"Párizs szeme" — így nevezte barátja, Henry Miller amerikai író a Brassai néven világhírûvé vált fotómûvészt, ifj. Halász Gyulát, akinek centenáriumáról 1999-ben világszerte megemlékeznek. Ezt az évforulót nagy gonddal készítik elô szakmai körökben, múzeumokban, kiadványok, kiállítások keretében. Nemrég kaptam kézhez egy könyvet, amelynek kiadója University of Chicago Press (Chicago és London); Brassai: Letters to my parents. A könyv Brassai szüleihez írott leveleit tartalmazza, amelyeket Berlinbôl és Párizsból küldött haza, Brassóba, 1920—1940 között, anyanyelvén, vagyis magyarul. A kötet angol nyelven jelent meg, 1997-ben, Laki Péter és Kántor Barna fordításában, a houstoni (Texas, USA) Museum of Fine Arts gondozásában. A kötetben olvasható: Gilberte Brassai (a mûvész özvegye): Elôszó az angol nyelvû kiadáshoz; Brassai bevezetôje az elsô, 1978-as kiadáshoz; a levelek; Horváth Andor Hallway to Parnassus címû tanulmánya és a kiadáshoz fûzött kommentárja; Anne Wilkes Tucker: Education of a Young Artist címû tanulmánya; Jegyzetek; Névmutató — valamint Brassai-fotók reprodukciója.

Anne W. Tucker a houstoni Museum of Fine Arts munkatársa, múzeológus, mûvészettörténész, régóta foglalkozik Brassaival mint a századelô expresszionista avantgárd mûvészeti irányzatainak egyik legjelentôsebb alakjával. Két évvel ezelôtt Brassóba is eljutott, hogy megismerje a mûvész szülôhelyét, személyiségének gyökereit, s felkutassa az esetleg még lappangó leveleit, írásait, a még élô rokonokat, barátokat. Ifj. Halász Kálmán építészmérnök, Brassai azóta elhúnyt unokaöccse kérésére elkísértem Mrs. Tuckert kutatóútján, fordítottam a lefolytatott beszélgetéseket, s ezáltal ismét alkalmam volt közel kerülni Brassai alakjához, és érdekes sorsú családjának történetéhez. Azért mondom, hogy "ismét", mert mûvészetén kívül, amelyrôl számos forrásból tájékozódhattam, egyfajta családi-baráti kapcsolatok is léteztek szüleim, illetve nagyszüleim révén a Halász családdal. Brassai apja, id. Halász Gyula, a régi Brassó egyik lenyûgözô alakja, tanár és újságíró, igen jó barátságban volt nagyapámmal, id. Szemlér Ferenccel, az egykori katolikus fôgimnázium igazgatójával. A századik év küszöbén címû könyvében meleg szavakkal emlékezik meg róla, s amikor interjút készítettem vele, verses dedikációt írt a nekem szánt példányba. Másik fia, Halász Kálmán mûépítész pedig bútort tervezett szüleimnek, az akkor igen divatos Bauhaus-stílusban — néhány darabja még ma is megvan. Tulajdonképpen szinte beleszülettem egy olyan forma-, és kifejezésvilágba, amelynek két legjellemzôbb alkotója, Johann Mattis-Teutsch és Brassai, innen, Brassóból indult el a világhír útján.

Mrs. Tuckert minden érdekelte, ami Brassaira vonatkozott; még a szülôk sírjához is ellátogatott a brassói katolikus temetôbe. Megnézte a szülôházat is, az egykori Szent János utcában; a valamikori fôreáliskola épületét, ahova Brassai járt mint kisdiák (az épületet Alpár Ignác tervezte); s a kevés Brassóban maradt Brassai-relikvia között rábukkant egy kézzel írott diákújságra, amelyet a kisdiák Halász Gyulus egymaga írt és szerkesztett; a HIRTELEN HÍREK címû szatirikus, kézzel írott "újságot" lefénymásoltatta s angolra is lefordíttatta; ellátogatott a Mattis-Teutsch-emlékházba, a mûvész egykori Hosszú utcai mûtermébe, ahol alkalma volt "élôben" látni a mûvész kezdeti korszakából származó festményeit, amelyeket eddig csak reprodukcióból, vagy egyáltalán nem ismert, s mint mondta, páratlan élményt jelentettek számára. Most aztán elküldte nekem a Brassai-leveleskönyvet, azzal a kéréssel, hogy az apa, id. Halász Gyula könyvébôl a hírneves fiúra vonatkozó részeket fordítsam le angolra, mert a centenáriumra ezt is szükségesnek látja...

