A kommunizmus bukását a volt szovjet tömb országainak politikai elitjei nagy horderejû pozitív eseményként fogadták. Ezek az országok a politikai pluralizmus és jogállamiság, a demokrácia restaurációja, a piacgazdasághoz való visszatérés és implicite az egyesült Európa struktúráiba való integráció mellett kötelezték el magukat. Fejlôdésükben azonban mára lényeges különbségek mutathatók ki a rendszerek stabilitásától a gazdasági teljesítményig; e különbözôségek nagy része a letûnt rendszerbûl átöröklött viszonyokban gyökerezik.
Jelen ankétunkban folyóiratunk román politikai személyiségeket, értelmiségieket és újságírókat kér fel, fejtsék ki véleményüket Románia perspektíváiról e vonatkozásban.
Az Ön véleménye szerint tehát:
1. Kellôen határozott-e a román politikai osztály opciója megfelelô mértékben az európai integráció tekintetében, vagy éppen ellenkezôleg, akár az átmeneti idôszak nehézségei, akár doktrinális meggondolások a jövôben esetleg ezen opció elutasításához vezethetnek?
2. Melyek azok a reformok, amelyeket a román társadalomnak meg kell valósítania, függetlenül attól, hogy Romániát mikor veszik — vagy nem veszik — fel az Európai Unióba és a NATO-ba?
3. Hogyan értékeli az értelmiségi elit hozzájárulását a nagy politikai opciók kimunkálásához? Milyen kritériumok alapján értékelhetô e véleményformáló személyiségek józansága és felelôssége a közvélemény elôtt témánkról zajló vitákban?
4. Azt mondják némelykor, hogy a kommunizmus bukását követôen az érintett országok valójában az ante quo stádiumába, vagyis a két világháború közti helyzetükbe jutottak vissza. Ez az Ön véleménye is, vagy úgy véli, hogy ebben az összehasonlításban nagyobb szerepet játszanak a történelmi pillanat okozta különbségek?
5. A Románia jövôjét illetô eszmecserékben gyakorta szerepel a "geopolitikai helyzet" kifejezés. A Varsói Szerzôdés tagjaiként a Ceausescu vezette Románia 1968 után a nyugati országok kitüntetett figyelmét élvezte. Hogyan értékeli ön e perspektívából Románia jelenlegi helyzetét a nemzetközi porondon?
6. Számos földrajzi és történelmi meggondolásból Románia két európai térség része: egyrészt Közép-Európához, másrészt a Balkánhoz tartozik. Ön szerint e kettôs hovatartozás komplementer jellegû-e vagy választást feltételez? Mennyiben van — vagy nincs — Erdélynek döntô szerepe e vonatkozásban, beleértve a kapcsolatok további bôvülését Magyarországgal, Románia egyetlen olyan szomszédjával, amely rövidesen EU-taggá válik? E kontextusban a román—magyar kapcsolatok fejlôdése része-e vagy sem Románia stratégiai opcióinak?
7. Az utóbbi évek folyamán egyes politikusok kijelentették, hogy Románia Nyugat felé való orientálódása egész sor gazdasági és politikai engedményt követel, ugyanakkor azonban nem jár valós elônyökkel az ország számára, ellenkezôleg, veszélyezteti a nemzeti érdekeket. Ez a politikai szöveg radikálisan másfajta opciót sejtet, amely azonban nem alaptalan történelmi és mûvelôdési vonatkozásban, hiszen egybecseng az ortodox egyházhoz való erôteljes kötôdéssel telített autochtonizmus hagyományával. Milyen jövôbeli esélyei vannak ennek az opciónak?
Kolozsvár, 1998. július 6.
Tisztelettel,
Kántor Lajos fôszerkesztô
Horváth Andor fôszerkesztô-helyettes
Az ankét kérdéseit a Korunk a következô román személyiségeknek küldte el: Gabriel Andreescu, Sorin Antohi, Ana Blandiana, Andrei Cornea, Doina Cornea, Mircea Dinescu, Emil Hurezeanu, Mircea Iorgulescu, Adrian Marino, Alexandru Paleologu, Octavian Paler, Andrei Plesu, Adrian Severin, Michael Shafir, Dorel Sandor. A válaszokat a beérkezés sorrendjében közöljük.
1. A diplomácia nyelvén szólva, a román politikai osztály európai integrációs opciója elég határozott. De tulajdonképpen csak elvi megnyilatkozásokról és a jószándékról van szó. Elôfordulhat, hogy "az európai kötelezettségek" szembekerüljenek az átmenet belsô nehézségeivel és a hatásos jobboldali, kimondottan izolacionista doktrinér irányzatokkal. Akkor pedig számítani lehet a román politika hagyományos reflexére: a huzavonára, vonakodásra, halogatásra. A meggyôzôdéses, következetes, valóban harcos "európaiság" mindössze egy vékony nyugatiasodott értelmiségi rétegre és néhány civil társadalmi szervezetre jellemzô. Viszont ezeknek a kategóriáknak a reális súlya Románia külpolitikájának alakításában nem nagy. A következtetés magától adódik.
2. A fontos, a döntô, kimondottan meghatározó reformok a gazdaságiak, és a tulajdonviszonyok tisztázásával kellene kezdeni. Amíg a tulajdonjog nem biztosított, abszolút európai normák szerint, nincsenek nagy esélyek az integrációra. További akadályok: a külföldi beruházások és koncessziók teljesen bizonytalan szabályozottsága, a bürokrácia, a reális "jogállam" hiánya, a törvényhozási zûrzavar, a korrupció.
