek, akikkel örökösen összehasonlítjuk magunkat, azóta kollektív öngyilkosságot követtek volna el, ha idejutnak, vagy háborút szítottak volna, hogy vesszen a szomszéd nyája is. Mi csak a helyben topogást gyakoroljuk, s hogy az égben nincs szomszédunk, csupán egy kecske vész el, egy kecske pedig nem hoz tavaszt, még hét se! Hát ilyenformán persze, hogy mindenen csak nevetni lehet! Semmi különbség. Ezért is támadt nevetnivaló kedvem, amikor a Szent Könyvben olvastam, mit tett az Úr az úgynevezett "választott néppel". Elôször is próbára tette, rabságra ítélte, mindenféléket parancsolt neki; amíg az alávetette magát parancsainak, addig jó volt, de amikor elégedetlen lett népe viselkedésével, úgy döntött, hogy eltörli a föld színérôl. Csak az Ótestamentumban hétszer cselekedte ezt vele. De ez van ma is, mi több, genocídiumra is talált módot: hol a palesztinok, hol az egyiptomiak, hol a mongolok, hol a hitleristák, hol a sztálinisták. De minden esetben az égiek valamelyik vezetôjének kérésére az Úr hirtelen, érzelgôsen megbocsátott neki, a "választott nép" pedig újjászületett, mindig a saját pénze árán. Nálunk ez nem úgy van, mint másnál, természetesen egészen másként esnek meg a dolgok, találomra, nem tudja az ember, kiben és mit is higgyen. Népünket bôségesen megáldotta földdel, tehetséggel (sajnos többnyire mûvészivel), kecskékkel és juhokkal, néhány szarvasviperával az Úr; tájfunnal nem verte, csak néha egy-egy földrengéssel, hogy a tönkretett architektúrán változtasson stb. Mit tettünk mi? Lusták (Hérodotosz szerint) s "kiválasztottak" lévén, tehát vitathatatlan joggal az "égi mannához", mindenkit hívtunk, jöjjenek dolgozni hozzánk. Úgy hiszem, Babilon is román város lehetett, mert erre haladtak keresztül, voltak akik maradtak, mindenfélék. Ógörögök és újak, a latin tolvajok, mindenfajta szlávok, gótok, keleti gótok s más "ótok", "tyánok" (bizonyára innen erednek az oltyánok), tatárok, mongolok, törökök, szovjetek. Csak az amerikaiak nem jöttek erre, hogy ne egye ôket a sárga irigység. Természetesen mi, a "kiválasztottak" ebbôl a turisztikai összevisszaságból semmit sem nyertünk, ellenkezôleg (jól ismert a román—szovjet baráti egyezmény: adtunk nekik búzát, s ôk vitték a kôolajat). Semmi baj, adott nekünk bôséggel az Úr mindegyre újabb és újabb óriási esélyt, csak az utóbbi idôben is, századonként többet, 1877-ben, 1918-ban, 1989-ben. Nem ûztünk csúfot ezekbôl, de biztos jót nevettünk rajtuk, s az Úr, ahelyett hogy ô is nevetett volna, megbüntetett bennünket a "bocsáss meg nekik, Uram, mert nem tudják, mit cselekszenek" értelmében. Így történik aztán, ezzel magyarázható, hogy ha nincs iparunk és mezôgazdaságunk, mint az amerikaiaknak, van viszont, mint nekik, ciklonunk, kánikula, szárazság, járvány, vannak trópusi esôzéseink, földcsuszamlások, kártevôk. Kész röhej, hogy nem nagyon van mit pusztítaniuk. De "választott népként" talán kapunk ismét valami segítséget. De hát ha választottak vagyunk, miért beszélnek mindenfelé "elôrehozott választásokról"? Minket a kezdetek óta kiválasztottak, s ha "elôrehozottról" van is szó, csak minket "választanának", a szuperkiválasztott Vadim szavaival élve, "sôt mi több". Sic!

(Actualitatea clujeanã, 1998. aug. 31—szept. 6.)

