Adyhoz térünk ismét vissza és a (már nem nagybetûsnek írt) holnaphoz — noha mostanság errefelé konjunkturálisan Petôfit szokás emlegetni, amolyan (egyetemi) ikernévbe foglalva Schillerrel. (Ady Endrének is kitaláltak, pár évtizeddel ezelôtt, egy kolozsvári ikerpárt, amikor a volt Református Kollégium épületében kezdték együtt mûködtetni egy magyar és egy román líceum osztályait, így született Ady—Sincai, amíg az Ady tag, a magyarul tanuló osztályokkal egyetemben, végleg el nem sorvadt.) Szóval maradjunk egyelôre Adynál és a századelô magyar történelménél. A Vér és arany kötet (1907) vége felé, Az Értôl az Oceánig közelében olvashatók ezek a verssorok:

Vár, vár: futok a Holnap elébe.
Apám, anyám, papok és bárdok,
Nem kelletek, nem kelletek.

Ôsök, árnyak, tegnapi legények,
Testvéreim vérben és kupában:
Undok Tegnap, maradjatok.

Megyek a bús, nagyszerû Sötétnek.
"Állj meg!" Nem. Elôttem a Holnap,
Engem vár, engem, rohanok.

Nincs honnan tudnom, hogy Lucian Boia, a Bukarestben (1944-ben) született és ma a bukaresti egyetemen történelmet tanító, az Istorie si mit în constiinta româneascã (Történelem és mítosz a román tudatban) címû úttörô könyv (Humanitas, 1997) szerzôje olvasta-e Adyt, A Holnap elébe vallomását. Tény, hogy prózában, egy friss interjúban (Dilema, 1998. okt. 2—8.) lényegileg rokon gondolatokat fejt ki: az iskolában hallható relatív történelmi igazságok közvetítésének meghaladását sürgeti, szerinte ugyanis a holnapi napra nyitott embereket kellene nevelni. A mi történelmi diskurzusunk, mondja Boia, valahogy így hangzik: "a románoharcoltak, szenvedtek, mindig mások a hibások, lemaradtunk, mert a történelem olyan mostoha volt." Ez a fajta történelemmagyarázat, a nagynemzeti szemléletet hordozók haragját magára vonó professzor szerint nem csupán historiográfiailag nagyon káros, hanem fôként azért, mert akadálya a kritikai önvizsgálatnak, a jelen terveit hátráltatja.

Jó volna ebbôl a Boia-interjúból (és Lucian Boia könyveibôl) arra következtetni, hogy a mai román közgondolkodás mélyen átéli az ezredvég kihívásait, Románia tulajdonképpen senkitôl sem tagadott súlyos helyzetét; és ahogy a századelôn Ady Endre a magyar köztudatba kiáltotta vészjelzéseit, az árnyak, tegnapi legények helyébe a Holnapot állítva — úgy keresik a román szellem mai nagyjai a kiutat a katasztrófaérzésbôl, a milliókat veszélyeztetô szegénységbôl, egy nemzeti zsákutcából. Persze Ady korában sem csak Octavian Goga hangja hallatszott, hanem Caragiale belsô, nemzeti önismeretet ébresztô, egy évszázad alatt idôszerûségébôl mit sem vesztett, világirodalmi szintû kritikája is. Ion Luca Caragiale, igaz, a román irodalomban rég klasszikusnak számít, vígjátékai újra és újra színpadra kerülnek, irodalom- és politikatörténetinek mondható példáját Mircea Iorgulescu egy könyvnyi mulatságos voltában is szigorú esszébe írta, és a caragialéi hagyományhoz — címében és immár nyolcéves gyakorlatában — hû lap, "a súlyos erkölcsök hetilapja"-ként megszólaló Academia Catavencu a kortárs román sajtóvilág talán legörvendetesebb ténye. Ám mindezzel szembe, sajnos, összpéldányszámban ijesztô mennyiségû újság, mindenféle periodika és könyv állítható a manipulatív vagy éppen uszító szándékúakból, nem szólva bizonyos tévémûsorokról. Nem egészen két évvel ezelôtt, a Magyarok, románok címszó alatt szerkesztett Korunk-szám (1997. 1.) egyik esszéjében még nyugodt lélekkel az elôbbiekre, a pozitív, reménykeltô példákra tehettem a hangsúlyt. Ez volt a romániai magyarság politikai képviseletének elsô nagy próbája, az ellenzék választási gyôzelme nyomán létrejött új kormányban való részvétel kezdeti idôszaka. Az érdemi közszereplések nyitánya, a tévényilvánosság kibontakozása — és ezt egyaránt fontos lehetôségnek hihettük egy másfajta, eurokonform politizálás irányában s az idegengyûlölet, a nemzeti kizárólagosság oldódásának, háttérbe szorulásának tekintetében.