3. Nem nagy. Hozzájárul bizonyos fogalmak tisztázásához, az "európai mítosz" konszolidálásához, népszerûsítéséhez. De, hangsúlyozzuk, kimondottan csupán értelmiségi körökben. Nem ritkák az olyan körülmények, amikor tulajdonképpen csak konvertitáknak prédikálják. Ami engem illet, kiadtam egy "európai" könyvet, proeurópai román szövegek antológiáját, 1990—1995 között írott cikkeket. Nem élhetünk viszont abban az illúzióban, hogy az ilyen publikációknak rendkívüli hatása volna. S ebben a helyzetben van tulajdonképpen mindenik, de abszolút mindenik szerzô, aki hasonló "európai" ideológiát képvisel. Nagyon nagy a különbség a jelenlegi Romániában az ilyen érdeklôdésû "elit" és a "széles néptömegek" szintje között. Ez utóbbi szintje, a Ceausescu-korszak évtizedei után, igen alacsony. Reflexei inkább izolacionista, nacionalista, mi több, xenofób irányultságúak.
4. Jelentôsek a különbségek. És ne feledjük, a történelmi események mind, de abszolúte mind tulajdonképpen helyrehozhatatlanok. Nem lehet szó tehát ante quo-ról. Egész sor demokratikus megvalósítás vitathatatlan. A poszt-ceausiszta Románia azért nem hasonlítható a két világháború közöttihez. Különösen a társadalmi átalakulások hatalmasak. Az új vezetô réteg, az oligarchia alakult át elsôsorban, a nómenklatúra. 1989 után kialakult a "vörös polgárság", melynek semmi köze a régi polgársághoz.
5. A befolyási övezetek, akár elismerik ôket hivatalosan, akár nem, óriási, állandó és elkerülhetetlen realitást jelentenek. A két nagy orosz "enklávé", északon Kaliningrád környéke, délen az úgynevezett "transznyisztriai köztársaság", az orosz imperializmus két hídfôje Európában. Románia pedig, "geopolitikailag" szólva "szürke" övezetben van, határhelyzetben, Nyugat—Kelet interferenciájában politikai szempontból, és "kockázati" övezetben gazdasági szempontból. Tulajdonképpen ez utóbbi a legsúlyosabb hátrány s a legnehezebben átvészelhetô.
6. Erdély igazi "sorsa", olyan megfigyelô számára, aki nem ebben a térségben alakult (mint a mi esetünk is), az, hogy örök provincia maradjon. A valamikori Osztrák—Magyar Monarchia idején periférikus, határmenti provincia volt. Az 1918-as egyesítés után Erdély továbbra is provincia maradt, mert a hatalmi központ Bukarestbe tevôdött át, s ott is maradt. A provinciát különleges mentalitás határozza meg: regionalista, helyi szempontok, helyi értékrend és hierarchia, helyi viszonyrendszer, érdekközösség vagy érdekellentét uralkodik, függetlenül az etnikai hovatartozástól. A provinciát helyi klikkek uralják, fôleg családi alapon, "öcsém", "sógor", "urambátyám" s egyéb rokoni kötelékek alapján. Az is igaz, hogy fekvésének köszönhetôen jobbak és gyakoribbak a kapcsolatai Európával, kezdve Magyarországgal. Magyarország szerepe egyáltalán nem elhanyagolható az övezet kapcsolatrendszerében. De Budapestrôl nézve is, Erdély csak "provincia".
7. Az eredeti izolacionizmus nyilván potenciális veszély marad. De egyetlen hihetô választási lehetôség esetén sem uralhatja Románia jövôbeli politikáját. Bármilyen erôsen nyilvánulna is meg ez a publicisztikai, demagóg vagy más jellegû irányzat. Egy izolacionista, szélsô jobboldali párt nem kerülhet Romániában egyedül hatalomra. Márpedig, legalábbis formálisan, az összes többi politikai erô "európai" elkötelezettségûnek nevezi magát. De egy tartós helyben topogás, cikk-cakkban mozgás nagyon is lehetséges. Valószínû ez már az elôrelátható közeljövôben. Azt hiszem, az "európai parti" az ellentétes interferenciák és hatások tipikus övezetében lévô jelenlegi Romániában (ami tulajdonképpen történelmi hagyomány) nem nyerhetô meg csak az ország társadalmi és gazdasági helyzetének radikális megváltozása esetében. Két zóban: a falu—város arányának megfordítása esetén egy városiasodó Románia elônyére (az "európai gondolatnak" csak városon van értelme) és az állami gazdaság meg a magángazdálkodás arányának megfordításával, mely utóbbit már "védelmezik", de még nem biztosítják, mint ahogyan a reális piacgazdaságot sem. Nem várható viszont, hogy ezek a döntô, radikális változások a közeljövôben bekövetkezzenek. Sajnos, egyre világosabban körvonalazódik a "harmadik világra" jellemzô sors.
K. E. fordítása
1. A román politikai osztály nem egységes. A (többségi) demokratikus erôk határozottan óhajtják az európai integrációt, az átmenet göröngyös útja ellenére.
2. A tulajdonviszonyok (ingatlanviszonyok) szabályozása; a privatizáció; a szekuritátés dossziékhoz való hozzájutás törvénybe iktatása; a minisztériumi felelôsségvállalás törvénybe iktatása; a tanügyi törvény. Más törvények megjelentek már: az igazságügyre, a hadseregre, (a reform teljében lévô) nevelésre vonatkozóak; hasonlóképpen a társadalombiztosításra, egészségügyre, kultúrára stb. vonatkozóak is.