Amikor egy politikai rendszer erôs, szolgálóinak gyengeségei nem ártalmasak rá nézve. Függetlenül a Lewinsky-botrány alakulásától, ismét igazolódott az amerikai demokrácia ereje. A tény, hogy akarva-akaratlanul Clintonnak nyilvánosan be kellett vallania bûnösségét, és ki kellett fejeznie sajnálatát a történtek miatt, elég ahhoz, hogy igazolódjék, mi a valódi demokrácia.

1990-ben, amikor Silviu Brucan azt mondotta, hogy nálunk húsz évre van szükség ahhoz, hogy megtanuljuk a demokráciát, azonnal felpattantak a felháborodott patrióták, akik ebben a prognózisban a nép valóságos lejáratását látták. Ami engem illet, azt hiszem, Silviu Brucan elmarasztalható optimizmusa miatt. Nem húsz év, hanem bizonyára legalább száz év kell ahhoz, hogy Románia megismerje az igazi demokráciát. Miért kell ilyen sok idô? Mert nincs demokratikus hagyományunk. Az úgynevezett demokráciát — természetesen a királyi diktatúra (1938—-1940), az Antonescu-féle (1940—1944) és a kommunista diktatúra (1945—1989) elôtti demokráciát — nálunk a választások meghamisítása, statárium, korrupció, a hatalommal való visszaélés stb. csonkította.

Ma, úgy hiszem, a demokrácia és a civil tudat vonatkozásában mi vagyunk Európa legvisszamaradottabb országa. A kullogók, akik felé némi gôggel tekintettünk ("mi nem vagyunk olyanok, mint ôk") — Bulgária és Albánia —, most elénk vágtak. Az elôbbinek sikerült lebírnia a gazdasági és politikai válság legkritikusabb fázisát, az utóbbi pedig elkötelezte magát — hogy jogosan vagy nem, az más kérdés — Koszovó felszabadítása vagy elcsatolása mellett.

Nálunk nemcsak hogy minden összeomlik, de a közvélemény belenyugvással fogadja az ország katasztrófa felé zuhanását, és eszébe sem jut felelôsségre vonni a kormányon lévôket.

Az Egyesült Államokban Clintonnak magyarázatot kellett adnia, mert hazudott. Nálunk senki nem gondol arra, hogy azoktól, akik kijelentették, hogy 15 000 szakemberrel rendelkeznek az ország helyzetének helyrehozásához, magyarázatot kérjen, amiért hazudtak.

(Részlet. Naøional, 1998. aug. 2—23.)

Romániában, ahol 1946 és 1989 decembere között gyökerestôl kiirtották az emlékezetet, és 1989 után bûvészkedô játékokat vetítettek az embereknek (hol a köztelevízió, hol meg a magántelevíziók adásaiban), a heti politikai naplót a kis képernyôn egy öreg "elvtárs" adja elô, s nem véletlenül. Gorbacsov peresztrojkájának terjedése idején ügyesen helyezkedett, a következô jelszó értelmében: "Az új idôket is velünk!" Moszkva és New York között ingázva megszerezte magának a disszidens diplomát, s készült — saját bevallása szerint — arra, hogy részt vegyen "a második forradalomban". Az elsô tulajdonképpen a szovjet bevonulás volt.

1998 Romániájában, akkor, amikor kiváló professzorok máról holnapra tengôdnek, és senki sem törôdik velük — politikusok, újságírók egész hada "professzor urazza" az öreg "elvtársat".

Mit sem számít, hogy nem tartozik a professzorok közé, egyébként a végzettsége sincs meg hozzá. Nyugaton viszont többszöri tartózkodást biztosítottak neki, és ösztöndíjakat kapott (bevallása szerint kap ma is).

Nyugalmas vasárnap déli órákban beül a kommentátori székbe, ô írja át finom diverzióval az elmúlt hetet. Megvan benne annak az embernek az arroganciája, aki a Scînteia fôszerkesztésétôl (az internacionalista kommunizmus idején, vagyis hozzájárulván a parasztpártiak és a liberálisok bebörtönzéséhez) eljutott Nicolae Ceausescu autochton kommunizmusának nagyköveti beosztásáig.

