Egy kegyetlen sebészeti beavatkozás után Marshall Mac Luhan érezte, hogy ki kell mondania: "Az intenzív osztályon nincs istentagadó ember." A második világháború után a kelet-európai országoknak olyan traumát kellett túlélniük, a kommunista diktatúrát, amely felért egy csonkító jellegû sebészeti beavatkozással. Most próbálunk talpra állni. Az átmeneti korszak óriási intenzív osztály, amelyben elvileg ismeretlen fogalom kellene legyen az istentagadás. Csakhogy miközben kénytelenek vagyunk rendkívül rövid idô alatt ismét magunkévá tenni a "normalitás" alapvetô vonásait, éppenséggel azt hanyagoljuk el, ami egész életünk alapját kellene biztosítsa, éspedig a hitvilágot. Örvendetes, hogy ismét szabadon fejezhetjük ki hitbéli meggyôzôdésünket, és akadálytalanul gyakorolhatjuk vallásunkat. A nyilvános istentiszteletek száma megsokasodott, a magára valamit is adó napilap szerkesztôsége szükségesnek tartja a vallásos oldal jelenlétét az újság hasábjain, politikusaink pedig felfedezték az ájtatosság választási hatóerejét. A hit mégsem áll az elsô helyen mindennapi foglalatosságaink között. Rengeteg egyéb gond szakadt a nyakunkba: gazdasági reform, euroatlanti integráció, az Európai Unióba való felvétel. Néhanapján épphogy említést teszünk a morális megtisztulás rendkívül sürgôs voltáról. A vallásos élet szükséges megújulásáról, az Egyház megreformálásáról, spirituális kilátásainkról azonban ritkán beszélünk, és akkor is meggyôzôdés nélkül tesszük. Ezért tartom ezt a méreteiben lenyûgôzô összejövetelt létfontosságúnak eseménynek. A Sant`Egidio Közösség — eleget téve a felkérésnek, hogy az "Emberek és Vallások" XII. összejövetelét Bukarestben szervezze meg — lehetôséget nyújtott nemzeti-európai identitásunk és eljövendô közösségi sorsunk találkozására, összefonódására. A hely szelleme a kor szellemével és a nemzetek szellemével ütközik. A politikusok kihívás elôtt állnak, éspedig a végsô kérdések felvállalására, elemzésére szóllíttatnak fel. A léleknek viszont mindent gyógyító erôvel kell telítenie, így oldva meg a világ azonnali gondjait.

Létezik Romániában egy (Mihai Eminescutól Eugen Lovinescuig mutató) szellemáramlat, amelynek képviselôi az ortodox tradíciót teszik felelôssé az ország történelmi lemaradása, a Nyugattal szembeni elszigeteltség miatt. A jól ismert akadályozó tényezôkön kívül, amelyek nehézkessé teszik az egyöntetû modernitás felé vezetô utunkat, figyelembe kell vennünk a felekezeti akadályt Állítólag az ortodox hitvilág ösztönzi a passzivitást, a tétlenséget, a konzervativizmust, miközben a katolicizmus — nem beszélve a protestáns szellemiségrôl! — fölfokozza a támadó jellegû erényeket: a kezdeményezést, az építést, a vállalkozó lendület. Ismerjük a spekulációkat, miszerint létezne egy hallgatólagos jellegû "vallások határa" Európában. E térkép alapján a katolikus kelet országai befogadtatnak, az ortodox kelet országai pedig elutasíttatnak. Ez a gondolkodásmód hamis alapokról indul ki. Egyik félnek sincs nyernivalója belôle. A diszkriminációt drámaivá teszi, azonban ez a diszkrimináció csupán képzelt dolog, semmiképp sem valós. Az ortodoxia nem vezetett Görögország Európai Közösségbôl való kiiktatásához. Miként is lehetett volna kizárni, hiszen végsô soron Európa maga is görög "találmány"! Másrészt a nem ortodox Szlovénia, Szlovákia és a balti államok ugyanazon várakozási listára kerültek Romániával. Dinamikus, liberális szemléletû ortodox személyiségek nevét tartalmazó hosszú névsort helyezhetnék önök elé, ugyanakkor viszont konzervatív, merengô, visszahúzó alkatú katolikus személyiségeket is ismerek. Nem az ortodox és a katolikus világ különbsége fogja megrepeszteni Európa holnapi falát, hanem a polemikus és a békét hirdetô szellemiség közötti határvonal. Az egyik oldalon a hajlíthatatlan intolerancia áll, a másikon a megbékélés, a megértés hirdetése. Nem az ortodoxia Románia akadálya, hanem az az ortodox vallás, amely csakis összeráncolt szemöldökkel és hitvédelmi pózban képes a másik egyházzal összemérni magát. Nem a katolicizmus taszít el minket, hanem az a katolikus vallás, amely nem érti meg vagy egyszerûen figyelemre sem méltatja a keleti kereszténységet. Sajnos meglehetôsen sok ortodox személyt ismerek, aki csakis azért olvas nyugati teológiai mûveket, hogy vitába szálljon ezekkel. Hithû katolikusokat és protestánsokat is ismerek, akik viszont azért zárkóznak magukba, s csak azért vitakoznak az ortodox teológia tanaival, hogy ne kelljen ilyesmit olvasniuk. S mégis! Emlékezzünk, hogy volt idô, amikor Európát nem osztották két részre a vallás alapján, és Románia sem kényszerült arra, hogy Európa felé igyekezzen, mivelhogy annak szerves részét képezte. Meggyôzôdésem, hogy ezek az idôk vissza fognak térni.