3. Az értelmiségi elit hozzájárult az ország demokratizálódási folyamatához és a politikai tudat alakításához. Sajnos, a '96-os választások után túl türelmetlenné vált, támadásokba lendült, olykor indokolatlanul, az új politikai osztállyal szemben. Egy, az elôzônél kevésbé rossz rendszert, különösen az alternatíva hiánya miatt, támogatni kell, hogy a megszerzett tér ne kerülhessen vissza a nemzeti-kommunisták vagy a szekuritátés maffiózók kezébe.
4. Törekvéseink iránya inkább a két világháború közötti demokráciához hasonló állapot, mint a totalitárius és kommunista társadalomra emlékeztetô.
5. Most, a kommunizmus bukása után a románság dönthet a sorsa felôl, szabadon választhat a különbözô érdekszférák közül. Minden azon múlik, hogy miként gazdálkodunk szellemi és természeti erôforrásainkkal.
6. A román—magyar jó viszony Románia stratégiai opciója kell hogy legyen. És partneri viszony a határokon belül is.
7. Románia csakis azokban a századokban fejlôdött, amelyekben a Nyugat felé tekintett. Az elszigetelôdés, az autochtonizmus, miként a keleti kommunizmus vasfüggönye is, visszavetették.
K. E. fordítása
1. A dolgokat két különbözô szinten — a beszéd, a nyilatkozatok és a tettek szintjén — kell vizsgálni. Az európai integráció opciója, vagyis az, hogy Románia az európai civilizációt választja, az európai sorsot kívánja felvállalni, nyilatkozatok szintjén a leghatározottabban nyilvánul meg, mi több, az általában ránk jellemzô kétértelmûségek nélkül. Tényszerûen azonban a dolgok kissé árnyaltabbak, vitathatóbbak. Ez azzal magyarázható egyrészt, hogy mi, románok úgy szeretnénk az Európai Unió polgáraihoz hasonlóan élni, hogy közben csupán automatikusan kelljen felhasználnunk azt, amit az Isten adott, anélkül, hogy túl nagy egyéni erôfeszítéseket tennénk. Úgy véljük, rendelkezünk az európai legitimitással, mivel jelentôs geostratégiai helyet foglalunk el, termô talajunk és gazdag altalajunk van, s vannak történelmi hagyományaink. A földrajz és a múlt az az adu, amit elsôsorban értékesíteni kívánunk tehát, és sokkal kevésbé a munka, az áldozathozatal, a jelen bölcsessége. Másrészt a szavak és a tettek közti különbség abból a tévhitbôl fakad, hogy sokan közülünk európai jövôjüket a volt "szovjet láger", valamint túlhaladott, a múlt évtizedek nacionalista mitológiájából fakadó percepciók látószögébôl szemlélik. E mitológiától annál is nehezebb elhatárolódnunk, mivel ez menedékként és morális támaszként szolgált a "proletár internacionalizmus" elleni harcban. Világosabban meg kell értenünk azonban, mit jelent a holnap Egyesült Európája, s ennek ismeretében kell a szükségszerû belsô átalakításokat elvégeznünk.
2. Románia már több jelentôs reformot valósított meg, rendszer és szerkezet vonatkozásában egyaránt. Mindazonáltal még sok tennivaló maradt. Jelen pillanatban, úgy vélem, három prioritásunk van: egy interetnikus, felekezetközi, társadalmi, gazdasági, kulturális stb. vonalat is magában foglaló nemzeti megbékélési politika megvalósítása; politikai életünk mélyreható, alapvetô szerkezeti átalakítása, mely folyamatot elsôsorban a "vezérért való párttól" az "országért való pártra" és a "családi pártról" az "intézményesített pártra" való áttérés jellemez, és amely szükségszerû feltétele az alternatíva-, autoritás- és kredibilitásválságból való kilábalásnak, melybe a jelenlegi kormányok és politikai alakulatok kerültek; a vertikális és horizontális decentralizációra, valamint az állami intézményeken belüli és ezek közti együttmûködés új rendszerének meghatározására alapuló közigazgatási reform, melynek hiányában a legtökéletesebb kormányprogram sem alkalmazható. Ezekhez csatlakozna a korrupcióellenes harc, hiszen e jelenség önmagában mindent megfojthat.
3. Véleményem szerint túl kevesen karolják fel a valóban modern eszméket. Ma Románia vitathatatlanul pluralista demokrácia. Ugyanakkor azonban vajon modern és hatékony demokrácia is? E modernitás — mely kulcsszava annak, amit "átmenet utáninak" nevezhetnénk — megvalósításában értelmiségi elitünknek döntô szava lehetne. Sajnos azonban, úgy vélem, túl csendes, passzív, nihilista, defetista és hagyományôrzô ahhoz, hogy sikerrel felvállalhasson egy ilyen történelmi küldetést. Meg kellene szabadulnia az exkluzivizmustól és a kriticizmustól. E vonatkozásban olyan új, általános mentalitásra volna szükség, amit a romániai értelmiségiek kellene hogy kialakítsanak. Beismerem, ez bátorságot és távolról sem kis erôfeszítést igényel, remélem azonban, hogy végül is az értelmiségiek felvállalják a nemzeti öntudat élcsapatának szerepét.