Annyira magabiztos, mintha senki sem venné észre baklövéseit. Íme például egy nemrégiben történt eset. Mûsorában azóta szóba jött az európai kisebbségek helyzete, ô pedig az amerikai helyzettel példálózik, emigránsok országával, és a kisebbségekhez sorolja a kaliforniai spanyol származású amerikaiakat.

Legutóbbi vasárnapi mûsorában érdekes felsorolást hallhattunk a politikai változásokról a volt csatlós országokban (Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Bulgária, Románia). Szinte mindenikben a jobboldal vette át a hatalmat 1989 után, aztán a baloldal következett stb. Kivétel Románia, ahol a baloldal kétszer nyert egymásután a választásokon.

Most pedig, 1998 júniusában a "professzor úrnak" van képe kijelenteni, hogy Románia számára jobb lett volna, ha már 1990-tôl jobboldali kormánya lett volna.

Mintha nem ô lett volna a decemberi eseményeket követô baloldali hatalom szürke eminenciása, és abban az idôben minden eszközt felhasznált a jobboldali pártok lejáratására. Mintha Ion Iliescu, Gelu Voicanu-Voiculescu, Petre Roman és mások mellett nem ô lett volna a január 28-i munkás-"ellentüntetések" irányítója, amikor szétverték a történelmi pártok székházait.

Mintha 1990-ben nem ô teoretizálta volna meg a FSN többpártiságát, azzal a céllal, hogy a jobboldali pártok esélyeit a nullára csökkentse.

(România liberã, 1998. jún. 11.)

Egy szkepticizmusáról, mi több, politikai pesszimizmusáról híres jóbarátom (bár furcsa, mégsem húzódik a történelem peremére, és pesszimizmusa nem akadályozza abban, hogy nagy hévvel kapcsolódjon be a dolgokba) azt mondogatta, még a lelkes tüntetések idején: akkor fogják engedni, hogy gyôzzünk és hatalomra kerüljünk, amikor már olyannyira beszivárognak közénk, hogy senkit sem zavarhatunk hatalmunkkal.

Többször eszembe jutott az utóbbi idôben ez a szellemes elôrelátás, pontosabban azután jutott eszembe, hogy magam is megfogalmaztam ugyanezt, esetek és tények logikus következtetéseként. És keserûen tapasztaltam, hogy idôközben mennyire lecsökkent a reménységadagom. A "Ticu-törvény" — melyet a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének elnöke a szenátusbeli változat megszavazása után már nem vállalt a nevével — egyértelmû bizonyíték, mert a szekuritátés dossziék hozzáférhetôségének és a titkosszolgálatok ellenôrzése alól való kivonásának gondolatát egyöntetûen vetették el. Bármilyen furcsa, volt politikai foglyok és volt politikai vizsgálóbíráik együtt szavaztak az ellen, hogy a legkisebb esélye is meglegyen az igazság megismerésének, s megszûnjön a hazugságnak a manipulációtól a zsarolásig terjedô monopóliuma a román társadalomban. Egyébként abban sem kételkedem, hogy e két félelmetes fegyvert használták sikerrel azok ellen is, akiknek most kellett szavazniuk, s az utóbbi napok jól megrendezett "leleplezései" azt szolgálták, hogy a szavazás eredménye az legyen, ami lett. Végül pedig, azzal a szemérmetlen színjátékkal, amiben a Szekuritáté volt alkalmazottai leleplezik a Szekuritáté besúgóit (ki tudja, nem épp azok a leleplezôk, akiknek jelentést tettek?), politikai életünk hû maradt önmagához és veleszületett kétszínûségéhez. Milyen jól illenek a parlament legutóbbi jeles tettei a Iuliu Maniu elítélésének hatályon kívül helyezését célzó eljárás halasztásával, a parlamenti mentelmi jog védelmezésével, az erkölcs és a politika szétválasztásával...

