Hallom: bolygónk bizonyos pontjain (már) nem "divat" az olvasás. Valakik felolvassák a regények rövidített változatát, ezt hangszalagra rögzítik, a szalagot pedig a rohanó emberek útközben (az iskola és az üzlet, az otthon és a hivatal, az élet és a halál között) meghallgatják. Furcsa kor. Az emberek a fülükkel "látnak". Szemükkel csak néznek, nézelôdnek. A világot nem meglátni, nem megismerni akarják, hanem elfogadni, megkapni. A kritikátlan befogadás következménye: az emberek félig-meddig megvakulnak. De érdekel-e, zavar-e minket ez? Talán igen. Talán nem. Legyintünk. A legyintés persze a legtermészetesebb dolog, hiszen az ember közönyös, fásult állat. És egyre következetesebb. Mert ugyan bizony ha olvasás nélkül pompásan élünk, miért ne iktathatnánk ki az írást is megszokott tevékenységeink közül? Leleményes tudósok megalkották a diktálás után "író" számítógépet. Az író ember leül a számítógép elé (vagy körülötte járkál), és elmondja... nem a mondani-, hanem az írnivalóját. A gép mindent engedelmesen lejegyez. Ez a program hasznos lehet elnöki hivatalokban, szerkesztôségekben, iskolákban, üzletekben... A sor végtelen. Az ember eldobja tollait, és egyre kényelmesebben nyújtózkodik egyszemélyes (világ)ûrjében. Szerencsére ezt a számítógépet "csak" angolul bírhatjuk rá arra, hogy helyettünk írjon. A magyar nyelv hidegen hagyja, de bizonyára hamarosan bejelenti valaki, hogy megalkotta a magyar íróprogramot. (Magyar nyelvterületen még nem változott meg annyira az íráskultúra és az olvasási szokás, mint például Amerikában. Az amerikai elnök naponta néhány tízezer aláírást osztogat. Azt hinnénk, egész nap firkál. Valójában egy gép végzi helyette ezt az emberfeletti munkát. Kennedy meggyilkolása után két órával még ömlött a J.F.K.-aláírás...) Nálunk még nem jelentek meg azok a zsenik, akik (ezen a területen is) egyszerûbbé próbálnák tenni az életünket. Hiányoznak a jó üzleti érzékkel megáldott kezdeményezô elmék... Képzeljük el, micsoda remek fogás lenne: angszalagon tenni eladhatóbbá a magyar, illetve a világirodalom "termékeit"!

Nem gyorsult fel eléggé a magyar térség? A magyar olvasónak több ideje és türelme van, mint az amerikainak? Többet olvas? Ne áltassuk magunkat! A divatos regények jóval divatosabbak lennének megfilmesítve. Természetes lesz, hogy a diákok nem a könyvtárból kölcsönzik ki a kötelezô olvasmányokat, hanem a videótékából. Ezeket már nem házi olvasmányoknak, hanem házi néznivalóknak fogjuk nevezni. Miért aggasztó ez a jelenség? Az olvasó és a nézô magatartása különbözik. Az olvasó be akar lépni a történetbe (mert be kell kapcsolódnia); a nézôt magával sodorja a cselekmény, a látvány (és az az érzése, mindent ért). Aktivitás és passzivitás? Többrôl van szó... A gépek nyújtotta abszolút kényelem korában valóságos hôstettnek számít, hogy valaki elolvassa a világ- és a nemzeti irodalom jelentôsebb (fontosabb) darabjait. A tömeg nem (vagy csak nagyon keveset) olvas. Korunk jelszava ez lehetne: "Ne olvass!"

Kit/mit ne olvassunk? Homéroszt. Görögök harca?! "Nehogy má'!" Napjainkban? Lejáratott téma (lásd Ciprus). Egy nyavalyás harcos bolyongása a tengereken? Jobb történeteket ismerünk. A távol-keleti, afrikai (vagy kelet-európai) illegális bevándorlók óriási fémdobozokban próbálnak az ígéret földjére, az Európai Unió valamelyik államának a területére bejutni. A kikötôkben a hajók gyomrából néha csak hullák kerülnek elô: megfulladnak, éhen vagy szomjan halnak a "menekültek". Vidámabb történeteket olvassunk? Villont? Akasztottak, kurvák, rablók, dúsgazdag és földhözragadt gazemberek... De miért vásárolnánk meg a drága könyvet, mikor az újság lényegesen olcsóbb? (És nem kell ragaszkodni hozzá, el lehet dobni.) A tipikus szereplôk mit sem változtak néhány század alatt. A történetek sem. A szenzációsajtó cikkei csak annyiban különböznek Villon balladáitól, hogy nem rímelnek, és nincs ritmusuk. Egyhangú szennyáradat. Ha meguntuk a mocskot, a gyalázatot és az aljasságot, vegyük kezünkbe Hardyt vagy Kosztolányit? Egy tiszta nô? Édes Anna? Rendben, mindenkit legyilkoltak ezek az ártatlan fehérnépek... Miért fárasztanak azonban pszichológiai elemzéssel a tisztelt szerzôk?! Felháborító, ugyebár? Kikészítették XYZ alakot (vagy alakokat). Ennyi és ennyi évet kapnak (esetleg ekkor s ekkor végzik ki ôket).

