A világ, melybe vettettünk, és melyben léteznünk kell, nem a jámborság világa. Nem elég, hogy a teremtmény sorsa az elhagyatottság, az is az emberi természet része, hogy gyûlölettel méregessük egymást, s vitás kérdésekre a gyengébb lelkének megnyomorításával vagy a gyilkosság komor mámorával tegyünk pontot. Az esett ember természete nem paradicsomi. Jelzôinket Hobbes Leviathanjából kölcsönözve, mindannyiunk élete "magányos, nyomorúságos, erôszakos, állati és kurta". Az igazság és a jó közvetlenül mindannyiunk számára hozzáférhetetlen. A természetünk veszejt el bennünket, a létet természetünkbôl fakadóan csakis többértelmûnek érzékelhetjük. Mivel a jó fogalma a közvetlen tapasztalásban mindig csak homályban dereng, a jog fogalmával vagyunk kénytelenek felcserélni. S mert alkatilag korruptak vagyunk, a testvériség fogalma helyett is ésszerûbb a személytelen jogrendet választanunk. Bármi lett légyen is, ami az embereket rávette arra, hogy idôrôl idôre törvényekkel nem szabályozott nagy társadalmi tömörüléseket fogadjanak el, az eufórikus terjeszkedés idôszakai végül mindig vérfürdôkbe torkollottak. Hogy a történelem mégse változzon földi pokollá az emberek az idôk folyamán, kénytelenek voltak természetes ösztöneiket személytelen eljárásmódokra alapozott mesterséges viszonyrendszerekkel megzabolázni. Úgy tûnik, ami az embert megmentheti a katasztrófától, az mindig inkább a ráció, semmint az érzelem, inkább mesterséges megoldások, semmint a természetes ösztönök, inkább a jog szerzôdésen alapuló fogalma, semmint a "velünk született" jóé, inkább a korrektség, semmint az ôszinteség, inkább az egyéniség iránti tisztelet, semmint a közösséggel való együttlihegés, inkább a kritika és a kívülállás, semmint a lelkesültség és a részeg eufória és végül inkább a szerénység által kordában tartott megfontolás, semmint a feltételezett zsenialitás mérték nélküli áradása.

A pestises lelkek nem jelenhetnek meg egy közösségben anélkül, hogy a fertôzés ne válna rögtön járványossá. Az Októberi államcsíny Lenin fertôzött lelkét a közterekre szabadította: a járvány döbbenetes méreteket öltött, s nem állt meg Oroszország határainál. Hitler eszelôs lelkének morbid és perverz látványa a német népet a kannibalizmus elképzelhetetlen mélységeiig alacsonyította. És mivel a lélek nyilvános lemeztelenítésének tilalma individuálisan nem szabályozható, a társadalmi higiénia elemi szabálya követeli meg, hogy az ilyesfajta szemérmetlenségeket az undor révén utasítsuk el.

Istennek hála, a lélek láthatatlan. Vagy ha Schopenhauernek arra az állítására gondolunk, miszerint a test az akarat láthatóvá válása, még örülhetünk is annak, hogy a test soha nem egyértelmû. A vágy, hogy lelkedet láthatóvá tedd, erôszakosságán túlmenôen is megdöbbentôen vulgáris. Ebben az állításban az esztétikai értékítélet ontológiai érvényességre tesz szert. S mivel egy lényrôl csak az ôt megjelenítô látvány alapján tájékozódhatunk (Nietzsche), a lény (és a lények) lényegének, nagy-nagy megkönnyebbülésünkre, föltárhatatlannak kell maradnia. Úgy tûnik, ez a világ rendje, és milyen jó, hogy ez! (Még hozzátenném, hogy azok az okok, melyek miatt a lelkek a közvetlen megfigyelés számára föltárhatatlanok, a Teremtô bölcsességében rejlenek. Az a szemérem pedig, mellyel az önmutogatók szemérmetlensége iránt viseltetünk, nem tekinthetô keresztény erénynek: a lelket nem piactereken kell kiokádnunk, hanem magányban vagy csöndes közösségekben kell fölépítenünk).

