A száz esztendeje megújított s azóta is folyvást kiegészülô nyelven mûvelt modern héber líra az európai költészet becses része. Útkereséseit a hajdani keleti tömb polgárai bizonyára könnyebben értik meg, mint a földrész nyugati felének lakói. E költészet elsô nagy alakjai a múlt század végén érkeztek a Szentföldre Varsóból és Odesszából; lelkes cionisták, egy új, az embert feltétlen boldogító szocialista társadalom megálmodói, érzéseiket s eszméiket patetikusan, afféle stílromantikus hangvételben hirdetôk. Utódaik majd Izrael állam 1948-ban bekövetkezô megalapításakor s az azt követô években éneklik meg a földalatti mozgalmak hôseit, a pionír elôdök s a kollektív építô munka dicsôségét. Hajmeresztô klapanciák ezrei keletkeznek ekkoriban költészet címén egy sajátos izraeli szocreál jegyében, amely harsányan utasítja el az európai kultúrákhoz való kötôdést, s leszámolást hirdet a diaszpóra évszázados spirituális hagyományaival. A hatvanas évekre aztán a poézis — s vele együtt az irodalom megszabadul az elkötelezettség eszméjétôl. E tájt már nyilvánvaló a mozgalmi ideál kudarca, az ember kollektív megváltásának lehetetlensége. Kétely, dezilluzionáltság, a jóléti társadalom felé forduló s lassan elidegenedô egyén konfliktusai, a soá — népirtás — iszonyatának feldolgozása, az arab lakossággal való együttélés, a túlélésért folytatott háborúk, az azonosság kérdése alkotják az anyagot, amelybôl az álmok szövôdnek, immár szorosan kapcsolódva a modern nyugat-európai szellemi áramlatokhoz. A kihívásokra felelô költôk közül hármat mutatok be; munkásságuk kezdettôl fogva meghatározó s jelenlétük maradandó a modern héber lírában. A közelmúlt s a jelen egyik legtermékenyebb lírikusa, Jehúda Ámiháj 1924-ben született Würzburgban. Tizenegy éves kora óta él a Szentföldon, s immár ötven esztendeje publikál. Sokoldalú, szerfelett termékeny s egyúttal igényes és szigorú egyéniség, aki soha nem függött a kor követelményeitôl. Nemet mondott az állami irodalom szocreál elkötelezettségére, s már akkor óvott a kollektivizmus veszélyeitôl, amikor ezt még ugyancsak rossz néven vették, amint a háborúkat sem volt hajlandó idealizálni, s számon kérte az arab lakosság diszkriminálását. Kétségtelenül birtokában van egy személyes Izraelnek", amelyet költészetében él meg és ad tovább.

Jáákov Beszer 1937-ben született Oroszországban, 1952 óta él Izraelben. Azon lázadókhoz tartozik, akik kezdettôl fogva elvetették a kollektivizmus patetikus stílusát s látásmódját. Szenvedélyes híve a nyelvi kísérletezésnek és az individuális lírának. A szöveggyártást azonban elutasítja vallván, a költô sok mindenrôl lemondhat, kivéve az olvasót.

Árjé Szíván 1929-ben született Tel Avivban. A héber avantgardisták egyik jeles alakjaként eleddig több mint nyolc verseskötetet publikált. Számos versét arabra is lefordították. A világ megváltoztatható, hirdeti Szíván, kivált annak, akinek van bátorsága ahhoz, hogy a reménytelen dezintegráció közepette is nyíltan szóljon érzelmeirôl.

13

Jeruzsálem: az Úr kikötôje.
S a Templomhegy pazar luxushajó.
Nyugati falán az ablakokból
csupa vidám szent integet nevetve
a jó utat kívánó jámboroknak.
Isten bárkája mindig visszatér,
s mindig elindul kívánság szerint
zászlólengésben, rendôrök között.
S a sófár kürtje búg amíg kiér
a judeai dombok tengerére.
A mólón innen szikár tornyok kereszttel.
És zsinagógák, aranymecsetek.
A mentôövek zsoltárból készültek,
kötéllétrái jól bevált imák,
s a matrózok fehér egyenruháját
az engesztelés kelméjébôl szabták.
Jeruzsálem, te:
süllyedô kapuk,
bazárzaj,
fény,
kupolák
csendes lebegése.
Hullámzó szentély,
örök ragyogás,
Isten hajójáról
Isten Velencéje.

Miféle ember vagy te, hallom gyakran.
Összetett lelkû, józan, hiteles
érzelmek naiv tulajdonosa,
egy rendszerrel, amely a század végén
még ellenôrzi az emlékezést.
S enyészô test a régmúlt idôkbôl
egy Istennel, ki öregebb a testnél.
A földgolyó felszínét szeretem,
egyaránt riaszt zuhatag, szoros,
barlang, hegycsúcs és felhôkarcoló.

Nem vagyok: hegyes villa,
éles kés, sem egyengetô simítólapát.
Inkább esetlen, súlyos rézmozsár,
amely kis íz és illat kedvéért
jót s rosszat lassan kongva egybezúz.