E huzamosabb foglalatoskodás közben Brassaival, volt alkalmam elgondolkozni azon, hogy mit is jelent teljes szakmai apparátussal és anyagi lehetôségekkel felkészülni egy ilyen jelentôségû kulturális eseményre; s hogy milyen mértékben nyomja rá bélyegét a nálunk fél évszázada pusztító aktivista stílus és a pénztelenség, illetve a fölösleges pazarlás kultúránk egészére: hogyan tombol a hozzá nem értés, a felületesség, a fesztivizmus még a legjobb szándékú eseményekben, rendezvényekben is, egyre inkább, egyre elszomorítóbban. Hogyan tûnnek el sorra eredeti helyükrôl, szülöföldjükrôl legnagyobb értékeink; alkotóink hagyatékát idegen tájakon ápolják-gondozzák tovább. Itt, Brassóban például hiába akarnánk Brassai-centenáriumi emlékkiállítást rendezni a helybeli mûvészeti múzeumban: a városban, de még az országban sem létezik már egyetlen eredeti Brassai-alkotás vagy -dokumentum. Nyugat-Európa és Amerika fogja mindezekkel Brassait ünnepelni 1999-ben.

Végül Brassai leveleirôl amelyeket a világ, hála e rendkívül szép, értékes kiadásnak, angol nyelven is olvashat. De milyen öröm és élvezet e leveleket eredetiben olvasni! Brassai kifogyhatatlan nyelvi leleményessége, humora, éleslátása, mûvészi fogékonysága mindenre, ami új és friss a szellemi alkotói szférában — mindez írásaiban, leveleiben, verseiben is tökéletesen megnyilvánul; világlátása, stílusa, sziporkázó szójátékai, iróniája, nagyvonalúsága Karinthyt és korát idézi fel a magyar olvasóban; szinte lehetetlen más nyelven ugyanezt visszaadni. E szempontból tehát a magyar olvasó kimondottan elônyben van a más nyelvûekkel szemben. A 70-es években, Brassai beleegyezésével e levelezés megjelent részben A Hét hasábjain, késôbb az Elôhívás címû kötetben a Kriterion kiadónál, Horváth Andor szerkesztésében, Halász Kálmán, a mûvész akkor még élô testvéröccse közremûködésével. Az azóta eltelt szinte két évtized alatt Brassai életmûve, alakja elhalványult az itthoni köztudatban; 1984-ben Párizsban bekövetkezett halálától, felesége, Gilberte Boyer gondozza hagyatékát; életmûvét pedig a világ számos múzeuma ôrzi. Brassai könyvei, fotóalbumai, egyetlen saját filmje a világ könyvtáraiban, fototékáiban hozzáférhetôk; a magyar olvasó a leveleken kívül a Beszélgetések Picassóval címû könyvét ismerheti. Zseniális fotómûvészként a Paris du nuit (1932) és Le Paris secret des années 30 (1976) címû albumok és számtalan lapban, folyóiratban publikált fotója révén szerte a világban munkássága ugyanazt a korszakot tükrözi, amelyet Picasso, Léger, Man Ray, Pierre Reverdy, André Breton, illetve Tihanyi, Mattis-Teutsch, Berény Róbert, Pór Bertalan és mások neve fémjelez, s amelybôl a modern mûvészet kibontakozott a huszadik század derekán. Ahogyan a jóbarát, Henry Miller írja róla: "Brassai rendelkezik azzal a ritka tulajdonsággal, amely csak igen kevés mûvésznek adatott meg: a normális látással. Nincs szüksége arra, hogy a látványt torzítsa, átgyúrja, hazug vagy túlzó módon láttassa. Egy jottányit sem kell változtatnia az élô világ elrendezésén; úgy látja a világot, amilyen, és nem másképp — tehát természetesen és magától értetôdôen... Egyforma türelemmel és érdeklôdéssel veszi szemügyre a repedést a falban, vagy egy város panorámáját. Mert Brassai maga a szem — az élô, eleven tekintet."