Naptáraink ugyan nem jelölik ünnepként az iskolai év eseményeit, a tanévkezdés napja mégis sokunk életében kiemelt jelentôségû. A "hivogató csengôszó", a "tárt iskolakapu" és a "tanító néni biztató mosolya" viseltes sztereotípiái ünnepet sejtetnek; a hangulatot mégsem az önfeledt elérzékenyülés, a nosztalgikus emlékezés vagy az építô tervezgetés, hanem a szorongás, a gond határozza meg. A szülô, a pedagógus, a közösség szorongása, gondjai. E már-már visszájára fordult hangulatban az ünnep lassan lényegét veszíti: a szónoklat harciasan cseng, a hallgatóság érdektelen, a találkozás öröm nélküli, a munkakezdés kényszeredett. Pedig az emlékeinkben ünnepként élô tanévnyitó felemelô mozzanatai ma sem maradnak el. Tartalmuk, jelentésük, hatásuk változott meg csupán.

E több irányba mutató jelenség (melynek részletes elemzése tanulmány(ok) feladata lehetne) egyik fontos összetevôje a tankönyvvel való találkozás élménye, melynek ôszintesége, tisztasága az elmúlt évtizedek során jócskán megkopott. Hiszen a lelkiismeretes pedagógusnak nemcsak a tankönyv mellett, hanem sok esetben éppen ellene kellett szólni; tartalmi, nyelvi hibáira hívni fel a tanulók figyelmét, esztétikai rútságaira rámutatni. Így aztán az áhítat, mellyel szeptemberben tankönyveinket fogadtuk, lassacskán már csak emlékekbôl, irodalmi mûvekbôl, írói visszaemlékezésekbôl táplálkozott.

A tanügyi reform részét képezô új tankönyvkiadási tervezet ezen az áldatlan helyzeten kíván segíteni. A pályázatrendszer, a kiadók versenye színvonalat, minôséget ígér. Az alternativitás bevezetése pedig változatosságot és változtatási lehetôséget a pedagógus számára, aki maga döntheti el, hogy a tartalmilag is színvonalas és kivitelezésében is minôségi tankönyvek közül melyikkel kíván dolgozni.

Úgy tûnik, újra igazi élménnyé válhat a tankönyvvel való szeptemberi találkozás. A tanár munkáját segítô, serkentô eszközt — a diák kifogástalan információforrást és szép könyvet vehet a kezébe.

A már eredményeiben is látványos tervezet mögött azonban felsejlik néhány nyugtalanító kérdés. A legfontosabbak a tankönyvírói munkával kapcsolatosak.

Kétségtelen, hogy a gyakorló tanár ismeri a leginkább az adott korosztály értelmi fejlettségi szintjét, befogadóképességét, melyhez a tankönyvnek igazodnia kell. De: hová, kihez fordulat, ha tankönyvírásra szánja magát, s a mûfaj elvárásait, fortélyait szeretné megismerni? És rendelkezik-e olyan magas szintû nyelvi kultúrával, melyet a tankönyvírás megkövetel, és amely lehetôvé teszi, hogy a tankönyv — tárgyától függetlenül — nyelvi modell is lehessen gyeremekeink kezében? Továbbá: a pályázatrendszer valóban megakadályozza-e az érdemtelen túlélôk és a tolakodó dilettánsok érvényesülését? És végül: eléggé tudatos-e bennünk, pedagógusokban, a választás lehetôsége és felelôssége? Képesek vagyunk-e és akarunk-e úgy választani, hogy közben az igazi értékeket és tanulóink érdekeit érvényesítsük?

Megnyugtató választ ezekre a kérdésekre 1998 szeptemberében még nem adhatunk.

Mégis: jó tudni, hogy ebben a tanévben is kerül néhány olyan új könyv az iskolapadokra, mellyel élmény lehet a szeptemberi találkozás és eredményes az évi munka.