Nem marad számunkra más hátra, mint feltenni a kérdést, mindez vajon nem tragikus képtelenségünket bizonyítja, hogy önmagunk legyünk, vagy azt igazolja, hogy rendre-rendre, észrevétlenül kicseréltek bennünket önmagunkkal. És aztán döntsük el: az alternatíva két változata közül melyik az ijesztôbb?

(România liberã, 1998. jún. 27.)

Rútul teltek az idén a húsvéti ünnepek! Fáradt, beteges kinézésû emberek mentek ki a zöldbe — tulajdonképpen a szürke rétre, mert a növényeket mindenütt szürke por lepi be —, hogy megigyanak egy-egy üveg langyos sört. Közben mindegyre körülhordozták éber tekintetüket a tolvajoktól, kéregetôktôl és kóbor kutyáktól való félelmükben, a végén berúgtak, szomorú felszabadultsággal, akár az öngyilkosok.

Legalábbis Bukarestben Krisztus feltámadásának ünnepe siralmas volt. A város szélein, épülettörmelékek és tavalyról ottmaradt bogáncsok között, rendelésre vágták a bárányt, a vásárlók jelenlétében, a hirtelen megelevenedett legyek rajától ellepve. Az odatévedt idegeneket valósággal sokkolta volna a vértócsák látványa s a bárányok kétségbeesett bégetése.

Virágárusok némelyike temetôbôl lopott virágot árult (engem is ért az a meglepetés, hogy látogatóba menvén a ház asszonyának vitt tulipánon gyertyaviasz-maradékot fedeztem fel). A tévébemondónôk ahelyett, hogy komoly arccal bemondták volna a híreket, negédes kommentárokba kezdtek a tavasz érkezésérôl, és ízléstelenül térfálkoztak azoknak a finomságoknak a kapcsán, amelyeket el fog (vagy nem fog) fogyasztani a románság. Rosszul öltözött, koplaló fiatal párok állingáltak a járdákon, akadályozva a forgalmat, hosszasan összetapadva, mozdulatlanul, mint az ebek.

Lehangoló volt az úgynevezett tavaszi nagytakarítás is. Órákon át porolták a szônyegeket, megôrjítve ezzel a lakókat a tömbházakban, amelyek hatalmas hangszekrényekké váltak. Porfelhô emelkedett lassan a szônyegekbôl, be a nyitott ablakokon, s leülepedett más szônyegekre. A gyerekek szenvedélyesen ütögették labdáikat az autóknak, hogy beinduljon a vészjelzô berendezés.

Csúnyán teltek húsvét napjai az idén. Krisztus feltámadott, Románia — nem.

(România liberã, 1998. ápr. 22.)

Június 22-rôl 23-ra virradó éjjel egy semmirekellôkbôl álló banda Bukarestben a Maria Rosetti utcában leállított egy kiskocsit, amelyben egy idôs férfi és egy idôs nô ült, és arra kötelezték ôket, hogy "ujjongjanak", mert Románia futballcsapata legyôzte Anglia csapatát. Az öreg nem hallott jól, az öregasszony pedig bénultan a félelemtôl nem értette, mit kérnek tôle. Miután valami vékony rugalmas dróttal (bizonyára autókról lelopott antennákkal) vesszôzték a kezüket és a lábukat, s miután megmutatták nekik, miként kellene kimutatniuk örömüket, az öregek siralmasan toporogni kezdtek, sovány karjaikat fejük fölé emelve.

Számomra abban a pillanatban semmivé foszlott az Anglia elleni gyôzelmünk. Képzeletemben a bíró két perc hosszabbítást ítélt meg, s ez alatt a két perc alatt az angolok gólt gól után lôttek, úgyhogy a javunkra 2—1-es eredmény hamarosan 2—2, 2—3, 2—4, 2—5, 2—6... lett.