4. Valóban, azok a népek, amelyek a második világháborút követôen "szovjet hadifogságba" estek és megismerték a totalitarizmus feneketlenségét, mint valóságos "aranykort" tekintették a két háború közti vagy az 1914 elôtti idôszakot. A realitás által nem mindig igazolt, ilyenszerû nosztalgiák a totalitarizmusból való kilábalás után bizonyos, a múltba kapaszkodó reflexeket, olyan kísérleteket váltottak ki, hogy visszatérjünk a múltba, ott folytassuk a "demokrácia történetét", ahol az megszakadt. Annál rosszabb volt egy nép számára, minél nehezebben szabadult meg e kísértéstôl. Természetes, hogy a múlt fontos, elsôsorban az identitás és a régi hibák elkerülésének tanulsága szempontjából. Ha azonban a múlt legyûr, s a jövô modelljeit a múltban és a mitológiában keresed, s nem a jelen valóságában, illetve a mindig éppen aktuális meritokráciában, akkor maga a jövô kompromittálódhat. A jövô társadalmának terve a jelen érdemekkel rendelkezô személyei elôrelátásának az eredménye kell hogy legyen, és nem egyes idealizált, múltbeli tettek kópiája.
5. Vitathatatlan, hogy Románia kivételes geopolitikai helyzettel rendelkezik. Ki fog derülni, hogy stratégiai ponton való geopolitikai elhelyezkedésünk valójában elôny-e vagy hátrány. Mindenesetre, hogy elônnyé változtassuk, tennünk kell valamit. A földrajz csak akkor jár elônyökkel számunkra, ha tetteinkkel értékesíteni tudjuk. Románia geopolitikai helyzete csak akkor képezheti számunkra jelentôs jogok forrását, ha megértjük, hogy e jogok mellé járó kötelezettségeket is fel kell vállalnunk, és ha kompetenciával, következetesen és lojálisan teszünk eleget e kötelezettségeknek.
6. Úgy vélem, Románia kizárólag csak Közép-Európához tartozik. Persze, hogy a balkanizmus érezteti hatását, Románia azonban nem tartozik a Balkánhoz sem földrajzilag, sem kulturális, sem gazdasági vagy akár geostratégiai vonatkozásban sem. Vannak azonban érdekeltségeink, tapasztalatunk, befolyásunk és felelôsségeink a Balkánon, s politikánknak ezekkel is kell számolnia. Ugyanakkor azonban az is igaz, hogy Románia a legszámottevôbb híd a Balkán és Közép-Európa között, s innen származtathatók számunkra a többletelônyök és -kötelezettségek. Ami Erdélyt illeti, ez olyan térség, ahol az évszázadok folyamán az integráció, szintézis és szolidaritás révén olyan magas szintû együttélési modell valósult meg, amely ma Európa számára ötletforrás, illetve Románia vonatkozásában lényeges hozzájárulás lehet az európai sokszínûség egységének megvalósításában. Ez az a kontextus, amelyben maghatározzuk a Magyarországgal való partneri kapcsolataink természetét és tartalmát. Mindkét állam számára ez elsôrendû politikai prioritás kellene hogy legyen.
7. Nem hiszem, hogy opcióról, csupán vitáról van szó. Mindig és mindenhol léteztek oszcillálások és útkeresések a protokronizmus és kozmopolitizmus, hagyomány és modernizáció között. A többségükben ortodox románok nem fundamentalisták. A román ortodoxia az egyetlen latin ihletésû, és talán ezért az egyetlen, amely ötvözi a misztikus átélést a humanista racionalizmussal. Egy ilyenfajta szintézis hasznosnak bizonyulhat az európai integráció szempontjából. Természetesen nem kizártak az elszigetelôdési tendenciák sem. Harcolni kell azért, hogy ezek ne váljanak dominánssá, és nem kizárt az sem, hogy dominánssá válnak. E vonatkozásban feltétlenül meg kell magyaráznunk, hogy a holnap Egyesült Európája egy egyedüli civilizáció toleráns határai közé begyûjti a több száz különálló kultúrát, melyek mind csak gazdagítani fogják. Nem áll fenn tehát annak a veszélye, hogy "sehonnai európaiakká" válunk. Romániai, magyarországi, németországi, olaszországi, franciaországi, angliai stb. európaiak leszünk. Egy ilyen keretben a nemzeti érdekek érvényesítése a bármiféle együttéléssel járó áldozathozatallal, ugyanakkor azonban maximális sikerrel történhetik.
Kovács Kiss Gyöngy fordítása
1. Az elsô kérdésre a klasszikus anekdotával válaszolnék a "félig elintézett" házasságról, melyben a két partner egyike teljes mértékben beleegyezik a frigybe. Jelen esetben a partner Románia. Rögtön hozzá kell tennem azonban, hogy ez a "teljes mértékû beleegyezés" legalábbis a másik fél tétovázásával találja szemközt magát, mely — politikai pragmatizmusból — kevésbé van meggyôzôdve a házasság idôszerûségérôl. Bármely házasságban, amennyiben ez nem olyan életkorban köttetik, amikor a hormonoknak nagyobb súlyuk van a szürkeállománynál, a partnereknek fel kell tenniük a kérdést: vajon a "másik" érzelmei megfelelnek-e annak a várakozásnak, mellyel "jóban és rosszban, egészségben és betegségben" vele kívánod megosztani az életedet. Nyilvánvaló, hogy sem a NATO, sem az Európai Unió nem "elvakultan szerelmes" egyetlen leendô partnerébe sem. E természetes tétovázások azonban paradox reakciót válthatnak ki, éspedig a "sértett szerelmesét". Az elutasított partner ahelyett, hogy megértené ezt az "engedd, hogy jobban megismerjelek" álláspontot, melyhez még társul az "elôbb lássuk, mire vagy képes, mert szerelembôl nem élünk meg", könnyen beleeshet a "visszautasított szerelem" csapdájába. És akkor egyszerre "eszébe jut", hogy imádott vôlegénye vagy menyasszonya már a múltban is elárulta (lásd például a Churchill—Sztálin-megegyezést), mi több, képzelt (például a magyar) "konkurensben" találja meg a bûnbakot. A magam részérôl nem hiszem, hogy az átmeneti idôszak nehézségei az integráció elutasításához vezethetnének, azzal a feltétellel persze, ha a "partner" felismeri azt a valós erôfeszítést, mely a partnerségben el nem fogadott vonások kiküszöböléséért folyik. Míg Bulgáriában például az utóbbi években szemmel látható a fejlôdés a gazdasági reformok vonatkozásában, ez sajnos nem mondható el Romániáról, ahol valójában hanyatlás észlelhetô. És ez a hanyatlás végsô soron az ország doktrinális opcióit is befolyásolhatja, elsôsorban a 2000-ben esedékes általános választások perspektívájában. Senki se ringassa magát olyan illúziókba, hogy a PDSR újbóli hatalomra kerülése (ez a magában véve demokratikus aktus) nem jelentene visszaesést az európai integráció szempontjából. És ennek nagyon világos az oka: Ion Iliescut és szövetségeseit a PDSR-n belül és azon kívül a Nyugat sem a múltban, sem a jelenben, sem a jövôben nem fogja Horn Gyulához és szabaddemokrata szövetségeseihez hasonlóan megítélni. Miért? Mert egy amúgy is egymástól nagyon különbözô múlttal a hátuk mögött, azon túlmenôen, hogy mind a két tábor kommunistának neveztetett, semmi közös nincs bennük.