Manapság, a rohanó világban (micsoda szép közhely!) — ebben a fergetegben, ahol "senki sem várhat, senki sem vár meg" — elegendô volna a következô kérdésekre felelni: Ki? Mit? Mikor? Hol? (Lehetôleg tômondatokban kérjük a válaszokat.) A gondok akkor kezdôdnek, amikor a firkász elhatározza, hogy íróvá válik, és megpróbál a Miért?-re is felelni. Ilyenkor születnek a remekmûvek, a nagy regények. Vagy a ponyvák. Az iskolások természetesen a zseniket szidják, mert a kötelezô olvasmányt rendkívül fárasztó megemészteni. Sejtette Dosztojevszkij, hogy kötelezôvé teszik regényeit? Raszkolnyikov a baltával. Lesi a vénasszonyt. Ismét egy gyilkos. És ez is tiszta. Vajon hányan gondolkoztak azon, miután elolvasták Dosztojevszkij döbbenetes regényét, hogy be kellene szerezni egy baltát? És hányan szerezték be a halálosztó eszközt? Az ember magánál az embernél is tanulékonyabb. Követ pattint, tüzet csihol, atombombát bütyköl. Manapság egyre gyakrabban halljuk azt, hogy a gyermekek is félelmetes, kegyetlen gyilkosok. Honnan tanulják a gyilkolás mûvészetét? A tévében látják, hogy valamelyik izomagyú szépfiú másodpercenként néhány tucat embert leterít. Ôk is kipróbálják... Csakhogy a filmekben senki sem hal meg. A gyermekek ölnek. És ez egyre természetesebb. Groznij. Szarajevó. Jeruzsálem. Ulster. Micsoda gyönyörû lánc a föld nyakán! Mindez persze nekünk köszönhetô. Tanítunk és tanulunk. A Nagy Testvér bizonyára sok apró cselt ellesett Orwell regényébôl (1984). Vagy az író tévesztett pályát: jósnak született. Az Állatfarmot általában A pestissel párhuzamosan szoktam olvasni.

Már-már el sem keserít, hogy embertársaim, akiken a közelmúltban ugyanúgy kipróbálták a boldogító eszmék hatását, mint rajtam, valósággal menekülnek ezektôl a regényektôl. Kezdek közönyössé válni. Ismét egy Camus-regény, ismét egy gyilkos. És... ismét "minden rendben". Ezt a közönyös embert szeretjük. Anélkül hogy bevallanánk, azonosulunk vele. Valójában magunkat csodáljuk, imádjuk benne. Ugyanolyan életuntak, fáradtak és embertelenek vagyunk, mint ô. Édesanyánk temetésérôl csak az öregekre emlékszünk, a virrasztásra. Aztán unalmunkban kikészítünk valakit. Csodálatos. Idegesek leszünk, amikor meg akarnak téríteni. A mi egyszemélyes Ninivéinkbe Isten ne küldje el ügybuzgó Jónásait! Kopjanak le a nyakunkról Babitsék! Miféle Isten?! Hiszen meghalt az öreg... És micsoda szép bajsza volt Nietzschének! Mikszáthnak is gyönyörû bajsza lehetett. Irigylésre méltó nyugalommal pipázott. Sehol egy háború, az ország vihar elôtti csendben ringatózik. Micsoda szerencséje volt Mikszáthnak, hogy kifogta az emberiség utolsó nagy békéjét! Kuncz Aladár már pórul járt. De a nagy póruljárásokból születnek az igazi remekmûvek.