Természetesen nem voltam egyedül a "független függô" reménykedésben, a többes szám elsô személynek volt fedezete. Talán elég, ha a Momentul adevãrului (Az igazság pillanata) címmel Iordan Chimet bukaresti író által összegyûjtött, közel ötszáz könyvoldalas antológiába szerkesztett esszé- és tanulmánygyûjteményre utalok (Dacia Könyvkiadó, 1996.), amelyben Gabriel Andreescutól Andrian Marinón át Alexandru Zubig különbözô nemzedékekhez tartozó írástudók adtak példát a történelem újraértelmezésére, a nemzeti önrevízióra — a Holnap elébe igényének bejelentésére. (Marino kemény kritikája az antieurópaielméletekrôl, Nae Ionescu, Noica és Tutea örökségérôl a bátrak közt is a legbátrabbak közül való e jelentôs, a magyar közvéleményben alig-alig visszhangot keltett, de talán román közegben sem érdeme szerint méltányolt kötetben.) Az elôzô években tekintélyt szerzett publicista-író, Octavian Paler fura felhangoktól nem mentes polémiáira felkaphattuk már a fejünket, George Pruteanut viszont még csak mint szellemes nyelvészt, tömegeket hódító tévésztárt láttuk, olvastuk — szenátusi közszereplése a romániai magyar iskolaügy és a demokrácia (és a kormánykoalíció) kárára ezután következett. Ilie Serbãnescut higgadt gazdasági elemzôként ismertük meg, könyvkuratóriumi vitákban (a Soros Alapítvány égisze alatt) a lehetséges egyetértés bizonyítékát érzékelve egy-egy közös szavazás során; ki gondolta volna, hogy 1998 októberében ô is eljut Cristian Tudor Popescu és Ion Cristoiu közelébe, Románia és Magyarország gazdasági és politikai harcát s az RMDSZ-nek tett "engedményeket" ellenségesen taglalva a bukaresti Adevãrul hasábjain...

Az aktuálpolitikai állásfoglalások széles körére természetesen itt nincs hely és mód kitérni, bár a román bel- és külpolitika 1998-as termése megérne egy alaposabb számbavételt. Akár egyetlen talk-show valamelyik éjszakai tévémûsorban meggyôzheti errôl a nézôt-hallgatót; a megszámlálhatatlan sok közül egyet említek csupán, amikor is a PRO TV kamerái elôtt Andrei Plesu külügyminiszter foglalta össze utóbbi élményeit (így a "festôi" parlament Koszovó-vitájában szerzetteket is) — a diplomata mellett a filozófust, a kultúrembert juttatva szóhoz.

Érdemi eredményhez, a kérdéskör mérvadó megvilágításához akkor juthatunk közelebb, ha a különbözô pártérdekek, politikai érdekcsoportok szolgálatában álló újságírás nemegyszer útszéli hangja, napi gyakorlata fölé emelkedve a mai román kultúra meghatározó egyéniségeinek véleményét sikerül kihallanunk a publicisztikai hangzavarból. Ha arra tudunk választ adni, hogy Lucian Blagának a román néplelket jellemezni akaró híres létfilozófiája, a legalábbis magyar nézôpontból tanszszilva- nizmus-ellenes, Balkán-központú mioritikus tér koncepció és mondjuk Alexandru Paleologu Európára tekintô szemlélete hogyan hat a jelenkori román szellemi életben. Vajon miképpen kell értelmeznünk H.-R. Patapievici állítását a birodalmi kisebbségekrôl, és mit jelent a vele (a 22 hasábjain) vitázó Gabriel Andreescu kijelentése: "az én felfogásom szerint nem az a filozófus, aki más lényekre úgy néz, mint valami visszataszító rovarokra?" És mit jelent Alexandru Cistelecan következetes erdélyisége, hangsúlyos különvéleménye a Patapievici kiváltotta vitában? (Lásd a Transilvania Jurnal 1998. okt. 16-i vezércikkét.) Balkán és Erdély újra és újra jelen van tehát a nyílt polémiákban, a sanda utalásokban s a rejtett gondolatokban — azóta még nyilvánvalóbban, hogy akadt egy versíró fiatal kolozsvári román tévés, aki ilyen "szabódezsôset" mert mondani az egységes nemzetállami koncepciót mindenek fölé helyezô politizálás teljében: "Torkig vagyok Romániával." De nem távozni akar az országból, hanem változtatni a helyzeten, tágítva a kereteken.

Milyen holnapra gondolnak hát — Kelet és Nyugat között, NATO-bôvítéses években, Szerbia-közelben — a román értelmiség képviselôi? Milyen erôt képvisel a tegnappal szakítani akarók (egységesnek bizonyára nem mondható) tábora? Ki kit gyôz le?

Nem külsô kérdés ez számunkra, Romániában élô magyarok számára sem. Amellett, hogy Ady minket is figyelmeztet eléggé összekuszálódott belsô ügyeinkre, a kisebbségben sem nélkülözhetô magunk revíziójára...