Kedves barátom!

A tankönyveimrôl kell írnom, illetve arról, hogyan emlékszem rájuk. Egyszer már megkíséreltem a témába vágni, de hat sornál többre nem futotta. Ez itt az ötödik sor, kézírásban és füzetlapon. A hat sorban az olvasókönyvekrôl írtam, azokra emlékszem, mert tetszettek Soó Zöld Margit és Deák Ferenc rajzai. És az is eszembe jutott, hogy "Bandukol az ôszi nap, megáll minden fánál".

Nem emlékszem, hogy nyáron bármelyik tankönyvbe belekukkantottam volna. És ha megkérdeznéd, "Buktál már?", azt kellene felelnem: az télen volt. Úgyhogy kérdezz kettôt és könnyebbet.

Miután sikerült rájönnöm arra, hogy az a nevezetes hat sor szánalmasan pocsék, egész délután tévéztem, kívántam a cigit, és azon törtem a fejem: ha annyira tetszett kezdetben a téma, miért nem tudok két értelmes szót összefûzni érette. Nyilván azért, mert nyár van, holnapra harmincnégy fokot jósol a technika, az én fejemben pedig a tábortûz jár, az utazás, az életem, amivel nem tudok mit kezdeni, és az, hogy az elsô történelemkönyvemre egyszerûen nem emlékszem. Természetismeret- és földrajzkönyvekre sem emlékszem, csak egy foltozóvargára, a nagyenyedi két fûzfára és Czincziri Hámra...

Itt törés van a szövegben, mert hirtelen felötlött, hogy matekbolond voltam, csak mindig bezsebeltem a szekundát, mert nem volt házi feladatom, nem volt tollam, nem volt lélekjelenlétem... délután nem csak a cigit kívántam. Most azonban a halmazelméletrôl folyik a szó, az egész számok és az irracionális számok halmazáról. A matekkönyveimmel általában igen jó viszonyban voltam, a történelemre pedig egyszerûen nem emlékszem. Rég volt.

Apám számára fárasztóan hosszú ideig képtelen voltam felfogni: mire való a tankönyv. Elkeseredett vitákban edzett érvem az volt: minek oda könyv, ahol tanár is van. Úgy tûnik, apámnak volt igaza, a könyv mégiscsak hasznos kiegészítô. Most például írni kell róla. Illetve magamról. Az ember folyton önmagáról ír. A kémiakönyvemben rondák voltak a benzolgyûrûk, a tanárnô viszont még azokon is túltett.

Anyám szájából édes volt az étel. A könyvet, azt hiszem, tízórai szünet alatt forgattam leginkább, amikor minden normális tanonc az udvaron nyomorgatta a szimpátiáit. És szomorúan kell bevallanom, hogy a román nyelv és irodalom tankönyvekbôl sokkal többet tanultam, mint magyar megfelelôikbôl, pont.

Mire kis levelem nyomtatásban olvashatod, ôsz lesz, mert a tankönyvek akkor aktuálisak. Tudják a szerkesztôk, mit miért tesznek, csak mi nemigen tudjuk, a mi tankönyveinkbôl ez nyilván kimaradt.

Mi megtanultunk hamisat mondani és igazat hallgatni, az írás pedig csendes tevékenység. Tanultunk sok hasznos töltelékszót, amivel eszédkényszer esetén megvédhetjük magunkat, amivel megtölthetünk hat semleges és érdektelen sort a tankönyveinkrôl.

Tankönyvek helyett sokkal okosabb volna emberekrôl és könyvekrôl tanulni. Ám ha már kitalálták, s ha írni is szükséges róla, gondoljunk csak az iskolatáskára vagy méginkább az összeszíjazott könyvekre a távolodó térdzoknis kiscsibész hátán, a törmelékcsokoládéra, amit az elkótyavetyélt Algebra árából beszerzett, és minden világos. A tankönyvet a felnôttek találták ki. Igazán nem tehetnek róla.