Immár hatvanéves franciaországi — fôként Párizsi — tartozkodásom alatt a román emigrációnak több tagjával barátkoztam össze. A legjelentôsebb köztük Eugène Ionesco és Emil Cioran volt. Hadd meséljem el, hogy amikor Ionesco feleségével együtt elôször látogatott meg, a hatvanas évek közepe táján, Normandia mezsgyéjén fekvô falusi házunkban, a konyha-ebédlôbe lépve Ronica — így hívják a kedves kicsi asszonykát — a kandalló párkányát borító aranyszálú vörös-fekete hímzést megpillantva felkiáltott: "Micsoda gyönyörû román hímzésük van!" — "Nem román — javította ki feleségem —, hanem erdélyi." (Megjegyzem, hogy mint késôbb kiderült, Ronicának volt igaza, mert a magyar hímzésekben sosincs aranyszál.) "Nem fogunk összeveszni Erdély miatt" — jegyezte meg Ionesco a maga felejthetetlen román-francia akcentusával. Ezt azért mondom el, hogy rámutassak Ionesco egyéniségének egyik fô vonására: semmi sem volt idegenebb tôle, mint a sovinizmus. Ízig-vérig liberális, toleráns, kozmopolita volt, a román—magyar ellenségeskedéseket, viszálykodásokat éppoly képtelenségnek tartotta, mint a német—francia gyûlölködést. Hányszor hallottam tôle, amikor a romániai állapotokról került szó közöttünk: "Ha van Közép-Európában két nép, amelyik se szláv, se germán, s amelynek jó szomszédságban kellene élnie, az a román meg a magyar."

Ciorant Ionescoéknál ismertem meg, már a háború után. Mindent tudtam a múltjáról, tudtam, hogy a harmincas években az ifjú vasgárdista értelmiség egyik legszenvedélyesebb vezetô figurája volt. De Párizsba jövet ebbôl az elmebetegségbôl — ô maga így beszélt róla — Ionescóék irodalmi körében hamarosan kigyógyult. Egyik beszélgetésünk során megvallotta fiatalkori magyargyûlöletének eredetét. Édesapja pópa volt Nagyszebenben, és a nacialista mozgalomban való részvétele miatt az elsô világháború idején Erdélybôl Sopronba toloncolták. Ott élt rendôri felügyelet alatt a háború végéig. Pedig édesapja jól értett magyarul, sok magyar teológust olvasott, példának okáért annak a Prohászka Ottokárnak a mûveit, aki a keresztény kurzus egyik fô alakja lett 1919 után. De nem bocsátotta meg a magyaroknak, hogy megvetették, alsóbbrendû parasztnépnek tekintették a románt. Viszont jó barátságban volt néhány román federalistával, például egy Popovici nevûvel, akik egy Svájchoz hasonló, osztrák—magyar—cseh—román szövetségi államról ábrándoztak, amelyben Erdély autonómiával rendelkezett volna, Cioran maga a második világháború idején jött rá, milyen tévedés volt a monarchiát feldarabolni. Egy majdnem érzelgôsen nosztalgikus cikket írt Sissirôl, azaz Erzsébet királynéról. 1956-ban lelkesedett a magyar forradalomért. "Amíg uraskodtak a magyarok — írta egyik könyvében —, igen kemény urak voltak. De talán épp azért lázadtak fel elsôként a szolgaság ellen." Mintha elirigyelte volna a magyaroktól, hogy a francia közvélemény szemében, mint szabadságharcosok, vérükkel mosták le a szégyenfoltot, amelyet a fasizmussal, rasszizmussal és antiszemitizmussal való cimborálás, cinkosság nyomott képmásukra, mondtam neki, és nevetett rajta. "Az igazság az, hogy néha, amikor arról hallok, mi történik Romániában, szégyellem, hogy románnak születtem." Valójában mélységesen európainak érezte magát, nyilván ezért ostorozta gunyoros természetének minden erélyével az európai dekadenciát. Mindenesetre Ionescóval együtt kiváló helyet vívott ki magának a francia nyelvû irodalomban és mondhatnám a világirodalomban.