2—3. E kérdésre részben fentebb már válaszoltam. Elsôsorban a gazdasági reform, mely lényegében meg sem kezdôdött. Egy tényleges privatizáció, amire nem kerülhet sor olyan törvénykezés hiányában, amely biztosítaná a posztprivatizáció mûködését: törvények, melyek biztosítanák a tulajdont, és ennek már privatizált bankrendszer általi anyagi támogatását; törvények, melyek biztosítanák a reális adórendszert stb. Mindezek nem jelentenek feltétlenül "kapitalista dzsungelt", ahogy ezt a cseh példa bizonyítja. De az uralkodó politikai kultúrának tulajdoníthatóan Romániában erôteljesebben, mint máshol, fennáll egy olyan korrupció veszélye, mely Csehországban és Magyarországon — bár ott is észlelhetô — kevésbé elterjedt. Itt csatlakoznom kell azokhoz, akik azt állítják, hogy a reformnak elsôsorban mentalitásbelinek kell lennie, s a mentalitást nem lehet törvényekkel megváltoztatni. A törvényhozás szükséges, de nem elégséges feltétel. És szintén a "mentalitás" fejezethez tartozik a nemzeti kisebbségekhez való viszonyulás. Míg a törvényhozás e kérdéskörben annak függvényében változik, hogy "miként reagált a NATO arra, hogy megmutattuk, milyen jó fiúk vagyunk", semmi sem tekinthetô hosszú távúnak. Jó bizonyíték erre az, ami a tanügyi törvény módosításával és a helyhatósági kormányrendelet alkalmazásával (pontosabban nem alkalmazásával) történt. A román politikai elitnek egyszer s mindenkorra meg kell értenie, hogy a "nemzeti inkluzivizmus" politikája, vagyis egy, az etnikai többség által erôszakolt politika ma egyszerûen elfogadhatatlan abban az Európában, amely a "polgári inkluzivizmust" gyakorolja. Hogy ne is beszéljünk a volt Jugoszlávia államaiban dúló "nemzeti exkluzivizmusról". És míg ez nem válik világossá a politikai elitek számára, nagyon tartok attól, hogy a tömegeknek nem marad más hátra, mint hogy azokat kövessék, akik a (természetesen, egyoldalúan olvasott) történelmet rögeszmésen a jelen megértése kizárólagos kulcsának tekintik. És e vonatkozásban édeskeveset számít, hogy e politikai eliteket demokratikusan választották-e meg vagy sem. Hozzá kell tennem azonban, mikor a "politikai elitekrôl" van szó, hogy az Orbán-kormányzat által vezetett Magyarország fejlôdési tendenciái sem mutatnak túl nagy diszponibilitást arra, hogy a múlt helyett a jövô felé tekintsenek. Budapest, úgy hiszem, hibázik, amikor úgy véli, ha ilyen pozícióval lépne be a NATO-ba, álláspontját érvényre juttathatja, pusztán amiatt, mert Bukarest a szervezeten kívül rekedt. Egy ilyen politika sem a NATO-val való partnerség, sem azoknak a román politikai irányzatoknak az elbátortalanítása szempontjából nem hatékony, melyekrôl az alábbiakban szólok.