Az ember, sokan elmondták már, közvetett lény. Ha az igazság közvetlenül hozzáférhetô lenne számára, a tévedés azonossá válna a hazugsággal, azaz a szándékos csalással. A nyilvánvaló igazság a való világban mégsem jótétemény, illetve csak látszólag az. E fogalomnak a józan elmét fokozott éberségre kell késztetnie. Hogy miért? Azért, mert az igazság, ha nyilvánvaló, jogosan közérdekként dekretálható, és érvényesítése (mint minden közérdeké) elkerülhetetlenül jogi következményeket von maga után. Sôt, mivel a nyilvánvaló igazság természeténél fogva mellbevágóan objektívnek tûnik, érvényesítése nem személytelen tudományoktól (logika, etika stb.), hanem a személyes ôszinteség megfoghatatlan kritériumaitól fog függeni. Az igazságot kimondani, ha az olyan szilárd és evidens, mint egy kôdarab, valóban nem a megfontolás logikai mûveletein múlik, hanem egy lelkiállapot következménye. Az embereket ôszinteségük alapján fogjuk értékelni, és — következésként — hûségük szerint fogjuk megítélni. A nyilvánvaló igazság nemcsak hogy nem jótétemény, de egy olyan világban, mint a mienk (melyben az igazság NEM nyilvánvaló), nem is egyéb, mint választási szabadságunk korlátozásának lehetséges ürügye. Szabadságunk gyökerei — nagyon mélyen fekvô okok miatt — intim bensôségességgel kötôdnek ahhoz a velünk született lehetôséghez, hogy bármikor tévedhetünk, ostobaságokat állíthatunk, vagy hibázhatunk. Azt persze magam sem állíthatnám, hogy a szabadság a tévedés következménye (vagy azé a lehetôségé, hogy tévedhetünk). Egészen pontosan fogalmazva azt mondhatom, hogy egyetlen olyan igazság sem tekinthetô abszolútnak, melynek az idôben következményei vannak. Szabadságunk annak az eszmének a kategorikus visszautasítását implikálja, mely szerint létezhet a nap alatt abszolút igazság.

Ha a nyilvánvaló igazság eszméje (a mi világunkban) egyfajta bálványimádáshoz s következésként a valóság és a délibáb közti különbségtétel megszûnéséhez vezet, lássuk, milyen következtetésekre vezet az a feltevés, hogy van nyilvánvaló jó. A nyilvánvaló jó nyilván arról ismerszik meg, hogy mindenki felismeri. Ha a jó mindenki számára fölismerhetô, akkor bárki legitim módon törvényeket hozhat. Szigorú értelemben magának az egyénektôl független jognak a fogalma is eltûnik, mivel a jó egyetemesen elismert fogalma a velünk született ösztönökhöz válik hasonlatossá. Ha ez így volna, a jó tévedésmentes felismerésének képességét az emberi természet inherens adottságának tekinthetnôk. Ily módon az állat és az ember közti különbségtétel nagyon pontos kritériumára tehetnénk szert: az a lény, mely a jó tévedésmentes felismerésére képes, az az ember, amelyik nem, az az állat. De ha a jó nyilvánvaló, akkor nem férhet hozzá kétség. Tehát abszolútnak is tekinthetô. De ha abszolút, akkor egyben egyetemes és egyetlen is. A különbözô emberi közösségek azonban eltérô módon definiálják a jó fogalmát. Ily módon, ha n számú közösség létezik, n-1-nek a jó mibenlétére vonatkozóan tévednie kell. Márpedig a korábbi gondolatmenet alapján ez azt jelentené, hogy a szóban forgó n-1 közösség ember alatti, azaz állati közösség. Következésként, ha az igazság nyilvánvaló, akkor az emberi társadalmak pluralitása merô látszat, csak egyetlen társadalom tekinthetô emberi társadalomnak, az, amelyben élek.

A nyilvánvaló igazság eszméje az igazság fogalmának büntetôjogi értelmezésébe torkolott. A nyilvánvaló jó fogalma az emberi társadalmak ember/állat kategoriákban való osztályozásába torkollik. Kérdés tehát, milyennek kell lennie az igazságnak? Milyennek kell lennie a jónak? Mindenekelôtt azt kell leszögeznünk, hogy az az igazság, mely nem nyilvánvaló, egyénileg szabaddá tesz bennünket (miközben az összes tévedésnek is kiszolgáltat, természetesen). Másrészt a nyilvánvaló jó eszméje a közösségi szellem "vele született" igazságosságosságának fogalmát is implikálja, a nem nyilvánvaló jó fogalma viszont a szerzôdésszerû megegyezésen alapuló törvény elfogadására teremt lehetôséget. Más szóval, ahogyan a nyilvánvaló jó fogalmának végsô (és váratlan) következménye a jogtalanság, a közvetlenül fölismerhetetlen jó léte a konszenzusos törvény lehetôségét alapozza meg. Az abszolút jó lehetetlenségébôl tehát az is következik, hogy az emberi közösségekben a jó fogalmát a jog fogalmával kell felcserélnünk.

Szabadságunk nagyon szorosan összefügg a megismerô alany korlátaival. A morális szubjektum korlátozottsága viszont a jogszolgáltatás lehetségességéhez kötôdik éppily szorosan. Más szóval a világ, melyben élünk, emberi természetünk következménye (ez a tétel az antropikus¹ elv egyik változata csupán).

