Gimnáziumi éveim a "szocializmusnak" nevezett politikai abszurd idejére estek. Ez Magyarországon, szerencsére, rövidebb ideig tartott, mint például Romániában, ahol a rendszer és irányítójának tébolya jóval hosszabb idôn keresztül gyötörte meg a társadalmat és az embereket. Egyszóval az ötvenes évek elsô felében voltam gimnazista, a budapesti piaristák patinás Duna-parti iskolájában, amely veszélyeztetett, mégis biztos sziget módjára emelkedett az akkori pedagógiai ôrület fölé. Vagyis nem kellett osztályharccal, történelmi materializmussal, Sztálin, Lenin és Rákosi Mátyás írásainak egzegézisével bajlódnunk, békésen foglalkozhattunk a másodfokú egyenletekkel, a gömb térfogatának kiszámításával, Dél-Amerika természetföldrajzával, a reformkori országgyûlésekkel és persze Berzsenyivel, Arany Jánossal, Babits Mihállyal, sôt József Attilával is, akinek nemcsak forradalmi proletárverseit kellett ismerni, hanem a lélek vergôdésérôl tanúskodó kései líráját, sôt istenkeresô költeményeit is.

Az állami tanterv és tanmenet menetrendszerûen bekövetkezô ôrjöngései persze ezt az iskolát is elérték idônként. Alkalmanként megjelent egy-egy szigorú: a "klerikalizmus" bizonyítékaira vadászó tanfelügyelô, aki igyekezett kényes kérdéseivel zavarba hozni a diákot és a tanárt. Nem is mindig sikertelenül. Egyszer, mint az osztály legjobb "magyarosa", aki éppen ezért kevésbé volt kitéve a napi feleltetés izgalmainak, én is kaptam egy tanfelügyelôi kérdést, nevezetesen arról, hogy "miben állt Engels típuselmélete". Igaz, annyira nem voltam tájékozatlan a marxizmus klasszikusainak ügyeiben, mint az az egykori tanárjelölt apáca, aki Szalai Sándor hajdani szociáldemokrata (és így aztán bebörtönzött) szociológia-professzor 1945-ben elhangzott kérdésére, amely Engels kilétét firtatta, állítólag a következô választ adta: "Karl Marx felesége, aki férjével közösen írta mûveit", a "típuselmélet" rejtelmeiben mégsem mélyültem el, örök szégyenemre. Egykori iskolám, Istennek hála, túlélte ezt a pillanatnyi tájékozatlanságomat.

Már ebbôl a kis törénetbôl is kitetszik, hogy nálunk, a piaristáknál, nem tanulmányoztuk igazán behatóan az akkori (talán 1953-ról beszélek) hivatalos, állami tankönyveket. Irodalomtanáraink: Magyar István, majd Fekete Antal egykoron Horváth János tanítványai voltak, és persze mint piaristák Sík Sándor irodalommal kapcsolatos nézeteit követték. Azaz az irodalmat, a magyar irodalmat valamiféle szakrális ügynek tartották, amely egyszere kötôdik az esztétikai értékek magas rendjéhez és a magyarság nemzeti identitásához és történetéhez, emellett Isten ügye is, mint a teremtés és a gondviselés egyik legfontosabb következménye, egyszersmind tanúbizonysága.

Mindez természetesen nem jelentette azt, hogy a piarista irodalomoktatás valamiképpen a vallásos vagy éppen felekezeti képzetek köré rendezôdött volna. Magyartanáraim egyforma lelkesedéssel tártáklénk a katolikus Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Vörösmarty Mihály és Babits Mihály, a protestáns Berzsenyi Dániel, Petôfi Sándor, Arany János, Ady Endre és Móricz Zsigmond vagy éppen a vallási tekintetben meglehetôsen közömbös József Attila munkásságának értékeit. Természetesen a metafizikai kételyeket kifejezésre juttató vagy éppen az egyházat bíráló mûveket is. Nekem szép emlékem, hogy a református és tulajdonképpen szabadgondolkodó Németh Lászlóról a piaristáknál hallottam elôször (talán 1951-ben), akkor, midôn nagy írónk neve minden más iskolában anathéma alatt állt.

Piarista magyartanáraim ilyen módon a hivatalos tantervtôl és tanmenettôl nagymértékben függetlenül oktattak bennünket: természetesen nem függetlenül a magyar irodalom örök értékeitôl (és nem függetlenül attól, amit Horváth Jánostól vagy Sík Sándortól tanultak annak idején!). Következésképp a tankönyveket is elôvigyázatosan és részlegesen használtuk: a nyilvánvalóan tudománytalan ostobaságokra tanáraink felhívták a figyelmünket: eszünkbe ne jusson, hogy hitelt adjunk nekik, igaz, ez a veszély bennünket (mint úgynevezett "reakciós" családok fiait) nem is fenyegetett. (Például arra a korabeli marxista fantazmagóriára gondolok, miszerint Zrínyi Miklós, a költô és hadvezér azért harcolt egész életében a török ellen, és azért írta meg nagy eposzát, mert a törökök zavarták a horvátországi marhakereskedelem lebonyolításában, amelybôl tetemes haszna volt.) A tankönyvekbôl elénk táruló hiányos és torz képeket pedig bölcsen és tapintatosan kiegészítették, így aztán mi olyan mûveknek is a közelébe kerültünk, amelyeket az állami tananyag gondosan elrejtett a szemek elôl. (Például Berzsenyi, Ady, Babits, József Attila vallásos vagy istenkeresô költészetére gondolok.)

Nem tankönyvek nélkül tanultunk, kissé mégis a tankönyvek ellenére: folytonosan és késôbb már önkéntesen és magánszorgalmúan korrigálva a hivatalosnak minôsített képet és ismeretanyagot. A mindenkori tananyagnak és a mindenkori tankönyvnek ezt az önálló, szabad véleménynyilvánításra épülô használatát minden korok tanárainak és diákjainak jó szívvel ajánlanám.