4. Nem értek egyet a "történelemhez való visszatérés" elméletével, azon egyszerû oknál fogva, mivel a történelem ténylegesen túl keveset hiányzott (talán sajnos, ki tudja?) Közép- és Kelet-Európa országaiból. 1956 tájától errefelé ezek az országok — Csehszlovákia esetleges kivételével 1968-ig, mikor az orosz invázió véget vetett mindenfajta illúziónak — többé-kevésbé mind a nemzeti érdekeket elôtérbe állító politikát folytattak, amit a politológusok "nacionál- kommunizmusnak" neveztek. Nem szeretném, ha félreértenének. Nem az "igazi kommunizmus" (megkülönböztetendô a brezsnyevi—honeckeri—hussaki "reálkommunizmustól") hiányát nehezményezem, hanem a tényt, hogy a nacionalizmus továbbra is a (talán leghatékonyabb) eszköze maradt a népi szimpátiatoborzásnak. A nacionálkommunizmus a sztálini "szocializmus egy országban" képlettel kezdôdik. A titoizmus is nacionálkommunizmus, mely a maga során kitermeli Enver Hodzsa "eretnekségét". Ez aztán a Nagy Imre-szakaszon megy át (elnézést, ha sértem egyes magyar olvasók érzelmeit), mely a szovjet tankoknak köszönhetôen más kifejletet nyer, majd a Gomulka-szakaszon, mely gyakorlatilag az összes lengyel vezetôt áthatja, beleértve Jaruzelszkit is, s Romániában a ceausiszta aberráció formáját ölti, míg Bulgáriában a török kisebbség bulgarizálását célzó kampányét. A kádárizmus is a nacionálkommunizmus egy perverz formája volt, mely balra jelezve és jobbra hajtva biztosította a gulyásjólétet. A nemzeti érdek Kádár alatt sem érvényesült kevésbé, mint más kommunista vezetôknél, természetesen a "Realpolitik" keretei között. Nyilvánvalóan, Ceausescunál, Hodzsánál és utolsó idejében Zsivkovnál "xenofób kommunizmus" dúlt, míg Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország esetében másról volt szó. A "nacionálkommunizmus" kategória alól Honecker sem képezett kivételt az azóta kimúlt NDK sajátos helyzete ellenére sem (vagy éppen emiatt). Összefoglalva tehát: a történelem nem hiányzott a volt kommunista országokból, s éppen ezért nem is "térhet vissza". "Visszatértek" egyes olyan vélemények és érzések, melyek a múltban leplezett formában szunnyadtak, mert szimbolikus szóbeli adót kellett fizetni a "proletár internacionalizmusnak". Nyilvánvalóan a szélsôjobboldal újjáéledésére gondolok. Nem véletlen, hajlok arra, hogy Vlagyimir Zsirinovszkijtól Csurka Istvánig és Corneliu Vadim Tudortól, Marian Munteanutól Miroslav Sladekig olyan személyekkel van dolgunk, akik többé-kevésbé világos "ex-szekuritátés" kollaboráns múlttal rendelkeznek. Mert a "kékszemû fiúk", nemzetiségüktôl függetlenül, mind "jó hazafiak" voltak.
5. Románia jelenlegi perspektívája nemzetközi vonatkozásban nagyon megváltozott. A változás azonban megelôzte Ceausescu bukását. Gyakorlatilag arra a momentumra datálható, amikor a helsinki "hármas kosarat" elkezdték komolyan venni és alkalmazni a nyugati országokban. Innen eredeztethetô Ceausescu kegyvesztettsége is, amelynek nyilvánvalóvá válása azonban mindaddig elhúzódott, míg a Nyugat felfogta, hogy Románia nem a szabadság, még kevésbé az emberarcú kommunizmus álcája alá rejtett liberalizmus, hanem a valódi és eredeti nacionalizmus, vagyis a sztálinizmus nevében száll szembe a Szovjetunióval. Ma a helyzet teljesen más. Románia nem tud egyebet felkínálni a Nyugatnak, mint földrajzi helyzetét és egy olyan politikai stabilitást, melyet egyesek folyamatosan veszélyeztetnek. Egy Funar Kolozsváron, egy Corneliu Vadim Tudor Bukarestben. S bár a földrajzi helyzet fontos, a ballisztikus rakéták korában nem elsôdleges szempont. Magyarországnak nincs földrajzi kulcsszerepe, és mégis tagja lesz a szövetségnek. Ugyanígy Csehország. Románia csak akkor ajánlhat valamit a Nyugatnak, amennyiben bebizonyítja, hogy a demokratizálódás nemcsak formális, de tartalmi is, és a gazdasági élete megbírja az európai és NATO-integrációhoz elengedhetetlen áldozatokat.
6—7. Románia megteheti, hogy nem számol magyarországi kapcsolataival, amikor stratégiai opciót választ. Ez azonban olyan stratégiai opció lenne, amely eltávolítaná az integrációtól és a NATO-tól. Ami az Európai Uniót illeti, meg kell értenünk, hogy "Európa" ma már nemcsak földrajzi fogalom. "Európa" ma egy kultúrkörhöz való tartozást jelent. Egy olyan kultúrkörhöz, melyben a tolerancia és a gazdasági hatékonyság ötvözete dominál. Ebbôl a szempontból néhány ázsiai demokrácia, hogy az AEÁ-ról vagy Kanadáról ne is beszéljünk, vagy több latin-amerikai ország jóval inkább "Európához" tartozik, mint Milosevics Balkánja. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az Európai Unió ugyanakkor nem egoista entitás. Gazdasági egoizmusa politikaival és kulturálissal társul. Az európaiak nem kívánják jólétüket veszélyeztetni, és némelykor olyan cinizmussal védelmezik ezt, ami sérti egy, másoknak papolt és a saját országukban nem alkalmazott demokratizmus jóérzését — itt megemlítendô az ázsiai és afrikai, de akár a boszniai és koszovói menekültekkel szembeni magatartás, és az a tény, hogy míg az EU raktáraiban vajhegyek tornyosulnak, és a mezôgazdasági termények egy részét szemétre dobják, hogy megakadályozzák az áresést, addig a természeti csapások és genocídium sújtotta afrikai országokba jó esetben szimbolikus segélyeket küldenek. A "gazdasági globalizáció" nem megy feltétlenül kéz a kézben együtt a "demokratikus globalizációval". Ezt jelenleg — és sajnos, elképzelhetô, hogy a jövôben is — a romániai demokrácia ellenségei kihasználhatják, és az autohtonizmus hagyománya, amelyre utalnak, olyan erôvel törhet felszínre újólag, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni. Görögország példája azonban azt mutatja, hogy az ortodoxiához való tartozásnak nem kell feltétlenül az összes nyugati érték tagadását jelentenie. Végül is a demokrácia vajon nem Görögországban született-e meg, még ha pogány Görögországban is? Márészt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy olyan értékekrôl beszélünk, melyek (elnézést katolikus olvasóik érzelmeinek megsértéséért) elsôsorban a demokratikus politikai kultúra protestáns megnyilvánulásaihoz kapcsolódnak.