Függetlenül attól, hogy ôszinték vagyunk vagy sem, a bizonyosság hozzáférhetetlen számunkra. S ahogyan az ôszinteség nem teremti meg az igazságot, ugyanúgy a jóakaratra sem alapozható igazságszolgáltatás. Ezek a korlátozások meglepôek lehetnek olyan valaki számára, aki az embert makulátlannak látja. Sokan közülünk, még ha kereszténynek vallják is magukat, régen elveszítették a Bûnbeesés mélységes tragikumának tudatát. Nehezünkre esik elfogadni, hogy "természettôl fogva romlottak vagyunk" (Pascal). És mégis, ennek a világnak miden jótéteménye az emberi természet romlottságának intelligens kiaknázásából fakad. A legnagyobb szörnyûségek viszont, melyeket ember ember ellen elkövetett, mindig is féktelenebb ontológiai optimizmuson alapultak. Létezhet nagyszerûbb eszme annál, mint hogy az ember természeténél fogva jó, hogy csak a társadalom rontja meg, hogy az kapatja rá a bûnökre és a rosszra, hogy az a közösség, mely olyan egyszerû fogalmakra alapoz, mint a nyilvánvaló jó és az közismert igazság, tévedhetetlenül elhozza mindenki boldogságát és jólétét? Ezek a feltevések sajnos valóban több alappal minôsíthetôk nagyszerûnek, mint igaznak. De mert az illúzió a megismerés legnagyobb tévedése, egy olyan nagyszerûség, melynek nincs valóságalapja, olyan, mint a nagy királynô halhatatlan ötlete: kenyér helyett kalács. Így azonban e feltevések nem lehetnek nagyszerûbbek annál, mint amennyire igazak. Az emberi természetre vonatkozó igazságnak pedig semmi köze a mi földi paradicsomra vonatkozó gáláns bovarizmusunkhoz. Az emberi társadalmak nem rendezhetôek be ésszerûen olyan öntelt feltevések jegyében, mint hogy az ember sarokba állított angyalka vagy "aranyszívû" dzsungellakó. Ezekre a premisszákra az emberi történelem legvéresebb és embertelenebb társadalmai épültek. Ezzel szemben az ember elesettségének jóval nyersebb és realistább hipotézisére, mérséklettel és megfelelô óvatossággal, egy olyan társadalommodell kritériumait lehetett alapozni, mely elutasította az önteltséget s ezzel a mindenféle zseniálisak megoldásait is: a mágikus, grandiózus, sorsszerû recepteket. A bûnbeesés utáni embersors már csupán a litotész² felhangjain szólaltathat meg isteni hangzatokat. Ebben a világban ugyanis, melyben élünk, furcsa törvények uralkodnak. Az egyik azt mondja ki, hogy a dolgok elkerülhetetlenül homályosak, és hogy a világot csupán közvetve, mintegy találgatva ismerhetjük ki. Egy másik szerint a természetet az ok és okozat közti ex contrario³ szimmetria mûködteti: ha a premisszák helyesek, a hatás nulla (vagy abnormális). Így: ha abból a nagyszerû premisszából indulunk ki, hogy "a legnagyobb érték az ember", Kolimához és — megdöbbentô módon — hatvan millió halotthoz jutunk. Ha azonban abból indulunk ki, hogy az ember kegyetlen, nyomorult, erôszakos lény, akit egy állati és kurta élet kényszerei ûznek (Hobbes), Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írott elsô levelének (1, 27) szabályát⁴ alkalmazva, a liberális társadalmakhoz jutunk, melyek a polgári (és nem emberi) méltóság fogalmát képesek voltak tisztességes (bár nem látványos) jelentéssel telíteni. (Emberi méltóságról csak azok a nagyszerû dolgokért lelkendezô világmegváltók fecsegnek, akik szeretnek a mindent vagy semmit elve alapján hazardírozni.)

Úgy vélem, szerényen el kell fogadnunk azt a sorsot, mely számunkra adatott. Nem vagyunk istenek, s az Istennel sem folytathatunk családias konzultációkat. Nem nyilatkozhatunk az Ô nevében, arról pedig, amit itt e földi életben lépésrôl lépésre és napról napra tennünk kell, úgy tudom, még Ô sem nyilatkozott senkinek. Az emberi lélek Istentôl legelrugaszkodottabb bûne a küldetéstudat: az, ha valaki azt képzelgi, hogy ôt valamiféle küldetés predesztinálja: valamire vagy valami ellen.

Bíró Béla fordítása

JEGYZETEK

1. Természettudományos elv, mely szerint ez az Univerzum azért olyan, amilyen, mert ez az az Univerzum, melyet a tudattal bíró megfigyelô megfigyelhet. Univerzumunk alapsajátosságai tehát az ember létezésének függvényei, a világ olyan, mintha azt a Teremtô számunkra, emberek számára teremtette volna.

2. Stilisztikai fogalom: túlzó kicsinyítés.

3. Ellentétekbôl fakadó (lat.)

4. "Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erôtlenjeit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erôseket."