Közbeléptem az öregek védelmére, s majdnem megkaptam én is a magamét. Szerencsére eszembe jutott, hogy azzal fenyegessem a fiatalokat, rendôrért megyek, bár tudtam, hogy egy negyed rendôrt sem találnék, aki hajlandó volna közbelépni. A támadók viszont, hogy ne gyûljön meg a bajuk, otthagytak, s elindultak a Magheru sugárút felé, ahonnan "az övéik" üdvrivalgása hallatszott.

Ami Bukarestben történt futball-gyôzelmeink éjszakáin, annak semmi köze nem volt a futballhoz. Tulajdonképpen állati ösztönök kitörése volt, amit eltûrtek, mi több, felelôtlenül bátorítottak a hatóságok.

Azon az éjszakán, amikor Kolumbiát vertük meg, a televízióban Gabriel Liiceanu igen komoly kérdésekrôl fejtette ki gondolatait, olyanokról, amelyektôl társadalmunk sorsa függ. Viszont a kintrôl behatoló, ablakot, de falat is áttörô fülsiketítô üvöltéstôl semmi sem hallatszott szavaiból. Csak mozgó ajkát láthattuk.

Egy filozófus, aki hozzánk szól, és az üvöltözôk kórusa, amely zavarja ôt — íme, napjaink egyik lehetséges szimbóluma.

(România liberã, 1998. jún. 24.)

Ha nem csalódom, Adrian Pãunescu adott ki valamikor egy könyvet "Kiáltvány a föld egészségéért" címmel. Persze nagyon kevéssé érdekel bennünket a demagóg bárd diskurzusa. Arra gondolok, hogy most sokkal jobban találna ez a cím a Monitorul de Clujban közölt szokatlan, vakmerô kiáltványhoz, melyet egy Pro Transilvania nevet viselô alapítvány vezetôje, Sabin Gherman úr szerkesztett. Mint az várható volt, néhány nacionalista felpattant, a blaszfémiák blaszfémiájával vádolva a szerzôt, vagyis azzal, hogy a román állam egységére tör. Vajon olyan súlyos következményei lennének a kiáltvány metaforikus bombáinak? Ha sikerül kivonnunk magunkat a klisék szabta álszerénység légkörébôl, abból az áporodott félhivatalos fegyelmezettségbôl, amellyel nagyon is megszoktatott a totalitárius rendszer — és ennek hasonlóképpen restaurációs meghosszabbodása —, rájövünk a fanariótaellenes tiltakozás jogosságára. Nem Románia "föderalizálása" a cél tulajdonképpen, hanem felrázása az álomba merült tudatoknak, melyek a nemzeti-kommunizmus, a korrupció, a kilátástalan, önmagáért való politizálás szörnyetegeit szülik. A gesztus képtelensége is arra enged következtetni, hogy nem a pragmatizmus pályáján mozog, hanem az erkölcsén. A vehemens, néhol fordulatos hangvételtôl nem kell megijednünk. Kolozsvárról, ahol üzletelôk, politikusok s kevés kivétellel az értelmiségiek együtt kérôdznek pályájuk sikerein, nem hagyják magukat más foglalatosságok hiábavalóságától zavartatni, meglepetésszerûen egy lélegzetvételnyi friss levegôt kapunk. A szóban forgó kiáltvány sorait olvasva eszünkbe jut a román kultúra valódi aranykorának légköre, a két világháború közötti idôké, amikor az érdekek fölött álló szellemiség a spekulatív frondeurködés, a felszabadító gúnyolódás a valóban szabad szellemi magaslat mutatói voltak. Nem tudjuk, ki ez a Sorin Gherman, s mit csinál ezután. De szövegét az írók, a gondolkodók, az igazságot és tisztaságot kutató publicisták fénycsóvájába helyezzük, az említett korszak megújítóinak sorába. Ideje újra hozzászoknunk az elemzés olykor kíméletlen igazságaihoz, a spontán szellem olykor dühös igazához; ezek e föld történelmi egészségének kifejezôi.