Miért kell az író balszerencséjének a levét az olvasó, elsôsorban a diák megigya? Hiszen ilyesmit ô is írhatna! Micsoda buta történet: valaki a háború kitörésekor Párizsban lopja a napot, és mint ellenséges ország állampolgárát internálják. Ez olyan pofonegyszerû, mint a Picasso-mû. "Ilyen baromságot én is tudok mázolni!" Írni is könnyû... A történet feltûnôen, már-már kihívóan hétköznapi; "az utcán hever". Csak meg kellene fogni, vagyis meg kellene írni. Mikszáthi korban, a béke szigetén élünk, mégsem jelennek meg a mikszáthi mûvek. (Ünnepelhetnek a nebulók!) A lehetséges leggyönyörûbb világ lehetne a miénk — csak ne botlanánk lépten-nyomon koldusokba, nyomorultakba. Nyomorultak? Victor Hugo? Ó, kérem, nálunk egy ügyes Hugo akár három-négy Nyomorultakat is megírhatna. Manapság azonban, amikor otthon, a számítógép elôtt ülve rabolják ki a legbiztonságosabb bank páncélszekrényét, azt hisszük, nem szokás kenyeret lopni. Mindenki boldog, mindenki szép és jó; a gazdag szétosztja vagyonát a szegények között; a bankokat átalakítják templomokká, a bíróságokat aggmenházakká. A Bleak House kora lejárt; elképzelhetetlen az igazságtalan ítélet. A jótékony bankok nem juttatják kalapács alá a parasztok apró földjét. A termés oly gazdag, hogy a termelôk védôvámokat követelnek, és megkísérelik lezárni a határátkelôket. Ez akár nevetséges is lehetne, ha nem tudnánk, hogy a Ion országában a föld még mindig elveheti az emberek eszét. Arról persze manapság senki sem számolhat be, hogy látta, amint a meleg rögöket csókolták a tulajdonosok, de bizonyos gyilkosságokról és családon belüli ellenségeskedésekrôl annál gyakrabban hallhatunk ezredvégi rémtörténeteket. Ilyesmit olvasni tehát felesleges — elegendô nézelôdni (tévé) és fülelni (rádió).

Ugyanilyen értelmetlen versekkel foglalkozni. Petrarca? Ady, József Attila, Szilágyi Domokos? Vagy Dante? Pokol? Ugyan! Mi hol élünk? Felépítjük gyönyörû kis poklainkat, berendezzük, hogy minél pokolibban, magányosabban érezzük magunkat. Mert a könyvek hiánya magányossá teszi az embert. Mit nekünk Vergilius, Heine, Sartre, öreg halászok a lét tengerén és a nemlét sivatagjában! Hiszen tudjuk, hogy a kis herceg elmebeteg, Hemingway pedig iszákos volt. Villonnal talán útonállók végeztek. Azt mondják, szép és jó dolgokra tanít a Biblia, de a tízparancsolat állítólag kínos "valami". Kafka?! Pereskedés? Kastélyok? Ôrök? Buta ízeltlábúak? Állat az emberben? Zolai mocsok, töltött káposztát zabáló Kis Jánosok? Elbukó és talpra szökô hôsök? Egyáltalán szükségünk van-e hôsökre ebben a patkányfogóban? Igazság kell és szépség? Illúzió?

Lejárt már a szélmalomharcok ideje, a lovagot kivonták a forgalomból. És eltemettük az Embert is, Madách pedig ott porosodik valahol a feledés szakadékaiban. Nincs szükségünk tragédiákra. Apját meggyilkoló, anyját elvevô fickó?! Micsoda történet... És a feleségét befalazó mester?! Cél-e vagy eszköz a teremtés? S az ember? De ugyanbizony ki olvas ma Goethét? Faust és Hamlet? Kinek lehet szüksége Shakespeare bolond meséire? Kit érdekel az élet és a halál lényege? Nem nagy kérdéseket, hanem üres feleleteket igényelünk. Nekünk ellenirodalomra, ellenvilágirodalomra van szükségünk. Tudnunk kell, miért ajánlatos máglyára vetni a könyveket! Az égô, füstté váló betûk panaszos sírásánál nincs jobb kísérôzene barbár századunk utolsó napjaira. Igen, a hazug, hízelgô könyveket, amelyektôl nehezen szabadul meg az ember, máglyára kell vetni! Nem olyanra, amilyent a horogkereszt árnyékában gyújtottak, hanem lelkünkben lobogó vad máglyára. A közöny jeges lángjai közé a könyvekkel! Ne rontsuk értékes szemünk világát az átkozott betûkkel, hanem keressük meg a gyufát, és üvöltsük a végtelenbe, hogy Hitlerék helyesen cselekedtek, Mao elvtárséknak pedig igazuk volt: minél többet rágódik a könyvek fölött, annál butább lesz az ember.

Olvasom (micsoda ósdi kifejezés!), hogy valamelyik olasz kisvárosban fehér oldalakkal jelenik meg a helyi újság. Ez a legújabb hírlap — állítják büszkén a kezdeményezôk. És... a lap népszerû. Az emberek vásárolják, vagyis "olvassák".