Az ô szellemiségüket idézem, amikor a magyar—román barátság jövendôjérôl próbálók elmélkedni. Remélem, nem tévedek, amikor azt hiszem, hogy a két nemzet közötti barátság és együttmûködés kialakításában a magyar kisebbségi elit nagy szerepet játszhat. De ezt a szerepet csak úgy játszhatja jól, ha a román többség elitjében megértô partnereket talál. Aggodalommal olvastam A Hét július 16-i számában egy Erdélyben végzett román—magyar szociológiai kutatásról szóló beszámolót, amelybôl az derül ki, hogy a magyar—román sorsközösségre vonatkozó kérdésre a magyarok 42%-a, a románoknak csak 17%-a adott pozitív feleletet. 42 kevés, 17 pedig még sokkal kevesebb. Holott közös érdek megérteni, hogy a két nemzetet, ha akarják, ha nem, sorsközösség köti össze. Annyiban van közösség, hogy csak együtt, egyetértve, együttmûködve, egymással kiengesztelôdve lesznek képesek kiemelni Erdélyt — és Erdéllyel együtt egész Romániát — az elmaradottságból, elszegényedésbôl, a kizártságból, amelybe az etnocentrizmus, a sovinizmus, a hagyományos elôítéletek továbbélése taszította a régiót, az egész országot.

A magyar—román sorsközöség tudata, a "Dunának, Oltnak egy a hangja", nem új találmány. Elég, ha Borsi-Kálmán Bélának Nemzetfogalom és nemzetstratégia címmel 1992-ben megjelent tanulmányára utalok, amely részletesen és objektíven tárgyalja a román nemzeti törekvések és a Kossuth-emigráció kapcsolatainak igen tanulságos történetét. Ehhez a hagyományhoz kell visszatalálni, "rendezni végre közös dolgainak", és ehhez mindkét részrôl sok türelemre, önbírálatra és politikai tájékozottságra van szükség. Nevetségesnek tûnik szememben, amikor egyes nyugati történészek és bölcselôk, mint Huntington, kizárják Romániát Közép-Európából és Európából, hiszen a nyugati orientációnak Bukarestben legalább annyi hagyománya van, mint Budapesten. És ezért örülök annak, és könyvelem el mint örvendetes fejleményt, hogy a magyar kormányok erélyesen támogatják Romániát euroatlanti törekvéseiben, elôlegezve a bizalmat abban, hogy az Antonescu-, sôt Codreanu-rehabilitáció és kultusz bajnokai fölött a demokratikus irányzat képviselôi gyôzedelmeskednek Románia és Erdély életében, mint ahogy a magyar politikai életbôl is végleg kiküszöbölôdik a Horthy- és Szálasi-féle szellemiség.

Mindenestre ami engem illet, már az alapszerzôdés megkötésébôl is és fôleg az 1996-os választások eredményébôl az erdélyi románság és magyarság, valamint Románia és Magyarország viszonyát illetôen komoly változások ígéretét olvastam ki. Meggyôzôdésem, hogy a magyar és román nemzet sorsközössége a két nemzet érdekeinek azonosságában találja fundamentumát. Magyarországnak nem érdeke, hogy a román nép büntettessék meg amiatt, hogy Iliescu és a vele szövetséges szélsôséges nacionalisták bûnébôl Románia vagy hét évet késett politikai és gazdasági életének korszerûsítésében, és hogy ezért a magyar—román határ kell hogy legyen Európa határa a Kelet felé, a katolikus—protestáns és másfelôl görögkeleti világ határa. És Romániának nem érdeke, hogy a soviniszták izgatásának engedve ne mûködjék együtt a magyarokkal Közép-Európa stabilizálásában.

Márpedig ahhoz, hogy az örökletes viszály- és versenymentalitást kooperatív szellem váltsa fel, a két nemzet elitjének összefogására és állhatatos, áldozatos nevelômunkájára van szükség. Egy pillanatra sem szabad szem elôl téveszteni, hogy mindkét félnek — többségnek, kisebbségnek, az egész többnemzetiségû államnak — szüksége van a nemzetközi intézmények, az Európai Unió és az Atlanti Szövetség anyagi és erkölcsi támogatására. És az is nyilvánvaló, hogy e támogatásnak ára van: politikai stabilitás, állampolgári konszenzus, a nemzeti energiák mozgosítása a közös célok megvalósítása érdekében.

Tudom hogy a Korunk — amelynek nyilván egyik legrégibb és talán legidôsebb munkatársa vagyok, hiszen elsô cikkeimet még a harmincas évek közepe táján közölte Gaál Gábor — ezeket a célokat szolgálja. Kívánom neki, hogy a román értelmiségben törekvései olyan megértésre, olyan baráti visszhangra találjanak, mint amilyen Ionesco és köztem, Cioran és köztem fél századon keresztül fennmaradt.