Amikor egyesültünk Erdéllyel, átvettük ennek közép-európai jellegét is, ami nagy hatást gyakorolt gondolkodásmódunkra. Csak Erdélynek köszönhetôen válhattunk közép-európaiakká a világ szemében. Az ilyenfajta szemlélet azonban felületességre vall. Tulajdonképpen nem lehet éles határvonalat húzni Közép- és Kelet-Európa között, ennek pedig nyilvánvaló oka van. Nézzünk csak a térképre! Nyilvánvaló, hogy a Csendes-óceántól az Uralig csupán Oroszország és Ukrajna tartozik Kelet-Európához, és mindaz, ami nem Nyugat, az Közép-Európa. Ha más megvilágításba helyezzük a dolgokat, magától értetôdônek tûnik, hogy a dunai fejedelemségek és a Balkán népei I. Ferenc és Szulejmán megegyezése nyomán többé-kevésbé török uralom vagy befolyás alá kerültek, és hangsúlyozottabb keleti hatás érte ôket. Morfológiailag ezzel tulajdonképpen a bolgárok és a görögök társaságában ki is kerültünk — habár ez utóbbiak amúgy se igen jöttek számításba, déliek lévén — a közép-európai térség hatókörébôl. Alaktani szemszögbôl vizsgálva a dolgokat: nem európai ruhákat viseltünk, török zenét hallgattunk; látszólag megfosztottak bennünket európai rangunktól. Egyszerû jelenségnek tûnik, azonban rendkívül összetett folyamat. A következmények mindenesetre sokfélék: egyrészt mélyrehatóak (génjeinkbe ivódnak), másrészt viszont felszíniek. Gondoljuk csak meg, a román fiatalok, bojárok és fejedelmi ivadékok, akiket túszként küldtek Konstantinápolyba, általában kozmopolita görög—francia mûveltséget szívtak magukba. A fanarióták tulajdonképpen keleti ruhába öltözött, de haladó gondolkodásmódú, a kor filozófiai irányzataival lépést tartó (pl. a felvilágosulás tanait ismerô) fejedelmek voltak. De ne feledjük, hogy rengeteg a keveredés. A Havasalföldön uralkodó balkanizmus, ami a déli térségre intellektuális és szociális szempontból is rányomta bélyegét, a Moldvát érô lengyel—orosz hatás és az Erdélyben jelen levô német civilizáció kulturális szempontból nem határolta el élesen e három térséget. Az eredmény olyan terület, amelynek népessége a háromféle befolyás általános szintézisét mutatja, kisebb-nagyobb eltérésekkel, egy-egy elem területenkénti kihangsúlyozásával. Számunkra, regáti románok számára ez az elsô világháború utánig volt érvényes. A regátiak sokáig különböztek az erdélyiektôl; más volt az életrôl alkotott képük, közel-keletibbek voltak. Relativitás, komolytalanság jellemezte ôket, egyszóval távol álltak a "német munkának" nevezett kategóriától. Lényeges különbség volt a tiszta, precíz, komoly, helyes "német munka" és a másik, felületesebb életforma között, amelyben kevésbé volt fontos a formai és technikai pontosság. Ezeket a dolgokat azonban nem kell mértékadóvá tennünk, nem kell antitézisként elôszednünk. Társadalmunkban és irodalmunkban a közép-európai szellem néhány erdélyi írónknál mutatható ki. Blagánál és Rebreanunál — hogy a legnagyobbakat említsem. Nem szólva az Erdélyi Iskoláról, amelynek közép-európai szellemiségéhez és ideológiájához kétség sem férhet. Érdekes, hogy Blaga dramaturgiája és költészete inkább közép-európai, semmint balkáni erekbôl táplálkozik. Költészetében ez kevésbé vevôdik észre, de drámáiban protohistorikus alaphoz való kötöttséget mutathatunk ki. (Például a Zamolxisz címû darabban.) Blaga, ezen elsô drámáját nem számítva, költôként is, drámaíróként is közép-európai szellemiségû. Ez onnan ered, hogy sokáig Prágában, Bécsben, Bernben élt. Ugyanilyen érdekes tény, hogy a két jólismert román remekmûben, az Avram Iancu címû drámában és az Akasztottak erdeje címû Rebreanu-regényben magyar nô az, aki feltétlen odaadással és szeretettel ragaszkodik a román hôshöz, Avram Iancuhoz, illetve Apostol Bologához. Említésre méltó, hogy a közép-európai térség román kultúrára gyakorolt hatása túllépi Erdély határait. Példának okáért emlékezzünk a iasi-i Orvostudományi Egyetemen tanító I.I. Mironescu professzor Viata româneascã-ban megjelent novelláira! A mindenki által ismert Radu Tulie Teacã címû novella arról szól, hogy egy erdélyi paraszt Bécsbe szakadt fiát keresi fel. Rendkívül élvezetes, zamatos történet: kutyával és osztrigaevészettel a bécsi vendéglôben. Nem egy meghatározott térséghez kötôdô románnak a közép-európai szellemiség érzékelését követhetjük nyomon. A viszonylagos kettôsség annak köszönhetô, hogy a közép-európai térséget egyrészt belülrôl érzékeli a szereplô, másrészt pedig külsô szemlélôként is látja mindezt. Hazánkban ez a jelenség az egyesülés elôtt és rövid ideig utána is tapasztalható volt. Erdély következô nemzedéke és a karrieristák színeváltozása eltörölte már ezeket a finom árnyalatokat. Ma már kevésbé vehetô észre Közép-Európa hatása az erdélyi és a bánsági társadalom szintjén. Az építészet és a városi környezet még mindig mutatja ezt az erôs hatást. Temesvár, Arad, Kolozsvár, Brassó stb. le sem tagadhatná a közép-európai szellemiséget, ideológiát.