Kovács Kiss Gyöngy fordítása
1. A román politikai osztály nem homogén. Elsôsorban nacionálkommunista típusú személyi állományt és módszereket örökölt. Az utóbbi kilenc évben ehhez kapcsolódtak még az etatista kapitalisták érdekei, akik felhasználják a dirigizmust, illetve támogatják a maffióta, nyomásgyakorló csoportosulásokat. A nyugati típusú demokraták kisebbségben vannak e politikai osztályban. A nyugati politikai kultúra hagyományának hiánya csupán egyike a magyarázatoknak. A csausizmus veszélyes pszichizmust gyökereztetett meg: az ideológiai fatalitásoktól elszakadt autochtonét, aki függetlenné vált a mindenfajta politikai besorolásoktól. Ez a Ceausescu-féle független jelen van a román pszichoszociális struktúrákban, mint ahogyan ma is érzékelteti hatását a nagyon kártékony " la Ceausescu függetlenségmítosz. A demokratizálódás szigorú, némelykor ellenszenves politikai folyamat, szerzôdéses típusú törvényekkel és kötelezettségekkel. Ezek tiszteletben nem tartása nem a kreativitás vagy inventivitás szinonimái, hanem a demokratikus meggyôzôdések áthágásáé és a demokrácia kódexének semmibevételéé. Az utóbbi években sajnálatos módon a politikai felelôsség, a demokratikus intézmények semmibevételének e folyamata felerôsödését tapasztalhattuk. A Ceausescu-féle független tudja a legjobban, hogyan kell véghezvinni a gazdasági és politikai reformot, hogyan kell egybetartani a koalíciókat, mit akarnak a magyarok. E formailag eurofil, szerkezetileg románocentrikus személyiség nem kíván többet tanulni, arrogáns, túl hamar kifárad; bármikor kész megcsalt reményeit megnyugtatni, s exkluzívan fordul az államfô vagy a miniszterelnök felé, fôképp ha a kormánytöbbség képviselôje vagy szenátora.
A csausizált független ideológiai szempontból "carefree". Liberális vagy parasztpárti, demokrata vagy PDSR-s, ha egyszer a politikai osztály soraiba katapultálták, azonos világ- és életszemlélettel rendelkezik: fô célja a személyes vagy csoportos gazdasági érdekek primátusa, illetve a politikai hatalomból származó elônyök minél hosszabb távú, akár kompromisszumokkal vagy alkudozásokkal való megôrzése. E személyiség robotképe könnyûszerrel azonosítható mind a PD-ben, mind a PNTCD brassói csoportjában. Ez a kellôképpen ostoba pszichizmus, mely a dogmákkal szembeni függetlenség hamis perspektívájának leple alatt összetéveszti az emancipációt a bármilyen folyamatos, szigorú és ellenôrizhetô erôfeszítés visszautasításával, ez a legnagyobb akadály a romániai demokratikus politikai személyiség kialakításának útjában. A demokratizálódás Romániában — végzetszerûen — csakis fentrôl lefelé valósulhat meg. A politikai osztály nem rendelkezik a kellô forrásokkal, az intellektuális elit pedig, úgy tûnik, visszatért a Ceausescu idején is ugyanilyen sikertelenül gyakorolt felelôsségáthárításhoz. Románia euroatlanti opciója eme el nem hanyagolható okok miatt egyre vitatottabbá válik. A gazdasági válság hatásai, a bátor és folyamatosan megalázott nép csausiszta mitológiájának rehabilitása a Balkán és az Orosz Föderáció szerencsétlen történései talaján könnyebbé teszik bizonyos autoritárius formulák elfogadását Romániában.
Az euroatlanti közösségnek sajnálatos módon nincs feltétlenül szüksége Romániára. Összehasonlíthatatlanul könnyebb volt a szovjet kommunizmus idején sikertelenül mímelni a függetlenséget, mint ma — a siker esélyével — egy olyan világhoz való tartozást szimulálni, amelyhez nem is is akarsz, nem is vagy képes hasonlítani.
2. Az abszolút szükségszerû reformok: egy rugalmasabb és gyorsabb privatizációs folyamat, a miniszteri és közalkalmazotti felelôsség törvénye, a közigazgatási decentralizáció törvényei, a szekuritáté-dossziékhoz való hozzáférhetôség törvényei — radikálisabban a volt pártakvitisták és szekuritátétisztek bûnösségét, árnyaltabban a volt besúgók vétkét illetôen.