És jelzôtáblák sem szabják irányom,
dolgom gonddal s ráérôsen teszem,
elvégre létem hosszú testamentum,
mely nemzésemkor kezdett el íródni.
A járda peremén álldogálok,
egy parkolóautomatának dôlve.
Bevallom: kimerülten, de mit számít,
hisz csak magamnak s ingyen parkolok.
Persze: nem autó, más vagyok, világos:
teremtett lény, Isten s ember fia.
Napjaimat már számláljuk az Úrral.
Ennyi elég lesz.
Alleluja.

Az est sápadtan feküdt lepedôdre,
meglehet, ilyen a halál jele.
Ma éjjel sem fogsz szülni, ez már biztos.

Ilyen a vég.
Fehérsége befolyja
az ablakpárkányt.
Hát mindent tudok:
nem a ciprusavarban percegô múlt,
a víz csendjében búvó ólmos bánat
kuszálja össze az óceán mélyén
kifeszített fenékhálóinkat.

Talán sejted már:
lételemem e gyûrt lepedôként
szerteterülô fehér sivatag,
amely bôrömbôl virágokat fakaszt;
holtan sápadozó,
keserû mérget lehelôket.
Bizony más lettem volna ma este:
érzéketlen és durva idegen,
akár a szelíd emlékekre bomlókôzápor.
És látod:
az éjjeltopolylevél serkenta ciprus ágán.

1

Fehér rizsbôl emberi szemek.
És lyukak a szárazon csodálkozó szalmaszálban.
Egy pillantás az eget keresi.
Fehér fatönk. Fakorona. Faárny.
Vizenyôs felhôn
áttetszô pókháló.

Üregtelen szem.
Fehér fényhiány.
Sem éjszaka
sem nappal
nincs többé.

2

A gyökerek már megint nem érzik a
hulló falevelek ízét.
Persze, fôzik a húst, bûzösre, puhára.
Fûszer a föld anyaga, sokféle ásványi só.

3

Hát így van. S most dörgés vonaglik
a behunyt szemek fölött,
a tekintetek befelé merednek,
izzó tûk, hevülô
szeretetlázban valamennyi.
Fehér foltok holtvidéke
préselôdik itt is a föld csatornáiba.
Fáradt már a golyó,
terhes még, túl hamar éledt
a higanysúlyú tartós ájulatból.
Figyelj, hisz újra itt a dübörgés.
Ne pazaroljuk, ne aprózzuk el.
Hadd lepje be a gyereklábon járó
szemeket, melyek eljöttek, ím, eljöttek végre,
hogy örököljék az érett föld aratását.

4

A végén pedig ott a jégvirág
az olvadtréz folyó torkolatában.
A föld húsán a hôség eltüntette
az ürülék penészzöldjével egyetemben
a rozsdaiszapú pocsolyákat, majd elragadta
a villámokat a gyerekek szemébôl,
akik kenyérért jöttek ide, s közben
üres hüvelyeket gyûjtöttek az ünnepi lámpáshoz.

5

A pálmavirág kisarjad.
Pókháló hullik az elmúlt
év fehérítette szemekre.
S fellángol a cserépforró
levegôben.

Nem lepi por hazád virágait,
esô tisztít ott lombot s gabonát.
Nem érzed hát e száraz, keserû bûzt.
Vagy más szóval: az igazság szagát.

Ha mégis be akarnád lélegezni,
akkor javaslom: hozzánk gyere.
Borítsd be arcod fügefalevéllel,
mely egész nyáron át gyûjtögette
a szüntelenül rászitáló port.
Érdes és durva, mint a dörzspapír,
hisz vizet ôriz legbelül, hogy termést
hozzon: mézédes apró fügéket,
és megzavarja a világ folyását.

A keserû por, hajdan tán
madár volt, meglehet nép
vagy nagybirodalom.
Esetleg délibáb a sivatagban.
De immár bizonyos, hogy
ezentúl
nem ölthet más
arcot magára többé.

Négyemeletnyi sárgás szürkeség.
Falakból elôtörô vasvénák.
Csupaszon.
És fénysugár. Akár egy tizenkettedik századi
festményen a szentek glóriája.
Egy szétvert arc. Csak távolról
látod meg kifejezését.

Négyemeletnyi hámló sárgásszürke,
s széthullik benne menthetetlenül
mindaz, amit a szüleimbôl ôrzök.

Esztendôk óta e ház elôtt állok,
az árnyékban, és tovább dacolok
a visszatérô vadkutyafalkával,
leláncolva a vasajtónál álló
tûzoltólétra legalsó fokához.

S ha eljön majd a végsô ölelésre
a nagy buldózer, akkor talán
még megmenthetek néhány részletet:
egy kedves mosolyt, nevetést, egy szájat,
egy kezet, mely hajdan belém kavart,
s a lágyságot, a szeretet puha,
fehéren pergô lisztjét: önmagam.