Az is igaz viszont, hogy mi, románok túlságosan kihangsúlyozzuk bizonyos tulajdonságainkat, és némely jogainkat elôtérbe toljuk. Amikor kimondjuk véleményünket, nem vesszük figyelembe a dolgok komplexitását, összefonódását. Nem vesszük észre, hogy nem mondanak ellent egymásnak. Vegyük például a görög katolikus és az ortodox ellentét leple alatt fellelhetô ideológiai nézeteltéréseket, vitákat. A különbség nyilvánvaló: már nem területi különbségekrôl beszélünk. Nem arról van szó, hogy keleti vagy közép-európai, hanem bizonyosfajta gondolkodásmódok ütköznek. A mi gondolkodásmódunk a nyugati modell hatása alatt áll, amelyben a változások és a különbségek észlelése nehezebben megy végbe. Ezenkívül egy elôítélettel is szembe kell néznünk e téma kapcsán. Jelenleg a retrográd módon ható integráció folyamata kezd általánossá válni: felfedezni a Habsburg-légkört, és legalább gondolkodásmódunkban újrateremteni azt. Megkíséreljük nem elveszteni a kor értelmi konnotációit. Ez a jelenség a kulturális szférába vonzza a dolgokat.

A közép-európai szellemiséggel kapcsolatban nekem nem lehet mondandóm, ugyanis jómagam oláh román vagyok. Apám felôl bukaresti, anyám ágán pedig moldvai lennék. Vagyis tipikus havasalföldi-moldvai keverék. Távolabbi eredetemre nézve a görög szigetvilágból származom. Közel-keleti, balkáni személyiség, mégis erôsen elnyugatosodott — a francia kultúra vonzáskörében, nem a közép-európai kötelékében. Elfranciásodott levantei... Mellesleg: minden levantei ilyen. Ez az én természetem, amely szerintem a második világháború elôtt formálódott balkáni, regáti generáció sajátossága is egyben. Mindig európainak tartottam magam, megszorítások nélkül és természetszerûleg. Európában születtem, ôseim is európaiak. Kultúrám európai, nemcsak nyugat-európai. Tehát európai vagyok. Óriási hiba volna Nyugatot Európával összetéveszteni. Európán mindig a teljes, földrajzi Európát kell érteni. Az is igaz, hogy minden európai, lett légyen az orosz, lengyel, porosz, osztrák vagy német, elôbb a latin, majd késôbb a francia nyelv kisugárzása alatt állt. Az európai kultúra és civilizáció rengeteget vesztett azáltal, hogy a francia nyelv elvesztette Európa fölötti uralmát. Az Európa iránti komplexus, amit sok román érez — én nem —, betegség. Ezt a betegséget a fél évszázad kommunista nevelése, az európai hagyományoktól és ideológiáktól való elszakítottság alakította ki. Mégis azt állítom, hogy ilyenfajta probléma nem létezik. Aki nem érzi magát európainak, az nem román — vagy teljességgel mûveletlen. Ami engem illet, én egy másodpercig sem éreztem magam nem európainak.

Valkai Krisztina fordítása

Megjelent az A Treia Europã 1997/1-es számában.