(România liberã, 1998. okt. 6.; 2594.)

Hogyan lehet kiegyensúlyozottan és bölcsen beszélni egy konfliktusról, mely halottakat hagyott maga mögött mindkét oldalon? Hogyan lehet vallani Ipprôl, "dokumentumot" gyûjteni magyarként vagy Hadrévrôl románként? Elvben nem ennek kellene lennie a kérdésnek. Gyakorlatilag ez csupán pótkérdés.

Minderre azután gondoltam, hogy végignéztem a világ minden sarkában készült filmeket az Antropológiai és Dokumentum Filmek Nemzetközi Fesztiválján Szebenben, mely remek alkalom ilyen elmélkedésekre is. Egyik szünetben egy magyar filmes, akivel véletlenül elbeszélgettem, még jobban elmélyítette ilyesfajta dilemmáimat a következô történetével:

Egy magyarországi faluban voltam, ahol filmet akartam forgatni. Még semmi sem volt világos a fejemben, úgyhogy bementem a kocsmába és megszokásból nyitva hagytam a kamerát. Az elôttem álló asztalnál két fiatalember veszekedett: egy korty sör, egy adag szitkozódás. Egy adott pillanatban az asszisztálók arra kértek, mutassam meg, mit filmeztem le. Kivettem a kazettát és megmutattam a felvételt. Azok ketten elnémultak, majd egyikük kitört: "Te, te lehülyéztél?" — s beakasztott egyet az asztaltársának. Közbe kellett avatkozni az embernek, hogy azok ketten meg ne fojtsák egymást. Késôbb, ahogy lecsillapodtak s letörülték magukról a vért, rendeltek még egy-egy korsó sört...

A konfliktusnak ez a valóságos példázata egész sor helyzetet idézett fel bennem, amelyben a gyakorlat és a beszéd közötti különbség elsô látásra óriási. Mint például abban az avasi faluban, amelyikben sok ortodox hívô a görög katolikus templomba jár, "mert az közelebb van", a görög katolikusok pedig az ortodox papot is meghívják miséikre, a temetésre az jön, aki tud, de a falu népe hajlandó részt venni a szent háborúban, amelyre az ô papjuk hívta ôket egy kolostor visszaszerzéséért, "amely a mienk volt, s a mienk is kell maradjon!" . Az ember hajlamos azt hinni, hogy a háború beszéd kérdése...

Visszatérek a szóban forgó történetre: a két fiatalember azelôtt is veszekedett, hogy látta volna magát a televízióban s hajbakapott volna. A viszály magva már ott volt, de "sör mellett" kezelték. S eszembe jut még a "mártír falu" Ipprôl készült film, melyet a fesztiválon láttam, s amelyben a románok többnyire nem akarnak a múltról beszélni, mert mint egyikük mondotta, "akkor kellett volna élnie, hogy megértse", a magyarok bûnbánóan vallanak szégyenükrôl, de egyikük is, másikuk is megpróbál és sikerül neki együttélnie a múlt emlékeivel. Amikor viszont kitört a forradalom Temesváron, egyikük is, másikuk is valami híresztelés nyomán más falvakban keresett menedéket nemzettársainál, mert azt beszélték, hogy "jönnek a románok/magyarok bosszút állni". Késôbb, más híresztelésre ki-ki hazatért a falujába. Lehet, hogy a béke is beszéd kérdése...

Nem marad más hátra az ember számára, mint bölcsen s idôtlenül megállapítani, hogy a háborúk múlnak, a konfliktusok maradnak. De ha így állnak a dolgok, nem lehet nem tovább gondolni, hogy az esély egy konfliktus feloldására vagy háborúba való torkollására mégiscsak diskurzus kérdése. S ez esetben nem lehet nem megrémülni a mindenféle nemû és színezetû szószátyárok felelôtlen beszédétôl ma, a konfliktusokról való beszédrôl.

(Dilema, 1998. okt. 16—22.)

*Válogatás a román politikai publicisztikából.

Kántor Erzsébet fordításai