Azonban nem fognak a semmibôl megjelenni. A mostani összejövetelhez hasonló rendezvények sora és a Sant`Egidio Közösség húszéves munkássága egészében véve arra hivatott, hogy a hatékony ökumenizmus, a pragmatikus egyetértés útjából eltávolítsa az akadályokat. Ezen az úton két veszélyes kisiklás áldozataivá válhatunk.

1. Az elkülönülés vagy másképpen a "partikularizmus" tébolya. Elôszeretettel fordulunk azon jellemvonások felé, amelyek egyénítenek, és elválasztanak bennünket. Jóval fontosabbnak tartjuk mindazt, ami megkülönböztet minket egymástól, mint a közös vonásokat. Rögeszménkké válik saját személyünk, saját lemásolhatatlan arcélünk. Az egyén egyediségét alkalmi esetek megismételhetetlenségére egyszerûsítjük le. Az "arcmást" a "hasonlatosság" rovására magasztaljuk. Az egyének, népek és vallások mindezt gyakran megteszik. A kis népek azért, mert — Cioran szavával élve — a "sértett büszkeség" kínozza ôket. A nagyok túlzott hatékonyságtól szenvednek, vagyis valósággal feloldódik a személyes "én". Nem kívánom most részletesen elemezni ennek a kisiklásnak az okait. Röviden azért megemlíteném, hogy saját másságához nemcsak az önmagával eltelt ragaszkodik, hanem az is, aki belefáradt a mondén "internacionalizmus" könnyelmû retorikájába. Akik "közösséget" emlegetnek, nem feltétlenül a párbeszéd és a tolerancia hívei. Egyeseknek például egyáltalán nem szívügyük a másság, s éppen ezért akárhány istent fogadnának el, egyben sem hisznek, akárhány utat tartanának is jónak, akkor sem akarnak eljutni sehova. Ez a közönyösség semmiképp sem lehet a másságba való bezárkózás ellenszere, hanem ellenkezôleg: a másik iránti eleven érdeklôdést tartom a járható útnak. Olvassuk a pusztában élô egyházatyák bölcs mondásait, a haszid történeteket vagy a rövid Zen-parabolákat, és egyidôben érezzük a különbségek tökéletességét, valamint a közös vonásokat.

2. A múlt állandó jellegû hangoztatása. Világunk görcsös megtorpanásainak legnagyobb részét a nosztalgiával való bûnös visszaélésre vezethetjük vissza. A jelen álhatatlansága és a jövô bizonytalan volta a múlt felé fordítja tekintetünket. Ortega y Gasset azt állítja, hogy a népek inkább illuziókkal telítik múltjukat, mintsem bátran elképzelnék, mi áll elôttük. Képtelenek vagyunk az ökumenikus ígéretek felé fordulni, mert örökölt differenciálódások uralkodnak fölöttünk, a felhalmozott múlt rabjai vagyunk. Mi lehet ellentétesebb a keresztényi magatartással, sôt létezik-e hitetlenebb tett, mint a hallucinálva hátrafelé tekintgetés? Az alapozás minden vallásban egyet jelent az elôrevetítéssel, a második születés, a második eljövetel, a megelôlegezett végkimenetel felé végrehajtott nyitással. A jó hír minden esetben új hír. A mártír — saját lelke és nemzetsége felôl nézve a dolgokat — tulajdonképpen jôvôszállító. A megváltás sem egyéb, mint a jövô határozott odaítélése. Nem lehet az Újtestamentum az ember állandó olvasmánya, és vallási létének gerince a Feltámadás örömünnepe, miközben elaludt az ôsiség valamelyik túlkiabált kultuszában. Az Ótestamentum is rendkívüli újdonságnak számított; prófetikus elemekkel telített üzenete a jövô felé mutatott. A termékeny, legitim, építô jellegû régiség átmegy egyik korból a másikba, percrôl percre valamiféle újjá, friss szubsztanciává alakul át. A távolságtartón, fenségesen önmagába záruló ôsiség-tudat viszont az elmeszesedés tünete. Jövônk olyan lesz, amilyen reális érdeklôdésünk fûzôdik hozzá, annak fügvényében alakul: mennyi megújulást köszönhet majd nekünk a világ.

Az az Európa, amely felé igyekszünk, új Európa kell majd legyen. Vagyis újra fel kell fedeznünk, bátor elhatározással, friss gondolkodásmóddal — közösen kell alakítgassuk. Kötelességünk az európai gondolatot gazdagítani, nem vállalkozhatunk mindössze a muzeális restaurálásra. Az európai szellemiség nem jogosít fel arra, hogy a hagyományos, réges-rég elkészült Európa-képet eszményítsük. Romániának meggyôzôdése, hogy az új európai recept ízetlen lenne a nemzeti és regionális értékek sava-borsa nélkül, vagyis a román fûszer nélkül. Az önök jelenléte alátámasztja meggyôzôdésünket. Bizakodva várjuk a végsô lakomát.

Szabó Géza fordítása

Elhangzott a Sant'Egidio Közösség Emberek és Vallások" XII. összejövetelén Bukarestben. Megjelent a Curentul kulturális mellékletében (1998. szept.4.).