3. Az intellektuális elit a közéleti problémáktól való eltávolodás folyamatát éli. Ennek az elitnek elsôsorban a megalázó gazdasági elszegényedéssel kell szembesülnie. A politikai személyi állomány toborzása és válogatása mellôzi az intellektuális kritériumokat. A politikai osztály függetlenedett az intellektuálistól. A politikusokká alakított értelmiségiek nem voltak meggyôzôek, s olyan politikusok, akik megmaradnak értelmiségieknek, alig vannak. A pillanat nagy problémái: Románia Kelet és Nyugat között; demokratizálódás vagy autochtonizmus; kulturális örökség és politikai átalakulás; etnikai versus szerzôdésen alapuló nemzet; ortodoxia versus katolicizmus mint egy kulturális-politikai és mentalitásbeli hatásokkal járó Kulturkampf kifejezôdése; centralizmus versus autonómia stb., stb. — csupán ritkán és esetlegesen képezik szisztematikus intellektuális felvezetések tárgyát. Amikor erre mégis sor kerül, az eszmecsere vagy a véleménykonfrontáció elnyújtott vagy polemikus — mindkét esetben kínos és nem hatékony — monológgá válik. Az intellektuális elit túlnyomórészt érzelmi-humanista vagy technicista-normatív megközelítésbôl ítéli meg: mindezek egy makacsul élô intellektuális provincializmus jelei. A nyugati intellektuális aktualitás információi és eszméi így vagy a nemzeti (nacionalista) vagy opportunista és exceszíven európaizált módon ferdítettek.
4. Nem hiszem, hogy fennáll a két világháború közti idôszak realitásához való visszatérés veszélye. Az egyes filozófusok vagy esszéisták e vonatkozású munkáinak és hatásainak a rehabilitálását célzó lendület sokkal inkább a nacionálcsausizmus által eltorzított vagy elutasított kulturális jóvátétel természetes igényébôl fakad.
A jelenkori közéletben azonban bevallatlan vonzás él az etnikai kollektivitással szemben; a háborúk közti etnicizmus-autoritarizmus árnyéka bármikor átalakulhat a kapitányait keresô commandor szobrává.
5. Európa egy politikai-kulturális elhatárolódási folyamaton megy keresztül. A NATO és az EU többnyire a valamikori Habsburg Monarchia koronabirtokain hódít teret. Ezekben az országokban a kulturális és politikai hagyományok megkönnyítették a liberális demokrácia természetessé válását. A geopolitikai potenciállal rendelkezô Romániában a gazdasági és kulturális elmaradottság, illetve a diktatórikus-autoritárius tapasztalat sajnos hosszú ideig fogja éreztetni hatását, beleértve az euroatlanti esélyeket is.
Románia még mindig az egyformán lehetséges opciók pillanatát éli; elindulhat a NATO és az EU felé, amelyekhez, úgy érzi, politikai rendszere, érzelmi elkötelezettsége és bizonyos intellektuális hagyományok révén kapcsolódik.
A gazdasági válság radikalizálódása és a csausiszta eredetû fasiszta kommunisták hatalomra jutásával a demokratizálódás kudarca körülményei között azonban Románia az elôbbivel egyforma eséllyel Moszkva szirénhangjaira is válaszolhat.
A semlegességre és az elszigetelôdésre most már nincs lehetôség: az euroatlanti bizonytalanságok ebbôl kifolyólag az euroázsiai központok bátorításává alakulnak. A kormány- és fôképp a parlamenti reakció a Koszovó-ügyre vészjelzés: ilyen exponensekkel a román demokrácia közelebb van Moszkvához és Belgrádhoz, mint Budapesthez vagy Bonnhoz.
6. Románia egyenlô mértékben közép-európai és balkáni ország. A közép-európai és balkáni dimenzió egymás kiegészítôi. Az utóbbi hajlamos az elsôt dominálni, ez a folyamat azonban ellenkezô hatást ér el: új reakciókat és magatartásokat ébreszt, melyek ellenszegülnek az "ókirályság" centralizmusának az adminisztratív hálózat modernizálása értelmében. Nincsenek azonban illúzióim még Erdély dinamizáló szerepének vonatkozásában sem.
Románia lakossága, a magyarokkal együtt, régóta homogén már. Az erdélyiek erényei jóval inkább érzelmiek, a családi albumból táplálkozóak, mint ténylegesek. Ezek közül azonban a felekezet- és etnikumközi tolerancia a legfontosabbak, nem mert Európát idézik, hanem mert ezek maguk valóban Európához tartoznak.
7. A Magyarországgal való kapcsolat elsôdleges stratégiai opciót kellene hogy képezzen Bukarest számára. Magyarországnak ôszintébben le kellene számolnia azzal, amit a németek Tugendaroganznak, a virtus arroganciájának neveznek, a románoknak pedig végre a jövô felé kellene tekinteniük és a jelen közös magyar—román értékei felé: a jogállam, az Európához tartozás és az euroatlanti biztonsági övezet felé.
És itt is érvényes néhány elv: a magyarok és románok tekintsenek közösen a jövôbe; az egyik fél erényei és sikerei ne váljanak a másik számára a bizalmatlanság és ellenérzések forrásává. A különbözôségek és nézetkülönbségek megvitatása higgadtan, oldott légkörben történjék: Magyarország és Románia arra ítéltettek, hogy megértsék egymást, úgy, mint Németország és Lengyelország vagy Franciaország és Németország. A végeredmény csakis ez lehet. És akkor miért kell megismételni a részleges kudarc tapasztalatát?
8. Az autoritárius-ortodox opciónak csakis korlátozott esélye van. A NATO és az EU irányában felmutatott romániai liberális demokratikus értékek és törekvések — legyenek ezek reálisak vagy mímeltek — mindenképpen csökkentik az autochtonista ortodoxia befolyási körét.
Másrészt azonban az ortodoxiát nem szükséges a politikai autoritarizmus végzetszerû bölcsôjének kikiáltani: vannak a vallásnak a szigorúan intézményesített katolicizmust felülmúló nagyvonalú erényei a testvériesség, tolerancia és belsô demokrácia tekintetében. Az ortodoxiának lelki és szellemi megújulási áramlattá kellene válnia, de az állam és a közösség vonatkozásában is.
Kovács Kiss Gyöngy fordítása